Philip K. Dick (1928-1982.03.02)

Nagy szégyen, de Philip K. Dickéletművével még nem sokat foglalkoztam, pedig vitán felül megérdemelné a kult-státuszú amerikai szerző. Az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal-t persze azért olvastam – igaz még a Valhallás kiadást –, de nagyjából ennyiben ki is merült a kapcsolatom vele. A műveiből készült filmfeldolgozások – Szárnyas fejvadász, Kamera által homályosan, Az emlékmás, Különvélemény és társaik – azért megvoltak, tehát az igény évek óta ért bennem, hogy olvassak Dicket, de mégsem mozgolódtam ez ügyben. Leginkább két könyve érdekelt, az egyik Az ember a Fellegvárban című disztópia, a másik a Csordulj könnyem, mondta a rendőr (amiért egyébként szabályos hajtóvadászatot rendeztem, mire végre sikerült belőle szereznem egy példányt…) című antiutópia. Idén, talán a hamarosan érkező tv-sorozat apropójából is az Agave Könyvek – akik egyébként anno még azzal a céllal alakultak meg, hogy kiadják a szerző regényeit magyarul – új köntösben, javított szöveggel és szerkesztéssel jelentették meg 2003 és 2010 után harmadszor is Az ember a Fellegvárban-t, én meg éreztem, hogy eljött végre az én időm, és gyorsan el is olvastam az egyébként nem kimondottan hosszú (278 oldal) könyvet.

Az 1962-ben íródott Az ember a Fellegvárban az alternatív történelmi sci-fik sorába tartozik. A történet szerint a második világháború nem az általunk ismert módon végződött, hanem a fasiszták győzelmével zárult. A német-japán koalíció a világégést követően felosztották egymás között a világot. Amerikát például két részre vágták, a nyugati részt a japán birodalomhoz, a keletit a német birodalomhoz csatolták. A harcok után látszólag a béke évei következtek, a gyarmatosított népek (a regényben az ex-USA-n kívüli országokról nem sok szó esik egyébként) meglepően jó körülmények közt, laza elnyomásban – a zsidókat és egyéb nem kívánatos népeket (például a feketéket) már jószerivel kiirtották, a túlélők rejtőzködve kénytelenek élni, velük tehát nincs már sok baj –, a gazdaság virágzik, a németek az űrutazás és a Naprendszer árja meghódítása felé kacsingatnak, a japánok ősi tradícióikat ápolgatják és az egyébként „elnyomott” köznép sorsa is inkább csak fásult, közönyös, nem nagyon vannak, akik ez ellen a Rend ellen valóban tenni is kívánnának. De létezik egy könyv, egy alternatív valóságról szóló sci-fi regény, a Nehezen vonszolja magát a sáska, aminek története szerint a németek elvesztették a háborút és a szövetségesek megnyerték. Igaz, hogy az írás a német fennhatóság alatti területeken be van tiltva, a japán területeken pedig elnézően semmibe van véve, az emberek azonban – amerikaiak, németek, japánok egyként – tágra nyílt szemmel olvassák és az esetleges náci merénylők ellen erődként is funkcionáló, a Sziklás-hegységben található Fellegvárban lakó szerző őrült látomásáról beszélnek mindenfelé.

Ebben a világban éli milliárd társához hasonló életét a regény öt nézőpontkaraktere – direkt nem írok főszereplőt, mert nagyjából egyforma hangsúly van mindegyikükön –, egy amerikai régiségkereskedő, egy zsidó származású munkás, annak elvált felesége, egy japán középvezető és egy svéd „gyáros”. A köztük kialakuló kapcsolati háló a regény első felében igen laza, sokáig nem teljesen világos, hogy fognak összeérni a szálak, hogyan fognak ezek öten találkozni vagy legalábbis hatni egymás életútjára. Később megnyugodva konstatálhatjuk, hogy nem fognak összeérni, legalábbis nem mindegyik, mindegyikkel. A köztük lévő kapcsolat sokkal inkább szellemi, mint materiális. Az igen megosztó mű (a „sáskás”) mellett van még egy könyv, a Ji King, ami egyfajta spirituális iránymutató, „jóskönyv” amit mindenki használ, ha iránymutatásra van szüksége valamilyen kérdésben. A szereplők (akik egyébként elég semmitmondóak, köszönhetően talán annak is, hogy nincsen köztük egy Főszereplő sem) közt ez az egyik kötelék, a másik pedig, hogy az antik amerikai műtárgyakhoz végül is mindegyikük ilyen-olyan módon, de kapcsolódik. A központi feszültség pedig a könyvben főleg a vereségből adódó kisebbrendűségi komplexusból, a keleti és nyugati kultúrák és, gondolkodásmód alapvető különbözőségéből, a rasszizmusból és legkisebb mértékben a náci vezetők hatalmi törekvéséből adódnak.

Dick legendás szerző, kiemelkedő életművel, irodalmi díjakkal a zsebében. Az 1963-ban HUGO-díjjal jutalmazott Az ember a Fellegvárban az egyik legfontosabb írása, igazi kult-siker világszerte évtizedek óta. Nem megbántva senkit, de őszintén bevallom, nem igazán értem az okát. Az izgalmas korrajz és a hangulat volt ami igazán tetszett benne. A nácik uralta alternatív világot nem áztatta el annyira, mint amit kétségtelenül megérdemelne, hanem korrekten bemutatta, hogy még a legyőzötteknek is van helyük ebben a persze-szar-de-végtére-is-nem-is-olyan-rémes-világban (nagyjából olyan tehát, ami akár a miénk is lehetne…) és esélyük is a felemelkedésre. Ha nem is most, de a következő vagy az azutáni nemzedék idejében, de egyszer még eljöhet a nemzetek közti békés együttélés kora is – akár. Persze nem szükségszerű, hogy eljön, de – akár. A japán házaspár és a régiségkereskedő fejezetei – főleg a gondolatviláguk különbözősége – tetszettek tehát legjobban, de egyébként… valahogy nekem a katarzis teljesen elmaradt. Sőt még a feszültséget, a sorok között rejtőző veszélyt sem tudtam átérezni, amit pedig szükségszerűen kellett volna ahhoz, hogy tényleg jól szórakozzak. A regény lezárása pedig… hát… nos… eleve nem is történt semmi igazán meglepő – a klasszikus Történet szinte teljes hiányát leszámítva –, szóval nem is nagyon csodálkoztam, hogy egyszerűen csak vége lett hirtelen.

Volt-e benne valami rejtett gondolatiság, utalás, ami felett elsiklottam? Szinte bizonyos. Olvassátok el, járjatok utána magatok, mert nekem erre most nem igazán sikerült ráhangolódnom. Filozofikus, elgondolkodtató, fajsúlyos regény, akik ilyet keresnek, jól járhatnak vele, de ha pörgésre, „akcióra” vágyunk, ne ezt vegyük le a polcról. Egyébként pedig a prózával sem volt semmi probléma, de hát egy Dick-szintű szerzőnél ez a minimum elvárás. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a regényből készülő filmsorozat. Fogadni mernék arra, hogy nem fogják hűen követni a könyv „cselekményét”.

Kleinheincz Csilla (1978-)

Kleinheincz Csilla nevével alighanem mindenki összefutott már, akit kicsit is érdekel a fantasztikus irodalom. Több regényt és jó néhány novellát (illetve verset) olvashattunk már tőle – egyike azon kevés magyar szerzőnek, akinek néhány munkája más (angol, spanyol, satöbbi) nyelveken is elérhető. Talán még saját írásainál is jelentősebb azonban szerkesztői és fordítói munkássága, amit évek óta kimagasló szinten végez. Szerkesztőként kezdetben a Delta Visionnél, majd az Ad Astránál dolgozott, míg manapság a GABO Kiadónál, és fáradhatatlanul kutatja fel és szállítja nekünk a nívósabbnál nívósabb olvasnivalókat. Fordítóként pedig neki köszönhetjük többek között Peter S. Beagle, Catherynne M. Valenteés Scott Westerfeld könyveinek magyarra ültetését. Ha ez mind nem lenne elég, akkor jobb ha azt is megírom, hogy Csilla az ország egyik legrégibb, legjobb sci-fi portáljának, az sfmag.hu-nak az egyik alapítója és azóta is az oldal rendszeres publicistája.

A Tovább mögött a vele készült interjút olvashatjátok:

Hogyan lettél író, műfordító – az Sfmag.hu alapítója – és szerkesztő egyszerre?
Természetesen ezek nem egyszerre következtek be… Azt nehezen tudnám megmondani, író mikor lettem, lépéről lépésre történt, mivel mindig is írtam, amióta csak a betűket ismertem, de egy idő után elkezdett érdekelni másokat is a barátaimon kívül. A folyamat még mindig tart, most az a cél, hogy jobb író legyek.
Eredetileg nem fordító vagy szerkesztő akartam lenni, hanem agrármérnök, és ezt az elképzelést évekig ápoltam, még a PhD küszöbéig is eljutottam – de közben nagyon megszerettem a fordítást is, főleg egy pazar és jó hangulatú műfordítói szemináriumnak köszönhetően, és az ösztöndíj kiegészítésére elkezdtem fantasy regényeket fordítani a Delta Visionnek. Amikor a kiadó szerkesztőt keresett, az akkor már több éves szoros munkakapcsolat miatt engem is megkérdeztek. Akkor már éreztem, hogy nem fogok double haploid búzákkal foglalkozni életem végéig, és végleg elmerültem abban a közegben, amit leginkább magaménak érzek azóta is.
Az SFmag akkor indult, amikor otthon voltam gyeden. Amikor Markovics Botondés Kánai András felvetették az ötletét, rögtön ráharaptam, szerettünk volna valami olyat csinálni, mint az Endless volt, de gyakoribb frissüléssel, szélesebb írógárdát megmozgatva. Azóta ugyan kevesebb időm van az SFmagra, mint kezdetben (akkor aktívan válogattam és vásároltam a novellákat az oldalra), de még mindig fontosnak tartom, hogy az érdekesebb könyvekről írjak.

Üveghegy (részlet)

Milyen szerzők és művek formálták az ízlésedet? Mi vonzott az urban fantasyhoz annyira, hogy ebben a tematikában írd meg saját történeteidet is?
Az a fajta gyerek voltam, aki sosem gondolta, hogy a könyvtár gyerekrészlegére kéne szorítkoznia, és szerencsém volt, hogy a szüleim soha nem mondták, hogy „ez a könyv még nem neked való, ne olvasd el”. Ha túl éretlen voltam még hozzá, úgyis félretettem, hogy aztán később visszatérjek hozzá. Így történhetett, hogy tizenegynéhány éves koromban egyszerre olvastam A Gyűrűk Urát és A pármai kolostort, az Ashenden, a hírszerzőt és A mágia színét, Az öreg halász és a tengert és az Alapítványt.  Mindenevő voltam, hetente több könyvet is felfaltam, így nehéz lenne szűk listát állítani a rám hatást gyakoroló szerzőkről és művekről – úgy gondolom, együttesen alakították az ízlésemet, szókincsemet és stílusomat. Vannak persze, akikhez jobban húz a szívem, Peter S. Beagle, Lázár Ervinés az olyan novellisták, mint Ray Bradbury, Saki, Kelly Linkés Roald Dahl hatása valószínűleg jobban tetten érhető a műveimben.

Hogy találsz időt mindhárom munkádra? Van hely ennyi elfoglaltság mellett a magánéletre, hobbikra? Van olyan hobbid, ami nem az íráshoz/olvasáshoz kapcsolódik?
Nehezen osztom be az időmet, de igyekszem megtalálni az egyensúlyt. Nem mindig sikerül. Az írás és az otthoni különfordítás szokott leggyakrabban összeveszni egymással, próbálok ezért időt hagyni magamnak két munka között, hogy a szabad estéken és hétvégéken haladhassak az írással (és a háztartással).
Egy komolyabb hobbim van, ami kitölti a péntek estéimet: ez az amatőr színjátszás. Tizenhat éve vagyok tagja a Figurák Színjátszó Társulatnak. Évente egy-két darabot állítunk színpadra, általában ezek elég változatosak, mert bármelyik tagunk kipróbálhatja magát rendezőként is, és nagyon sokféle az ízlésünk. Játszottunk sci-fit, vígjátékot, komoly drámát, abszurdot, vásári komédiát, mesedarabot is. Én az utóbbi időben megszerettem a rendezést, Tennessee WilliamsVajon mit hoz a holnap? kétszemélyes kisdrámája után Peter S. BeagleEgy csendes zug című könyvét adaptáltam – az a terv, hogy ősszel felújítsuk (a Lauránk ugyanis Angliába költözött).

Jelenleg a GABO Kiadónál dolgozol, a GABO SFF sorozatán, de előtte a Delta Vision-nél és az Ad Astra-nál is megfordultál. Mi volt az oka a váltásoknak?

Ólomerdő (részlet)

Szerettem a Delta Visionnél dolgozni, de aztán kiestem pár évre a munkából a lányom születése miatt (bár továbbra is fordítottam nekik). Amikor épp a visszatérésen gondolkoztam, jött a felkérés az Ad Astra alapítására, ami szakmai szempontból kihagyhatatlan lehetőség volt. Ezt Terenyei Robival (Delta Vision) is megbeszéltem persze, és egy ideig az Ad Astra és a Delta Vision szorosan együttműködött, ami nagy segítség volt a kezdeti időszakban. Tudtuk, hogy nehéz lesz, hiszen egy kezdő kiadó nagyon komoly befektetés, ami csak lassan térül meg –  az, hogy másfél év múlva törés következett be, minket is váratlanul ért. Épp egy nagyon sikeres könyvhéten voltunk túl, de olyan nem tervezett és komoly változások történtek a háttérben, amik elkerülhetetlenné tették a kiadó átalakítását is. A bizonytalan jövő viszont csak bizonyos mértékben vállalható, ha az embernek gyereke van, ezért nagyon örültem a GABO-nál kapott lehetőségnek. Annak meg különösen, hogy több írónk is átkerült hozzájuk, így nem éreztem akkorának a szakadást.

A kiadóváltással mi változott az életedben?
A GABO jóval nagyobb kiadó, mint a korábbi kettő, viszont nem is egy gyár. Nagyon kellemes, nyugodt a légkör, és megkönnyebbülés, hogy nem terhel annyi döntés felelőssége (de annyira szabad vagyok, hogy jól érezzem magamat).

Mi egy szerkesztő feladata? Mi alapján döntitek el – Roboz Gáborral –, hogy melyik könyvet, szerzőt adjátok majd ki legközelebb? Járjátok a világ könyvvásárjait, vagy a külföldi kiadók „automatikusan” küldenek nektek azokból a címekből egy példányt, amiért bejelentkeztek? Mi a helyzet a nem angol nyelvű regényekkel?
Természetesen járunk könyvvásárokra is, és figyeljük a zsánerben erős ügynökségek katalógusait, olvassuk a kiajánlókat. Általában a jól pörgő (vagyis sokfelé eladott, „forró”) címekről több értesítés is érkezik, és ha bármiből kérünk kéziratot, azt meg szokták küldeni. Keressük az érdekes koncepciókat, a várható sikerkönyveket, és megpróbáljuk megtalálni a közös keresztmetszetet a saját ízlésünk és a populáris könyvek között, miközben lehetőleg minél többféle zsánerolvasónak szeretnénk kínálni valamit. A tavaly indult Y/A alsorozatunkkal például a fiatalabbakat céloztuk meg, olyan művekkel, amelyeknél a fantasztikum nem csak csillogó díszlet.
Nehéz persze eldönteni, melyik könyv lesz sikeres itthon, vannak olyan nagy fantasy és sci-fi írók kint, akik a külföldi népszerűség ellenére érdektelenségbe fulladtak itthon, vagy sokkal szerényebben teljesítenek, mint más, kisebb szerzők. S persze, hiába vannak kedvenceink az A-listás írók között, ha tudjuk, hogy itthon nem lenne közönsége – ezeket a könyveket elolvassuk, rajongunk érte, aztán lemondunk róluk.
Mivel mi angolul olvasunk, ezért a nem angolszász szerzők műveivel is leginkább a közvetítő angol nyelven találkozunk (például Szakurazaka Hirosi). Figyelem egyébként a nem angolszász szerzőket népszerűsítő külföldi oldalakat is, és a kiadónak dolgoznak más nyelveken beszélő lektorok.
Gáborral mindegyik címünket közösen megbeszéljük döntés előtt. Bár kicsit másfelé hajlunk alzsáner-preferencia terén (én például szeretem az epikus fantasyt, ő pedig jobban tudja értékelni nálam a popkulturális játékokat).

A GABO nem azok közé a kiadók közé tartozik, akik a következő hónapokban megjelenő címeiket hétpecsétes titokként kezelik, mint ahogy néhányan teszik. Sosem értettem ezt a nagy titkolózást, miért van ez? Miért nem használják ki a kiadók – általában – a nyilvánosságban rejlő marketing-lehetőségeket?
Mi sem fedtük még fel az összes címünket az idei évre, még ha a látszat mást is mutat. Több oka lehet az óvatoskodásnak azután is, hogy egy könyvet megvásárolt már a kiadó. Egyrészt lehetséges, hogy az üzletre még a kinti megjelenés előtt került sor, ilyenkor például nincs is végleges, fordítható kézirat – ha túl sok idő telik el a megvásárlás és a megjelenés között, nincs értelme hónapokig, vagy akár egy évig húzni az olvasók előtt a mézesmadzagot, pláne, hogy pontos megjelenési dátumot nem tud mondani az ember. A fordító is csúszhat, a többi munkafolyamat is késhet, ezért a kiadók csak akkor árulják el a megjelenés idejét, amikor az már biztos – és elég ezelőtt néhány hónappal elkezdeni a hirdetést.

A három munkád közül melyiket tartod a legnehezebbnek, melyiket szereted legjobban és miért mindhármat? :D
Mind a hármat szeretem, nem szívesen mondanék le egyikről sem. A fordítás során élvezem a szöveg magyar nyelvű újraalkotásának folyamatát, szerkesztés közben inkább az analitikus elmémet dolgoztatom, az írás pedig teljesen a sajátom. Mindegyikben vannak nehezebb és könnyebb feladatok, és persze mindegyik felelősséggel jár – az író, az olvasók és a kiadó felé is.

Város két fül között (LETÖLTÉS!)

Fordítás során mi a legnehezebb feladatod a magyarra ültetés során? Mennyire trükkös dolog a szerző eredeti stílusát visszaadni a sajátod „kárára”? Hogy cselekszik helyesen a fordító, ha azt látja, hogy a fordítandó regény – finoman szólva – irodalmilag nem üti meg a mércét. Belenyúlhat, feljavíthatja változatos szóhasználattal, felesleges sallangok lecsipegetésével – és egyéb trükkökkel –, vagy az a cél, hogy a késztermék minél inkább olyan maradjon, mint az alapanyaga volt?
Minden fordításban megjelenik valamennyire a fordító, a kedvelt szófordulatai, a szókincse, a szinonimaválasztása, ezért tökéletes idomulás az eredeti szerzőhöz nem lehetséges – de igyekszünk minél inkább megközelíteni. Az eredeti szöveg stílusa jó író esetén határozott képet ad – ha a feladat nehéz is, de ilyen szöveget bizonyos szempontból könnyebb fordítani, hiszen van sorvezető. A jellegtelen, szürke szövegek sokkal inkább megviselnek, mert minden színesebb szófordulat kilóghat belőle – az olvasó persze ezért sokszor hálás, és valamennyire kell is javítani ilyenkor (hacsak nem szándékos a jellegtelenség, de a művészi szándékot azért kellő tapasztalattal fel lehet ismerni). A szöveg logikátlanságait, a szerző tévedéseit fordítóként jelezni szoktam a szerkesztőnek, vagy egyszerűbb esetekben javítom. A túlírtságot, a repetitív leírásokat is lehet egyszerűsíteni, ha egyértelmű, hogy nincsen szándékos stílusértéke (például nem paródia).
A jó szöveg egyébként a kreativitást meghálálja, az a mű, amelyik eredeti nyelven is színes, játékos, több szabadságot visel el, a lényeg, hogy a végeredmény nem csak hű, de ugyanolyan könnyed is legyen, mint az eredeti. Semmi értelme nem lenne például egy viccet csak szöveghűen lefordítani, hiszen annak ritmusa, íve is van, lényegében újra kell teremteni magyarul.
Versek esetén egyrészről kisebb a szabadság, hiszen igazodni kell a formához, másrészről szabad és szükséges is játszani, tömöríteni a képeken vagy éppen kifejteni őket, főnév helyett igébe emelni át színeket, hangulatokat vagy épp fordítva. Persze itt is vannak nehéz feladatok: Steven Erikson például többnyire borzalmasan rossz és kusza verseket ír, de a regényei világához ezek is hozzátartoznak.

Moskát Anita - Horgonyhely(részlet)

A GABO SFF blogján sok idei megjelenés címét lelepleztétek már előre, amik közül néhány a Könyvfesztiválon már meg is jelent. Tudnál közülük ajánlani egyet, ami nagy kedvenced lett a szerkesztés során?
Nehéz kérdés, mert mindegyiket szerettem. A legjobban viszont a mostani könyvhétre megjelent új Moskát Anita regénynek örültem. A Horgonyhely alapötletével és részleteivel négy éve találkoztam az egyik írótáborban, és annyira megfogott, hogy minden alkalommal rákérdeztem Anitánál. Amint készen lett, tudtam, hogy meg kell jelennie, sőt, hogy én szeretném szerkeszteni. Anita szerintem a legtehetségesebb fiatal magyar fantasy szerző, aki nemzetközi porondon is kiválóan megállná a helyét.

