Piers Anthony (1934-)

Piers Anthonyévtizedekkel ezelőtt elkezdett Xanth-sorozatának első részéről, a Varázslat Kaméleonnak-ról már írtam pár sort. Ott bővebben olvashat az érdeklődő Xanth mágikus csodáiról és lehetetlen lakóiról. (Sajnos egy-két lényegtelenebb tévedés is került abba a posztba, például az, hogy a regények nem függenek szorosan össze és a szereplői is mások az egyes részeknek. Lehet, hogy ilyen is lesz majd, de A mágia forrása bizony klasszikus folytatása az első résznek, jórészt ugyan azokkal a szereplőkkel, akikhez persze újak is csapódtak…)

Szóval az első rész ott ért véget, hogy Bink megtudta, hogy mi a varázsképessége, ami sokáig rejtőzött előle, és így elismert polgára lehetett végre a Xanth Birodalomnak, ahol – a kentaurokon kívül – mindenki rendelkezik valami csodás tulajdonsággal, és nem kell a varázsmentes „övezetben”, Xanth határain kívül, a mundániai birodalomban élnie a száműzöttek keserű életét. Sőt, Bink mostanra a király megbecsült tanácsadója lett, aki azt a feladatot kapja, hogy jöjjön rá, honnan ered az ország mérhetetlen varázsereje, vagyis hogy találja meg a mágia forrását. Bink kapva kap az alkalmon – felesége, Kaméleon ugyanis éppen a rohadtul ronda és egyben szörnyen okos fázisban leledzik – és társaival nekivág a kalandoknak.


Régen volt, mikor utoljára humoros fantasyt olvastam – leszámítva az első részt – és felhőtlenül élveztem is. Régen a Skandar Graun-os könyveket imádtam (gondolom azok még ma is tetszenének), de aztán beleuntam kicsit – a nyíltan főleg humoros írásokat, Herry Kóklert és társait meg hagyjuk is inkább! – és nyilván azokban az időkben a Pratchett-könyvek is nagyon tetszettek, de azokba még hamarabb fáradtam bele. Fergeteges poénok voltak bennük, néha egy oldalon több is, de ez a fajta humor nagyon tömény volt megfeküdte a gyomrom. Két Pratchett – Nyugodjék békében!– könyv egymás utáni elolvasása egy komolyabb kínzással is felér, az arcizmom általában már görcsben maradt a végén.

Piers Anthony Xanth-sorozata nem ilyen fárasztó. Teli vannak bődületes ökörségekkel ezek a regények is – papucsokat termő bokor és társaik –, végig nevetgélhetnek az olvasók, de alig „poénkodnak” bennük csak úgy egyszerűen. Sokkal többet nevethetünk viszont az egyszerű humornál szórakoztatóbb (intelligensebb) formán. Mégpedig a szerző szarkasztikus (és sokszor cinikus) beszólásain. (Szarkasztikusnak azt hívom, mikor valaki olyan – népszerűtlen – örökigazságokat mond ki, ami sokakat megbánthat.) Ezeknek sokszor direkt célpontja van – általában a nőkön köszörüli a nyelvét. Persze ugyan ebben a részben a túlságosan is szexcentrikus gondolkodású férfiúi nem is megkapja a magáét. Ez így kerek, egyik fél sem tökéletes, hiába hiszi mindkettő azt magáról. Különösen jól működik ez a fajta humor, mikor a becsületesség mintaképe, Bink van pellengérre állítva, aki folyton olyan helyzetekben találja magát, amiket ő maga sem kívánt volna.

"– Bink, csak úgy elméleti érdeklődésként: tényleg szükségük van a férfiaknak rá, hogy vadállatnak érezhessék magukat?
– Hát, néha – válaszolt Bink, és közben Kaméleonra gondolt. Amikor az asszonya ostoba-szépséges fázisában volt, akkor mintha csak azért élt volna, hogy Binknek örömet szerezzen, és ettől Bink nagyon férfiasnak érezte magát. Csúf-eszes fázisában viszont teljesen ki tudta magából ábrándítani a fiút, éles nyelvével éppúgy, mint a kinézetével. Ebben az értelemben buta állapotában bölcsebb volt, mint bölcs fázisában."

Talán azért is, mert a szexista humor önmagában azért nem elég ahhoz, hogy teljesen kitöltsön egy egész könyv(sorozatot), és mivel a fantasy amúgy is kéz a kézben jár a kalandregényekkel, ezért szükség volt most is egy (nem annyira hősies) küldetésre, pár mini-kalandra lebontva, amit hőseink – Bink, a főszereplő; egy valódi életre vágyó minigólem; egy kakaskodásra hajlamos kentaur; egy griffé változtatott katona és egy folyton unatkozó, vonakodó birodalmi gnóm-főmágus – útjuk során rendre szállítanak is. Az első részben kiemeltem, hogy akkor a kalandok jórészét intellektusuknak hála sikerült inkább túlélni, mintsem a kardforgatásban való jártasságuknak köszönhetően. Most – vagy akkor is, csak nem vettem észre? – a szerző még tovább ment. Vándorlásuk során – a teljesség igénye nélkül – le kell győzniük sárkányt, ördögöt, démont, szirént, de ezen feladatok SOSEM olyan egyszerűek, mint általában más regényekben szoktak lenni. (Öld le/lopd el/surranj el mellette – aztán jöhet is a következő feladat.) A kalandok most mind ilyen-olyan, de mindig valami komoly erkölcsi dilemmát okoznak a szereplőknek, amikre legritkább esetben megoldás a kard (vagy a mágia), többször is csak a morális paradoxonokra adott – érett – válasszal folytatódhat az utazás és a nyomozás a mágia titokzatos – és halálos – forrása után.

A regény egyébként önmagában is megáll a lábán, érthető az első rész ismerete nélkül is. Éppen csak annyi visszautalás van, amennyi kell az ismétléshez illetve az új olvasók felzárkóztatásához. Ezen kívül ez a rész is egy lezárt sztori, a harmadik kötetben – Roogna-kastély– egészen másról lesz majd szó – én biztosan maradok rá –, de annak is Bink lesz az egyik központi alakja, ez már a lezárás olvasása után biztossá vált.

William Gibson (1948-)

William GibsonNeurománca egyike volt az első disztópiának, amiket fiatal koromban elolvastam. Lehetséges, hogy az 1984-en vagy a Fahrenheit 451-en akkor már túl voltam, de az azokban leírt jövőképek akkoriban még olyan távolinak és túlságosan is valószerűtlennek tűntek. A Neurománc viszont egy belátható távolságban lévő jövőt (2020) mutatott be, aminek eljövetelét valószínűnek tűnt, hogy mi is megéljük. Ez egyrészt – főleg a testbe ültetett beépítések és a korlátlan számítógép- / internethasználat miatt – rendkívül csábító volt, másrészt a szerző által vizionált világ különösen riasztónak és sötétnek tűnt. Egyáltalán nem szerettem volna, ha a könyvben megismerthez hasonló társadalomban kéne élnem valaha is. A lényeg, hogy kis mikroközösségemen (barátok) belül a cyberpunk műfaját megteremtő nagyregény ugyan olyan gyorsan kultikus státuszt ért el, ahogy szinte az egész világon. Elkezdtünk Cyberpunk 2020 szerepjátékot játszani – közben Billy IdolCyberpunk albumát hallgattuk… –, PC-n toltuk ezerrel a Neuromancer-t és közben vártuk, hogy jöjjön a többi Gibson regény (a többi prófécia). Röviden: tiszta őrület volt! A Sprawl-trilógia másik két része (a Számláló nulláraés a Mona Lisa Overdrive) pedig jött is, és ideig-óráig el is teltünk velük, de azt az ámulatot, amit a Neurománc olvasása közben éreztünk, már nem tudták újra nyújtani. Ahogy egy jó barátom mondta épp a múlt héten, ő még mindig a Neurománc 2-t várja Gibsontól… Sokan vannak ezzel egyébként így – mármint, hogy térjen vissza a szerző egy kicsit a gyökerekhez –, legalábbis A periféria Gibson munkásságáról szóló összefoglalója alapján. Én nem vagyok ennyire keményszívű az íróval, mint a barátom. Igaz, és ezzel szinte biztosan egy alig létező kisebbséghez tartozom a világon, valamiért nekem nem a Neurománc tetszett a legjobban Gibson korai művei közül, hanem az Izzó króm… – talán, mivel abban nem volt még olyan sok, a Hálóban játszódó rész. A Neurománc hálózati részeit – amit mások (főleg azok, akik később programozók lettek…) imádtak – ugyanis én kifejezetten untam. De ez a poszt most nem a Neurománcról kéne hogy szóljon – majd jön egyébként az újrakiadás valamikor az Agave Könyvektől! –, hanem az amerikai születésű, de Kanadában élő kultszerző legfrissebb, 2014-es könyvéről, A perifériáról. Az igencsak hosszúra nyúlt bevezető után nézzük, megszületett-e hát a várva várt Neurománc 2?

A regény hátterét nézve mindenképpen, ugyanis A periféria is egy negatív jövőképbe repíti az olvasókat – sőt mindjárt kettőbe. A könyv ugyanis két szálon fut végig. Az egyikben – a nem túl távoli jövőben – Flynne, a testvére és jóbarátai egy drogszakácsok, nemzetközi multicégek és korrupt politikusok uralta, anyagi lehetőségekben szegény világát ismerjük meg – a’la Neurománc –, ahol még minden olyan szinte, mint manapság, csak egy „kicsit” előrébb tartanak technológiailag. A használati tárgyakat nyomtatják, a katonák kísérleti beültetéseket kapnak, a tévében főleg csak szemét megy és a szegények – más, normális munkalehetőségek híján – pénzt kereshetnek online játékokkal. Ez a tendencia már manapság is kezd elharapózni, elég csak a kínai gold-farmerekre vagy a bitcoinbányákragondolni, ahogy a 3d-s nyomtatás, a különféle jövő katonája projectek, a nézhetetlen tévé, a rossz gazdasági helyzet vagy az elharapódzó korrupció sem újdonság már nekünk sem.

A másik – a távoli – jövő az elsőtől hetven évnyi távolságban van. Az ott játszódó szál ha lehet még félelmetesebb, pedig nincs se háború, se éhezés és semmi különösen nagy baj se – igaz már ember is alig. A két jövő között ugyanis a főnyeremény néven ismerté vált eseménysorozat – új fajta betegségek, klímaváltozás, stb… – hatására az emberi populáció drasztikusan lecsökkent. Főleg azoknak sikerült életben maradniuk, akik sok pénzzel és/vagy hatalommal rendelkeztek és
"erődjeikben" elszigetelve átvészelték a viharos éveket. Hatalmas erőbedobással, összefogással és főleg a technológiai újítások egész sorával végül sikeresen úrrá lettek a káoszon, de a kialakult új rendben érinthetetlen bűnöző-családok, politikusok és „mindentudó” keresőrutinokat használó nyomozati szervek vívják halálos harcukat – mi másért, mint – gazdasági előnyökért. Nos, itt él Wilf, az alkoholproblémákkal küzdő hazugság-gyáros (PR-menedzser/publicista), aki – mivel pártfogoltja élő adásban lemészárolja azokat, akikhez tárgyalni küldték volna – elveszti állását, búfelejteni megy befolyásos barátjához, akinél egy konspirációs játék kellős közepén találja magát.

De hogy ér össze a két jövő, a két cselekményszál – kérdezheti a figyelmesebb olvasó. És a kérdés valóban jó, a választ szerintem még a szerző sem tudná pontosan elmagyarázni. :) A távolabbi jövőben létezik egy titokzatos számítógép-szerver, a csonk – talán Kínában, de ezt nem tudja senki (WTF!?! A mindentlátó keresőrutinok korában?!?) –, amin keresztül valahogy kapcsolatba lehet kerülni a múlttal (vagyis a közelebbi jövővel, mert 2028(?) elé nem lehet eljutni sehogy sem) és az ottani eseményeket befolyásolni lehet a távolabbi jövőben már meglévő, a múlttal kapcsolatos tudás segítségével. De amint kapcsolatba kerülnek a múlttal és változtatnak valamit – bármilyen csekélységet – máris egy új mederbe terelik a múltat és egy új párhuzamos-múltat teremtenek, így már a múlt jövője nem az a távoli jövő lesz, amiben a csonkot Wilfék piszkálják, hanem egy teljesen másik távoli jövő. (Ez nem tudom, rendesen átlátható-e. „Időutazásos” könyveknél érthetően elmagyarázni az egymásra ható hatásokat külön kihívás…)

Egy hanyag kézmozdulattal lépjünk is túl a csonk mibenlétén, meg hogy ez mennyire „reális”. Ez van, aztán kész. Mert az ötlet nagyon nagy! Alapesetben ugye úgy gondoljuk, hogy a jövő a fix pont, hisz „ott vagyunk már”, Wilf és társai a jövőből segítik a múltban lakó Flynnéket, akik Wilf nézőpontjából akár egy játék szereplői is lehetnének. Semennyire nem valóságos személyek, nem kerülhetnek kapcsolatba egymással sose – oké, a perifériákon keresztül igen, de erről később, nem erre gondolok most – kivéve persze, hogy igenis valós személyek voltak valamikor. Később viszont, mikor megbolygatják annyira a múltat – direkt –, hogy az teljesen új irányba terelődik, és lehetséges, hogy a főnyereményt is meg nem történtté tudják tenni (vagy legalább is a legpusztítóbb hatásait kisebbíteni), az új (alternatív) múltban élő Flynn szempontjából Wilf lesz még a mostaninál is fikciósabb, hiszen Wilf távoli jövője már sosem fog eljönni, egyszerűen nem is fog létezni sosem. (Érthetően leírtam, miért igen jó kis paradoxon ez?)

Összegezve: a csonk mibenléte szerintem nincsen rendesen kidolgozva, annyira nem voltam elájulva tőle, a paradoxon viszont nagyszerű, azon lehet egy kicsit pörgetni az agyat. A szerző kifejezetten tartózkodott egyébként a fentebb leírtak unalmas magyarázgatásától – annyi sincs róla összesen talán, mint amit én írtam –, inkább tömény történéssel töltötte meg a regényt, nem metafizikával. A könyv – egyébként elég vaskos, több, mint 500 oldal – 124 fejezetre van „szétaprózva”, ennyire pörögnek benne az események, ahogy egy igazi sci-fi thrillerhez illik is. Kicsit tartottam attól, hogy Gibson túl sok techno-dumát használ majd esetleg, de erről sem volt szó szerencsére. Minden nagyon érthető és olvasóbarát. Sok párbeszéd, néhány villámgyors akciórész, gazdasági hadviselés, kegyetlen merényletek, harci robotok és gyilkos nano-fegyverek töltik meg a könyv lapjait.

A szereplőkről viszont túl sokat nem tudhatunk meg. A közelebbi jövőben élők kedves és naiv véletlen áldozatoknak tűnnek, akik az olvasó szimpátiáját könnyen elnyerik, de igazából senkit nem tudnék kiemelni „kedvencként” közülük. A távoli jövőben azért már sokkal jobb a helyzet, hiszen ott akár Lowbeer, az ellenállhatatlan nyomozónő, akár Wilf – aki egyébként az egész regényben szerintem a világon semmit nem csinált, csak mindig ivott volna –, akár Lev, a családjától távolságot tartó bűnöző-csemete vagy a titokzatos „gót” Ash nagyon emlékezetes szereplők voltak – nem is beszélve Wilf ex-barátnőjéről, Daedráról, aki csak a csonk „realitásához” mérhetően hihető foglalkozást űz, azaz valamiféle performanszművész-bérgyilkos-realitysztár-nagykövet-ladygaga (vagyis WTF 2.0) – de az ő karakterismertetésük sem lett nagyon mély, alig derül ki bármi infó a mélyebb hátterükről. Ahogy a főnyereményről sem, amit sajnálok azért, egy-két demoralizáló kép/oldal a pusztulás folyamatáról még elfért volna a könyvben.

Na, és akkor A periféria a várva várt Neurománc 2? A barátom szerint nem, de ettől még egy nagyon jó kis sci-fi regény lett belőle. Ehhez a véleményéhez pedig csak csatlakozni tudok. (A mi borítónk pedig sokkal jobb, mint az eredeti, amit mindenki átvett.)

Na, de most látom, hogy a perifériákról meg nem is írtam semmit. Azok a kulcsszereplők! :) [Róluk bővebben a Bezárt elmék című John Scalzi regényhez címzett posztban olvashatsz. Nem teljesen ugyan az a két technológia, de a lényegük megegyezik.]

Nem egyszerű a dolgom, mikor A. M. Aranth Holdárnyék sorozatának minap megjelent második részéről kell írnom egy részrehajlásokat teljesen mellőző posztot, hiszen a szerző jó ismerősöm, sőt, talán – remélem nem túlzás ezt mondani – egy kicsi több is annál. Ezért, hogy véletlenül se essen rám még a szándékolatlan ferdítés gyanúja sem, különösen keményen fogok bánni ezzel a regénnyel.

A. M. Aranth (1986-)

A regény a Cleadur – Dobszó a ködben című könyv folytatása, így a bővebb tartalmi ismertetésért – és a szerzői információkért – kérik a linkre kattintani. Annyira közvetlen eme folytatás, hogy a két regény eredetileg egy kötet lett volna, de kiadói kérésre ketté lett vágva „középen” a 800 oldalas tégla, ami már önmagában is egy kisebb trilógia oldalszámával büszkélkedhet – és ugye lesz még négy rész, mire elérkezünk az elfek és sötételfek közt folyó háború végéig. Illetve oda, ahová a történet visz minket, hiszen nem gondolom, hogy már most ismerünk minden oldalt, minden rejtett motivációt. Sok titkot rejt még magában a köd…

„…Aritha, aranyvirág, szolgálj föl nekünk egy pohárral intelligenciád édes nektárjából, és nevezz meg egy holt nyelvet az elmúlt ezer évből!
– Ööö szovjet?”