Sümegi Attila - Vadhajtás

Sümegi Attila Vadhajtásának hirtelen megjelenése okán kérdezem, hogy honnan jött az – egyébként nagyszerű – ötlet, hogy a GABO SFF gondozásában hazai, relatíve ismeretlen szerzők műveit adjátok ki e-book formában?
Több olyan magyar szerző van, akinek valamilyen formában lehetőséget érdemes adni a publikálásra, mint amennyire egy kiadónak kapacitása van. A rétegtémák olvasói nincsenek annyian, hogy egy országos terjesztésbe kerülő könyvet nullszaldóra kihozzanak, ugyanakkor olvasók, megmérettetés, ismeretségszerzés nélkül az adott szerző későbbi, nagyobb rétegnek szóló könyve is elsüllyedhet, mert egész egyszerűen nem ismerik.
Ez nem egyenlő a magánkiadással – a Vadhajtáson, és a majd későbbi, hasonló konstrukcióban megjelenő könyveken – ugyanúgy dolgozunk, ugyanazokon a szerkesztési, szöveggondozási fázisokon megy át, mint bármelyik másik könyvünk. A válogatás szempontjai sem kevésbé szigorúak, csak olyan kéziratot választunk be a programba, amelyikben látunk fantáziát. Nem az a cél, hogy ezen a projekten belül tanuljanak meg az írók írni, hanem hogy már kiforrott, de pályájuk elején álló zsánerszerzőket támogassunk.
Szembe kell néznünk azzal, hogy magyar zsánerszerzőt nehéz és lassú folyamat bevezetni, amennyiben nincs valamiféle hátszele (nem ismert a neve máshonnan). Azért döntöttünk úgy, hogy bizonyos kéziratokat előbb e-könyvként, majd limitált papírkiadásban jelentetünk meg, hogy elkerüljük a terjesztői hálózat raktárait, de lehetőséget adjunk az olvasóknak arra, hogy új szerzőket fedezzenek fel, és az adott kiadvány lehetőségei is egyre bővülhessenek az érdeklődés növekedésével.
Mindenképpen szeretnénk több szerzőnek lehetőséget biztosítani a megjelenésre.

Tervezed, hogy egyszer megméretteted magad más zsánerben, műfajban is?
A novelláim között van olyan, amelyik nem fantasztikus, az ötleteim sem szorítkoznak csak fantasyre, ezért biztosan lehet majd tőlem várni mást is, és nagyon szeretnék majd egyszer drámát is írni.

Végezetül elértünk az utolsó kérdéshez, ami tudom, hogy sokunkat foglalkoztat egy ideje. Mikor jön végre új Peter S. Beagle regény magyarul?
Sajnálom, hogy ennyire lehangoló kicsengéssel kell véget érnie az interjúnak, ugyanis nem nagyon hiszem, hogy megjelenne új Peter S. Beagle regény a közeljövőben. Én persze szívesen fordítanám a The Unicorn Sonata-t és a The Folk of the Air-t is, de előbbi ifjúsági regény (épp ezért ennek adnék több esélyt), utóbbinak a témája viszont eléggé szűk (egy LARP-oló közösségben idéz meg egy lány egy ősi boszorkánymestert).

A Ryria-krónikákról már több – pont négy… – poszt is olvasható volt a blogon, amikben reményeim szerint elég jól kiveséztem ezt az igen szórakoztató epikus fantasy-sorozatot. Ilyenkor két út áll az egyszeri blogger előtt. Vagy elismétlem az ötödik résznél újra a pozitívumokat, amik az új részben éppúgy megtalálhatóak, mint a régebbiekben. Illetve van a másik út, amit most választok – félig még a nyaralás hatására –, nevezetesen, hogy ellazázom egy kicsit most ezt a posztot. Talán ha rövidebb, többen is el fogják olvasni, mint egyébként. Tehát nem is lazázok, hanem TESZTELEK! ;-)

Michael J. Sullivan (1961 - )

Ha nem olvastad még az első négy részt, ez a fejezet enyhén spoileres lehet! (Ugorgyunk inkább!) A Smaragdvihar végén igen nagy slamasztikában hagytuk ott hőseinket. Az új Birodalom – ők a „gonoszok” – minden terve csodálatosan bevált, a Nemzetelvűek gyakorlatilag elbuktak, és a pozitív szereplők erőfeszítéseit még véletlenül sem kísérte jó szerencse. Néhányan a kivégzésükre várnak, mások egy igen kellemetlen házasságra vagy országuk elkerülhetetlen bekebelezésére. A Ryriára – vagyis a tolvaj Royce-ra és a harcos Hadrianra – az a feladat hárul, hogy ebből a káoszból teremtsen valahogy rendet.

Gyorsan idézzük fel, milyenek is voltak Sullivan könyvei eddig. Könnyen, gyorsan olvashatóak, mert izgalmasak, fordulatosak, drámaiak, gazdag cselekménnyel. Állítólag viccesek is, de én ezt a faktort nem éreztem olyan elementáris erejűnek. Volt bennük néhány cinikus beszólás, de sok olyan szerző van, akinél ez a stíluselem sokkal markánsabb, például Mark Lawrence, hogy ne menjünk túl messzire a Fumaxos szerzőktől. Ezt inkább hagyjuk is tehát, biztosan bennem van a hiba. A jellemfejlődés folyamatos, a történet pedig hiába „csak” sima fantasy, ha mégis képes olyan meghökkentő csavarokra, amiket képtelenség kiszámítani. (Ebben a részben két arc-leszakító fordulat is van!) Az akciórészek viszonylag ritkák – van olyan kötet, amiben gyakorlatilag nincs is harc –, de ha előtérbe kerül az agresszió, akkor az ül. A szereplők kedvelhetőek (a rosszak utálhatóak) és akár egysíkúnak – fekete-fehérnek – is mondhatnám őket… ha nem olvastam volna végig mondjuk pont a Télvíz idejént… Szóval egyezzünk meg abban, hogy igencsak erősen motiváltak. Az ötödik rész is pontosan ilyen, mint az előző részek, csak Még Ilyenebb!!! Egyetlen hiányzó elem talán a Birodalom születikben nagy szerepet kapó háborús rész, amitől most épp el kell búcsúznunk, a háború mostanra csúf véget ért Elanon. A megszokott számú – vagyis sok – szereplőt mozgató részben a két főszereplő közül most is Hadriannak jut a nagyobb szerep, Royce leginkább semmit sem csinál – ahogyan ő maga is értékeli (egyébként pontosan) a regényben mutatott teljesítményét. ;-)


Biztos vagyok benne, hogy azok közül, akik elkezdték a sorozatot olvasni, igen kevesen akarnak kiszállni a hatodik könyv vége előtt. Ez érthető is, hiszen a sorozat részről részre egyre jobb, talán amiatt is, hogy az – és erről ne feledkezzünk meg! – eredetileg amatőr, „műkedvelő” (de eleve kitűnő!) szerző egyre rutinosabbá vált minden egyes oldal megírása után. Én már most nagyon várom a lezáró kötetet, ami talán idén karácsony környékén meg is érkezhet, ha szerencsések vagyunk. Annak is kifejezetten örülök, hogy Sullivan nem hagyta el az általa megálmodott világot, és a hatodik részen túl is vár még néhány Riyria-kötet kiadásra/fordításra. Nem hiszem, hogy túl merész lennék, amikor azt jósolom, hogy minden esély megvan arra, hogy hamarosan azokat is olvashassuk majd magyarul.

 De Sullivan írtám ám novellákat is, amik Elanon játszódnak, és kapcsolódnak a Ryriához. A szerző pedig épp a napokban (tegnapelőtt) ingyenesen letölthetővé tette ezt a novellaválogatását. (Angolul, természetesen!) [LINK] Jó olvasgatást!

Joe Abercrombie (1974 - )

Van olyan fantasy rajongó, aki ne olvasta volna – és ne istenítené – Joe Abercrombie Az Első Törvény trilógiáját? Nehezen tudom elképzelni. Azóta a szerzőtől megjelent még a Hidegen tálalva című önálló – de ugyanabban a világban játszódó! – műve is, aminek olvasása tervben van, természetesen, ahogy az angol író magyar kiadójánál (KMK) két másik regényének is (The Heroes, Red Country) ígérik mihamarabbi kiadását. Az Első Törvény könyvek eszméletlen magas minősége miatt nálam igencsak várós Abercrombie bármelyik könyve. Ezért is volt meglepetés, hogy a Half A King – Az uralkodó (igen, „jó” szokás szerint ennek is megtartották a kiadónál az eredeti címet) nem a KMK égisze alatt jelent meg idén, hanem az Athenaeum szárnyai alatt. Mi ennek az oka? Fogalmam sincs. Ha jól emlékszem az a magyarázat, hogy Az uralkodó, ami egyébként A Szilánkos-tenger (Shattered Sea) trilógia első része, nem „rendes” felnőtt fantasy, mint a szerző többi könyve, hanem ifjúsági fantasy. Kicsit furcsállom, hogy a KMK – egy nagy rakás Y/A regény honosítója – épp emiatt az indok miatt ne adta volna ki ezt a könyvet, én egyéb okokat sejtek a háttérben. Kicsit félve vettem a regényt a kezembe, mert hiába, hogy nem vagyok alapvetően Y/A ellenes, de Abercrombie azért írjon csak hard fantasy-t, mint eddig, abban nagyon menő. Sikerült-e ebben is maradandót alkotnia? Valóban Y/A-e a kötet? Ezekről a kérdésekről szerettem volna többet megtudni, ezért olvastam el jóval hamarabb, mint a Hidegen tálalvát.

Az igencsak viking-szagúra sikerült történetben a Szilánkos-tenger körüli földeken kisebb-nagyobb királyságok váltják egymást. Az egyik minibirodalom uralkodóját és annak utódját megölik és a trón a kisebbik fiúra száll, akinek intelligenciája megkérdőjelezhetetlen – konkrétan zseniális, akit egész életében tudósnak, tanácsadónak képeztek –, ám a harcban edzett népek közt az intelligencia nem a királyok legfontosabb tulajdonsága, sőt, igazából nem is említésre méltó attribútum. A tizenéves fiúcska, aki hirtelen félelmetes apja örökében találja magát, Yarvi, aki újdonsült hatalma ellenére sem érezheti magát egy percre sem biztonságban, még saját népe közt sem. A Szilánkos-tenger környékét azonban messze nem csak a sajátjai lakják, hanem náluk sokkal veszélyesebb népek is. Yarvi kénytelen igen hamar megtanulni, hogy az uralkodó vállát nyomó súlyos felelősség nem a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet.

A könyvben megtalálhatóak azok a stíluselemek, amiket egy Y/A könyvről előzetesen feltételezhetünk. Fiatal szereplő – aki kénytelen erejét megfeszítve felülkerekedni az életét veszélyeztető nehézségeken –, hihetetlen – nem realisztikus – kalandok, szerencsés fordulatok, váratlan megmenekülések, satöbbi, de véleményem szerint Az uralkodónak ez az elnagyolt, lendületes történetvezetés semmit nem ártott. Sőt, még jól is állt! Mint egy hosszú, kalandos mese. Ez mind igaz, letagadhatatlan. A szerző „referenciakönyveiben” található kegyetlenkedési- és keménységi-szintet sem üti meg, ez is igaz, de ez nem azt jelenti, hogy ezek az elemek teljesen hiányoznának, vagy csak minimális erőszakkal fogunk találkozni! Szerintem Abercrombie ha akarna sem tudna rózsaszín cukormázba bugyolált fantasyt írni. Ebben is van annyi vér, brutalitás, szenvedés és nyomor, mint két másik „noname” fantasyba összesen se. Aki ezen elemek elégtelensége miatt sír, azt bizony nagyon elkapatta a szerző alap-trilógiája. :) No persze:


Az uralkodó elkapja az olvasóját és nem ereszti egy pillanatra sem. A főszereplő – már ha nem hányunk a tizenéves karakterektől zsigerből – azonnal megkedvelhető. A hányattatások, az igazságtalanságok és rideg kalandok sora alatt Yarvi és társai végül igazi kalandozó-kompániává, igazi családdá kovácsolódnak össze. Kicsiny csapata – szintén az Első Törvényhez hasonlóan – emlékezetes karakterekből áll össze. Mindegyikük igazi egyéniség, nem fogunk belezavarodni abba, hogy melyik szereplő is az, aki épp beszél/cselekszik. (Én például hajlamos vagyok sajnos összeolvasztani magamban néhány rosszul megírt, unalmas, jellegtelen mellékszereplő alakját…) Ez az alapvetően bosszútörténet olyan meglepetéseket tartogat, amikre csak véletlenül lehet ráhibázni maximum, egyébként nem következik egyenesen az addig megtudott adatokból. Az utolsó fejezet után már vettem is volna elő legszívesebben a második részt.
Nem utolsó hozzávaló egy jó regényhez – és ez az –, hogy a hátteréül felépített világ érdekes legyen. A Szilánkos-tenger csak alig-mágikus világát túlzott egyediséggel ugyan nem lehet vádolni (kvázi-középkori vikinges, feltörekvő új, egyistenhitű vallás), minden más szempontból azonban megfelel a követelményeknek. Változatos népeket, birodalmakat ismerhetünk meg és egy egyelőre még csak homályosan sejthető történelmet, ami a későbbiekben még biztosan jelentős szerephez jut. (Még az is lehetséges, hogy az egész sorozat egy atomháború utáni Földön játszódik…) Abercrombie pedig újra bebizonyította, hogy hangulatteremtésben ő az egyik legjobb!

„…Az, aki az Egy Istent imádja, nem választhatja meg a saját sorsát, felülről kapja az útmutatást. Az Egy Isten láncra veri az egész világot. A főkirálytól a kisebb királyokon át a többi emberig minden láncszemnek meglesz a maga helye. Mindannyiunkat rabszolgává tesz.”

Az uralkodó„talán” nem egy tökéletes könyv – kivéve, ha tini az olvasója, mert akkor az –, de végtelenül szórakoztató és igen jól sikerült darab. Nagyon várom a folytatását, kifejezetten kíváncsi vagyok arra, hogy alakul a történet tovább. Nem csalódtam, megérte elolvasni!

Az utóbbi két évben sorra jelennek meg nálunk a horror-fejedelem még kiadatlan könyvei – hiába, úgy tűnik, Stephen King sosem megy ki a divatból. Az Újjászületés a szerző 2014-es regénye, ami újra egy lassan, óvatosan kibontakozó rémtörténet, mint az utóbbi időkben majdnem mindegyik. Látszólag King végleg búcsút vett a vámpíroktól és egyéb természetfeletti rémségektől és figyelme – még az eddigieknél is jobban – az emberi természet sötét mélységei felé fordult. Egy kis csavarral.

Stephen King(1947-)

Jamie Morton átlagos hatéves, aki átlagos életét éli átlagos családjában a hatvanas évek Amerikájában. Álmos szülővárosába új lelkészt neveznek ki, aki azonnal összebarátkozik Jamie-vel és gyakorlatilag a városka minden lakójával. Az áldott Charlie Jacobs tiszteletes az elektromosság megszállottja, aki maga fabrikálta eszközeivel az úgynevezett titkos elektromosság után kutat szabadidejében. A sors szeszélye miatt Jacobs tiszteletesnek hamarosan több ideje – és nyomós oka – lesz szeretett elektromosságának titkainak fürkészésére, a felnőtt Charlie és a gyermek Jamie élete pedig eme rejtőzködő természeti erő – esetleg Isten vagy a sors? – miatt elválaszthatatlanul összefonódik.

Kifejezetten meg kell ahhoz erőltetnem magam, hogy felidézzek magamban egy olyan King horror-regényt, ami nem úgy kezdődik, hogy a `60-as években gyerekként éldegélő, majd felcseperedő legényke a főszereplője. Az Újjászületés is egy közülük: a kötet igen jelentős részét teszi ki a lassú „alapozás", a kisvárosi miliő alapos, élvezetes és felettébb hangulatos bemutatása, amikor a legnagyobb „horror" annyi, hogy a barátnőnek kinézett kislány vajon visszacsókol-e. Szájhúzásnak tűnhet ez tőlem, de King könyveinek ez a faktora szokott általában magasan a legjobban sikerülni (és semmiképpen sem az a sokszor, sokakat elkeserítő pillanat, amikor lehull a lepel az események mögötti szörnyűségről). Igazán kíváncsi lennék, ezeknek a részeknek az írása közben mennyire támaszkodik saját gyermekkori emlékekre a szerző, de a tökéletes végeredményt tekintve valószínűnek tartom, hogy jelentős mértékben.

Ha a boldog `60-as, `70-es évek hangulati megidézése makulátlan, akkor ugyanez bizton elmondható az élet nehézségei/örömei hatására az alkoholhoz, majd drogokhoz nyúló, hanyatló egzisztenciájú főszereplő megalkotásáról is. Ez is olyan téma, amiről Kingnek mindig van mit mondania, és saját emlékei mélyéről – már ha emlékszik valamire egyáltalán... – ebben is könnyen kaphat segítséget. Az alapozás – a gyerekkor – után ez a regény következő, szintén kikerülhetetlennek tűnő része. Jócskán benne járunk már a történetben, a horror-faktor mégis annyi csak, amennyit nagyjából mindannyian ismerünk, úgy hívják: való élet. Balesetek, betegségek, rossz döntések és véletlenek szegélyezik azt az utat, amin végigmenve még a vallásos családban nevelkedettek is végül elfordulhatnak Istentől és más útjait kereshetik a földi – és földöntúli – boldogságnak. Ennek a vallásos pálfordulásnak, meghasonulásnak magyarázata, elmesélése fontos részét képezi a könyvnek, ami ekkor még mindig maximum életútregény, esetleg dráma, mert semmi misztikus vagy szörnyűséges nincs benne.

„...A tehetségnek azonban megvan az a hátborzongató szokása, hogy amikor eljön az ideje, csendesen, de határozottan beszökik az életedbe. Mint a függőséget okozó szerek egy része, eleinte a barát szerepében tetszeleg, és jóval később veszed csak észre, hogy valójában zsarnok."

A harmadik téma, ami King regényből csak évtizedenként (se!) hiányozhat, az a zene, a zenélés szeretetének beleszövése a történetbe. Ez, mivel felnőtt korában Jamie gitárosnak áll, most sem hiányzik. Az érdeklődők – tehát én annyira nem – alapos kiképzést kapnak a múlt E-dúrral kezdődő rock-slágereiből. Merthogy ugye: az összes kurva dal E-dúrban kezdődik... Most már ezt is tudjuk. A félmondatos idézetből is kitűnik talán, hogy King egyébként szépirodalmi minőségű prózája nem feltétlenül való angolkisasszonyoknak és vasárnapi iskolák olvasóklubjába, a trágár kifejezések ebben a regényében is számlálatlanul vannak jelen – szerencsére. Ez a stíluselem épp úgy King sajátja, mint az előzőek.

Ahogy haladunk előre az időben, ahogy Jamie – és persze Charlie – egyre öregszik, úgy sötétedik a regény is. Az addig ártatlannak tűnő részekről sorra derül ki, hogy nem is voltak annyira ártatlan dolgok, mint ahogy azt velünk addig – egyébként zseniálisan – a szerző elhitette. H.P. Lovecraftés a De Vermis Mysteriis című kultikus Cthulhu-grimoire említése után pedig már nem is csodálkozunk majd, hogy a regény végül a nagy példaképhez (Lovecraft) igazán méltó lezárást kapott. A kötet kis csavarja ugyanis annyi, hogy mégsem csak az újjászületésbe – a Teremtőbe – vetett hitéről szóló bukás-regény (van ilyen?), hanem vérbeli – Kinges – szörnyes-horror, amiben a rémek nem picinyek, hanem végtelenül hatalmasak – és őrültek.


Olvasás közben az jutott még eszembe, mennyire nagy ötlete volt Kingnek már fiatalkorában, hogy elhatározta, a könyveit egy közös King-univerzumba tartozóként írja meg. A figyelmes olvasó ebben a regényben is több olyan szálat fedezhet fel, amik más King kötetekből már ismerősek lehetnek – ezek közül a legnyilvánvalóbb a Joyland. A regény címét kölcsönző vidámparkot konkrétan meg is nevezi Jamie lelkész, mint a helyszínt, ahol régebben dolgozott. Kis dolog, aminek ráadásul jelentősége sincs igazán, de e nélkül mégis kevesebb lenne a könyv egy parányit.

Biztosan vannak, akik észrevették már, hogy a PL egy hete nem frissült. Jól láttátok, és a hiba bizony az én készülékemben van. A háttérben kicsit lassabban ugyan, mint eddig, de készülnek a posztok, fogy a még el nem olvasott könyvek száma is szépen, de egyszerűen mostanában nincs ellenállhatatlan vágyam az olvasásra/írásra, mint ami az elmúlt években végig megvolt. Kezdett már a bloggerkedés egy normális főálláshoz hasonlítani, ami annyira azért nem tetszik nekem, szóval most főleg pihenek, nyaralok, sörözök, bulizok, játszok - vagyis épp a T-55A-s küldetéseket tolom a World of Tanks-ban -, filmeket, sorozatokat nézek - basszus, még az Interstellárt vagy az utolsó Hobbitot se tudtam megnézni! -, gyerekezek vagy dolgozok (van ám meló bőven, főleg mióta letáboroztak a menekültek a Keletinél...) és csak akkor írok, olvasok, amikor tényleg ahhoz van kedvem és egyúttal időt is találok rá. :)

Rakhatnék fel töltelékposztokat akár naponta is, de azt hiszem jobb lesz, ha továbbra is csak könyvismertetők lennének a PL-en, még ha - legalább is egy ideig most biztosan - nem is két-három naponta, hanem: full random! :D

Pihenjetek Ti is sokat a nyáron!