No, akkor kezdjük is az értékelőt rögtön a legfeketébb zaccal. A figyelmetlenebb olvasók esetleg észre sem veszik majd, de a nyomda- illetve a szerkesztés- (mert ilyen is van, már tudjuk) ördöge ezzel a regénnyel is csúnyán kibabrált. A negyedik fejezet második fele ugyanis szőröstül-bőröstül kimaradt a nyomtatott változatból, így eshet meg az olvasóval az a csúfság, hogy a saját ép eszébe kénytelen egy pillanatra kételkedni, mikor nem tudja felidézni, hogy Amy mikor (valamint hogy és hol) is jött össze „olasz” osztálytársával. A hiba jelen esetben nem a befogadó készülékében van… Ez a hiány több okból is fájó pont – a fiatal, még csak a szárnyait próbálgató szerencsétlen írópalántának –, amik közül a kiadói „blama” csak az egyik, amit inkább nem is ragoznék tovább, pedig megérne egy misét. A másik, az olvasóknak jobban fájó ok, hogy Aranth igen nagy kedvelője a hosszú fejezeteknek – a 444 oldal mindössze tizennégy részre van csak tagolva –, így a kimaradt rész bizony jó néhány (20-30) oldalt jelent, nem csak egy-kettőt. (Információim szerint érkezik a javítótapasz, és a vásárlók a kimaradt részen túl – vigaszdíjként – egy novellát, és ha minden igaz, még egy hosszabb interjút is kapnak egyszerre, amit csak kérniük kell a kiadótól, de lehetséges, hogy még a könyvesbolthálózatokba is eljuttatják!) Nos, ha már egyszer a hiba megtörtént, valahogy ez a minimum kiadói részről a vásárlók kárpótlására.

További lehetséges problémák forrása lehet még esetleg – bár engem most sem zavartak –, hogy a regény Y/A maradt, gyerekszereplőkkel, szerelmekkel és a zsáner szokásos kliséivel, de akiket ezek eleve tántorítottak, gondolom nem is jutottak el eddig a poszt olvasásában, nem is beszélve arról a gondolatról, hogy pont ezt a sorozatot akarnák elolvasni…

Azt hiszem, sikerült felfedeznem a könyvben egy-két lényegtelenebb logikai bukfencet. (Ó, az a fránya óriási laptop… nekem is kéne egy olyan…) Néhány izgalmas kérdés is megfogalmazódott bennem, amikre könnyen lehet, hogy a további négy rész egyikében választ is kapok majd, most viszont még értetlenül állok előttük. (PLD:Ha Ferdinánd olyan öreg, miért nincs Amyéknek vagy száz testvére még? Hogy lehet, hogy a tesitanár nem tudja, hogy Kim pengetáncos, mikor ott gyakorol a suli erdejében reggelente? A suliban lévő Halhatatlanokról egy ember sem sejtette meg – régebben, még Will előtt –, hogy valami nincs rendben velük? Pedig külön esznek, külön órákra járnak, stb…) Egy olyan hibát is gonoszul megmosolyogtam, ami csak egy olyan szerkesztőnek szúrt volna szemet, aki elég jól ismeri a World of Warcraft világát. (Amúgy is a horda a kedvenc fajom, bár azon belül taurennel nyomom.– A horda az frakció, nem faj! Ej-ej!)
Na, akkor ennyit – jó szőrös szívűen – a „negatívumokról”. :)

„…Maga Beowulf, vagy a neki megfeleltethető személy pedig négyszáz évvel korábban született, és az északi népek meséiben hősként maradt fenn az emléke.
– Én úgy hallottam, hogy ő olyan, mint Artúr király, azaz nem tudjuk, élt-e egyáltalán – jelentkezett egy tizenegyedikes fiú.
– Igazán, Dyllian fiam? Én pedig mindkettejüket személyesen ismertem, úgyhogy a vita lezárva.”

Lea...

Az első rész után a folytatásban iszonyúan felpörögnek az események. A brutális gyilkosságot a gyerekek nehezen tudják feldolgozni – a regény sötétebb tónusokban pompázik tovább – és azonnal nyomozásba is kezdenek, ki/mi ragadta el osztálytársukat/testvérüket. Így a magánéleti szálak eléggé háttérbe kerülnek, ahogy a zenélés is csak fél gőzzel folyik immár – összesen két rövid koncert- és néhány próbajelenet erejéig –, de a „metálos” életérzés ettől függetlenül ugyan úgy jellemzi a könyvet. Ez egyebek mellett a remek dalszövegeknek is köszönhető, amiket igazság szerint nem tudom biztosan, hogy a szerző írt-e (ha igen, akkor süveg előtte, mert például az Engem akar eszméletlenül jól sikerült), vagy csak fordította (de ezt nem hiszem, bár a metál szcénában nem vagyok otthon, azt hiszem ezt ki lehet jelenteni). A Moonshadowt övező titkokkal teli világból végre elég sok mindent megtudunk. Bepillantást nyerünk a két egymással rivalizáló elf faj – ők nem más fantasy regények elfjeinek szolgai másolatai, hanem igazán egyediek – történelmébe, jelenébe és próféciáiba. Különféle rémségek tizedelik tovább a tanulók állományát, így lesz feszült és izgalmas a könyv, amit számos akciójelenet is tarkít. Rengeteg apró színes részlet és a világ kidolgozott, egyedi mitológiája miatt az egész könyv igen varázslatos hangulatot áraszt. Igen jópofa dolog volt például különböző neves történelmi személyeket aktív szereplőként viszontlátni (az örökéletű elfek miatt ennek elhagyása elszalasztott lehetőség lett volna, amit Aranth jó szemmel vett észre). Én az imitt-amott felbukkanó beszélő neveken is jól szórakoztam, ezekből elfért volna még több is talán.

A szerző olvasmányos prózája, remek leírásai, humora (igaz a sötétebb tónus miatt ilyen szempontból ez a rész kevésbé lett szórakoztató – bár az idézetek pont nem ezt bizonyítják…) és kedvelhető karakterei persze változatlanul megmaradtak. (Igazgató úr – még mindig – for president!) A Y/A regényeknél általános tévhit, hogy a tinik élvezhetik csak igazán. Ez egyszerűen nem – mindig – igaz! Öröm olyan ifjúsági regényt olvasni, ami nem nézi ifjabb olvasóit sem gyereknek, hanem annak, amik, ifjú felnőtteknek, és nem próbál nekik valami hamis biztonságérzetet sugalmazni. Ez egy az ilyen „keményebb típusú” fantasy regények közül, amit bátran ajánlok a kísérletezésre vágyó felnőtt olvasóknak is, nem csak azoknak, akik konkrétan a „célcsoportjai” lennének. (Húsvét alkalmából volt nálunk egy összejövetel, ahol megmutattam egy barátomnak a könyvet – és a szíves dedikálást és a Köszönetnyilvánítást, amiben meg van említve a PL is (Köszönet ezért az örök emlékért!) –, mire az iránt érdeklődött teljesen jogos szkepticizmussal, hogy vajon ez is vámpíros-e. Nos, ez egy NEM vámpíros könyv!) :)

Brian McClellan ()

Néhány éve a Fumax Kiadó igencsak ráerősített fantasy fronton, és futószalagon kezdte el szállítani a jobbnál-jobb zsánerkönyveket – hála az égnek! Szerencsére úgy látszik, az igényes (vagyis szórakoztató) fantasy irodalomra igenis van igény itthon is, ezért úgy tűnik, 2015-ben is tartják – sőt fokozzák! – az utóbbi időkben megszokott tempójukat. Idei első jelentős kiadványuk Brian McClellan 2014-ben David Gemmell-díjat nyert alkotása, A Lőpormágus-trilógia nyitó kötete, a Vérrel írt ígéretek. A szerző a David Gemmell-díjat a legjobb debütáló regény kategóriában szerezte meg, ezért előre sejthető, hogy McClellan-regényekkel finoman szólva sem vagyunk még elárasztva. A skót (esetleg ír?) neve ellenére is amerikai szerzőnek ezen könyvén kívül még egy regénye jelent meg, a trilógia második része és hét novellája, amik szintén a Lőpormágus világához kapcsolódnak. Ezeken kívül múlt hónapban kijött Amerikában a trilógia zárókötete is, a The Autumn Republic– amit remélem jövőre már mi is olvashatunk. 2016-ban az író egy új trilógiának kezd neki! Addig meg – remélem– itt lesz időtöltésnek nekünk karácsony környékénősszel a második rész, a The Crimson Campaign. ;)

Akik úgy érzik, hogy szavaim izgatott várakozást sugallnak, azok nem tévednek szemernyit sem. Az impresszív méretű, igazi, epikus tartalmakat sejtető 550 oldalas féltéglát, kevesebb, mint egy nap alatt kivégeztem, ilyen pedig már emberemlékezet óta nem történt velem. Igazi tizes regény – lövöm le az elején rögtön –, ami biztosan megérdemli az összes rá adott pontot. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, fordulatos, nagyon jó fő- és mellékszereplőkkel, jó stílusú, egyszerűen tényleg minden remek volt benne. Ezt ne feledjétek egy pillanatra sem, bármit is olvastok a továbbiakban – merthogy fogok kukacoskodni!!! (Kivéve persze, hogy másfél szereplőnek – Tamás és Tániel (mert szerintem ő egészen biztosan Dániel volt, csak elrontotta a szerző… :)) – magyar neve volt, ami nekem egyszerűen nem jön be – valamiért nem és kész, soha, egy könyvbe sem –, és hogy a főváros neve Adopest volt, ugyan ezért zavart. De ez semmiség, biztos, hogy rengetegen még külön örülnek is ennek a véletlen hungarikumnak.)

A könyv hajszál pontosan ott kezdődik, ahol más epikus fantasyk végződnek. A gonosz, gerinctelen, dekadens uralkodót az ellene szervezkedő, reformokat áhító – és egy külföldi birodalom (Kez) túlzó befolyását egyáltalán nemáhító – csoport sikeresen megbuktatja. Vele veszik az ország nemességének túlnyomó része és az őket hatalmon tartó királyi máguscsoport is. A véres éjszaka teljes siker Tamás tábornagy és összeesküvői számára, ám a haláluk előtt a mágusok olyan vészjósló jövendölést mondanak Kresimir Megszegett Ígéretéről, ami nem hagyhatja nyugodni a lázadó vezért. Az Isten, vagyis Kresimir visszatéréséről szóló látomást, ami ha igaznak bizonyulna, minden egyes ember halálát okozza a Kilenc Nemzet országaiban. Tamás egy öreg nyomozóra bízza, hogy derítse ki, van-e valami igazságtartalma az elhangzottaknak.

A regény egyértelműen az epikus, háborús vonalhoz tartozik, hiszen teli van az egész katonákkal – majd’ minden szereplő az –, harci jelenetekkel, várostrommal, szóval mindenféle militáns kellékkel, amit egyrészt meg van bolondítva egy érdekes lőpor-bázisú mágiarendszerrel, egy izgalmas nyomozós szállal és egész jól kigondolt „politikai” huzavonával, ahol sosem lehetünk biztosak abban, ki áruló és miért. (Ez mondjuk azért egy kicsit túlzás: Mindig a „komornyik” az áruló, ezt tudja, aki sok krimit olvasott már. Most is azonnal tudni véltem, ki is a júdás, de egy csomószor elbizonytalanított a szerző.)

Igazság szerint az egész könyv a kedvenc kliséimből építkezett. Kemény, férfias, egyenes szereplők, akiknek van valami sötét titok a múltjában (vagy valami nagy törés), ami miatt megkeseredtek. Senki nem fehér vagy fekete, mindenki igazi egyéniség – a drogfüggő Tániel, a zsarolható Adamat, az iszákos Gavril, a gyilkos SouSmith vagy a „kissé” hirtelen Tamás. És ők a jók! Egy polgárháború küszöbén álló ország, ami körül ugrásra készen lapulnak szomszédai! Várostrom! Hadseregek! Jóslatok! Szörnyek! Hibátlan mix.
De közelebbről vizsgálva:

Brian McClellan egyetemista korában a Brandon Sandersonáltal vezetett írói iskola tagja volt. Épp abban az időben, amikor az a Ködszerzet-trilógiáját csiszolgatta. Hogy miért fontos ez? Nos, ha annyira nem is fontos, de úgy tűnik, igaz a mondás, hogy nincs új a nap alatt. (Még inkább: Jótól, jól lopni nem szégyen!) Hiszen az azért egyértelmű, hogy a Lőpormágus-rend és az allomanták közös tőről fakadnak. A Ködszerzetben fémeket égetnek, ebben lőport – a Lőpormágusok egyszerre petákosok (taszítják a fém tárgyakat, jellemzően: a puskagolyót), ónszeműek (érzékeik felerősödnek) és martalócok (fizikai tulajdonságaik megerősödnek), tehát már majdhogynem ködszerzetnek minősülnek. A lőpor függőséget okoz, de ennyi a lényegi különbség. Ebben persze van más típusú mágia (illetve Fortély) is, de azok már jórészt általános varázslói – illetve papi – mágiák. A teljes történethez hozzátartozik azonban az is, hogy nekem a Vérrel írt ígéretek jobban tetszett, mint a Ködszerzet anno, mert ebben jobb karakterek voltak sokkal!

A regény világa is egyedinek tűnik, de inkább csak annyiban az, hogy a klasszikus fantasy univerzumokhoz képest ritkán találkozhatunk ilyennel. Közelebbről: Adro a XVIII. század francia forradalmához közeli fejlettségi fokon lévő „európaias” ország, ami egy sokkal népesebb, de műszakilag jóval visszamaradottabb ellenséges birodalom szomszédja (Kez helyett nevezhetnénk akár Oroszországnak is). Azért ezt sem nevezném formabontó újításnak. Naomi NovikTremeraire-sorozatában nagyjából ugyan ez van – sárkányokkal.

A történet csavarása mellett (ami kiváló!) még a karakteralkotásnál van McClellannak a legkevesebb „szégyenkeznivalója”. Tényleg mind-mind marha jól sikerültek, a „gonoszak” is, akikre előzőleg nem tértem ki külön. De aki a hasonló regényeket kedveli, kapásból tud sorolni néhány olyan zsánerszerzőt, akik „Tamás vagy Adamat testvéreiről” írtak könyveket, például Joe Abercrombie, Steven Erikson vagy éppen a Fumax zászlóshajója, Mark Lawrence. De mondom újra, ezt inkább csak azért említettem meg, hogy az olvasók (akik ismerik már néhány, ebben a műfajban alkotó szerző nevét) könnyebben belőjék az író stílusát, nem azért, mert fanyalogni lett volna kedvem. Sőt! Még több ilyen regényt kérek – sokat! Pont ilyet! Nem kell mindig újra feltalálni a spanyolviaszt ahhoz, hogy szórakozzon az olvasó.

Teljesen szubjektív véleményem szerint ez a borító (ami az eredeti regényével azonos), valami eszméletlenül jól néz ki. Talán az egyik legjobb, leghangulatosabb, leglátványosabb – pedig jó sötét, nem is látszik rajta sok részlet – az összes mostanában megjelent könyvborítók közt. Tökéletesen visszaadja a könyv remek hangulatát és jól eltalálták Tamás karakterét is. Nálam képpel kifelé fordítva áll a polcon! (Remélem a másik két részét is átvesszük majd, és az is igen üdvös lenne, ha a kiadónál gondolkodnának a novellák kiadásán is. A Zsiványok antológia váratlan és szinte példátlan – bár pont most, az Ad Astrás Sherlock Holmes kötet „személyében” akadt egy erős kihívója a novellás könyvek közt – megjelenése után talán már van okom egy kicsit bizakodni!

Eltelt egy év, megint jön az idei első hazai könyves esemény, nevezetesen a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál (04.23-04.26, Millenáris), ahol a kiadók zöme rengeteg újdonsággal és akcióval kedveskedik nekünk. Az új kötetek teljes listáját felsorolni meghaladja a lehetőségeimet, de azt azért legalább felsorolás szintjén megmutatom, mely kiadványok azok, amelyek érdemesek lehetnek a fantasztikus olvasnivalókat keresők figyelmére. Elég impresszív lett a lista - pedig az egyszerű újra kiadásokat le is hagytam róla! -, amin biztosan mindenki fog magának találni valami érdekességet.
Jó vadászatot!


A Város otthon, béke, biztonság.
Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.
Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.
Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.
Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.


Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?
Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat – de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi – csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy „ki a bűnös”: Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?
A krimi mellett a sci-fi felé is kitekintő Gyilkosság világvége előtt a bűnügyi rejtély megoldását egy közelgő apokalipszis előterébe helyezi. 2012-es megjelenését követően viharos kritikai sikert aratott, és Winters megkapta érte a műfajban legrangosabbnak számító Edgar Allan Poe-díjat, az Amazon pedig beválogatta az év legjobb száz könyve közé.


Áron és testvérei nehéz feladat előtt állnak: a Virrasztók soraiba beépülve meg kell találniuk fogva tartott édesapjukat és a legendás Szilánkot. A szervezet tokiói központjában azonban a kiképzés csak a legkisebb veszély, amely rájuk leselkedik.
A fiatalok lépésről lépésre közelebb kerülnek a végső győzelemhez, de nem hagyja őket nyugodni, vajon mire vár Baphomet, az első Oni. Ha nem indít támadást, vajon milyen szerepet szánt a Sikoltó Tárna mélyén szunnyadó ősi Onik seregének?
Amikor mindenre fény derül, Annának választania kell Parszifál, a gyermekkorát végigkísérő rejtélyes bábu, és az új hatalommal kecsegtető Első Talizmán között: e két apró tárggyal az emberek, Onik, Szürkevérűek és Meratánok sorsát is a kezében tartja.
Az Oni: Szürke vérés az Oni: A Néma Város után záró kötetéhez érkezett a kalandokkal teli ifjúsági fantasy-trilógia.