Simun Vrochek (1976 - )

Az 1976-os születésű, 2001 óta íróként dolgozó orosz sci-fi szerző, Simun Vrocsek valószínűleg örökre ismeretlen maradt volna a magyar olvasóknak, ha Dmitry Glukhovsky poszt-apokaliptikus Metro-kötetei nem hódítják meg az egész világot. Az atomháború után a világ földalatti menedékhelyein – jellemzően a metrókban – élő túlélők hányattatásai, kalandjai remek alapot kínáltak egy osztott (vagy közös) univerzum létrehozásához, amihez aztán más, nemcsak orosz, hanem más országokban élő írók is csatlakozhattak, és mindannyian elmesélhették, szerintük mi történhetett saját hőseikkel, vagy hogyan változott meg a világ a határtalan pusztítás hatására.

Glukohvsky METRO 2033 univerzuma 2015-ben már több tucat regényből áll, amiből az Európa Könyvkiadó az eredeti duológián – Metro 2033és Metro 2034– kívüli írásokat 2013 telén kezdte el kiadni. A tervek szerint csak a legjobban sikerült írások fognak megjelenni, tehát a gondos szerkesztésnek, válogatásnak hála, a „tömegtermelés” nálunk már nem fog esetlegesen a minőség rovására menni. A sorozatba tartozó, magyar nyelven is elérhető – tehát sem az időrendi, sem a megjelenés szerinti eredeti sorrendhez nem ragaszkodott a magyar kiadó! – hatodik kötet A pétervári háború, ami a két Andrej Gyjakov regényhez hasonlóan Pétervárra, vagyis Pityerbe repíti el az akcióban gazdag fantasztikumra vágyó olvasókat.

A szerteágazó pityeri metró egyik jelentéktelenebb kis állomásáról ismeretlenek ellopják a generátort, ami nélkül az ott lakók élete lehetetlenné válik. A nyomok egy népszerűtlen, de népesebb, fegyverekkel jól ellátott állomás lakosaira mutatnak, ezért a helyiek kelletlenül, de elhatározzák, hogy szövetségeseikkel együtt háborút indítanak a létfenntartó eszköz visszaszerzéséért. Az elhúzódó ellenségeskedés során azonban a szövetségesek sorai közt is egyre fokozódik a feszültség: az emberi rosszindulat mellett a véletlen kovácsolta, valószínűtlen összetételű csapatnak a megváltozott ökoszisztéma öntudattal bíró értelmes lényeivel is meg kell birkóznia. A csapat vezetője, Iván, a gyökértelen, de elnyűhetetlen digger, aki a háború előtt ideje nagy részét állandó életveszélyben, folytonos hadakozással és gyűjtögetéssel töltötte a szörnyetegek között - a felszínen és a mélyben egyaránt.

„…Mihez kezdesz, amikor mindent elveszítettél? Mész, és a folyóba ölöd magad? A gyengék így tesznek. Az erősek így tesznek. És az olyanok, mint te, a középszerű, se-hús-se-hal emberek, azok inni kezdenek.”

Vannak azok a poszt-apokaliptikus világok, amik megpróbálják a lehető legjobban ötvözni a képzelet és a valóság szörnyűségeit abban a valóságban, ahová elkalauzolják az olvasókat, vagyis azok, amik szinte teljesen realistának tűnnek – kapásból Cormac McCarthy kult-regénye, Az út ugrik be példának –, és amelyekben a drámai helyszín csak a hátterét adja valami nagyobb, jelentősebb mondanivaló regényes kifejtésének. A Metró 2033 sorozatba tartozó regények viszont nem ebbe a fajtába tartoznak: science-fiction-nek nem is mondanám egyáltalán, hiszen mindenféle tudományos alapot nélkülöz akár az, hogy a katasztrófával végződő háború után a természetben milyen genetikai mutációk jelennek meg, akár az ezekben a könyvekben jelentős szerepet játszó részek, a földalatti létre áttért emberiség társadalmi változásai hatnak sokszor elég hiteltelennek.

Kell egy bizonyos laza nemtörődömség ahhoz, hogy egy legyintéssel elnézzük például a művészetnek, az eunuch operaénekeseknek vagy a bordüriánusozó „társadalmi elit”-nek szentelt állomás kialakulásának valószerűtlenségét. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a földrajzilag jól elhatárolható területek nagy száma miatt az emberek különbözőségére, a széthúzásra, a kisstílű politizálásra vagy az idegengyűlöletre hajlamos természetük bemutatása során a szerző (de már Glukhovsky is!) átesett a ló túloldalára. De persze lehet, hogy csak én vagyok túlságosan idealista, aki hisz abban, hogy legalább a kipusztulás küszöbén ennél egy kicsit nagyobb összetartozást mutatna a fajunk.


Amennyiben a fent említett megalapozatlanság nem riasztott el, úgy már csak egy nehézség állhat a „könnyed szórakozást” ígérő poszt-apokaliptikus történet szívbe zárásának útjába. Nevezetesen a szerző – esetleg a fordító? – stílusa, amit nehezen tudnék egyenletes színvonalúnak nevezni. Alapvetően semmi nagy baj nincs a szöveggel – bár ugye szépirodalmi minőséget senki nem vár el a regénytől –, de mivel előszeretettel ugrál akár bekezdésen belül is gondolatról-gondolatra vagy egyenesen vissza a múltba, ezért klasszikusan könnyen követhető, egyszerű, olvasóbarát szövegként nem aposztrofálnám. Másrészt meg néha meglepően magvas gondolatokat, már-már olyan idézhető summázatokat ad a szerző a szereplők szájába, amik a nálánál nevesebb íróknak sem feltétlen szokása. Ráadásul Vrocsek a szöveget a legváratlanabb helyeken dobja fel humoros jelenetekkel, amik szerencsére nem lógnak ki mégsem az egyébként elég sötét prózából, hanem kicsit emberközelibbé teszik az egyébként ugye nem túl hitelesnek tűnő „metrós életvitelt”.


A pétervári háborúízig-vérig kalandos akció-regény, amiben ömlik a vér, kalászként hullanak a szereplők, a kalas (AK-47) csak pillanatokra hallgat el, az elmaradhatatlan klasszikus főhős mellett atipikus szereplőket találunk – ki hallott már például szimpatikus, szocialista, majdnem-liberális szkinheadről, aki nem is annyira fajgyűlölő, márpedig Überführer pont ilyen –, a történet pedig minden igényt kielégítően csavaros. Előzetes várakozásommal ellentétben kicsit kevésnek találtam benne a „szörnyes” jelenetek számát, de az emberi ellenfelek miatt unatkozásra nem marad időnk így sem. Gondolom, akiknek tetszettek az eddigi Metro 2033 regények, azok ezzel is tesznek egy próbát – ők nem fogják megbánni. Hozzájuk új olvasóként ezzel a kötettel is lehet csatlakozni, hiszen önálló, lezárt a történet, mégis talán illene az eredeti duológiával nyitni a sort, amit elvileg még idén trilógiává egészít ki Glukhovsky. Nekem azért kicsit meglepetést jelentett, hogy idén ez a regény jelent meg a sorozatban magyarul, nem pedig a Gyjakov-féle trilógia harmadik része, de remélem, az is jön hamarosan.

Ha már annyira szerettétek volna, hogy legyen újra filmekkel foglalkozó poszt - rajtam aztán ne múljon a fene nagy boldogság! - megcsináltam. :) Sajnos az utolsó ilyen írás óta eltelt idő alatt nem vezettem semmi emlékeztetőt a megcsodált alkotásokról, ezért ide most csak azok kerültek be, amik valamiért - lehet csak azért, mert a múlt héten néztem... - megragadtak. Annyira sok egyébként biztosan nem felejtődött el, tekintve hogy nem sok időt áldoztam a villogó istennek tavasszal és nyár elején. Van is mit pótolnom, nem mondom.



Már csak a rendező - Neill Blomkamp - első filmje, a District 9 miatt is instant kötelező volt ez a műremek, bár szinte mindenfelől csak rosszakat hallottam róla. A személyiséggel rendelkező rendőrrobot története, aki bűnözők kezére kerül, valóban elég bárgyúcska volt, a forgatókönyv teli logikai buktatókkal. A nevesebb színészek alakítása maximum elment-szint, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam rajta jól. Mert de. A látvány, az akciórészek, a kamerakezelés, a robot - illetve a mozgása is - tökéletes volt, az apró poénok - amikkel teli volt a film - pedig tényleg megmosolyogtatóak voltak. A filmben fontos szerepet kapott a Die Antwoord nevezetű rap-rave formáció, akikről szégyen szemre (nem hallgatok ilyesmit) nem hallottam sosem, de ezt azóta bepótoltam. Mivel az ő trackjeik alkotják a film zenéjének egy részét - a többi pedig Hans Zimmer munkája -, ezért nem meglepő módon azzal sem volt bajom. Könnyed - igaz, kicsit véres - vígjáték, semmi extra tartalommal. [7/10]


A nagggyon titkos kémhivatal elveszíti egy kimentési feladat közben ügynökét, akit - a cég szabályai szerint - egy újonccal a lehető leghamarabb pótolni kell. Így kerül néhány fiatal a "titkosügynök-képzőbe", aminek végén a legjobban teljesítőt maguk közé emelnek. Eközben egy őrült milliárdos az emberiség kiirtásán munkálkodik...
A klasszikus James Bond filmekben lévő főgonoszok megalomániáját keverték össze a kém-vígjátékok agyatlan könnyedségével. Az eredmény - engem eléggé meglepő módon - a színészek alakításának (Samuel L. Jackson mindig szuper...) következtében egyáltalán nem lett szar, sőt néhol a tisztességes iparosmunka szintjét is jóval meghaladóra sikerült. Látványos volt, de ez a blockbustereknél azért alapvetés, humoros, és a vége felé, a templomos jelenetnél kifejezetten bevállalós, ütős. Egyszer mondjuk az ízlésemhez képest túl "művészi" lett, az a jelenetsor egyáltalán nem jött be, de az agyatlan akció-vígjátékokat és az angol akcentust kedvelőknek azért ajánlom. [6/10]


Ebben a Paranormal Activity-féle vonalba tartozó horrorfilmben a vallás-tagadó Michael King a tragikus hirtelenséggel elhunyt felesége szellemével próbál kapcsolatot teremteni - illetve bebizonyítani, hogy lehetetlen, mert egyáltalán nincs is túlvilág - minden eszközzel, ami csak az eszébe jut. A feketemágia és az okkultizmus legsötétebb bugyrain át vezető útját végig kamerázza.
Egy bekezdéssel ezelőtt a PA-hoz hasonlítottam, de az az igazság, hogy a negatív vélemények dacára szerintem ez a film - műfajában (kézikamerás-ijesztgetős) - egészen nézhető. Már az elején megvettek a forgatókönyvírók maguknak a fordított felállással, miszerint nem valami kurva nagy gonosz keríti hatalmába a szerencsétlen áldozatot, hanem a leendő áldozat egyszerűen kiprovokálja "bosszantó viselkedésével" a Figyelmet. A film első része, amíg Michael zűrösebbnél-zűrösebb alakoknál próbálkozik a túlvilágra vezető titkosajtó fellelésével, konkrétan mulatságos és ahogy később sötétedik a sztori, akkor sem annyira unalmas és hangulattalan, mint a többi PA-s társa. A filmtörténetet jelentős alkotásai közé azért nem kerül majd be sose, de egy nem is rosszat azért kap tőlem. [6/10]


A Chappie után még egy sci-fi - csak ez nem akcióközpontú, inkább drámázós - és még egy, amiben központi szerepe van a mesterséges intelligenciának. A körülötte kialakult felhajtás után valami kurva nagy durranást vártam tőle, így egy kicsit csalódottan fejeztem be, bár annyira rossz nem volt, csak... unalmas.
A világtól elzárt szigeteni "tengeti"életét a zseniáális MI kutató, akihez egyszerre csak egy kiváltságos alkalmazottja utazhat el - titoktartási szerződés meg nagy hass-hass -, hogy letesztelje, hogy az általa készített MI átmegy-e a Turing-teszten (ha igen, akkor már valódi, az emberétől megkülönböztethetetlen intelligenciáról beszélünk) vagy nem. A körülbelül négy szereplős minimalista-pszichodráma aztán folyamatosan durvul, nem tudhatjuk, ki mond igazat, ki akarja éppen a másikat manipulálni, és azt sem, hogy most akkor ennek a "robotnak" drukkoljunk-e vagy sem (hiszen ki akar egy elszabadult Skynetet?!?). A történet közepesen sablonos, nézhető, de nekem nem tetszett a vége, szerintem öt perccel hosszabb volt, mint kellett volna. [6/10]
[Fun fact:Állítólag - nem volt lehetőségem tesztelni - a szinkront elrontották, ezért mindenképpen feliratos verzióban nézzétek meg! A rossz fordítás miatt ugyanis más a lezárása a filmnek! Pont az ellenkezője, mint amit az alkotók szántak végnek!]


Nofene! Még egy sci-fi, újra az akciósabb, kalandosabb, látványosabb fajtából. Ezt a Wachowski tesók rendezték - Mátrix- és elég ha annyit mondok róla, hogy a Mátrix nyomába sem ér. Nem? Akkor annyit, hogy a Mátrix 3 nyomába se?!?
A származását tekintve tudatlanságban, a Földön - mint takarítónő - élő intergalaktikus hercegnő - Jupiter - beleszeret a megmentésére siető kalandorba (vagy katonába?). OMG! Közben megmentik a Galaxist/Földet valami fene nagy gonosztól, vagy micsoda... El akarom felejteni inkább az egészet...
Mila Kunis még mindig igen klassz nő, Eddie Redmayne meg jó színész (amit nem az ebben a filmben alakított karaktere alapján állapítottam meg...), a csajok meg csorgathatják a nyálukat Channing Tatumra és - már ha jól emlékszem - Sean Bean túléli ezt a filmet végre. Ennyi! Kerüljétek el, mint a tüzet! [4/10]


Tengeralattjárós kaland-thriller. A Das Bootés a Vadászat a Vörös Októberre - Amiket mindenki látott, mindenki ismer és mindenki szeret!!! Ugye jól mondom? - miatt olyan, mintha nem lenne iszonyú hiánycikk a hasonló filmekből, pedig van, nem kicsi. Ebben Jude Lawelveszti megélhetését, a hajóbontóő cégnek már nincs szüksége tengeralattjáró-kapitányi szolgálataira. Hasonló cipőben járó ex-kollégáival egy kocsmai történet hatására elhatározzák, hogy egy, a Fekete-tengerben elmerült II. világháborús náci tengeralattjáró feltételezett (és remélt) aranyrakományát a saját szakállukra emelik ki (és el). Kicsit bonyolítja az ügyet a pénztelenségük mellett az is, hogy a tengeren (és alatt) az oroszok és a grúzok épp teljes harckészültségben állva lesik egymás minden gyanús mozdulatát. A legénység Odesszában helyi - orosz - tagokkal egészül ki (...akik csak ahhoz kellenek tutira, hogy elolvassák, mi van a félroncs, ősrégi, kibérelt orosz tengeralattjáró gombjaira írva...). A már induláskor is két világos csoportra tagolódott legénység közt pedig az indulatok egyre magasabbra hágnak. Először csak az eltérő gyökereik miatt, majd egyszerűen a kapzsiság miatt.
Klausztrofóbikus, egy kicsit talán nagyot vállaló - elég sok a felesleges drámázás -, előre elég jól kiszámítható forgatókönyvvel rendelkező filmecske a Black Sea, de a tengeralattjárós nyomasztó légkör és a tenger alatt/tenger fenekén játszódó részek miatt én azért nem unatkoztam rajta. Kár volt a nagy klasszikus fordulatok erőltetése miatt. [7/10]


Majdnem az elmúlt időszak legjobb filmjének sikerült kikiálltanom ezt a semmi kis tini-horror-vígjátékot, de aztán jött a hasonló stílusban hódító klasszikus (kicsit lejebb), ami mindent vitt. :)
Ebben a minden bizonnyal nem időtálló műben - ami azért biztosan a thrash-filmek után kutató baráti társaságok, egyetemi koleszok műsorán lesz még évtizedekig - veszélyes vegyi hulladék kerül a folyóba, amitől a békés hód-populáció vérengző, élőhalott zombi-hódokká változik. Ide jön pont lánybulit tartani pár városi kiscsaj egy erdei kalyibába, majd megjelennek a srácok és néhány helyi lakos is. Utolsónak a hódok érkeznek meg, de ők maradnak legtovább a buliban...
Nagyon alja film, de tényleg! A stílus összes jól bevett fogását bevetik a készítők, szóval meztelen nők, véres, gusztustalan jelentek és idióta poénok kavalkádja az egész "alkotás". Minden baromságával együtt nekem nagyon bejött, talán pont azért mert semennyire nem vette magát komolyan. Remélem folytatják! [8/10]


Bezony, valamelyik este ezzel mérgeztem magam, és mentségem sincs. Ráadásul tök hülye is voltam, összekevertem az Ace Venturával az egész filmet - nem mintha ez felmentene bármi alól is, pont ugyan olyan magasszintű alkotás volt mindkettő -, aztán meg tíz percig vártam hogy jöjjön már az állati nyomozó, ki ez a két béna a képernyőn!?!
Az alpári poénokon azért persze röhögtem - nincs mese, ellenállhatatlannak találom a bunkóságot, úgy látszik -, de közben mérgelődtem azért azon, milyen idegesítően szar a film. Jim Carrey megöregedett, plusz egyedül a gumiarca eddig is kevés volt szerintem, Jeff Danielst se ezért a szerepéért fogják szeretni sokan. Egyedüli pozitívum maximum az - alig-szereplő - fiatal nőcskét alakító Rachel Melvin volt, aki cukor és már a Zombeaversben is az volt. Egyébként meg komplett időpazarlás volt megnézni. [4/10]


Általános iskolában haverokkal tartottunk néha horrorfilm-matinékat, ott láttam először ezt az alkotást - akkor persze az izgalmassága fogott meg benne legjobban -, még alábeszélős, szarrá másolt VHS-en, aztán elfelejtettem a címét, azóta is keresem. Végre, véletlenül ráleltem és azonnal újráztam is, és az első tíz perc alapján megállapítottam, hogy ez is olyan film, ami felnőttként sokkal jobb, mint gyerekként!
A gyagygás takarítót "barátai" leöntik valami radioaktív trutyival, amitől az valamiféle igazságosztó szörnyeteggé mutálódik, és véres mészárlásba kezd. Szóval nem egy Nobel-békedíjas történet, de a film valami zseniális. Először már csak a '80-as éveket visszaidéző hangulata miatt - ó azok a hajak!!! - is megérte megnézni, de emellett iszonyúan groteszk poénok vannak benne. Végig szakadtam a röhögéstől, a színészi játék - vagy inkább jobb, ha majomkodást mondok - egyszerűen fergeteges, a trükkmesterek véres, gyomorforgató munkája előtt meg le a kalappal. A soundtrackért és a meztelenkedésekért is jár a plusz pont. Abszolút must see!
Utánanéztem a rendező, Lloyd Kaufman munkásságának, és legnagyobb örömömre kiderült, hogy csak ehhez hasonló filmeket csinált - A toxikus bosszúállónak több része is van például! -, szóval be is szereztem azokat is gyorsan. Mi más lenne, mint [10/10]és természetesen a hónap filmje is. Vígjáték.