Egy, a miénkhez nagyon hasonló világban bonyolult matematikai tézisek és lézerrel rajzolt pentagrammák nyitnak kapukat más dimenziókba, ahol hihetetlenül intelligens és veszedelmes lények laknak. Charles Stross Mosoda-akták sorozatában a varázsigéket és az alkímiát nem szorította háttérbe a tudomány, hanem a racionalitás és az okkult tanok egymást erősítve olyan dolgokra képesek, amelyekről a hétköznapi ember inkább nem akar tudni. A Mosoda nevű brit ügynökség feladata a titok megőrzése és a világ megvédése a sátáni, sötét erőktől, de ettől még olyan, mint bármilyen kormányhivatal: házsártos a főnök és sok a papírmunka. Bob Howard afféle számítógépguru, de az ügynökség alkalmazottjaként nem számíthat arra, hogy szoftvertelepítéssel és rendszerfrissítéssel üti el az időt a nyugdíjazásig. A Pokoli archívum című regényben a nácizmus okkult árnyaival kell megküzdenie, míg a Betontehén-akció során egy művészi installáció mellett talált megégett és enyhén radioaktív tehén okoz komoly fejfájást a főszereplőknek. Mert az emberiség megmentése elég nyűgös feladat, ha a túlórát nem fizetik ki, és a költségvetés túllépését háborús bűnökért kijáró megtorlás követi. 


Uther Pendragon lelke a pokolban sínylődik, láncra verve. A Hatalom Kardját az örvénylő káosz nyelte el. A birodalmat barbár hordák fenyegetik – akiket egy élőholt isten vezet a történelem előtti kor mélyéről. És a római kori Britanniára egy új, sötét kor árnya vetül.
Ekkor jön el egy Reveláció nevezetű ember, aki egy démon szülte gyermeket keres, és keresi a legendás Lándzsalordot is – de legfőképpen a Kardot kutatja, hogy megmentse a birodalmat.
A heroikus fantasy brit királya, David Gemmell ezzel a kötettel zárja le a római kori Britanniában játszódó, fenséges meséjét egy birodalomról és annak mágiájáról.


Olyan történetekre vágyik, amelyek túlmutatnak az elcsépelt sablonokon? Akkor ne hagyja ki a New York Times bestseller-szerző George R. R. Martinés a többszörösen díjnyertes szerkesztő, Gardner Dozois kötetét!
Huszonegy eredeti, most először olvasható, igazi nehézsúlyú sztárszerző tollából származó írást vehet kezébe a Zsiványokkal, amelyben minden egyes novella újabb izgalmakat ígér meghökkentő csavarokkal és nyaktörő fordulatokkal. Maga George R. R. Martin egy eddig még ki nem adott, új Trónok harca novellával jelentkezik, amelyből A Tűz és Jég Dala világának talán legnagyobb gazemberét ismerhetjük meg.
Csatlakozzon az utazáshoz olyan írókkal, mint Gillian Flynn, Joe Abercrombie, Neil Gaiman, Patrick Rothfuss, Scott Lynch, Cherie Priest, Garth Nix, Steven Saylor vagy Connie Willis– nem is beszélve az irodalmi bűvészmutatványok többi mesteréről. Ezek a zsiványok nemcsak fosztogatnak, hanem gazdagabbá is teszik az olvasó szívét!
A kötet New York Times bestseller lett, ami elég ritka az antológiáknál. Persze ilyen impozáns szerzőlistával jó, ha évtizedenként egyszer jelenik meg antológia, tehát nem meglepő a sikere.


Valami furcsa történik az Ohio állambeli, clevelandi Orsk bútoráruházban. A munkatársak reggelente megrongált Kjërring könyvespolcokra, törött Glans vizespoharakra, és szétvert Liripip gardróbokra bukkannak. A bevétel mélyponton, a biztonsági kamerák felvételein nem látni semmit, az üzletvezetőkön pedig kezd elhatalmasodni a pánik.
Három alkalmazott önszántából kilenc órás, napnyugtától hajnalig tartó műszakot vállal, hogy a rejtély végére járjon. Ám éjjeli őrjáratuk során a Bemutatótér különös jelenései és zajai közepette minden képzeletet felülmúló borzalmakkal kell szembenézniük.
Grady Hendrix korábban olyan lapoknak írt, mint a Variety, a Slate, a New York Post, a Playboy, a Village Voice, a Strange Horizons, valamint szerepelt a The Mad Scientist’s Guide to World Domination című antológiában is. Hosszú éveken át telefonos ügyeletesként dolgozott egy parapszichológiai kutatóintézetnél. Jelenleg a manhattani Orsk munkatársa.


1976 nyarán járunk, emberemlékezet óta nem volt ilyen forróság, és a vidéket elárasztották a katicabogarak.
Egy David nevű fiatalember maga mögött hagyja diáknapjait, hogy belevágjon a felnőtté válás nagy kalandjába. Első munkája egy üdülőtáborban csábító lehetőségnek látszik. Ám az első munka által kínált szabadság és az első szerelem izgalma és veszélyei mellett a felhőtlen nyári égbolt alatt politikai és faji feszültségek fortyognak.
De ki lehet az a sötét öltönyös férfi, oldalán a kisfiúval, akit odakint a homokos parton pillantott meg, a hőség ködén át? David rájön, hogy újdonsült szabadságáért és függetlenségéért rettentő árat kell fizetnie. Olyan árat, amely később még a vakító nyári napsütésben is kísérteni fogja.


Hatfős asztaltársaság találkozik havi rendszerességgel egy étteremben, hogy történetekkel szórakoztassák egymást egy jókedélyű vacsora keretében. Egyikük minden alkalommal vendéget is hoz, aki különleges problémákkal szembesíti a társaságot: megoldatlan bűnügyekkel, izgalmas rejtélyekkel, amelyeket csupán megfeszített agymunka árán lehet felgöngyölíteni.
Ezek a legkülönfélébb szakmákban tevékenykedő férfiak – mert zártkörű klubjuk csak férfiakat fogad be – Sherlock Holmest és Hercule Poirot-t megszégyenítő logikával derítik fel a gyilkosságok, tolvajlások és más gaztettek elkövetőit, sőt időnként az is a rejtély részét képezi, hogy egyáltalán mit követtek el.
A legendásan széles érdeklődési körű szerző ezúttal ismét új utakra merészkedik, bebizonyítva, hogy nemcsak az SF-hez és a fantasyhez, valamint az ismeretterjesztéshez ért, hanem a szórakoztató és izgalmas krimitörténetek írásához is.


Egy legendás történet sárkánnyal, gyűrűkkel – A Gyűrűk Ura első szívdobbanása?
A dán király boldogan uralkodik harcias népén, mígnem egyszer csak kezdenek eltünedezni a sörivó nagy csarnokból a harcosok. Nemsokára már senki sem mer ott éjszakázni. Ekkor érkezik svéd földről Beowulf, hogy megküzdjön a szörnnyel, aki a dánokat irtja. És miután sikerrel jár, visszatér ősei földjére, és belőle is nagy király lesz.
J. R. R. Tolkien mítoszteremtő, nagy író volt – és nagy tudós. Nyelvészként kezdte pályafutását, és ebből nőtt ki érdeklődése az óangol irodalmi emlékek iránt. Ő azonban nem egyszerűen nyelvemlékeknek tekintette ezeket a szövegeket, hanem izgalmas irodalmi műveknek.
Leghíresebb közülük Beowulf, az óangol eposz, melyben a rettenthetetlen hős mellett – először az angol irodalomban – szerepel sárkány, sőt vannak gyűrűk és tündék is, mint aztán A Gyűrűk Urá-ban…
Tolkien nemcsak prózai fordítást készített a műből, hanem megírta, mint mesét, sőt énekmondóként meg is verselte.
A könyvet bőséges magyarázó anyag teszi még érdekesebbé: ezt Tolkien egyetemi előadásaiból állította össze fia, a hagyaték gondos kezelője, Christopher.
A Beowulf hatalmas karriert futott be: készült belőle film Angelina Jolie-val, és számítógépes játék is. Most végre olvashatjuk, és egy híres tudós vezetésével alaposan tanulmányozhatjuk is.
A versbetéteket Tótfalusi István fordította


A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?


A HIT ERŐT AD...AZ ISTENEKNEK.
Egy párhuzamos világban az istenek nemcsak hogy kézzelfoghatóan együtt élnek az emberekkel, de be is vonják őket hatalmi harcaikba. A panteonok közti nagy háborúságból az egyiptomi istenségek kerültek ki győztesen, így ők oszthatták fel egymás közt a Földet. Azóta vasszigorral uralkodnak az emberek fölött.
David Westwynter, az Ozirisz Hegemónia brit ejtőernyős hadnagya egy balul sikerült katonai akció során bajtársaival együtt fogságba kerül. Kiszabadulása után a Semleges Egyiptom területére jut, ahol egy Fényhozóként emlegetett, titokzatos, maszkos népvezér lázadást szervez az istenek elnyomó uralma ellen.
David csatlakozik a felkelőkhöz, de vajon lehet-e esélye hétköznapi embereknek a földöntúli lények ellen? És vajon mit tervez Ré, az istenek háttérből irányító, kiismerhetetlen királya?
Az angol szerző pörgős, izgalmas akcióregényt írt, amely ugyanakkor példázat is a család összetartó erejéről és a gazdagság elveket eltorzító, korrumpáló hatalmáról. Ihletői Alan Furst második világháborús kémregényei, valamint Neil Gaiman'Sandman'-je és 'Amerikai istenek'-je voltak.


Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.
A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.
Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.
Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.