A Stephen King könyve alapján készült sorozat egy kisvárosban játszódik, amit egy óriási búra zárt el hirtelen a nagyvilágtól. Az első évad még nagyjából a könyv szerint játszódott, de a második évadban már csak a helyszín ugyanaz, egyébként teljesen új a történet és mások is vannak életben, mint a regényben. Hogy ez jó-e vagy rossz az felfogás kérdése. Én annyira nem örültem neki, nem annyira - semennyire - jött be ez az új irányvonal. Kezd kicsit sekélyes lenni a sorozat, sok szálat régen le lehetett volna már zárni, de nem teszik - pld a börtönbe került serif hányszor szökik meg és kavar szart? Háromszor? Pff... -, a búra biztonságáért felelős gyerekek sztorija is... meeeh. Az évad vége felé végre felcsillant egy kis remény, hogy a harmadik évadban - már megy, csak még nem nézem, majd egyben - talán jönnek kívűlről "új gonoszok"és kicsit felpezsdül a sorozat. Nem nagyon bizakodok benne, hogy így lesz, de majd azért meglássuk. Ezt mondta a vak ember is... Erős lejtmenet: [5/10]


A hatodik évadával úgy tűnik örökre lezárult a kedvenc sorozatom. Raylan Givins rendőrbíró nem állja útját az amerikai középnyugat redneck-bűnözőinek. Kettő pozitívuma van csak ennek az igen szomorú hírnek, mégpedig, hogy a show kerek történettel zárult le, nem elkaszálták a felébe-harmadába (a jó nézettség miatt erről mondjuk sosem volt szó) és hogy még az utolsó évad minőségére sem lehetett semmi panasz. Újkori western-akció-thriller. Aki a hasonlókat komázza, ki ne hagyja! [10/10]
 
 
Finoman szólva sem vagyok elájulva a The Walking Dead-es zombi-sorozattól, de - vagy talán pont ezért IS - ha valahol zombik "élednek fel", én megyek és nézem, olvasom... Így járt a Z Nation is, aminek első évada mostanában fejeződött be, a msáodik meg valamikor ősszel indul. Bevallom - bár szinte semmi túlságosan eredeti ötlettel nem tudtak előrukkolni eddig, és (úgy érzem) bármikor tudnék a két zombis sorozatnál jobbat rendezni (hehe...) -, nekem jobban tetszik, mint a TWD bármelyik időszakában. Sok ebben is a fölösleges rész - az északi megfigyelőállomás például - sőt egész filler részek is befigyeltek sajnos - az álom-jelenetes például -, de valahogy mégis működik az egész. Legjobban a sorozat vállalható humora jött be, nevezetesen az emberiség utolsó reménye, a nárcisztikus, félős, ősbunkó Murphy (Keith Allan) karaktere, aki igencsak szemét beszólásokat képes elereszteni néha - de nem sokkal marad el tőle poénfaktorát tekintve az öreg Doc sem. Külön öröm volt, hogy a csapat fő tagjai közül is el-elhull néhány szereplő - ráadásul sosem találtam el, hogy ki és azt sem hogy mikor -, lehet tehát az ő életükért is izgulni egy kicsit. Az Északi Fény állomás egyetlen lakosa Citizen Z (DJ Qualls), az ő szerepeltetése már nem feltétlen öröm, még ha a madárijesztő-szerű színészt én kedvelem is, de ide nem hiányzott szerintem. A zombik kinézetével, a környezet hihetőségével sincs probléma, nem annyira feltűnő, hogy kevesebb pénzből csinálták, mint a nevesebb sorozatokat. Az évad lezárása pedig: döbb-döbb-döbb! Nem is nagyon tudom, mi lesz a második évad elején, de az biztos, hogy ott leszek! [7/10]



A nyár - sorozatos szempontból - eddigi legjelentősebb tette nálam a The Following eddigi három évadának - 45 rész - pár napon (4-5?) belüli ledarálása volt. KevinBacon alias Szalonna K., alias Ryan Hardy ebben a nyomozós-thrillerben egy karizmatikus sorozatgyilkos irodalom-professzor, Joe Carroll (James Purefoy) után nyomoz, aki épp most lépett le a börtönből, véres ösvényt hagyva maga után. Hamar kiderül, hogy börtönévei alatt a prof egy teljes szektát alakított ki maga körül, akik mindenre képesek érte, akár még a saját életük feláldozására is. Halálos versenyfutás kezdődik a nyomozó - aki az évek alatt a gyilkos ex-feleségével is összejött... OFC! - és a bűnbanda között, amit csak néha szakít meg egy-egy Poe-vers elszavalásával összekötött intellektuális felindultságból elkövetett mellék-gyilkosság.
Gondolhatjátok, hogy azért daráltam ilyen gyorsan az epizódokat egymás után (mert ráértem) mert tetszett, és nem is tévedtek nagyot (bár az asszony az első rész után kiszállt, mert elégtelennek érezte Caroll karizmatikus karakteréből áradó csáberőt). Az első részben elég sokkoló, véres jelenetek vannak - tv-sorozathoz képest -, az alkesz, saját magában is csalódó Szalonna K. karaktere is - klisé alert! - bejött, és a további részek izgalomfaktora sem csökkent vészesen (bár a közepén azért volt egy pár részes lejtmenet). Elég minőségi nyomozós cuccnak tűnt sokáig az egész. Kifejezetten jó zenéje is volt (Nitzer Ebb - ezen behaltam konkrétan! -, Manson, stb.) az első pár rész alatt, meg feszült, izgalmas volt, csomó gyilkossággal, vérre, izgalommal. Még az is átment a szűrőmön, hogy mindenképpen nagyon ki akarták hangsúlyozni, hogy a nyomozó meg a gyilkos személyisége mennyire hasonló és állandóan azt sulykolták a nyomozóba, hogy ők ketten tulajdonképpen a legjobb barátok. (Arról nem is beszélve, hogy az ex-feleséget alakító Natalie Zea pedig bármilyen szerepben, átmegy a szűrőmön...) Az évad vége is elég sokkolóra sikeredett.
A második évad gyors darája azért történt meg - persze azon kívül, hogy érdekelt, mi is lesz a vége -, mert nagyon szar volt. A vallási csoporttól - Korban vagy mifene - kezdve totál érdektelen volt egy csomó minden benne, sokszor gondoltam is, hogy abbahagyom, de... hát, inkább mégis kitartottam. Ekkor már a jó soundtrack is a múlté volt, egyedül a nyomozó (vagy a nyomozás) volt érdekes (néha) továbbra is.
A harmadik évad a két véglet közt félúton pozicionálta be magát, nem volt olyan unalmas, mint a második, sőt az újabb, ördögien ravasz sorozatgyilkostól újabb lendületet is kapott. Aztán bejött a gonoszság "újabb szintje", ami kicsit már talán sok volt a jóból, de hát a negyedik évadra is kell közellenség (Végül kiderült, hogy nem kellett, mert kaszát kapott a sorozat.) és az évadzáró után én biztosra vettem, hogy maradok majd a folytatásra is. Az első három évad kerek történettel rendelkezik egyébként ezzel a véggel is, szóval a kasza nem annyira fájdalmas a jelen esetben.
Összességében mondjuk [7/10], de az első évad miatt jön ki ez a magas szám, a többi csak lehúzza.


A zombiapokalipszises sorozat negyedik évadáról szóló bejegyzésemben valami olyat írtam, hogy érdekes lesz az új évad - mert a negyedik végén a kannibálok kampóján lóg a csapat 3/4-e -, de biztosan elbasszák majd valahogy. Nos, szerintem igazam lett, ha másért nem azért, mert ez a sorozat annyira ratyi gyenge, hogy már most azt sem tudom felidézni pontosan, hogy mi is történt az ötödik évadban. Egyedül az utolsó rész utolsó jelenetei maradtak meg bennem, ami miatt azt mondom újra, hogy a hatodik évad igen jó is lehet végre - de tuti elbasszák valamivel... Ez az egész sorozat egy kihagyott ziccer![5/10] Persze, amilyen hülye vagyok, maradok arra is, sőt a testvérsorozatra vagy előzménysorozatra vagy párhuzamosan folyó sorozatra is vagy mi is lesz valójában a Fear the Walking Dead... hátha az már tényleg jó lesz.


Az egyik képregényes-cég (Marvel, DC, v egy harmadik? Tök 8!) egyik szuperhőse költözött újra a filmvászonra (volt már belőle film a 2000-es évek elején). Szuperhős, mivel Daredevil gyerekkorában megvakult és felnőttként nappal mint vak ügyvéd, éjjel mint vak igazságosztó küzd Metro City - vagy egy másik metropolisz - egyik kerületének gonosztevői ellen. Hát. Ennyi.
A Daredevil az idei év egyik legnagyobb geek-es hallelújája lett. MINDEN szuper benne, MINDEN nagyszerű. A szuperhős, az akciójelenetek, a látványvilág, a saját magával tépelődő - filantróp - főgonosz! Tényleg minden!
Szerintem: az akciójelenetek koreográfiája... finom leszek és nőies: szar. Mindig szétszaggatják a vak srácot, mint a nokedlit, de az utolsó erejével az utolsó pillanatban persze mindig övé az utolsó szó. Ez részenként kétszer legalább. A szereplők sablonosak, unalomig ismert mindegyik - jó, a főgonosz hozzájuk képest egyedi -, a színészi játék... hullámzó (és inkább lefelé mint felfelé gondolkodjatok), a költségvetés túl alacsony ahhoz, hogy a látvány tényleg jó legyen, kb minden bent játszódik egy szobában. A karakterek... szódával végül is elmennek. Ami tényleg jó volt benne az egyszerűen annyi, hogy volt normális, összefüggő sztorija, nem csak részenként megoldott a Fenegyerek egy-egy ügyet vagy megmentett egy random valakit, hanem high concept volt az egész. Ennek ellenére ez inkább csak szuperhős-rajongóknak fog bejönni. Nekem csak [6/10]és lehet, hogy ezzel még túlságosan is rendes voltam.


Véletlenül sikerült a legnagyobb kánikula alá időzítenem ezt az északi sarkköri városban játszódó sorozatot, igazi felüdülés volt 50 fokban azt nézni hogyan szakad ott a hó és fagynak meg az emberek a veszett hidegben. Bármikor cseréltem volna velük...
Ezen felül - és vitán felül - a legfurcsább sorozat volt a Fortitude, azok közül, amiket az utóbbi időben néztem.
Adva van egy kisváros - 700 lakos -, ahol sosem történt még bűnügy, mindenki jól él. Aki nem képes már eltartani magát (mert öreg például), azt hazaküldik a szárazföldre - ja, egy szigeten vagyunk a Jeges-tengeren valahol -, itt még nem halt meg senki, az örök jég földjén nem lehet temetkezni sem, hiszen a földbe került test soha az életben nem bomlana le (hogy ez nekik miért is baj, azt annyira nem értettem...) Az örök béke szigete! Nem túl meglepő módon Fortitude-ban valakit brutálisan megölnek és a nyomozás során apró lépésekben kiderül, hogy itt semmi/senki sem az, aminek látszik, mindenkinek van valami takargatnivalója a múltjában vagy a jelenében. A gyilkosságok szaporodnak és a lakosok lassan rájönnek, hogy messze nem a közösségen belül rejtve garázdálkodó sorozatgyilkos a legnagyobb problémájuk. (...és tényleg nem...)
Ha vegyítjük a Kisvárosi gyilkosságokat, a Twin Peaks-t, a Lost-ot és az X-aktákat és az egészet nyakon öntjük egy kis multikulturális - a lakosok főleg izlandiak, norvégok, svédek, angolok, oroszok és lappföldiek - de azért érezhetően skandináv komótossággal, akkor körülbelül belőttük a Fortitude hangulatát és tempóját is. Az első évad összesen tizenkét részes, de bizony az első öt részben gyakorlatilag semmi nem történik. A seriff - senki nem tudja, hogy jó seriff-e vagy rossz, hisz eddig nem is nagyon volt hasonló munkája - nyomozgat, mindenkitől megkérdezi tízszer ugyanazokat a kérdéseket. A fő rejtély mellé kapunk egy csomó kérdést, de válasz egyre sem érkezik. Nő a feszültség - egy kicsit -, de igazából még mindig csak toporgunk. Közben kint a hóban vonulnak a szereplők gyönyörű tájakon, meg ismerkedünk a helyiekkel de: semmi. (Az első részekben a készítők bevállalósak voltak, talán a figyelem fentartása miatt is, ezért mutatnak benne puncikat meg kornyadt faszt is premier plánba, később ezek lassan kikopnak...) Ennyire lassú sorozatot - a True Detective előtt és után se - nem is láttam még, ezt bizony be kell vállalni merészen. Egyetlen mentsvárként abba lehet belekapaszkodni - ja, merthogy még a karakterek sem igazán szimpatikusak (a színészek ellenben szuperek)!!! -, hogy TUDOD, hogy lassan már kell, hogy valami történjen. És ez a hetedik rész végén fog megtörténni! Onnan lesz végre a sorozat olyan jó - para -, hogy nem kétséges a második évadra sem a maradásom, azt azonban nem tudom pontosan még most sem, hogy abban mi fog történni. [8/10] Nagyon gyenge az opening és az alatta lévő zene, nem is értem hogy gondolták.


A '60-as években az amerikai kormány fellőtt egy nagyméretű űrjárművet, ami száz év múlva fog csak célba jutni. A fedélzetén katonák, tudósok és civilek százai utaznak, akiknek semmi esélye, hogy a Földre visszajussanak, vagy hogy maguk is megpillantsák a célállomást jelentő, Föld-szerű bolygót. Erre majd utódaiknak lesz csak lehetőségük, ha minden a tervek szerint alakul. Eltelik 51 év, a hajó átlépte az út felét jelző képzeletbeli határvonalat. Innen már fizikailag is lehetetlenség visszafordulni, a készletek nem lennének elegek a hazaúthoz, az Új Világ már közelebb van. Az időközben felnövő - a '60-as évek technikai (és divat-) szintjén lévő utódok közt azonban elég sokaknak nem tetszik, hogy életüket, sorsukat még születésük előtt eleve eldöntötték szüleik (és ismeretlenek) ezért a hajó útját terrorista cselekedetekkel próbálják szabotálni és mindenképpen a hazajutást szorgalmazni.
Teljesen hiteltelen, kisköltségvetésű minisorozat (három rész), ami inkább csak a háttér miatt sci-fi, igazából krimi-thriller, hiszen egy gyilkossági nyomozás van a középpontban végig. A békebeli hangulat miatt ('60-as évek) nekem végülis szódával azért elment egynek, de jobbat vártam. A nagy fordulat full kiszámítható szerintem megnézés nélkül is, a lezárása pedig egyáltalán nem tetszett. [6/10]

Arkagyij és Borisz Sztrugackij

Az orosz szerzőpáros néhány remek regényéről már írtam a múltban, de azok mindegyike sci-fi volt. A Fogadó a Halott Alpinistához című művük viszont egészen más, a krimi műfaja előtti tisztelgés. Régóta szemezek már vele – helyesebben még az első kiadással –, ezért kapóra jött a 2015-ös Metropolis Mediás új kiadás, ami a mostanában újra megjelenő Sztrugackij kötetekhez hasonlóan javított, kibővített verzió. Gondoltam, most vagy soha…

A történet nagyjából annyi, hogy a hegyi fogadóba – amiről az a hír járja, hogy kísértetjárta – érkezik nyaralni egy rendőrtiszt, aki az ott lakó különös vendégek kérésének eleget téve, a kis szállodában történő megmagyarázhatatlan események után kezd nyomozni. Amikor az ártatlannak induló csínyek után egy gyilkosságra is fény derül, a történések az eddigieknél is különösebb irányt vesznek.

Amikor egy detektívtörténetben a háttérben mozgó erők lelepleződnek, megértjük, hogy mi is történik, akkor a feszültség csökken. A szerzők ötlete az volt, hogy a tetőpont után húznak még egy váratlant, amire nem számít senki és ezzel a feszültséget újra a magasba emelik. Hát… (tudom, így nem kezdünk mondatot…) ezt az elképzelést én egy tiszteletreméltó, de igen naiv próbálkozásnak éreztem a részükről. Először is – igaz, a regény első megjelenésekor, 1970-ben ez valószínűleg nem volt probléma – a Sztrugackij név mára annyira összeforrt már a sci-fi-vel, hogy amikor kiderül, hogy [spoiler!] az ügy megoldásának kulcsát a Földön kívül kell keresnünk [spoiler vége!], az a meglepetés csíráját sem szolgáltatja. Igazából már az első fejezet előtt álló féloldalas fiktív újságcikk elolvasása után – amit szerintem nagy hiba volt belerakni a műbe – el lehet kezdeni ebbe az irányba gondolkozni. Én sosem gondolkoztam másban, szóval állandóan csak azt próbáltam kideríteni, hogy kik az emberek és ki a földönkívüli a szereplők közül. Ezzel persze – sajnos – az egész rejtélyt sikerült csírájában megfojtanom. Sztrugackijék mindent megpróbáltak azért, hogy az olvasó figyelmét eltereljék – megmagyarázhatatlan apróságok egész sorának a történetbe illesztése, az idővonal „unalmas”, minden részletre kitérő rekonstruálása –, de valahogy érezni lehetett, mi a fontos és mi a lényegtelen, és sajnos egyszerűen túl sok volt a lényegtelen időhúzás. A regény nagy részében ugyan azokra az információkra kérdez rá a felügyelő az összes szereplőtől többször is, majd gondolatban rendszerezi az adatokat újra meg újra. Lehet mondani, hogy ez az általános nyomozati eljárás, ebben semmi rossz nincs, és valóban, de míg más szerzőknél – jó esetben – a nyomozás a regény legizgalmasabb része, addig itt erről sajna szó sincs.

Az előző bekezdéshez is tartozhatna, de inkább a pozitívumokhoz kerül a képzeletbeli mérlegem serpenyőjében a szereplők sokasága, akik elég izgalmasra és szórakoztatóra sikeredtek. Mondjuk pont nem a felügyelő alakja, aki eléggé… semmilyenre sikerült, de az igen valószínűtlen alakokból álló társaság néhány tagja igen furcsa, emlékezetes karakter lett – még úgy is, hogy egyikről sem tudhatunk meg túl sok mindent, ami talán a rejtélyesség légkörét hivatott tovább emelni. A könyv élvezetes humorát – mert hogy módjával, de az is van ám! – is jórészt ennek, a hó csapdájában vergődő fogadóban, egy szellem társaságában ragadt titokzatos emberek közti interakcióknak köszönhetjük.

Az általam eddig olvasott Sztrugackij-művekkel én azért megszenvedtem egy kicsit. Hogy a fordítás lett az, vagy már az eredeti szöveg is nehézkes – sokszor többszörösen összetett gondolatokkal, mondatokkal tarkított – volt, az szinte mindegy is, de a történet maga mindig jobban tetszett, mint a páros stílusa. A Fogadó… volt az első olyan Sztrugackij-könyv, aminek a prózája már valóban könnyen befogadható volt a számomra is. Lehet, hogy egyszerűen csak beleszoktam már az „oroszos stílusba”, esetleg a fordítás sikerült jobban, mint az eddigi regények magyarra ültetése, mindenesetre ünnepeltem ezt a fajta változást. A könyv ettől függetlenül nekem mindent összevetve azért csalódás volt, de akik szeretik az olyan vegyes írásokat, amik több műfaj mixéből születtek, azért tegyenek vele bátran egy próbát. Annak azért örülök, hogy nem ezzel a regénnyel kezdtem az ismerkedést Sztrugackijékkal…

A skandináv irodalom széles rajongóréteget tudhat a magáénak hazánkban éppúgy, mint világszerte. Nálunk az Animus Kiadó tűzte zászlajára, hogy az északi életérzést, gondolatvilágot az olvasókhoz közelebb varázsolja. Az igen sikeres könyvek mellett a filmvásznon is egyre népesebb rajongóbázist tudhatnak maguk mögött ezek a skandináv krimik. Miközben az egyszeri olvasó érdeklődve olvassa ezeket a remek történeteket, talán nem is gondol bele abba, hogy a fagyos északi puszták, hegyek és végtelen éjszakák lakosai nem a XX. század végén kezdtek el egy csapásra fogyasztható műveket „kitermelni” magukból, hanem Európa irodalmi palettáján bizony már ezer évvel ezelőtt is meghatározó, vitathatatlanul magas minőséget képviselt a „viking irodalom”.

Természetesen a magyar mondáknak kisebb-nagyobb mértékben megfeleltethető sagákra gondolok. (Saga: olyan történet, amiben „parasztok gyilkolódznak”.) Ezekből az írásművekből, amelyek jelentősége a sokkal ismertebb, híres-neves görög mítoszokkal egyenrangú, nálunk évtizedenként egy, ha megjelenik, már hálát adhatunk azoknak a merészebb kiadóknak – most éppen a Corvina Kiadónak –, akik hajlandóak az egyetemes kultúra – most éppen az északi mitológia – ismertebbé tétele céljából még a (gyanítom előre borítékolható) pénzügyi veszteséget is lenyelni. A Corvina Kiadó Északi Források / Fontes Boreales néve keresztelt sorozata igazán hiánypótló a maga nemében, aminek megszületését teljes szívemből csak üdvözölni tudom. A – könyvhöz járó könyvjelzőn található nyomok alapján – legalább kilenc részesre tervezett sorozat nyitó kötete a Völsunga saga, egy a XIII. században keletkezett óizlandi hőstörténet, Bernáth István, hazánk egyetlen, az óizlandi nyelvet (és persze a magyart is) mesterfokon bíró fordítójának – az eredeti szöveget alapul vevő, tehát nem angolból újrafordított! – tolmácsolásában.

A néhány éve elhunyt Bernáth István életéről és munkásságáról a kötet végén található Utószóból sok érdekességet tudhatunk meg. A méltató írásból jól látszik, hogy látszólag nem született a középkorban olyan óizlandi írás, amit ő ne fordított volna le, amivel ne foglalkozott volna. Igazi, sosem múló lelkesedéssel végezte munkáját, ami persze sokkal több volt számára, mint egyszerű munka. A véletlen – esetleg a nornák szeszélye – miatt, de személy szerint is nagy köszönettel tartozom neki. Igaz ugyan, hogy a fantasy regények szeretete stabil gyermekkori berögzülés nálam, de mikor 1995-ben valami isteni sugallat – vagy a nornák ugye – hatására megvettem a Kopasz Grím-fia Egill / A fölperzselt tanya című dupla-kötetet – ami másik kedvenc regényem, a Hozsánna néked, Leibowitz! mellett áll büszkén –, és megelevenedtek előttem az északi népek VALÓBAN regénybe kívánkozó, vérben és szenvedésben gazdag történetei. Mintha egy teljesen új – fantasy! – világ tárult volna ki előttem. Azzal a különbséggel ugye, hogy ez a valódi világ volt, ahol a történetek történelmi alapokon nyugodtak, amiket az akkori ének- és mesemondók, a skaldok színeztek ki hallgatóik gyönyörűségére. A regény hatására a középkor – kiemelten a skandináv, az angolszász és germán népek – és főképpen a kvázi-középkori fantasy regények iránti rajongásom, érdeklődésem azóta sem csökkent és elég agyzsibbasztó érzés pontosan tudni, hogy melyik könyv olvasása után kezdődött. (Éppen ezért, vagyis, hasonló hatást kiváltó olvasmány híján, nem is furcsállom annyira, hogy más, szintén jelentős népek – görög, római, török, ázsiaiak, szlávok, satöbbi – múltja iránt nem alakult ki ugyan ez az érdeklődésem!) Nem nagy meglepetés, hogy azt a kötetet is Bernáth Istvánnak köszönhettük, az azonban már izgalmasabb hír, hogy az Északi Források sorozat harmadik és negyedik részében Egils sagaés Njáls saga címen azok is olvashatják majd ezeket a gyöngyszemeket, akik húsz éve lemaradtak róla. Nem mondom, hogy könnyed olvasmányok, de mindenkinek melegen ajánlom, akit akár az északi népek történelme, akár egy jó kalandregény vagy egy tökéletes fantasy egy kicsit is megmozgat! Na, de hol vannak ezek a könyvek még, a Völsunga saga is csak most jelent meg, és arról még szó sem esett!