A tizenhat éves Bree Bennis olyan iskolába jár, ahol az időutazás kötelező tantárgy, és szó szerint veszik a történelmi kirándulásokat. Miután háromszor is kudarcot vall a XXI. századba tett félévi küldetésén, mert véletlenül túszul ejt egy fiút, már az ösztöndíja forog kockán.
Amikor visszaszökik a múltba, hogy hallgatásra bírja a fiút, nem megy elég messzire: Finn közben három évvel idősebb lett, ráadásul meg van róla győződve, hogy szerelmesek egymásba Bree-vel, vagyis a lány jövőbeli énjével, aki közel sem tartja olyan elviselhetetlennek. Még tovább bonyolódik a helyzet, amikor Bree akaratán kívül magával viszi Finnt a XXIII. századba, majd rájön, hogy valaki üldözi, aki nem csak őt akarja tönkretenni, hanem a múltat, a jelent és a jövőt is.


Mélyen az Egyetem alatt van egy sötét hely, ősi járatok és kihalt szobák szakadozott hálója, amelyről kevesen tudnak. Ennek az elfeledett helynek a szívében, az Odalent kígyózó alagútjaiban él egy lány.
Aurinak hívják, és rengeteg titka van.
A szótlan tárgyak lassú szemlélése kis kaland, amely rövid, keserédes bepillantást enged Auri életébe. Ebben az egyszerre derűs és didergető történetben Auri szemével láthatjuk a világot, és az olvasó megismerhet dolgokat, amelyekről egyedül Auri tud…
Patrick Rothfuss elvezet bennünket a Királygyilkos-krónika egyik legtitokzatosabb alakjának világába. A szótlan tárgyak lassú szemlélése talányos és rejtelmes történet egy megtört lányról, aki élni próbál egy szétesett világban.


A kamasz Alixnek egy jómódú amerikai család tagjaként nincs túl sok problémája, egy nap azonban felkeresi egy titokzatos srác, aki azzal szembesíti, hogy minden, amit az életéről tud, hazugság. A lányban felmerül a gyanú, hogy cégtulajdonos apja talán olyan gyógyszergyárak védelmével foglalkozik, amelyek nem megfelelően tesztelt termékek értékesítésével óriási összegeket kaszálnak, és nem törődnek az ártatlan áldozatokkal. Alixnek számolnia kell a lehetőséggel, hogy az eszes és vonzó idegennek, aki egy fiatalokból álló radikális aktivista-csapat feje, talán igaza van, és az események felgyorsulásával el kell döntenie, hogy lebuktatja-e azt az embert, aki felnevelte és mindent megadott neki.
Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lányés a Hajóbontók után ezúttal egy thrillerrel jelentkezik, amelyben nagyon is aktuális kérdéseket feszeget.


A szigorúan őrzött börtön halálsorán raboskodó fogoly egyedüli menedéke a megálmodott szavakban rejlik, a nyelv hatalmán keresztül megteremtett világban. Nincsen neve, nem tudjuk a bűnét sem. De figyel, megérzi azt is, amire mások képtelenek. Látomásai, melyekben aranyszőrű paripák vágtáznak a börtön alatt, és olvadt fémként csurran hátukról a hőség, a börtönélet pusztító erőszakosságával ötvöződnek.
Két kívülálló lép világába: egy bukott Pap és a Hölgy, egy nyomozó, aki eltemetett morzsákat kutat a rabok múltjában, amelyek megmenthetik a kivégzésre várókat. Egy York nevű gyilkos múltjába ásva fájdalmas titkokra bukkan, amelyek felülírják a megszokott elképzeléseket áldozatról és bűnözőről, ártatlanságról és bűnösségről, míg végül a Hölgy saját megdöbbentő múltjára is fény derül.
És a rab várakozik, várja, hogy az ő történetét is meghallgassa valaki.
Mert még a szörnyeknek is van történetük.
Ez a fájdalommal teli, ugyanakkor költői regény emlékeztet a mindannyiunkat összekötő emberségre, és arra, hogy még a legszörnyűbb, rémálomba illő valóságban is létezhet szépség és szeretet.
A kötetet a neves műfordító és írónő, Kleinheincz Csillaültette át magyar nyelvre.


Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik.
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit.


Te uralod a képességedet, vagy ő ural téged? Azzá válhatsz-e, amivé válni szeretnél?
Eszter különleges tehetséggel rendelkezik, de egymaga nem biztos, hogy képes irányítani a benne rejlő erőt.
Botond a saját útját akarja járni, próbál elszakadni múltjától. Vajon lehet-e jobb tanítója Eszternek, mint amilyen az ő mestere volt?
Aziz, az ősi világ tűzszelleme mindig másokat szolgált. Úgy érzi, Eszterben megtalálta a kulcsot, amely az örök szabadság zárját nyitja.
Nasira, az érzelmeitől megfosztott huri pedig csak újra önmaga szeretne lenni és megtörni az testét-lelkét gúzsba kötő évezredes átkot. De bízhat-e bárkiben is?
Emberek és szellemek, szeretet és gyűlölet, testek és lelkek fonódnak össze ebben a történetben. 


1977. Lappföld. Svédország vezető természetfotósa rendkívüli képet készít kisrepülőgépe fedélzetéről. Egy medve látható rajta, hátán furcsa lényt cipel. A fotós szerint egy troll lehet. Ez idő tájt nyoma veszik egy kisfiúnak az egyik dalarnai erdőségben. Az édesanyja szerint egy óriás rabolta el. Soha többé nem kerül elő.
2004. A fotós unokája, Susso saját kriptozoológiai, azaz mitikus lények felbukkanásaival foglalkozó honlapot üzemeltet. Amikor egy idősebb nő felhívja, és beszámol egy törpenövésű, szőrös kis lényről, akit a telke körül látott ólálkodni, Susso azonnal a helyszínre siet, és térfigyelő kamerát szerel fel. Amikor a nő unokája is eltűnik, az egyetlen nyom a kamera homályos képe a furcsa lényről…
Spjut trolljai elemi erővel sűrítik magukba a meg- és felfoghatatlant: azt, amitől rettegünk, de megismerni vágyunk, sőt, üldözünk. A Stallo különleges thriller, amelyben a feszültséget a természetfeletti misztikuma erősíti, olyan szuggesztív valóságosságot kölcsönözve így a trolloknak, amilyennel ritkán találkozik az olvasó.


Történetünk kezdetén az első világháború sújtotta Angliában találjuk magunkat. Dr. Cole, a rejtjelek avatott szakértője, egy bombázás során elveszítette családját, amit képtelen feldolgozni. Gyógyszerek okozta kábulatban telnek egyhangú napjai a Queen Mary katonai kórház zártosztályán. Egyetlen társasága Amram, az izgága órásmester, aki miniatűr szerkezetek megépítésével szórakoztatja magát és sorstársait.
Amikor Bransford parancsnok és Jabari közlegény átlépik a kórház küszöbét, Cole és Amram hamarosan az „Acélgólem” utáni hajsza kellős közepén találják magukat. A kis csapat a belga Lord Pottsal kiegészülve átvág a borzalmakkal teli frontvonalon, hogy elérje célját… ám hamarosan kiderül, hogy a gólem csupán aprócska darabja a szférákon átívelő kirakósnak.


„Hamarosan véget ér Oroszországban a hülyék kora – és más hülyék ideje jön el.”
Második Ráma ifjú vámpír, még épp csak kitanulta a vámpírmesterséget, de az alapokat már ismeri: meg tudja harapni az ember nyakát észrevétlenül, úgy, hogy a kevéske vörös folyadékból az illető lelkének minden titka föltáruljon előtte. És tudja, hogy a világban a vámpírok uralkodnak, és az emberek szenvedéséből nyerik a „babloszt”, amely táplálja őket.
Most újabb nagy feladat áll előtte: kiképzik „búvárnak” – s ettől kezdve újra és újra lemerül a „limbóba”, az élet és halál közötti régióba, s közben megismerkedik a legfőbb vámpírral, az örök életű Drakulával is, aki megosztja vele a világ titkait, már amennyit ő megértett belőle. Azt is tőle tudja meg, hogy a vámpírok között vannak olyanok, akik azon igyekeznek, hogy az embereknek kevesebbet kelljen szenvedniük, s mégis elegendő babloszt termeljenek számukra.
Második Ráma, az orosz vámpír mind újabb merülései során nagy szerelmi kalandokat és misztikus élményeket él át – s mintha egyre közelebb kerülne a világ és az emberi és vámpíri létezés igaz magyarázatához is, de mindig rá kell döbbennie, hogy az igazi titok, ha egyáltalán megismerhető, messze túl van az ő még mindig túlságosan is emberi elméjén.
Közben Oroszországban a vámpírokkal szövetséges emberek nagyszabású akcióba kezdenek (természetesen a fővámpírok áldásával): nagy tüntetéssorozatot szerveznek annak érdekében, hogy a társadalomban helyreálljon a rend – az emberek újból komolyan vegyék a "diskurzust"…
Új regényében a mai világirodalom egyik legkülönösebb szerzője olyan mélyre hatol részben buddhista, részben utánozhatatlanul pelevini filozófiájába, hogy szédítő élmény vele tartani ezen a merülésen. Oroszországban a könyv óriási siker – annak ellenére (vagy talán azért is), mert keserű iróniával ábrázolja a putyini rendszer elleni tüntetéseket éppúgy, mint magát a rendszert.