Spoiler alert! :)

Nehéz összefoglalni röviden, miről is olvashatunk ebben az először 1400 körül papírra vetett hős-sagában, hiszen a nagyjából száz oldalas kötetben konkrétan annyi minden történik, ami egész könyvciklusok számára elég izgalommal és fordulattal szolgálna. A Völsunga saga egy királyi család – a Völsungok – több generációjának harcát, szenvedését majd elkerülhetetlennek tűnő bukását meséli el igencsak tömör, velős, többször verses betétekkel tarkított formában. Az írás nyelvezete kitűnő, az idegen szavak megértését, az istenek, hősök elhelyezését az északiak panteonjában a bőséges szószedet nagyban megkönnyíti, de egy saga sosem attól jó, mert annyira olvasóbarátnak íródott volna. A próza a klasszikus görög eposzokhoz képest ugyan sokkal befogadhatóbb – eleve azért is, mert próza, nem verses alakban íródott –, de iszonyúan tömény, nekem egy ültő helyemben nem sikerült végigolvasnom, pedig egyébként minden sorát élveztem. Az eredetileg szájról szájra terjedő, a népmesék hangulatát felidéző (romantikus) hősi történetet – ha nem szeretném modern fantasy szerzőkhöz hasonlítani – talán a shakespeare-i drámákkal tudnám rokonítani. Ez is, mint XVI. századi utódjának művei, tele vannak árulással, isteni jóslatokkal, kinyilatkoztatásokkal, vérfertőzéssel, hatalmas csatákkal, gyermek-gyilkosságokkal, vérbosszúkkal. A központban tehát most is tönkrement életek, csalódások, megcsalatások állnak, ahogy a legtöbb mélyen megindító történetekben általában mindig.

Ebben a történetben – és talán ettől (is) más, mint más égtájak népeinek történetei – még a legnagyobb, emberfelettien hősies alakjainak is bukás az osztályrésze. Semmi feloldozás nincs benne, semmi a tanmeséből, miszerint „a jó elnyeri méltó jutalmát”, csak az a gyakorlatias, realista gondolkodás érződik a szövegből, amit manapság is az északi népekhez (és persze a németekhez) társítunk kimondva vagy kimondatlanul is. A kiadvány elején áll Bernáth István néhány oldalas, a középkori viszonyokról és óizlandi irodalomtörténeti gyorstalpalója, ami igen hasznos és érdekes olvasmány már önmagában is. A teljesség igénye nélkül – megvilágít pár fogas kérdést például a fegyverviselés kötelességéről és gyakorlatilag az önbíráskodás szükségességéről a középkorban vagy, hogy miért is ne dőljünk be a „póriasnak ható” próza hamis egyszerűségének. A sorozatot pedig – de legalább egyetlen, szabadon választott részét – nemes egyszerűséggel kötelező olvasmánnyá tenném az iskolában. Pont elférne még a görög drámák és Shakespeare között.

Blake Crouch (1978-)

Az idei év egyik sztárcíme a hazai könyves életben minden bizonnyal Blake Crouch Wayward Pines trilógiája, hiszen a könyveket az Agave néhány hónapon belül szinte egyszerre dobta piacra, és ahogy nézegetem az értékeléseket, igen pozitív olvasói visszhanggal. A regényekből pedig a FOX csatorna készített sorozatot, ami alig egy-két hete el is ért az utolsó részéhez, és úgy hallom, az is szép sikert aratott a tévénézők körében. A WP tehát jött, látott és győzött majdnem minden platformon (a számítógépes feldolgozást még várom). Gyorsan elolvastam én is az összesen nagyjából ezer oldalas thrillert, és vele szinte párhuzamosan ledaráltam a filmadaptációt is. Ebben a posztban mindkét változatról elmondom a magamét.

A WP-jelenségről nem tudok spoiler mentesen írni, ezért gyorsan az általánosságokon essünk is túl, abból baj nem lehet. A történet annyi, hogy egy szövetségi ügynök emlékezetét elvesztve tér magához Wayward Pinesban, ahová két eltűnt kollégáját felkutatni küldték. A kisváros azonban rengeteg titkot tartogat. A nyomozás pedig nem várt nehézségekbe ütközik  – a végkimenete pedig egyenesen megjósolhatatlan. Első ránézésre tehát klasszikus thrillerrel van dolgunk, esetleg valami misztikus szállal, hiszen a WP-t a Twin Peaksés a Lost (és egyéb, jellemzően kisvárosi nyomozós sorozatok) szerencsés ötvözeteként szokták aposztrofálni. Az első könyv eleje is ezt a gyanúnkat erősíti tovább. A szerző prózája egyébiránt teljesen korrekt, sőt jó, könnyen olvasható, a cselekmény mozgalmas, feszült, a karakterek működnek, egy idő után elég véres is, a rejtélyek érdekesek és valóban egyre sokasodnak. Minden a helyén van. (Ajánlom is a hasonló könyveket szeretőknek a regényeket.)

Mivel annyit azért tudtam, hogy a két eltűnt ügynöknél nagyobb volumenű a történet, ezért folyamatosan azt kutattam, hogy mi is lehet az igazság, ötleteim is voltak rá, de mint kiderült a közelében sem jártam a megoldásnak. A „Twin Peaks-es” érzés hamar elmúlik (ami valahol sajnos), és a történet sokkal epikusabbá válik annál, mint amit addig sejtettem. Sőt, kiderül, hogy annyira epikussá – azt nem írom még, hogy miért –, hogy annak nem tudtam nem örülni, de onnantól a regény a logikusságából elég sokat veszít. Erről is lesz szó majd később. (Az eddigi logikusságról meg itt: nem lehet erről beszélni, hiszen csak kérdéseket majd újabb és újabb kérdéseket kaptunk, semmi választ, de bízni még lehetett abban, hogy remélhetőleg a szerző majd valami épkézláb válasszal fog előrukkolni, mi is folyik épp a lelki szemeink előtt. Ami lehet, hogy valami „sci-fis blabla” lesz csak, de egy hasonló regényben ez simán elmegy.) A három könyv közül egyébként szerintem az első a legmegkavaróbb, a második a legjobb, a harmadik pedig biztosan a legmozgalmasabb. Szerencsére a sztori lezárása is nagyon jó lett végül – bár nekem lett volna egy még logikusabb változatom is…

Megtanulta, hogy ahol emberek laknak, ott mindig ott lappang a sötétség.
Ilyen az élet.
A tökéletesség csak látszat. A felszín. Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rögtön előtűnnek a sötétebb árnyalatok.
Ha egészen csontig hatolunk – a vaksötét.

Carla Gugino

A sorozatról röviden, spoiler mentesen. A legfontosabb, hogy nem követi hűen az eseményeket, és a könyvek olvasása után már szinte bűn megnézni. Olvasás előtt/helyett pedig minek? Egyetlen létjogosultsága maximum annyi, hogy azoknak is elviszi a könyv – meggyalázott – hírét, akiknek eszük ágában sem lett volna elolvasni sose a regényeket. Nekik esetleg még tetszhet is akár. Engem nagyon felhúzott szinte az összes változtatásával, mert szerintem mindtől csak rosszabb lett, mint a könyv. A tíz részes nyári sorozat epizódjai ráadásul öt-hat rendező munkája, ami szintén rányomja a bélyegét az egészre. A pilotot az az M. Night Shyamalan rendezte, akinek a Hatodik érzéket köszönhettük anno, azóta viszont számtalanszor bebizonyította, hogy egyszerűen nem jó rendező. Az első részt kifejezetten fájdalmas volt nézni – asszony tíz percig bírta, aztán végleg feladta, de ezen most nem csodálkoztam egyáltalán –, csak random jelenetek voltak egymás után dobálva, idegesítő volt, unalmas és a színészek… Matt Dillon Burke ügynök szerepében, hááát, kinézetre valami hasonlót képzeltem el (egyébként ő teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Bruce Campbell az Evil Dead-es hőskorából, vagy nem?), az rendben van, de hogy Oscart nem fog kapni sosem, az biztos. A többiek nem voltak ennyire rosszak, sőt, Carla Gugino most is nagyon jó volt – és emellett jól is nézett ki. Lehet, hogy a forgatókönyvírók hibájából lett az egész ennyire kakofón, hisz a második rész sem volt sokkal jobb. Akkor viszont nem értem, hogy a harmadik és negyedik rész (rendezte: Zal Batmanglij) miért lett iszonyú jó, feszült, majd a többi rész újra majdnem pocsék. A kilencedik részt Antal Nimród rendezte, akitől előzetesen – persze az egyik konkrét filmje miatt – sokat vártam, de mivel a könyvek története itt már teljesen elfelejtődött, ezért csak az irodai jelenet volt az, ami valóban „értékelhetőre” sikeredett. Arról volt szó, hogy ahogy a trilógia is lezárt, úgy a sorozat is egy évados lesz, zárt történettel, de már folytatásról csiripelnek a madarak, ami a (persze szintén nem könyv hű) lezárást tekintve nem is akkora meglepetés, de hogy én nem térek majd vissza, azt most biztosnak érzem.

Ennyit szántam mindenkinek, az eddig leírtaktól nem csorbul se a regények, se a sorozat élvezeti értéke, de innen már főleg spoilerek – és a sirámaim – jönnek.

A könyvben kifogásolt fontosabb dolgok:
–    Az egész ötlet „elbaszott”, hiszen mi értelme volt ezer embert hibernálni (majd minden szir-szarért leöldösni őket), ha a genetikai mutáció már bennük is beindult, jó esetben – már ha minden összejön és nem halnak meg millióféleképpen a hibernáció kétezer éve alatt – majd a jövőben fognak ugyanúgy elfajzani, mint a hátrahagyottak…
–    de ha véletlenül mégse, mert a jövőben már helyrebillent a környezet egyensúlya és nem romlik tovább az emberi genom, na, akkor mi van? Mennyi az esélye annak, hogy az erdős területekkel együtt körülbelül három városnyi területet kétezer év alatt nem bolygat meg senki, miután a jövőbe menekültek ott lehibernálják egymást? Egy létező várost kerítettek el, oda sose akart menni senki bármiféle okból – akár átutazóban –, mikor még volt emberi civilizáció, de az ott lakók már altatásban voltak? És a magasfeszültségű kerítés. Senki sem érdeklődött – már csak azért is –, hogy mi van vajon mögötte? Amikor hanyatlott már a civilizáció, de még azért létezett valami, az gondolom elég harcias (poszt-apokaliptikus, de ezt nem írhattam még le sehol, mert durva spoiler…) időszak lehetett. Senki nem akarta az akkor élő vezetők közül magát is hibernáltatni, hogy megmeneküljön vagy csak úgy lerombolni? Hiszen dögöljön meg a szomszéd tehene is, ugye. De ha a kerítést csak később emelték – ami nem tiszta egyébként –, akkor mikor a jövőben kimerészkedtek az emberek a külvilágba, az erdőben élő vérszomjas szörnyek mellett (akik kicsit túl agresszívak és falánkak voltak egyébként ahhoz, hogy elhiggyem, hogy az egész Földön nem irtottak ki egyszerűen mindent!), hogy volt idejük felépíteni a kerítést?
–    nem gondolt a zseniális tudós arra, hogy megváltozik az éghajlat és nem lesz a város képes önmagát eltartani? Na ne már! Én csak erre tudtam volna gondolni végig!
–    mikor látják, hogy nem lesz elég a kaja, csak még négy-öt évig, akkor a 70.000 éves hibernációhoz képest szerintem életképesebb megoldás lett volna, hogy a hosszú télre elvonulnak, csak páran maradnak ébren az állatok gondozására, amikor jobb idő van, akkor meg a földműveseket is felkeltik és így néhány év alatt – ez a prognózis elhangzik a könyvben – el tudják érni, hogy önellátó legyen a város. A későbbi délebbre költözés azért ettől még eléggé „macerás” marad, az igaz.


…és a sorozatban kifogásolhatóak:
—    minden kis és főleg a nagyobb dolgok, amiket megváltoztattak
—   Pam, aki öregasszony lett a szexuálisan túlfűtött gyilkos helyett. …és ahogy megváltozott a sorozat közben, ő lett a nagy megmentő, miközben ő végig negatív alak volt a könyvben…
—    a néger seriff, aki csak azért kellett, mert ugye van egy olyan kitétel, hogy Hollywoodban nem lehet olyan filmet csinálni, amiben nincs faji egyenlőség, szóval kell fekete és ázsiai szereplő is bele (ez komoly)…
—    hogy végül kihagyták szinte a teljes harmadik könyvet, pedig ha valamit, akkor azt tényleg nagyon vártam…
—    hogy a második könyv azért lett a legjobb rész, mert benne voltak a városon kívülre küldött mélységi felderítő fejezetei, amik aztán szintén teljesen kimaradtak, de nem csak a jelenetek, hanem az egész jó (drámai) szerelmi szál is (ezt is megéltük, hogy egy szerelmi szál hiánya miatt siránkozzak…)
—    hogy kimaradt a doktor lányának lemészárlása, ami az egész második rész sarokköve volt…
—    hogy Burke ügynök fia és a helyi kislány (aki nincs is a könyvben egyáltalán) szerelme bekerült a semmiből, pedig teljesen lényegtelen volt…
—    David Piltcher (ő a főgonosszá váló agytröszt az események mögött) megőrülése is túl hirtelen jött, semmi alapja nem volt neki (a második rész történéseinek hanyagolása itt bosszulta meg magát)
—    hogy nem került bele végül az igazán nagy probléma, az éghajlatváltozás miatti teljes ellehetetlenülése a városnak, az e miatt elkerülhetetlennek tűnő kihalás…
—    Egyetlen részben nőtt csak a sorozat a könyv fölé, mégpedig hogy bemutatta, hogy mi is folyik az iskolában, és hogy mit és miért tudnak a gyerekek pontosan, amiről a könyvben egy szó sem esett. Kár, hogy aztán ezt is sikerült lerontani a felsőéves fiúk pszichopata viselkedésével, mert hát ugye az nyilvánvaló, hogy az emberiség megmentésére szánt első generációt feltétlenül gátlástalan hülyéknek kell kondicionálni…

Sokáig tudnám még szapulni a tv-sorozatot, de ez nem a célom. A könyvek nagyon jók voltak, a tévére átdolgozás viszont kicsit sem lett jó. Nem is azért, mert annyira rossz lett volna, de nagy kihagyott ziccer, az biztos. Biztos, hogy még így is sokaknak tetszik majd, nekem viszont sajnos nem – mármint összevetve a regényekkel. :)

Régen volt már a blogon játék, pont ideje, hogy újra legyen. Apropó nem is kell ahhoz, hogy játszunk, most mégis van. A Cartaphilus Könyvkiadó nem rég jelentette meg az új, már a filmes borítóval James DashnerÚtvesztő trilógiájának második részét, a Tűzpróbát. A könyvből készült filmet hamarosan (09.17) a mozik is bemutatják, de még az előtt egy szerencsés játékos megnyerheti a regény egy példányát a kiadó jóvoltából. Ehhez pedig mindössze négy egyszerű kérdést kell megválaszolni.

A kérdések:
- Dashner hányadik megjelent regénye a Tűzpróba?
- Ki rendezte a filmváltozatot?
- Mi lesz a szeptemberben megjelenő előzménykötet magyar címe?
- Milyen műfajba tartoznak a regények?

A játék menete:
A válaszokat a profunduslibrum@gmail.com emailcímre kérem (Fontos, hogy az email címe Tűzpróba legyen, ne kelljen már úgy összekapargatnom a válaszokat, köszönet!). A határidő - 08.30 12:00 - lejárta után összesítek, majd közjegyző nélküli oldschool barna baseball-sapkás húzást hajtok végre önhatalmúlag! :) Aki ezt a játékos posztot megosztja Facebookon, annak a nevét kétszer rakom a kalapba, de egyébként ez nem kötelező, tudom, hogy néhányotok a falra mászik az Arckönyvtől... A nyertest emailben értesítem, és elkérem tőle a lakcímét, amit továbbítok a kiadónak. A nyereménykötetet már ők fogják postán eljuttatni hozzá!


Tartalom:
AZ ÚTVESZTŐ CSAK A KEZDET VOLT...

Thomas és társai azt gondolták, ha valaha élve kijutnak az Útvesztőből, akkor visszanyerik a szabadságukat, folytathatják korábbi életüket. Ám a titokzatos VESZETT még nem végzett velük. Újabb próba, újabb rémálom vár rájuk.
A Föld felperzselt vidék, melyen zombiszerű gyilkos lények kószálnak. A kormányok eltűntek, a világ anarchiába süllyedt. A remélt szabadság helyett a csapat még kegyetlenebb megpróbáltatásnak néz elébe: vár rájuk a Tűzpróba. Ebben a világban már nincsenek egyedül - és a többiek csak akkor maradhatnak életben, ha ővelük végeznek. Vérfagyasztó kalandokkal teli útjuk során nyoma vész a csapat egyetlen lány tagjának, Teresának, és a fiúk elhatározzák, hogy felkutatják, még ha ez az életükbe kerül is. Fogalmuk sincs róla, micsoda elképesztő veszélyek várnak rájuk. Nincsenek szabályok. Nincs segítség. A tét az életük. Thomasban pedig lassan felébred a gyanú: vajon nem az ő elméjében rejlik a szabadulásuk kulcsa?

Glendon Swarthout (1918.04.08 - 1992.09.23)

A XX. század elején született, amerikai Glendon Swarthout első magyarul is megjelent regénye az Őrület és szerelem, de szerintem a Maxim Kiadó is csak a regény alapjául szolgáló, tavaly a mozikba került, Tommy Lee Jones rendezésében és forgatókönyvéből készült westernfilm, a The Homesman (ez a regény eredeti címe is) kritikai sikerének apropójából döntött a nálunk ismeretlen író, hazánkban igazi közönségsikerre nem igazán predesztinált művének kiadása mellett. A kiadónál persze azért mindent megtettek a sikerért: filmes borító, pár szavas kiemelt méltatás – lenyűgöző, sokkoló, erőteljes– és a magyar cím elferdítése, hogy a romantikusabb olvasnivalót kereső olvasók figyelmét is felkeltsék. (A munkahelyemen még én is megkaptam az oltást, hogy mi a fene, csak nem romantikus könyvet olvasok végre…) Az igazság az, hogy ezeket a trükközéseket annyira nem szoktam szeretni, hiába érthető az oka, de most egy kicsit máshogy gondolom. Az eredeti címmel ugyan köszönő viszonyban sincs a miénk, viszont a regény témáját valóban tökéletesen lefedi ez a két szó. Viszont azt, aki valamilyen romantikus (nyári, női) olvasmányt keres, igen csúfos csalódás érheti.

Az élet az 1860-as évek Vadnyugatán még a szél cserzette keménylegények számára is az embert végsőkig próbára tevő, kemény feladat, de az állandó életveszély – indiánok, vadállatok, bűnözők –, az éhezés, a forróság, a kegyetlen telek, a gyógyíthatatlan betegségek, az elszigeteltség és a végeláthatatlan robot az asszonyokra még súlyosabb teherként nehezedett. Ebben az időben a nyugatra vándorló és ott megtelepedő telepesek és poros városkák számára évente vissza-visszatérő problémát okozott a megpróbáltatásokba beleőrülő feleségekről való gondoskodás, amire egyszerűen nem voltak felkészülve. Egyetlen, legalább nyomokban humanista megoldás az őrültek keletre visszadeportálása maradt, amit általában az egyik megbolondult nő férje „önkéntesként” vállalt. A regény egyik főszereplője a csúnyácska, de ettől eltekintve csakis igen nemes és kifejezetten jó tulajdonságokkal büszkélkedő Mary Bee Cuddy, a farmját egyedül irányító, ex-tanítónőből lett gazdálkodó és XIX. századi emberbarát. Úgy esik, hogy a tél alatt megzápult agyú hölgyeket idén neki kell a több hetes út során elkommandírozni a Missouri-folyóig, gyakorlatilag végig ellenséges vidéken keresztül. Egyetlen útitársa az öregedő törvényen kívüli gazfickó, a szófukar, csak magára gondoló Briggs, akit szó szerint a halál torkából ment ki, csakis amiatt, hogy a segítőtársa legyen az úton.