Rik, a félvér a katonák mindennapi életét éli. Talán csak abban különbözik társaitól, hogy valami megmagyarázhatatlan ok miatt vonzódik a misztikus könyvekhez, a varázsláshoz és a rejtélyekhez. Időnként feltámad benne a kétely: valóban az, akinek hiszi magát? Vagy esetleg létezik olyan titok a származásával kapcsolatban, amit még ő maga sem ismer?
Már csak egyetlen szikra kell egy újabb pusztító háború kirobbanásához, amikor Rik és társai eljutnak abba a városba, amelynek ura békét akar teremteni. Békét, amiből később hasznot húzhat. Békét, ami hozzásegítheti őt a hőn áhított koronához. Terveit egy irtózatos pusztítóerővel rendelkező eszköz segítségével akarja megvalósítani, amely ellen még a leghatalmasabb varázslat sem nyújt védelmet.
A félvérnek ki kell derítenie, hogyan lehet megszerezni, vagy legalább hatástalanítani ezt a fegyvert. A küldetés során Rik és társai elképesztő titkokra derítenek fényt. Lehetséges volna, hogy a csillagokból idevándorolt fajok valaha éppen itt vívtak egymással elkeseredett csatákat? És ha igen, vajon hová lettek és mit hagytak maguk után?
A Terrarch-krónikák második részében William King mesterien ötvözi a fantasy és a science fiction elemeit. A regények hangulata közel áll a szerző által megteremtett Felix és Gotrek sorozathoz, mely a Warhammer univerzum legnépszerűbb párosának kalandjait meséli el.

Nemrég, 2014 októberében írtam az Oni trilógia első részéről, a Szürke vérről egy posztot - részletesebb ismertető ott! -, amiben megígértem, hogy amint lehet, már térek is vissza a sorozathoz. Nos, ez az idő most jött el.


Miután a testvérek – Áron, Lili és Nátán – többé kevésbé megmenekültek védencükkel Annával (és „kolonc”, semmi speciális tulajdonsággal nem bíró barátjukkal, Ferivel) egyetemben a Virrasztók jelentette fenyegetés elől, a valódi világból Barathrumba kerültek. Barathrum, egy alvilág-szerű hely a lakhelye az emberfeletti képességekkel bíró Oniknak (akik úgymond "démonok", mint a testvérek apja is), és egyben a székhelye az Altare Tertium társaságnak, akik egy Annával kapcsolatos jóslat birtokában vannak, ám nem akarják azt megosztani a gyerekekkel. Az őket ért igazságtalanság miatt felpaprikázódott tinik – kihasználva egy váratlan behatolást Amurtába (ez a „jó” Onik központja) – maguk indulnak a jóslat nyomába. Útjuk során éppúgy elvetődnek ember nem látta helyekre, mint ahogy a felszínre is visszatérnek mit sem törődve az ott esetleg rájuk váró Virrasztó-veszedelemmel. A tét ugyanis hatalmas: a megszállt Anna lelke mélyén ott lapul kitörésre várva a Kóborló, akiről senki nem tud semmit, csak annyi bizonyos, hogy hatalma még az Onikét is felülmúlja.

Buglyó Gergely (1980-)

A kis csapat vándorlásaik (menekülésük) során eljutnak Barathrum Néma Városába is, ami a meratánok utolsó, de már haldokló központja. Az eddig is izgalmas (ifjúsági), néhol (például Sefira története rögtön a legelső fejezetben) horrorba hajló fantasy regény innentől kap egy határozott sci-fis mellékízt. Az óriási repülő hüllőkkel a beültetéseik révén kapcsolatban álló pilóták, az „űr-kosztot” felszolgáló „menza”, a hanyatló társadalom leírása és számos egyéb apróság erősíti ezt az érzést az olvasóban. Bár Barathrum világa fakó, sötét és poros, mégis színpompás az a látványorgia, ami az érzékszerveinkre leselkedik a filmszerűen érzékletes leírások alatt.

Nem tagadom, kicsit bajban vagyok A néma város kapcsán. Nem tudom, hogy vethetnék olyat a szerző szemére, amit nagyjából minden más könyvnél pozitívumként emelnék ki. A könyv ugyanis stílusában semmit nem változott – Feri for president! –, minőségre szintúgy nem – lehet még jobb is lett, de hogy még mozgalmasabb az talán bizonyos is –, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész. És ennek egyetlen oka van csupán. Na, szóval, a kalandok túl nagy része (egy jelenetet leszámítva a egész könyv) játszódik ebben a rideg, változatlan, mégis folyton változó, rémálomszerű fantasy/sci-fi/horror másvilágon. Semmi baj ezzel, de az első részben a Földön, Magyarországon, valami poros kisvárosban voltunk végig. Az osztályteremben, a kocsmában, a buliban. Ettől a regény, hiába voltak benne szörnyek és varázslatok, valahogy egyszerűnek, ismerősnek, földhözragadtnak – és hazainak – tűnt. Én pedig ezt szerettem. A „valóságosságnak” ez a röpke illúziója eltűnt most és időközben a szerző is profi író lett. Ami nagyon jó dolog. Csak most nem igazán örülök neki. :)

Nem izgulok a folytatás miatt viszont, ugyanis a harmadik rész, az Oni: A Bábu és a Talizmán már jórészt újra a Földön, közelebbről Japánban fog játszódni, amikor majd megjelenik, gondolom még idén. Ez ugyan még mindig nem Magyarország, de legalább a közeg – egy titokzatos iskola – már újra a „régi” lesz. Azt nem gondolom, hogy a gyerekek olyan önfeledten tudják ott is élni majd az életüket, mint tették azt az első részben, de ezen szerintem már nem fogok majd problémázni. Mert persze maradok majd rá. Sőt, várom!

A szerzőtől nyugodtan lehet kérdezni is, hiszen Ő a blog fórumának, a Közösségi Háznak (jó, majd gondolkozok már valami normális néven, vagy hagyom most már inkább így…) a regisztrált tagja. Ott könnyen megtaláljátok! Biztos vagyok benne, hogy szívesen válaszol az esetleges kérdésekre.

Dmitry Glukhovsky (1979-)

A szerzőket és az olvasókat is foglalkoztatja, milyen lesz a jövő, hogy fogunk élni néhány száz év múlva. Amennyiben az író nem egy minden realitást nélkülöző, kalandos űroperát akar írni, hanem figyelembe veszi azokat a környezeti tényezőket, hatásokat, amik mostanság is megfigyelhetők körülöttünk – túlnépesedés, kőolajhiány, klímaváltozás és társaik –, máris eljutott a disztópikus jövőképig, vagyis nagyjából biztos, hogy az irányzat még jó ideig nem megy ki a divatból.

Bár írt már több más könyvet, Dmitry Glukhovsky nevéről azt hiszem, majdnem mindenkinek a METRO-sorozat ugrik be először, ami nem is csoda, hiszen a Metro 2033 világsiker lett, ami folytatásért kiáltott – és persze azért, hogy számítógépes játék készüljön belőle. Sőt, egy példátlan nemzetközi összefogás eredményeképpen (rengeteg orosz és más nemzetiségű szerző írt saját METRO-regényt) valódi multikulturális univerzummá nőtte ki magát. Vagyis igazi sikertörténet lett, ami után sok szerző csak vágyakozhat élete során. Glukhovsky sorozatának kétségtelenül megvannak a maga hihetetlen erényei, ám legújabb írása, a Futu.re játszi könnyedséggel szárnyalja túl még ezeket is.

A következő évezred közepére az öregedést okozó betegséget sikeresen kezelni tudják, vagyis minden egyes ember örökké élhet – egy 2x2 méteres kis lakólyukban, több ezer emeletes mega-tornyok millióiban, szinte elképzelhetetlen tömegnyomorban, egy gyermekek és öregek nélküli, stagnáló, elnyomott, minden téren kontrollált társadalomban. Ha egy pár mégis gyermeket vállalna – ami már önmagában is illegális, sőt, szégyellni való társadalomellenes bűn! –, az csak úgy lehetséges, ha egyikük önként lemond a halhatatlanságról és vállalja az öregítő injekció általi lassú, kb. 10 év lefutású halált. Életet életért – a végsőkig kiszipolyozott Föld (és a sáskafarmok) ugyanis már nem tudnak etetni több éhes szájat. Erre a helyre, Európába vágynak kétségbeesetten a Föld egyéb területein élő milliárdos tömegek, saját életfeltételeikhez képest ugyanis Európa maga a földi paradicsom, a megvalósított utópia.