A filmet tavaly láttam, és akkor még fogalmam sem volt róla, ki is az a Swarthout, vagy hogy a film alapja egy regény. Bevallom, nem is annyira győzött meg a film sem – de ennek egyes egyedül a vége volt az oka, ugyanis egészen addig igazi mestermű, amit minden western-rajongónak látnia kéne. Főleg azoknak, akik szerint a Vadnyugat valami idilli, romantikus hely lett volna, ahol a telepesek szabadon éltek, a szerencsevadászok és a sheriffek valahogy csak kordában tartották a bűnözőket, a katonák pedig a háttérben szép szisztematikusan kiirtották a folyton mindenben csak zavaró indiánokat, mint ahogy számtalan westernfilmben láthattuk már. Nos, a The Homesman (és a regény) nem ilyen vidéket és nem ilyen életet mutat be.

Az első negyed óra elég a filmből arra, hogy a „Vadnyugatra vágyódásától” örökre megszabadítsa a nézőket, elvégre kevés kegyetlenebb vidék létezhetett akkoriban a teljesen civilizálatlan, a nevéhez hűen vad Vadnyugatnál. A film komor, lélekölő tónusa, lehúzó jelenetei, alig-emberi párbeszédei természetesen a könyvből sem hiányoznak: Swarthout prózája a velejéig kopár, minden sallangtól mentes, ráadásul képes a helyszínt és a szó szerinti cselekményt brutálisan naturális, mégis lenyűgöző képek formájában a lapokra átültetni, illetve ezen jóval túllépve, az emberi interakciók, drámai hatású lelki törések pontos bemutatására is – mindezt szépirodalmi minőséggel párosítva.

Az eleve érdekesnek és izgalmasnak tűnő történet lényege viszont nem a megpróbáltatások részletes leírásában keresendő, sőt, a feladat – az őrült nők szállítása – is csak másodrendű, a célt adja csak, ahová a két „hősnek” el kell jutnia. A regény igazán fontos pillanatai a személyiségváltozásokhoz köthetőek. A két morálisan teljesen más pólust képviselő szereplő az út során csak egymásra „számíthat”, szinte kikerülhetetlen, hogy hatással legyenek a másikra. De hogy ez a hatás végül pozitív lesz-e, az erősen megkérdőjelezhető. És hogy a szerelem egyáltalán megjelenik-e a könyvben? Nos, az még véletlenül sem, de a szerelem, vagy legalábbis valami meleg, emberi érzés kétségbeesett hajszolása mindenképp! Bár az 1860-as években nagyjából húsz férfira jutott egy nő a Vadnyugaton, ez nem azt jelentette, hogy a nők válogathattak volna a jobbnál jobb partik közül – főleg, ha nem a szépségük a fő erősségük, hanem az eszük és a csípős nyelvük. De hiába intelligens valaki egyébként, ha az önérzetét mindig a sárba tiporják, az az álmoskönyv szerint nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve.

Az Őrület és szerelem NEM romantikus „szerelmes” regény, sőt, nem is igazán jó kalandregény, hanem kőkemény lélektani dráma, realista fejlődésregény western-köntösben – amiből az igazi, klasszikus akciójelenetek teljesen hiányoznak. Bár Swarthout nálunk – mondjuk úgy – névtelen, ismeretlen író, ne legyenek kétségeink írói kvalitásai felől, hiszen angol nyelvterületen nagynak és elismertnek számít. Jó néhány regénye jelent meg 1994-es haláláig, főleg vadnyugati témában, amikért kétszer jelölték Pulitzer-díjra is. Kétszer a legjobb western-könyvnek járó Spur-díjat és egyszer a Wrangler-díjat is elnyerte. Az ’50-es évek közepétől a ’70-es évek végéig több regénye is a filmvászonra költözött, köztük a John Wayne főszereplésével készült The Shootist. Szívesen elolvasnám azt is…

Josh Malerman (1975-)

Úgy látszik, a „végítéletes” poszt-apokalipszises könyveket nem lehet megunni. Régebben az emberek főleg vírusok, szörnyek vagy természeti hatások miatt pusztultak el. Az újhullámos írók azonban mintha valami titkos kreatív versenyben vennének részt, amiben az a cél, hogy ki tud kiötleni érdekesebb / borzalmasabb / meghökkentőbb véget embertársai számára. Csak az idén olvastam Adrian BarnesÁlmatlanok című könyvét – nagyszerű volt –, amiben a végzet hétköznapi, mégis halálos formában ér utol minket, ugyanis az emberek képtelenek elaludni, amibe a nagy többség beleőrül. Ilyen végről garantálom, hogy sehol máshol nem olvashattunk még. (Bár filmben mintha láttam volna már…) Most meg itt a végzet-verseny második résztvevője, Josh Malerman, akinek – egyébként szintén nagyszerű – regényében a végítélet eszköze egészen egyszerűen csak valami – nem tudni pontosan, micsoda –, de ha ránézel, megőrülsz. Hát, köszi, Josh, igazán jó fej vagy… A Fumax Kiadó thriller sorozatának első kötete a (kb. ismeretlen) zenészből tavaly világsikerű íróvá transzformált amerikai szerző Madarak a dobozban című könyve lett, amit máris számos díjra jelöltek és persze a filmváltozat is készül belőle.

A történetben anya és két gyereke – Lány és Fiú – hármasban tengődik évek óta egy amerikai kisvárosban lévő házban. A külvilágba csak bekötött szemmel, rettegve merészkednek ki – nagy ritkán –, félve, hogy az ő halálukat is az a közelebbről meg sem nevezett dolog okozza majd, ami az emberiség nagy százalékával is végzett. Most azonban, mivel kifogytak a túléléshez szükséges alapvető forrásokból, elérkezett az idő, hogy nekivágjanak a nagyvilágnak, és világtalanul, kizárólag hallás (esetleg tapintás) útján tájékozódva megtegyék a következő remélt menedékhelyig tartó néhány tíz-mérföldes utat. Kik ők, hogyan kötöttek ki a házban és mi történt társaikkal? Minden kiderül a regény lapjain.

A mű hatásos in medias res nyitással kezdődik, de aztán nem a család további hányattatásai következnek, hanem a gyorsan pergő fejezetek segítségével flashback-elünk vissza a múlt eseményeire. Ez a fajta visszatekintős történetvezetés általában nem szokott tetszeni, (filmeknél se, mert) olyan érzés, mintha a szerző nem bízna abban, hogy a történet elég izgalmat tartogat – az elején –, úgy is, ha lineárisan, időrendben tudjuk meg az eseményeket. Kevés olyan könyvet olvastam, ami így íródott, mégsem kellett emiatt fanyalognom (Anthony RyanA vér éneke, vagy még inkább Dave Duncan A király pengéi sorozata). Itt most húzom a számat kicsit – mert szerintem felesleges fogás volt, elég izgalmat tartogatott volna a mű lineáris történetmeséléssel is –, de nagyjából ez az egyetlen „kifogásom”.


Azoknak a kedves szadista embertársaimnak, akinek már nem elég annyi, hogy simán csak eljön a világvége, amiben majd’ mindenki odaveszik, de szeretnék még, ha a túlélő keveseknek is kijárna egy kis extra szopóka, na, azoknak kiemelten ajánlom a regényt! A szerző prózája olvasmányos, pörgő, izgalmas, de elég csak egy icike-picikét a szereplők helyzetébe képzelnünk magunkat, és rájövünk, hogy az apokalipszist vakon átvészelni cseppet sem mókás dolog. A klausztrofóbiát általában térben értjük – hogy valaki kis helyre bezsúfolva kénytelen lenni –, de mi lehet annál bezártabb érzés, mint vakságra kényszerítve, ellenséges, veszélyt jelző zajokra fülelve feszülten. A végletekig kiszolgáltatottság érzése szerencsére remekül át is jön a regényből. (A film is akkor lesz valóban jó, ha ezt sikerülne majd átültetni a készítőknek a filmvászonra.)

A sötét hangulaton túl, sok egyéb szempontból is remek a regény. Az olvasó végig olyan sötétben van tartva, mint a szereplők, nem tudjuk, nem látjuk, tehát nem értjük, miért történik „velünk” ez a dolog. A regény lezárása szinte arculcsapása az olvasónak. Egyszerre sajnálom és remélem, hogy később sem lesz folytatás – ez így volt „kerek”. A karakterek kidolgozottságára sem lehet egy szó panaszunk sem, vagy inkább helyesebb, ha azt írom, hogy a karakterek személyiségének teljes lecsupaszítására. Nem is emlékszem, mikor olvastam hasonlóan reménytelen helyzetben lévő, csak a puszta túléléssel foglalkozó szereplőkről. (Hirtelen talán Richard MathesonLegenda vagyok című műve jut eszembe, bár nem mostanában olvastam azt se.) Az anya „kemény szeretet”-elvű – amikor a szeretteinket megbüntetjük, ha nem úgy teljesítenek, ahogy elvárjuk tőlük – hozzáállásának jogosságán el lehetne mondjuk filozofálgatni, de azt gondolom, ez tipikusan az az élethelyzet, amikor a cél szentesíti az eszközt, és a Lány és a Fiú (Micsoda belenyugvást sugallnak már ezek a „nevek” is! Imádtam!) anyjának nevelési módszereit végül még Teréz Anya is csak helyeselni tudná.

Nem szaporítom tovább a szót, akit érdekel a poszt-apokalipszises tematika, az gyorsan vesse rá magát, nem fog csalódni benne. Elég lehúzó és szürke, sőt véres is, de főleg lelki szinten, nem annyira gusztustalanul naturális, mint lehetne akár. Ajánlom! Egy-két vidám délután lerontására pont megfelel! :) Azt hiszem, jó választás volt a kiadónak ezzel a regénnyel nyitni a Thriller al-sorozatot, aminek második kötete, – Dan WellsAz ördög egyetlen barátja– már előrendelhető! Ígéretes!

James Lovegrove (1965-)

Kevés regény egyensúlyozik olyan könnyedén a stílusok határvidékén, mint James Lovegrove Panteon sorozatának nyitókötete, a Ré kora. Az 1990 óta folyamatosan publikáló brit szerző több tucat regényt tudhat már a háta mögött, nálunk mégis ismeretlen, hiszen művei kiadását csak idén kezdte meg egymástól függetlenül két kiadó is. A Szukits Lovegrove steampunkosított Sherlock Holmes történeteit jelenteti meg szeptembertől, míg a Metropolis Media a(z eddig) hét részes Panteon sorozatába vágott bele a nyáron.

A mű egy angol katonatiszt kalandjain keresztül mutatja be a véget nem érő vallásháborúkban lángoló Föld történetét. A valódi, mindenki által ismert történelmi háborúink és e között annyi a különbség, hogy időközben kiderült, az istenek (konkrétan az ősi egyiptomi istenek) valóban léteznek, sőt, „visszatértek” – miután sikeresen kiirtották (?) a többi isten-családot –, és az emberek hódolatát, az igaz hitüket ba-val, isteni energiával jutalmazzák, ami isteni erővel működő lőfegyverek előállításától kezdve élőhalott seregek felállításán át rengeteg módon felhasználható. Az az ország, amelyik nem áll egy isten „oltalma” alatt sem, máris elbukott, ezért a lázadás az istenek ellen fel sem merülhet. Egyetlen kivétel Segyiptom, a szent föld, ahol először kezdték őket imádni, ami semleges maradhat, hiszen mindegyik isten egyaránt jogosan a magáénak vallhatná, ezért inkább tabunak kiáltották ki. Ez az isteni pártfogás nélkül maradt, gazdaságilag és politikailag is két részre szakadt, szegénységtől szenvedő ország – amit északon egy gyengekezű demokratikus politikus, délen pedig önjelölt hadurak „irányítanak” – lesz a bölcsője annak a szabadságharcnak, ami valószínűtlen győzelme esetén az emberiséget megmentheti a rabszolgasortól. A titokzatos Fényhozó itt bontja ki a szabadság zászlaját...

A Ré kora az első benyomás alapján egyértelműen katonai sci-fi – esetleg fantasy, ahogy tetszik –, ám ez téves megállapítás, hiszen annál egyfelől kevesebb, másfelől meg több is. Kevesebb, mert két-három fejezetet leszámítva a harci részek egyáltalán nem dominálnak, és akkor sem hadmozdulatokról, hadegységek vagy osztagok jeleneteiről beszélhetünk, egyszerűen csak akciós részekről, amiben azért persze lőnek meg robbantgatnak, de ez édes kevés lehet annak, aki tipikusan ilyen könyvet keres. Összehasonlítva más szerzők – Dan Abnett vagy Bernard Cornwell– hasonló tematikájú írásaival, jól látható a különbség. Másrészt viszont több, hiszen már eleve az sem baj, hogy nem „csak” harci-regény – amit egyébként se mondott senki, de elég, ha csak ránézünk a borítóra, különösen az eredetire… –, hanem igen jelentős részben mitikus urban fantasy és alternatív történelmi mű is egyaránt.

Nagy erénye a könyvnek, hogy az egyiptomi istenek szemszögéből elmesélt fejezetek remekek – a regény legjobban sikerült részei. Nem szükséges az istenek hatalmi csoportjainak, családfájának ismerete, mint ahogy az ókori egyiptomi teremtéstörténet felfogásához sem kell különösen mély lexikális tudás, mert minden érthető, minden el van magyarázva, mégpedig nem is akárhogyan, hanem olvasmányosan, néha egyenesen két entitás párbeszédjébe „rejtve”. Emellett nem egy elnagyolt képet kapunk az istenekről – persze ez semmi egy tanulmányhoz képest –, hanem korrekt isteni-kiskátét a legnagyobbaktól a legjelentéktelenebbekig bezárólag, talán az „egész” egyiptomi panteon szerepel a könyvben. Laikus olvasók számára pont jó arányban egyébként, hiszen ennél mélyebbre merülés a sivatagos ország mitológiájába már a kalandosság rovására ment volna, de hogy így is meg fogunk tudni jó néhány érdekességet az egyiptomiak hitvilágáról, az egészen bizonyos. Külön öröm, hogy az istenek karakterjegyei, viselkedése viszont nem feltétlenül azonos azzal, amit más regékben-mondákban esetleg már láthattunk tőlük.

Izgalmas hátteret adott a regénynek az alternatív Föld világi hatalmainak háborúskodása, még ha nagyon egyedinek azért nem is lehet nevezni. Az általunk ismert hatalmi tömbök – Európa, Afrika, Észak-Amerika, Dél-Amerika, arabok, oroszok, kínaiak, japánok-óceániaiak – léteznek ebben is, csak isteni pártfogójuk nevén, így van Oziriszi Hegemónia (Európa) és nepthüsziak, hórusziták, és a többi. Egyszer kell megjegyezni csak, melyik egyiptomi isten melyik tájékon uralkodik, aztán már egyértelmű lesz, hogy ki-kicsoda, még ha a ki-kivel van azért változik is néha.

A szerző nézőpontkarakterei, David Westwynter hadnagy és Ré, a napisten. Mindkettőjük részei igen pörgősek, olvasmányosak, de míg a katona fejezetei egyszerűen „akciósak”, könnyeden szórakoztatóak, addig a Ré Napbárkáján játszódó részek kicsit komolyabb, filozofikusabb mondanivalót is hordoznak magukban. Központi kérdés például, hogy megváltozhat-e az emberek személyisége, ha még maguk az istenek sem képesek megváltozni? A cselekmény – legalábbis a világi része mindenképpen – sajnos eléggé kiszámítható és a kalandregények elmaradhatatlan kliséje, a szerelem ebből sem hiányozhatott. Egyetlen szerencse, hogy itt súlyához méltóan kevés szerepet (és helyet) kapott.


A Ré kora klasszikus „ponyva” – nem pejoratív értelemben használva a szót –, így annak minden előnyét és hátrányát a magáénak tudhatja. Izgalmas, mégis könnyed szórakozás, olyan, ami sokféle stílus szerelmeseinek okoz majd remek kikapcsolódást, de az már erősen kétséges, hogy valaha is a legjobbak között emlegetnénk. …Csillagkapu fanoknak – akár a filmre, akár a sorozatra gondolunk – persze különösen ajánlott.

Megint el telt egy kis idő és letudtam néhány filmet valamint jó pár sorozatot is. Gondoltam, senki nem haragszik meg nagyon érte, ha most ezekről olvashat néhány sort, nem pedig egy könyvről.



Az előző filmes poszt"győztese" volt az első része, ennek a horror-vígjátéknak, aminek agyatlansága már akkor is túlment minden határon. A film készítői a második és harmadik részt ugyan szívesen letagadnák - szól a fáma -, az igazi második résznek a negyediket (Citizen Toxic) tartják, de ha egy agybeteg filmet kerestek estére, itt be is lehet fejezni a keresést.
Miután a Toxikus Bosszúálló kiirtotta a rosszfiúkat egész Tromavilleből, Japánba szörföl át, hogy megkeresse apját, aki - a gonosz Apokalipszis Társaság hamis információja szerint - ott lakik. Az egész elterelő hadművelet persze csak arra szolgál, hogy a patrónusa nélküli Tromaville felett átvegye a szindikátus az uralmat.
A vágatlan verziót néztem meg, ami továbbra is olyan blőd, mint az előd - igaz, ezen nem nyerítettem már hangosakat, de szerintem ez csak azért volt, mert már számítottam a hülyeség-orgiára. 109 perc Benny Hill-show vagy inkább egy hosszú Monthy Python szkeccs - indokolatlan mennyiségű neccharisnyával és combfixel. Tökéletes "ivós" buli-film. Hogy az mi? Ha az összes olyan jelenetnél isztok, ami valami elképesztő gusztustalanságot tartalmaz, elég hamar kész lesz a díszes filmértő társaság (nem mintha erre szeretnék buzdítani bárkit is), de ha akkor isztok, amikor olyat láttok a képernyőn, amit sose gondoltatok, hogy életetekben látni fogtok - akkor nagyjából le sem fogjátok tenni a poharat. (Önfeledt táncot járó fejetlen hullákat például...) Alig hiszem el, amit látok, komolyan. Nagyszerű cucc - nem csak a készítők elgurult gyógyszereiről regélő képi világa miatt, hanem sokszor szövegileg is elég vicces. Teljesen elszállt, még ha nem is olyan hatásos már, mint az első rész volt. [9/10] de másoknak [1/10] is lehetne, nem vitatom.



Szoktuk figyelni, milyen magyar filmeket érdemes megkukkantani, így szúrta ki valamelyikünk ezt a fekete-komédia/krimit. Megnéztem, teljesen korrekt volt. Néha lehetett rajta mosolyogni, elszórakoztatott, a színészekkel sem emlékszem, hogy lett volna problémám. A történet elég bugyuta volt, de azért nem rémes. Szóval - egynek elment, rosszabbra számítottam. [6/10]


A Halálos iramban sorozat a hetedik részéhez ért... Ezt is megértük... mármint mi, a főszereplő ugye nem, ő meghalt az utolsó rész forgatása alatt (de nem miatta!). Ezt mondjuk nem is tudtam, csak a film végén esett le, mikor filmbeli barátja, Vin Diesel elbúcsúzott tőle. Na, ott van egy egyveleg az első részektől kezdve, amiből azért kiderül, honnan indult és hová jutott végül a koncepció. Maga az autós téma engem annyira nem mozgatott meg soha, az előző részeket is max a látvány miatt néztem végig, amivel most sem volt semmi probléma, sőt, giga-jelentek tömegével találkozhatunk benne. Amik egyúttal giga-ökörségek is voltak, nem sokáig bírtam ki röhögés nélkül - például mikor lejönnek a felhőkarcoló tetejéről, vagy mikor ledobják őket a repülőről, de sorolhatnám vég nélkül... Remélem ezt még a készítők sem gondolták komolyan...
Egyébként viszont a hatodik rész vége miatt - Jason Statham jelenete után (nem mintha annyira nagy kedvencem lenne) - nagyon vártam már a hetedik részt. A kezdő jelenetsor pedig (persze baromság volt úgy, ahogy van) igazolta is a várakozásomat, iszonyú hatásos volt (meg inkább hatásvadász, tudom, leszarom). Totál agyatlan popcorn-szórakozás, de annak nem is volt rossz. [7/10]




A bunkó vlogger (vagy rádiós, már nem is tudom) Kanadába megy valami helyi szerencsétlent meginterjúvolni, ahol is megismerkedik egy különc öregúrral, aki "elcsábítja"őt fordulatos élete érdekes történeteivel. A könnyed meló végül rémálomba fordul.
Kevin Smith egy alacsony költségvetésű fekete humorú horror-vígjátékkal tért vissza a moziba. Ismert klasszikusaihoz képest sajnos sehol nincs ez a film. Se nem elég vicces, se nem félelmetes vagy sokkoló, viszont - pozitívumként elmondható - elég morbid és groteszk az alapötlete. Másfél órát nem igazán ért meg így sem. [5/10]


Mérnöknek készülő tanulók megtalálják a pincében egyikük apjának titkos tervrajzát, amit a DARPA csoportnak készített. A terv egy időgép prototípusát tartalmazza. Egyértelmű, hogy a fiatalok azonnal hozzá is kezdenek az eszköz megépítésének. Igazán nem meglepő módon sikerül is a projektjük, de az utazgatások közben - micsoda váratlan fordulat! - sikerül a tér-időt kicsit megbolygatniuk.
Sok egyedi ötlet nincs a filmben ugyan, de szerencsére nem is akarja komolyan venni magát. Tipikusan olyan film, ami vasárnap esti családi tévézésre lett hangszerelve. A trükkfelvételek - már ahol egyáltalán vannak - viszont elég jók lettek. Semmi igazán extra, de tényleg, viszont mégis valamiért szerethető darab. [7/10]


Ez akár hátrébb, a sorozatokkal foglalkozó résznél is lehetne, lévén, hogy 2x90 perces angol BBC-s mini-ről van szó.
Megtörtént eset alapján készült nyomozós-dráma, aminek az első részében a bűnöző-banda és az 1963-as évek bűnügyi szenzációja, a nagy balhé, az angol királyi postavonat kirablása áll a középpontban, míg a második részben az utánuk nyomozó rendőrcsapaté a központi rész. Szokásos BBC-s minőség, szuper színészi teljesítményekkel, fasza kosztümökkel, satöbbi. A második részre egy kicsit talán leül, az nem volt olyan érdekes, de összességében simán megérte megnézni még így is. [8/10]


A baráti társaság az erdőben lévő "kis" nyaralóba megy bulizni, hogy ott - teljesen kiszámíthatatlan horrorfilmes fordulattal - kiderüljön, hogy földönkívüliek csapata rabolja el folyamatosan a földieket. A fiatalok nem hagyják magukat.
Ebben semmi olyan fordulat nem volt, amit ne láttam volna már százszor, egyetlen mentsége, hogy tudtam nézni egy kis "rémfilmet" - nem volt ijesztő semennyire -, mikor épp azt akartam. [4/10]


Ez a második időutazós film volt mostanában, ami elém került. Ebben egy fiatalokból álló társaság azt veszi észre, hogy a szemben lévő lakásban álló hatalmas fényképezőgép olyan képet rögzít róluk, amely csak 24 óra múlva elkövetkező eseményeket mutat. Egy kis ötletelés - és már nyitva is az út a bűntelen meggazdagodás felé.
Eleve elrendeltetés, idő-paradoxonok - a szokásos témák jönnek itt is elő, csak az egész meg van spékelve egy kis thrilleres, bűnügyi szállal. Nem volt ANNYIRA rossz, a kevés szereplős drámák meg eleve bejönnek, de azért a hatalmas fordulatoktól sem dobtam egy hátast. [6/10]


A Y/A disztópikus sorozat második része, ami Veronica Roth könyvein alapul.  (Az első része az A beavatott volt.) Ez az a fajta "sci-fi" disztópia, ami már nekem is túl lányos, esetleg túlságosan is Y/A. Már az első részét is csak becsületből néztem meg, és a harmadikat is abból fogom majd - meg persze azért Shailene Woodley (sose fogom a nevét megjegyezni, az tuti) is elég aranyos.
Minden csili-vili benne, akció, szabadságharc, "magvas gondolatok", szerelem, jó csaj-jó pasi is van, szóval biztosan a pénztáraknál is jól teljesített, de bizony ez szerintem elég gyengécske volt. [5/10]


Az egyetlen "kőkemény" fantasy a listán. Mivel ez is könyvadaptáció, azt hittem eleinte, hogy Orson Scott CardA hetedik fiú (A Teremtő Alvin sorozat első része) alapján készült, de nem, ez Joseph Delaney Wardstone Chronicles címet viselő dark-fantasy sorozatából készült, nem is feltétlen az első részéből. (Az eredetileg tizenhat részes sorozatból egyébként három elérhető magyarul is.) Annyi rosszat hallottam már a filmről - még a forgalmazó filmstúdió is eltolta a bemutatását -, hogy eleve semmit nem vártam tőle, csak egy bugyuta, kis költségvetésű mesécskét, szóval nem is csalódtam semmit. Ellenkezőleg. Teljesen korrekt alakítást láttam Jeff Bridgestől, egy valószínűleg teljesen működőképes (szerethető) fantasy-világot (mármint a könyvekben), alapos mitológiával, Julianne Moore meg fiatalabb korában se volt ilyen szexi, mint boszorkány/sárkány-királynőként. A CGI-jelenetek rendben voltak nagyjából, a történet meg - az öreg Szellem (vagyis a szörnyvadász-lovagrend tagja) és új inasa a vidéket újra elárasztó szörnyek ellen indul - olyan, amilyen, ennyi nekem bőven elég, nem gondoltam, hogy valami igazán egyedit kellett volna kapnom. Nekem tetszett, a nagylányommal néztük meg, aki pár jelenet miatt néha sürgősen kiszaladt a szobából, szóval gondolom elég félelmetes is lehetett a célközönségnek számító gyerekek számára. [7/10]


Peter Greenaway pikáns, kosztümös-történelmi klasszikusa, amiben egy rajzolót megbíznak azzal a feladattal, hogy az uraság kastélyának a környékéről rajzoljon néhány képet. Sajnos azonban időközben az úr eltűnik és a kastély vendégei azt gyanítják, a rajzoló képein gyilkosságra utaló bizonyítékok láthatóak.
Egy kedves kollégám ajánlására néztem meg a filmet, amiről végül az derült ki, hogy annyira nem adta, mint azt sejtettem is előre. :) Nagyon lassú volt és nem kicsit beteges a képi világa is, aztán meg a végén az általam várt csattanó is elmaradt ráadásul. Művészlelkeknek azért melegen ajánlom. Nekem: [5/10] maximum.


Egy durva krimit akartam, olyan igazi maffiásat, vagy ilyesmi, ezt választottam - persze a címe miatt. Ebből megtudtam, hogy 1981-ben New Yorkban nem történt semmi szörnyűség a világon, csak elloptak pár liter olajat a teherautókból. Iszonyú nagy csalódás volt az egész film, egy dolog tetszett benne csak: az a bohózatba illő akciójelenet a hídon a tolvajok és a sofőr között. Nos, az nagyon kész volt! (Spoiler: Beszélgettek, mindannyian előzékenyen szóltak, hogy nem akarnak lövöldözni, aztán együtt elfutottak a rendőrök elől, majd a tolvaj segített egérutat nyerni a sofőrnek a zsaruk elől!!!) Hát ez meg mi a... volt!?! A színészek jók voltak, meg minden, mégis dög unalom volt. [3/10] Ez is valaki könyvéből készült, de nem fogom elolvasni az biztos.




Szitkom a 99-es rendőr-körzet látszólag agyilag zoknikból álló közösségével a főszerepben. Tavaly még úgy gondoltam az első évadnál, hogy tipikus kaja közben jó lesz-típusú (az asszony egyébként még most is utálja, szerinte úgy szar ahogy van...), mostanra viszont egészen megszerettem. Nem azért, mert hogy jobb lett volna a második évad, mint az első. Az elsőre idegesítő karaktereket viszont megszoktam. Andy Samberg már nem irritál, a fekete (homokos), faarcú rendőrkapitányt és az idióta, nárcisztikus titkárnőt kifejezetten csípem, a csupa izom őrmestert vagy a két rendőr-felügyelőnőt szintén, ahogy a két öreg balfék nyomozót is. Más meg nincs is. Sose lesz egy Park and Recreation vagy egy The Office belőle, de a harmadik évadra is maradok az biztos és nem csak azért, mert kíváncsi vagyok arra, ki jött fel az osztályra a lifttel az évad végén... [8/10]



A negyedik évadánál tart ez a modern időkben (most) játszódó western-krimi, amiben a wyomingi rendőr-marshall csapat, élükön a nyugdíjas évei előtt járó Walt Longmire sheriffel küzd a megye őslakos és fehér bűnözői ellen.
A sorozat értékelése nagyon magas az imdb-n és azok közt is, akik nézik, de nekem igazából már az első évad sem jött be valamiért. Mégis adtam neki félszívvel egy újabb esélyt, hiszen érthetetlen számomra is a fanyalgásom. Két rész után aztán fel is adtam újra, mert a véleményem nem változott...
A táj, a fényképezés gyönyörű, már csak azért is érdemes lett volna nézni esetleg, és a sheriff is szimpatikus alak. Két rész alapján még azt sem mondanám, hogy a bűnügyek - nincs értékelhető átívelő szál, maximum magánéleti - ne lettek volna érdekesek - az első rész például egész izgalmas volt, bár lehetett tudni, hogy happy end lesz a vége úgyis... -, de az összhatás, a hangulat nekem mégis nagyon kevés volt. Unalmas. Steril. Vadnyugati Derrick. [5/10] Én sajnálom a legjobban. :(




Egy idei újonc sorozat, ami azzal kezdődik, hogy a főszereplő, egy fiatal orvostanhalgató zombivá változik, amit azonban sikerül eltitkolni. Az agyak megevése utáni vágyat leszámítva ugyanis teljesen emberi marad. Átmegy dolgozni a hullaházba, ahol főnöke és egy rendőrnyomozó asszisztálása mellett az oda kerülő hullák ügyeit segít felderíteni. Ez egész könnyen megy, hiszen ha megeszi az áldozat agyát, látomásai lesznek róla és átveszi személyiségjegyeit sőt tanult skilljeit is.
Zombis, szóval belenéztem, de négy rész után - most már tényleg komolyan elhatároztam, hogy ami nem annyira jön be, csak nagyjából, azt abbahagyom - kaszáltam. Ennek több oka is volt, a legfontosabb talán, hogy az átívelő szál nagyon gyenge volt, sokkal inkább egy rész egy eset rendszerű. A főszereplő csaj átváltozva (rövid fehér haj, gótos smink) egész aranyos volt (a barátnője meg kifejezetten jól néz ki), a főnök tipikus geek sidekick, de ennyi az összes pozitívum, ami eszembe jut. Az események folyamatos és felesleges narrálása sem segítette azt, hogy a szívembe zárjam a sorozatot, ahogy az sem, hogy egy csomó idő ment el minden részben a zombi-lány tönkrement szerelmi életének, kapcsolatának siratásával, a hapsija utáni epekedéssel.
Olyannak képzeljétek el körülbelül, mint a Monk-ot, csak zombikkal és sokkal gyengébb humoros részekkel. Nézhető éppen - a második évad is be lett rendelve -, csak nem nekem. [5/10]


Angol kisvárosi karakterközpontú krimisorozat - erről is volt már szó a blogon. Az egész első évad egy gyilkossági ügy felderítéséről szólt, a második évad pedig a lecsukott gyilkos bírósági tárgyalását és az ügynek a kisvárosra gyakorolt hatását mutatja be, miközben a bukott nyomozó múltjáról is lehull a lepel.
Ezt most nagyon egyszerű értékelnem. SOKKAL jobb, mint az első évad volt. Érdekesebb, drámaibb, izgalmasabb. Egyben ledaráltam a nyolc részt. A poszt írása közben vettem észre - némileg meglepődve -, hogy lesz jövőre harmadik évad, hiszen a sztori most teljesen kerek nekem. [8/10]



Még egy angol (esetleg ír, merthogy Belfastban játszódik) krimi-sorozat, csak ebben egy sorozatgyilkos után nyomoz Gillian Anderson főfelügyelőnő, aki sokkal jobban néz ki cirka ötven évesen, mint az X-Aktákban bármikor is, pedig az nem mostanában volt. Ez is karakterközpontú, a sztori meglehetősen lassan csordogál csak, unatkozni azonban ezen sem fogunk köszönhetően a remek forgatókönyvnek és a profi filmkészítőknek. Fasza beállítások, remek képek, jelenetek, nem éreztem klisésnek egyáltalán, pedig ez a tematika is kb. lerágott csont már. Ennek is lesz harmadik évada jövőre. Kell! [8/10]



Nincs már 24, és az ötödik évaddal elbúcsúzik a másik nézhető (sőt, szuper!) adrenalinlökettel felérő csihi-puhi terror-elhárítós akciósorozat is. A Cinemax sorozatától előzetesen szerintem senki nem várta, hogy ennyire szórakoztató lesz majd. A két kommandós főszereplő-haver öt évig tartotta rajta a szemét a világ terroristáin és mindenkit szétgéppuskázott, aki csúnyán nézett. Megállíthatatlanok voltak, igazi tv-s szuperhősök. Az utolsó évadban sem volt ez másként, én végig élveztem az összes részt, ugyan úgy, mint az elején, bár az azért feltűnt, hogy a történet elég faék egyszerűségű volt, semmi nagy durranás, de még így is működött - most az észak-koreai rezsim által futtatott terrorista-hálózat volt a fő ellenfél. Sajnálom, hogy nincs tovább. Kicsit hazai is volt a sorozat, hiszen sok jelenetet nálunk vettek fel (persze nem a dzsungeles részeket), talán az előző évad vége játszódott konkrétan Mo-n (Budapesten és Turán!), de ebben meg felrobbantották a Nyugati pu. melletti kis teret (a film szerint valahol Bécsben, vagy Németországban voltak éppen.) :) [8/10] Az opening zenéje meg még mindig nagyon ott van, örömmel végignéztem mindegyik résznél.



Tényleg elkezdődött az új időszámítás a sorozatnézési szokásaimat tekintve, ahogy ígértem (főleg magamnak). Két részt néztem meg csak ebből a misztikus szörnyvadászos fantasy-horror sorozatból, ami a Hellblazer képregényeken alapul. Azt is főleg csak azért, hogy tudjam, miről is szól, és hogy az azonos című filmhez hogyan kapcsolódik. Ahogy a filmnél, úgy a sorozatnál is tetszett a nagy dumás, laza főszereplő alakja, szerintem a színészt is jól választották meg, de ahogy a hasonló tematikájú Supernatural-t is abbahagytam az elég unalmas egy rész-egy eset koncepciója miatt, úgy ezt is elkaszáltam. Segített a döntésben az is, hogy a sorozatnak az első évad után a forgalmazó stúdió is kaszát szavazott, magyarán nem készül neki folytatása, szóval nagyjából mindegy, mikor szállunk ki belőle. [6/10] De sajnos a legjobb inkább el sem kezdeni. [1/10]



Lejöttek a földre az angyalok és elhozták az apokalipszist az emberek számára. A Föld mostanra az angyalok háborújának helyszíne, és a túlélő emberek csak sakkfigurák. Meg van valami titkos, nagy csendben felcseperedő megváltó is - persze.
A Syfy Channel sorozatának lassan a második évada is a végéhez közeledik, én egy jó húzós 15-20 percet szántam rá, de valami iszonyat gagyi volt az egész (lehet, hogy ez javult később, nem mondom, hogy nem), amire sajnáltam volna még egy másodpercet is szánni, szóval: KASZA. [1/10] A CGI, a helyszínek, minden nagyon alja volt...



Retro-futuristic steam-punk thriller - most már tudom, hogy valahol, valakinél valószínűleg ez lehet a s.z.a.r. meghatározása. Előzetesen talán túl sokat vártam tőle, de legalábbis nem ilyen művészieskedő, se-füle-se-farka katyvaszt, mint amit kaptam. Ha jól sejtem, ez valami amatőr próbálkozás lehetett, de közel nézhetetlen sajnos. A történetben valami poszt-apokalipszises jövőben járunk, ahol nagy a keletje a kábulatot okozó drogoknak és gyógyszereknek... aztán szaladgálnak ide-oda kézikamerával... meg beszélnek... Én meg kikapcsoltam az első rész felénél és: KASZA! [0/10] Nem kétlem, hogy aki végignézte, az értelmesebb ajánlót tudna írni róla, esetleg kiderül, hogy van a filmnek eleje, közepe meg vége is, lezárt történettel, de... Kösz, nem! (Haverokkal végignéztem volna esetleg egy sör mellett, röhögni meg ötletelni, hogy ez most mégis mi, meg miért van ez-az, de egyedül egyszerűen képtelen voltam rá.)



Ha krimi és mini, akkor úgy tűnik, mostanában angol, ahogy ez is az. Négy rész, kerek, lezárt sztori, nincs folytatás. Ilyen egy tökéletes sorozat. Főleg, hogy egyébként igen jó volt a történet, meg persze a színészek, sőt a rendező és az operatőr is jó munkát végzett. Gyönyörű képi váltások, lehúzó, melankólikus hangulat, remek karakterek - főleg a nyugdíjazása napja előtt álló beteges nyomozó, David Threlfall, akiről mondjuk sosem hallottam szerintem, de nagyjából zseniális, most bebizonyította.
A történet meg annyi, hogy egy társasházba költöző friss házaspár a padláson megtalálja egy több éve halott nő hulláját, akiről kiderül, hogy a házban lakott, sőt - elvileg - még most is ott lakik, hiszen látszólag se a szomszédoknak, se a rokonoknak nem tűnt fel, hogy évek óta nem is látta őt senki, sehol. Vajon történt egyáltalán bűntény? A rendőrség szerint nem valószínű. [9/10]


Se szirének, se rendőrségi szirénák nincsenek ebben a szitkomban, hanem egy mentőskocsin dolgozó csapatról szól. Öt perc múlva instant KASZA lett, nem is a téma-tévesztés miatt - egy jó röhögésre mindig kapható vagyok -, hanem a szereplők miatt, akikre nem voltam kíváncsi egyáltalán. [0/10] Egyébként biztosan nem olyan vészesen rossz, a második évadát is berendelték neki, szóval sokan szerethetik.



Még egy angol mini. Hat részes, mindegyik külön, önálló történet, nem kapcsolódnak össze egyáltalán, csak a színészek ugyan azok (legalábbis a főszereplők). Kicsit olyan mintha a Black Mirrorés valami groteszk angol komédia különös szerelemgyereke lenne. Az első részt tíz perc után ki akartam kapcsolni, mert értelmetlen volt - egy szekrényben beszélgettek ketten, majd hárman, végül majd' tízen -, de valamiért kitartottam, és a vége nagyon ötletes lett, meghökkentő. De az igazán ütős a második rész volt, amiben két betörő próbál ellopni egy festményt a gazdag ember házából. Valójában nem történik semmi különös a fél óra alatt, kvázi némafilm az egész, de én ennyit nem röhögtem filmen már régóta, mint ezen a két ütődött gonosztevőn. A harmadik epizód újra kicsit sötétebb hangot üt meg - ahogy a többi szintén -, szóval igazi stíluskavalkád az egész, gondolom nem véletlenül. Várom a következő évadot, merthogy lesz belőle. Pontozni részenként kéne, de a második rész mindenképpen 10/10 lenne.



Az utolsó hajó című nagy költségvetésű poszt-apokalipszises sorozatról is hallottam már hideget-meleget, el is határoztam már tavaly, hogy ezt kihagyom, de hát hogyan is tehetném egyszerűen, mikor poszt-apok...? ... és egy óriási hadihajón játszódik? Annyi a történet, hogy egy halálos vírus(fegyver) végez az emberiség nagy részével, de az éppen az Északi sarkkörön állomásozó (és küldetése miatt hónapokra rádiócsendre kárhoztatott) hadihajó és legénysége, fedélzetén egy víruskutató doktornővel átvészelte az egész pusztulást. Mikor munkájukat befejezték és hazamennének, megtörik a rádiócsendet és megtudják, hogy mi történt otthon maradt szeretteikkel (és nem mellesleg az egész világgal), elhatározzák, hogy megmentik akit tudnak, kifejlesztik az ellenszert, satöbbi-satöbbi. A széles állkapcsú, hősiesen kinéző G.I. Joe katonák megmentik a napot. Igen ám, de az ezer veszély mellett egy zseniális (sok jele nem volt ennek) orosz tengernagy is a pusztulásukon fáradozik.
Nagy pozitívumai vannak a sorozatnak. Az első a hadihajó(k), ami(k) nagggyon faszák. Aztán ott van, hogy egyetlen történet az egész, nem random nehézségek minden részben, ami mára nálam már alap, hacsak nem szitkomról van szó. Aztán ott van Rhona Mitra - ha csak egy zöld háttér előtt mozogna, azt is nézném pár részen keresztül. Szóval: bejött. De annyira meg nem - elég bugyuta volt az egész koncepció valahogy, valami hiányzott. Azért elég gyorsan az első évad végére értem, de ott meg nem lehetett befejezni, mert elég köcsög a cliffhanger a végén, szóval folytattam is a darát (pedig a második évad még le sem ment teljesen, ilyet pedig - hogy nem egyben nézek meg egy évadot, hanem várok a következő részre egy hetet - évek óta nem csináltam már, szóval akkor annyira meg rossz sem lehetett, értitek!?!) Aztán az évad végi cliffhangert a második évad második részének a végére teljesen megoldották, kerek lett a sztori, minden nyugvópontra került, a harmadik résztől valami új nehézséggel kell majd megbirkózniuk, de azt még nem tudom, mi lesz pontosan, bizonytalan ideig - lehet, hogy örökre, lehet, hogy csak addig, míg lemegy az utolsó rész is a második évadból (bár biztos annak a vége se lesz normálisan lezárva, szóval...) - JEGELEM. Eddig [7/10], de kicsit ebben már a military fan-faktorom is benne van.



Guillermo del Toro (Ördöggerinc, A faun labirintusa) Kór-trilógiáját maga a szerző ültette át a filmvászonra az FX kábeltévé-csatorna (Justified) segedelmével. Aki nem ismerné - én se olvastam a könyveket - , a történet az, hogy a repülőtéren leszálló repcsin mindenki halott, és a járványügyi szakértő és csapata hiábavalóan próbálják megakadályozni a repülőn pusztító kór kikerülését és elterjedését. New York utcáit pedig villámgyorsan ellepik a fertőzöttek, akik mintha valamiféle vámpírokhoz kísértetiesen hasonló lénnyé alakultak volna át. (Pontosan ez is a teljes igazság.) Két orvos, egy gyerek, egy öreg zsidó ószeres és egy patkányirtó száll szembe a fertőzéssel, amit az ősi teremtmény - a Mester - mellett más, emberi szolgák is minden erejükkel elterjeszteni igyekeznek.
Erről is hallottam jót és rosszat is. Főleg azt, hogy a könyv jó, a sorozat meg nem, illetve a sorozat is jó - a feléig nagyjából. Ezt is ki akartam hagyni ezért, de ezt sem tehettem meg, és a sorozat közepéig nem is nagyon értettem, mi bajuk van a fanyalgóknak. Gondoltam, biztos olvasta mind a könyvet, és ahhoz KÉPEST rossz, de nekem nem sok problémám volt. Később ez megváltozott, pedig semmi nagy változás nincs a sorozatban ott (a közepe környékén) sem - az első rész csodálatos vámpír-árnya után ekkor már láttam nagy totálban is a szörny valódi (kurvára nevetséges) alakját is, de még akkor is simán nézhető maradt a sorozat -, és akkor rájöttem, hogy pont ez a bajom. Látszólag a fél világ vámpírrá vált - a nem fontos szereplőkön kívül mindenki azonnal meghalt, mikor találkozott egy fertőzöttel -, ez mégsem szúrt szemet ÚGY IGAZÁN senkinek. A nappali jelenetekben iskolába jártak a gyerekek, sétálgattak az utcán, maximum bevágtak jó sűrűn szirénahangot meg rádióadásokat, amiben arról beszéltek, hogy indokolatlanul megnőtt a családon belüli erőszakos esetek száma (a fertőzöttek ugyanis a szeretteikhez térnek először vissza), de pánikra nincs ok, az elnök nem vonja a várost blokád alá, nem kell Nemzeti Gárda. Semmi nem történik igazából. Oké, nincs internet egy darabig, meg vannak azért magyarázó körülmények, de ennél azért több eseményre számítottam volna. Olyan átgondolatlan az egész, mintha nem lenne kidolgozva rendesen, hogy ilyenkor a lakosság hogyan reagálna. A sallang-emberek (a nem főszereplők) mintha nem is élnének, csak úgy vannak. Ha van szerepük, akkor meghalnak, ha nincs, akkor aznap még mennek dolgozni, mintha nem lenne semmi furcsaság körülöttük. Ez a fajta írói (gondolom a könyvben ez jobb) nemtörődömség, sterilség nagyon ritka egy high-concept sorozatban.
Nem volt még szerepük sok, de nekem a fekete kapucnis vámpírok (a puszta létük) egyébként tetszettek, a második évadban gondolom kitör rendesen a két frakció közt a vámpír-háború. Ugyan így piros pont jár a náci-vámpír karakteréért, elég fura színészt találtak a szerepre, jól játszotta a szerepét (és az öreg zsidó is, de ő ismertebb arc, mint a másik, így nem okozott meglepetést). Színészileg egyébként sincs szégyenkeznivalója a sorozatnak, de most úgy hiszem, én nem térek majd vissza. [5-6/10]

Nem telt el sok idő az előző nyereményjátékunk óta, de úgy esett, hogy a Halálparancs megjelenése alkalmából máris itt a következő. Mint azt bizonyosan tudjátok, a Halálparancs James Dashner nagy sikert aratott Útvesztő-trilógiájának előzményeit meséli el. A Cartaphilus Könyvkiadó jóvoltából most ezt a regényt nyerheti meg az a szerencsés játékos, aki helyesen válaszol nevetségesen egyszerű kérdéseimre...

A játék menete:
A válaszokat a profunduslibrum@gmail.com emailcímre kérem (Fontos, hogy az email címe Halálparancs legyen, ne kelljen már úgy összekapargatnom a válaszokat, köszönet!). A határidő - 10.08 10:00 - lejárta után összesítek, majd közjegyző nélküli oldschool barna baseball-sapkás (elhagytam a vonaton a múltkor...) húzást hajtok végre önhatalmúlag! :) Aki ezt a játékos posztot megosztja Facebookon, annak a nevét kétszer rakom a kalapba, de egyébként ez most sem kötelező. A nyertest emailben értesítem, és elkérem tőle a lakcímét, amit továbbítok a kiadónak. A nyereménykötetet már ők fogják postán eljuttatni hozzá!

A kérdések:
- Melyik volt a(z egyik) legjobb poszt-apokalipszises regény, amit életedben olvastál és miért tetszett annyira?
- Hány évvel játszódik korábban a Halálparancs, mint az eredeti trilógia?
- Előre láthatóan mi lesz majd a Halálparancs második részének - angol - címe, amikor 2016-ban majd megjelenik?



Tartalom:
Mielőtt megalakult a VESZETT, mielőtt létrejött a Tisztás, mielőtt Thomas belépett az Útvesztőbe, napkitörések sora érte a Földet, és szörnyű betegséggel fertőzte meg az emberiséget. A bolygó lakóinak nagy része odaveszett. Aki megbetegedett, annak lassanként elborult az elméje, és előbb-utóbb tomboló véglénnyé vált. Mark és Trina a túlélők kis csoportjához tartozik. Mindennap az életben maradásért küzdenek, az élelmükért, a nyugalmukért. A természet lassan mintha már az újjáéledés jeleit mutatná a napkitörések után, amikor egy napon különös légi jármű – egy Berg – jelenik meg az erdő fölött. A Bergről a kitörés vírusával fertőzött lövedékekkel kezdik lőni a csoportot.
Ismét menekülniük kell – de vajon ki az ellenség? Fertőzöttek és immúnisok egyaránt veszélyben vannak. Vajon az emberiség teljes kiirtása a cél? Ki akarja a pusztulásukat? Létezik kiút ebből a borzalomból?

A "Trónok harca-sorozat"ötödik kötetéről már volt egy nagyszerű írás a blogon, amit Goblin kolléga követett el még 2012-ben. Ez a mostani írás csak azért született, mert szégyenszemre én eddig nem olvastam el a regényt, vártam, hogy jöjjön esetleg a folytatása (mert ugyebár hét részesre tervezi a szerző az egészet).

George R. R. Martin (1948-)

Aztán lassan eltelt három !!!!!! év, és időközben diadalmenetben – most nyerte magát szénné az Emmy-n – haladt az HBO-s sorozat is a regények feldolgozásával. Tavalyi évadával nagyjából elért addig, ahol én tartottam a történetben, az új évadot tehát nem is kezdtem el, szóval nem tudtam tovább halogatni az olvasást, pedig a következő kötet érkezéséről még azóta sem lehet hallani, szóval gondolom pár évig újra várhatok majd…

Elolvasva az igen vaskos kötetet felemásak az érzéseim. Egyrészt nagyon vártam, hogy újra Westeros és Essos kontinensein barangolhassak a „hősökkel”. A szerző olvasmányos stílusa nem változott, alapvetően remek volt az egész regény, amit jó volt olvasni. A karakteralkotás hibátlan, satöbbi satöbbi… Akit érdekelt a Hét Királyság története és az eddigi részeket már elolvasta, tudja, milyen szuperlatívuszokat citálhatnék elő a regény méltatására. Ezek a pozitív jelzők igazak is lennének, nem vitás. (Főleg, hogy Martin mennyire zseniálisan mozgatja együtt ezt a rengeteg karaktert!) De:

Azért hiányérzetem is van, nem is kicsi.
Az ugye megvan mindenkinek, hogy eredetileg a negyedik rész és a Sárkányok tánca egy kötet lett volna, csak túlnőtte magát oldalszámilag és ezért kettőbe kellett szedni. Igen ám, de valami furcsa ötlet hatására nem időrendben választották szét a regényt, hanem szereplők szerint. (Ezt könnyen megtehették, hiszen a sorozat minden fejezete egy adott szereplő nézőpontjából mesélte tovább az eseményeket, ezáltal jól el volt különítve egymástól a regény minden szála.) Az ötödik rész – nagy része – tehát ugyan akkor játszódik, mint a Varjak lakomája, csak a vége felé ér a kettéválasztott szereplő-csoport időben is egymáshoz össze, és csak onnan halad valójában a történet tovább. Túlmenve azon, hogy mindenkinek voltak olyan kedvencei akik a két rész egyikében alig vagy egyáltalán nem kaptak szerepet, és ezért morogtak is Martinra egy kicsit, a két könyv izgalmak tekintetében sem azonos szintű. Kifejezetten bosszantott, mikor izgalmas részeket lazán csak átugrott a szerző és a következő fejezetekben - pár héttel, hónappal később - csak utalnak azok megtörténtére, és helyette újra két kevés vizet zavaró, jövőbeni hullajelölt között folytatott párbeszédet olvashatunk. Talán túlzásnak tűnik, hogy töltelék-regénynek vagy komplett időhúzásnak minősítsem a művet – ami még így is tetszett, ne feledjétek! –, de nézzük meg kicsit közelebbről, mi is történik benne konkrétan. 
Innentől: masszív spoiler-veszély! ON!

Északon:
Havas Jon békét köt a vadakkal, és befogadja őket, ami nem tetszik a király feleségének, de végül nem történik semmi. Egészen a végéig, ahol az ifjú Havasnak végre van egy erős fél oldalnyi remek jelenete.
Stannis király elmegy visszafoglalni egy erődöt – ez fél oldalnyi csata –, majd Derest is, de jön egy hóvihar és letáborozik. Aztán – elvileg! – meghal, de ez ugye nem biztos még, hiszen csak egy megbízhatatlan levélből értesülünk a halálhíréről, a könyvnek viszont vége, majd meglátjuk, igaz-e. De: itt szólnék arról az eléggé alávaló írói húzásról, amivel sokszor találkozunk a kötetben. Mihelyst történne valami valóban mozgalmas dolog, fejezetváltás történik, és – jó esetben – kapunk egy fél oldalnyi visszaemlékezést (másodkézből) vagy konkrétan semmit, csak ugrunk pár napot-hetet és folynak tovább az események.
Mellisandre abszolút nem csinál semmit.
Bran elvonul a föld alá tanulni, de szó szerint nem történik semmi velük.
„Boltonék” vigadoznak, fogadkoznak, és közben nem csinálnak semmit Deres falai mögött.
Theon Greyjoy megpróbál emlékezni a nevére legalább húsz jelenetben.
A Griff-fészek elfoglalásával (egy masszív oldal) jelzi visszatértét Westerosra egy új, titkos Targaryen trónkövetelő.

Délen:
Cersei királynő börtönben ül és tehetetlenül dühöng. Van egy nagy jelenete, ami néhány oldalnyi izgalmat csempész a könyvbe.
A Martellek egyike Királyvárba utazik (de ezt is csak elmondják, még az út részleteivel sem fárasztják az olvasókat).


Essos-on:
Arya Starkból bérgyilkos lesz – egyszer –, most vakon mászkál a templomban, nagy jelenetei nincsenek sajnos.
Tyrion két hajón is utazik, hogy találkozzon Daeneryssel, de végül csak a rabszolgaságig viszi. Mégis, az ő részei – és általában az essosi részek, amiket pedig eddig eléggé untam a westerosiakhoz képest – tartogatják a legtöbb fordulatot. De még ezek is jórészt beváltatlan ígéretek csupán. Eposzi csatákból kettő-három is be lett lebegtetve, aztán konkrétan mind elmaradt érdeklődő felek hiányában.
Daenerys nem tudja leleplezni a Hárpia Fiait – ellenállók kis csoportját –, igaz nehéz dolga is van úgy, ha nem tesz semmit. Helyette férjhez megy. Roppant izgalmas. Viszont legalább a sárkányai is elszabadultak, de sajnos ő nem halt ebbe bele.
Mászkál még arrafelé egy tucat szereplő, akikkel eleve nem is kell foglalkozni, úgyis tudjuk, hogy nem érik meg a regény végét, és lám: tényleg. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de az ő több száz oldalas vergődésüknek tényleg nem sok teteje volt.
A zsoldos-csapatok közt – egyébként mekkora meglepetés, egyik sem harcolt senkivel… – volt pár érdekes új karakter, annak örültem.
Lehet, hogy egy-két szereplőt meg sem említettem, de ők még annyi vizet sem zavartak, mint az itt pihenő sokaság.
OFF!

Nem azt vártam a Sárkányok táncától, hogy akcióregény lesz, de eddig azért mindig volt valami durva csavar vagy egy-két vérgőzös csatajelenet, most az ezer oldalból tíz sem volt, ami igazán kiemelkedő lett volna történetileg vagy izgalmakat tekintve. Ettől azonban még tíz pontos is lehetne (így 8-at adtam rá a Moly-on), de még a már eleve színes világ-mitológiához sem kapunk újabb, fontos adalékokat, leírásokat, meg a történet fele is ismerősként köszön vissza a negyedik részből (és a sorozat előző évadából). Az az egyetlen szerencse, hogy Martin szenzációs író és képes volt még ezt a – szerintem – vártnál sokkal unalmasabb részt is teljesen olvasóbaráttá tennie.

Tehát elolvastam a könyvet, és egy-két hét múlva megnézem a sorozat idei – jelenleg utolsó – évadát is. (Tehát azt nem tudom még, annak hol van vége!) Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz jövőre? A tv-sorozat leelőzi a regényeket és előbb láthatjuk, mi lesz a Hét Királyság sorsa, mint ahogy elolvashatnánk? Vagy még az előtt megjelenik a hatodik rész? Akár még idén?És ha igen, mi lesz még egy év múlva – nézve Martin finoman szólva sem kapkodó munkatempóját –, jön a záró rész és így két rövid éven belül két Tűz és Jég Dala kötetet is olvashatunk? (A negyedik és ötödik részre több mint tíz évet kellett várnunk.) Csodálkoznék, de úgy legyen! Majd az idő választ az a kérdéseimre.

Rajzfilmes borítófestmény (egyébként nekem tetszik, bár a főszereplőre abszolút nem hasonlít, ez maximum a barátnője lehet esetleg), vicces betűtípus – ergo tipikus ifjúsági kiadvány. Y/A, mert az most divat, meg poszt-apokalipszises disztópia, mert vélhetően azokat is sokára fogjuk még megunni. Elsőkönyves, teljesen ismeretlen (finn) írónő. Az előbb felsorolt száraz adatok közül egy-kettő-három sok olvasót tántoríthatott el ilyen-olyan indokból. Biztosan tudom, hogy engem – először – elriasztott az olvasástól, mert elkövettem azt a hibát, hogy hittem a látszatnak. Nem akartam ugyanis egy ideig több Y/A-t, plusz új szerzőtől sem feltétlenül kívántam most olvasni (vár még egy rakat, már jól ismert író könyve olvasásra otthon) és igazából a borítón használt betűtípus is elég undorító… :P Tiszta szerencse, hogy – egy semmiből jött impulzus hatására – végül úgy döntöttem, hogy mégis elolvasom.

Emmi Itäranta (1976-)

A marketing jelen esetben, úgy érzem – történt már ilyen – kicsit félre pozicionálta a terméket, és nem annak az olvasóközönségnek próbálta meg felhívni rá a figyelmét (remélem azért ők is felfigyelnek majd rá, legalább ez után a poszt után!), akik valóban értékelni tudnák. [Egyébként nincs róla semmi adatom, mennyire bizonyult anyagilag sikeresnek ez a tavaszi kiadvány!] Ugyanis talán a Metropolis Media sem hiszi (még), de most tényleg belenyúltak a tutiba. A teamesternő könyve egyszerűen kiváló!

Az irodalmilag – életkoruknál fogva – igénytelenebb (bocs!), fiatalabb olvasók nem biztos, hogy egyet fognak érteni az értékelésemmel, hiszen a könyv szinte semmi olyat nem fog nyújtani nekik, amit más Y/A-k viszont csuklóból hoznak. Nem pörög, nincs benne akció, nincs szerelmi szál se (!!!), igazából még a kalandrészek is majdnem kimaradtak belőle. A világ elnagyolt, mivel sok mindent nem tudunk majd meg a történelméről, de még az éghajlatváltozás után kialakult társadalmakról is csak épphogy valamit kapunk – maga a könyv is szembe megy a trenddel és nem egy fél-tégla –, igaz, ez a jövőkép manapság vérfagyasztóan valószínűnek, logikusnak, hovatovább szinte kikerülhetetlennek tűnik.

Ez a regény ugyanis nem (tipikus) Y/A. Az írónőt nem méltánytalanul hasonlítják Ursula K. LeGuin-hez (olvasás közben nekem azonnal Ő ugrott be, közelebbről a Rege című csodálatos műve), vagy Margaret Atwood-hoz (tőle még nem olvastam semmit, de mindegyik könyve megvan már, ott sorakoznak a kiolvasásra váró regények között). Rajtuk kívül egyértelmű irodalmi előd még Ray Bradbury Fahrenheit 451-e is, amiben hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, mint ebben a kötetben. A Teos (finn) kiadó irodalmi értékű SF-ek és fantasyk számára kiírt pályázatát sem véletlenül nyerte meg, ahogy hazája számos más irodalmi díját sem, majd miután angolszász nyelvterületen is megjelent, a Philip K. Dick- és az Arthur C. Clarke-díjakra jelölése sem okozott nagy meglepetést.

A regényről egyébként azt gondoltam olvasás előtt – mert ugye nem olvasok tartalmat, ez mára alap lett –, hogy biztosan valami jövőbeni méregkeverőről fog szólni, tele lesz gyilkosságokkal, meg bosszúval, satöbbi… :) Hát… nem így lett, most nagyon félrevitt a cím és a borító. :) Amit ténylegesen nyújtott, az teljesen más volt. Szépirodalmi igényességgel megfogalmazott, lassú, melankolikus, szinte meditatív próza, amiben kedvét fogja lelni sok olyan olvasó, aki a keleti kultúrák szokásai, szertartásai iránt érdeklődik – ez nem alapkövetelmény egyébként, mert szánom-bánom, de különösebben engem sem mozgat meg a Rejtélyes Kelet… –, vagy egyszerűen csak szereti a gyönyörű lírai szóképeket és az izgalmas, sőt egyenesen drámai cselekménybe ágyazott magvas gondolatokat, bölcseleteket, tanításokat. (Megnyugtatásul azért megjegyzem, hogy nem lesz olyan érzésünk, hogy csak egy finn Coelho-kötetet olvasunk, sőt, még túlságosan nyálasérzésünk sem lesz utána…) Ezen kívül kapunk végre egy szerethető, erős – és hihető! – női főszereplőt is, aki játszva „elviszi a regényt a hátán”.

„…A titkok kivájnak minket, mint ahogy a víz kivájja a sziklát. Látszólag semmi sem változik, de azok a dolgok, amikről nem beszélhetünk senkinek, felőrölnek bennünket, míg lassan körülöttük forog az élet, s ők szabják meg minden rebbenését.
A titkok felemésztik az emberek közötti kapcsolatot, de néha azt hisszük, hogy építeni is tudják: ha beengedjük a másikat abba a csendes térbe, amit a titok vájt bennünk, akkor legalább nem vagyunk ott többé egyedül.”

És hogy egyébként miről szól? Valamikor a távoli jövőben, egy totális éghajlatváltozás – ami az egész világon szárazságot okozott –, és a nagy nyersanyagháború után, a kínaiak által meghódított Skandináv Unió területén lakik Noria, aki édesapjától éppen tradicionális teamesternek tanul, ami persze hatalmas kiváltságnak számít a szűkös vízadagok korában, amikor a katonaság kezében van a Föld megmaradt édesvíz készletének egésze. A csendben forrongó, gyakorlatilag (hacsak a katonai pályát nem választják) röghöz kötött lakosság totális kontroll alatt áll. Az általuk elkövethető legsúlyosabb kihágás a vízbűntett, amiért egész családokat irtanak ki kegyetlenül. Noria – és ezermester barátja – a régiek világának és jobbára elfeledett technológiájának bűvöletében él, mikor megtudja, hogy családja egy titkos, földalatti forrás őrzője, amit teamesterként akár az élete árán is kötelessége megóvni.

A legjobban az tetszett benne, hogy látszólag sehová sem tartott a cselekmény, sokáig nem tudtam, hogy lesz ebből normális lezárás, aztán meg: BUMM. Letépte a fejed. Az Epilógust mondjuk én elhagytam volna, mert az csak ahhoz kellett, hogy a regény második részében – egészen addig én sem tudtam, hogy sorozat… –, Az egybeszőtt utcák városában (munkacím!) megszakítás nélkül folytatódhasson majd a kaland, ami egyébként már így is kerek volt, nincs cliffhanger a végén. (Nagyon tetszett a regény, biztosan vissza fogok térni a folytatásra is, ha lesz magyarul, de nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen színvonalon lehessen ezt a történetet folytatni tovább. Stílusváltással persze igen.) Köszönet a kiadónak ezért a – nem várt – gyöngyszemért és az igényes fordításért külön is.

Egyébként az okosok – A Megmondók – a közelmúltban kitalálták, hogy a sci-fi-nek új alfaja született (vagyis ide sorolták be a klímaváltozással foglalkozó sci-fiket), a cli-fi, vagyis climate fiction. (Tetszik, használni fogom én is.) No, ez a könyv is abszolút közéjük illik, bár a tudományos miértekkel és hogyanokkal egyáltalán nem foglalkozik és a sci-fi olvasók jelentős részének a narráció különlegessége is megfeküdheti a gyomrát – elsőre. De hát a puding próbája az evés – ez pedig egy jófajta süti volt, higgyétek el! :) Hogy hibátlan-e? Nem, nem az. Az Epilógusért kár volt.