A regény főszereplője, Jan, egy illegális frigy gyümölcse. Hasonló fogantatású társaihoz hasonlóan agymosó, koncentrációs táborhoz hasonló, embertelen internátusban nőtt fel, hogy végül Halhatatlanként a kivételezetteknek dolgozzon. Csapatával együtt feladata felkutatni a titokban gyermeket vállaló szülőket, örökre elszakítani tőlük a gyereküket és egyiküknek beadni a halálos injekciót. Európában ugyanis nincs halálbüntetés, hiszen az nem humánus…


Az igen vaskos kötetben a cselekmény két szálon fut. A fő szál Jan épp aktuális élettörténetét meséli el, míg a másikban, ami néha-néha bukkan fel egy-egy fejezet erejéig, Jan gyermekkorának és megpróbáltatásainak lehetünk szemtanúi. A két idősík váltakozása tökéletesen alkalmas arra, hogy a dekadenciába hajló, mégis szánni való társadalomról pontos képet kapjunk, sőt, így a szereplő folyamatos karakterfejlődése is könnyedén tartható a regény fókuszában. A Futu.re ugyanis amellett, hogy vérbeli – talán „túlságosan is” (nem, olyan nincsen!) véres és megrendítő – disztópia, igazán elgondolkodtató (és sokszor megható/elszomorító), filozofikus hangvételű fejlődésregény, útkeresés is. A komoly mondanivalót szerencsére a szerző nem tudálékosan, szájbarágósan adagolja az újabbnál újabb szörnyűségeken lassan már meg sem lepődő olvasónak, ellenkezőleg, a regény tele van akcióval, izgalmas kalandokkal, fordulatokkal, a finnyásabb (liberális gondolkodású) olvasói rétegek sokkolására alkalmas jelenetekkel vagy éppen „politikailag inkorrekt” párbeszédekkel. Ezek miatt a kényes témák miatt a melegeknek és azoknak, akiknek a vallás/isten – tényleg – tabu/szent, nem is tudom teljes szívemből ajánlani a regényt, nehogy felesleges felzúdulás legyen belőle…

„…Amikor az isten kedvesen beszél a hentessel, az utóbbi számára ez inkább azt jelenti, hogy hamarosan áldozatot kell bemutatnia, nem pedig azt, hogy meghívást kapott az apostolok közé. És ki értené ezt jobban, mint a hentes, aki maga is istent játszik a jószággal.”

Nem szokványos dolog egy disztópikus regény főszereplőjéül egy Janhoz hasonló fiatalembert választani, aki kiismerhetetlen maszkja mögé bújva szörnyű tetteket hajt végre (szívből, majdnem hogy lelkesen) – Glukhovsky zsenije kell hozzá, hogy ezt a sokáig egyáltalán nem szimpatikus, negatív karaktert az olvasó mégis valahogy a szívébe zárja és képes legyen drukkolni neki.

„…vér csorog Krisztus sebeiből, csak magára vethet, nem akart menekülni, öncsonkító. A sebeket magának okozta – mások keze által –, csak azért, hogy valamennyien az adósai legyünk. Megelőlegezte bűneink törlesztését, amelyeket el sem követtünk. Nemzedékek ezreit kényszerítette arra, hogy bűnösként szülessenek, s egész életükben kamatostul törlesszék a rájuk erőltetett hitelt. Köszönjük.”

Azt, hogy mitől annyira nagyszerű könyv a Futu.re, elég nehéz megfogalmazni. Hiszen arról nincs szó, hogy egyedülálló lenne a műfajában, hiszen klasszikus sci-fi panelekből építkezik. Kicsit olyan, mintha Az ember gyermeke (legalábbis a film), a Végjáték és a Helyet! Helyet! lenne összegyúrva, majd nyakon öntve egy nagyon súlyos morális dilemmával, a végeredmény mégis „kellemes”, könnyen fogyasztható (a néha bizony álmosító dagályosságnak nyoma sincs, ellentétben a Metro-regényekkel), már-már populáris formában, de azért az igényes nyelvezetről nem kell lemondanunk. Ráadásul – függetlenül attól, hány hasonló tematikájú regényt olvastunk már – nem lehet előre tudni, mi lesz a vége, többek között ezért ez lett magasan ez a kedvenc Glukhovsky kötetem. Remélem, hogy a most készülő Metro 2035-ben is ezt az új, olvasóbarát stílust fogom viszontlátni majd!

Néha-néha felbukkannak a blogon olyan posztok is, amelyek sehogyan sem illenek az oldal profiljába. Mostanában két-három ilyen is várható majd, egyszerűen azért, mert a fantasztikus regények mellett más is érdekel. De hamarosan jönnek azok is, egy kis türelmet kérek! :)

Donald E. Westlake (1933-2008.12.31)

Az előző Richard Stark ponyvának, a Nem futhatsz örökkének úgy lett vége – spoiler!–, hogy Parker a sikeres (???) rablás után rendőrökkel és kutyákkal szorosan a nyomában menekül az erdőben egy hegyre fel. Spolier vége! Most komolyan, ez meg milyen befejezés már? A durva cliffhangereket tv-sorozatoknál már megszokhattuk, de egy regény szerintem legyen valamennyire kerek, még akkor is, ha egyébként folytatásos (a Kérdezd a papagájt a 23. rész!) és nyúlfarknyi hosszúságú, valamint ne a mondat közepén érjen véget! Na, a lényeg, hogy nem volt mit tenni, várni kellett a következő részig egy fél évet legalább, hogy megtudjam, hogy folytatódik a Parker rétestészta, hogy elkapják-e és börtönbe kerül, avagy sem. [A regényeket kiadó sorozatkönyvek.hu-t időközben felvásárolta/beolvasztotta/megmentette a JAFFA Kiadó, így ez a rész már az ő logójukkal (is), közös kiadásban került a könyvesboltokba. (Remélem ez azt jelenti, hogy a Larry McMurtry könyvek is megjelennek hamarosan, ugyanis a Veszett kutyák második harmada (a Senki földjén) már hónapok óta ’Előrendelhető’ státuszban van… a befejező kötetről meg egyáltalán semmi hír, pedig olvasnám már tovább azt a történetet is…)]

De vissza a papagájos könyvhöz: Parker nem kerül rendőrkézre, ám a mucsai embervadászok által lezárt területről sem tud elmenekülni, bujkálni kényszerül, sőt kénytelen ingatag inkognitóját felhasználva csatlakozni a hajtók seregéhez és saját magát üldözni. A kettős játék azonban enyhén szólva sem sikerül tökéletesen és Parker jóval nagyobb slamasztikába kerül, mint amiben addig volt. Egyetlen önkéntes – helyi, öreg és amatőr – segítőjével a gyors pénz és a bosszú reményében új „balhéba” fognak, ám az – mint ebben az átkozott környéken semmi – sem a terveik szerint alakul. Parkernek minden szakmai tudására szüksége van ahhoz, hogy valahogy mégis élve keveredjen ki a nem kívánt kalandokból.

Igazi krimi-fanok véleménye szerint a 24 részes Parker-sorozat első kötetei (az első tucat) az igazán nagy durranások. Mivel a hanyatló tendencia nagyjából az összes sorozatra igaz szokott lenni, ezért elhiszem az állítást látatlanban is, hiszen a régebbi részek közül magyarul nem sok érhető el, szám szerint három. Ezt a regényt is inkább a szerző szikár, szófukar stílusa, profizmusa teszi jóvá, amibe beleszerettem és öröm olvasni miattuk a könyveit. Egyébként ugyanis nem volt se túl fordulatos, se kiszámíthatatlan, se igazán izgalmas, de még véres se. Parker ugyan az a kőkemény brutális hatékonyságú profi, aki eddig is volt, de a helyi lakosok azért nem a maffia, igazából le sem izzad a megpróbáltatások alatt, inkább csak kényelmetlenséget okoznak neki, mintsem problémát. A „balhé” tervezési fázisa – a könyv nagy rész – sem tartogat meglepetéseket, de a „falusi” környezet, az ott élők gondolkodásának, szokásainak, miliőjüknek pár mondatos bemutatása tökéletes. Ez egyébként nem vesz el sok helyet a főleg párbeszédekből felépülő regényből, de olyan tiszta és pontos, mintha filmet néznénk. Azt is érdekes megfigyelni, hogy milyen motivációk hatására lesz egy átlagemberből törvényszegő, valamint el lehet dilemmázni azon is, mi miként választottunk volna Lindahl helyében élete két nagy fordulópontján. Én szimpatizáltam vele, bevallom.

„…Ahogy körbejárta a városkát, Parkerben az a benyomás alakult ki, hogy ez a hely a felesleges emberek városa. Az itt élők olyanok voltak, mint az utolsó nézők a stadionban, akik még jóval a meccs lefújása után is a helyükön maradnak. Nem látott tévéző gyerekeket, a verandákon nem voltak játékok, egyik házban sem laktak kettőnél többen. Tisztességben elszegényedett idősek lakták Pooley-t, akik nem ismertek semmilyen más helyet ezen kívül, ezért maradtak itt nyugdíjas éveikre. Parker számára közömbösek voltak, egyetlen dolgot leszámítva. Idősebb, nem gazdag emberek egy elszigetelt közösségben: néhányan közülük valószínűleg tartanak otthon fegyvert.”

Véleményem szerint a Kérdezd a papagájt nem egy kiemelkedő mű a krimik végtelen sorában, de könnyed kikapcsolódásra vágyóknak mindenképp ajánlom. Én persze maradok a többi részre is, ha lesz egyáltalán, de jobban örülnék, ha az első regények közül jelenne meg az egyik. Addig meg – egyszer majd – elolvasom az Agave által kiadott duplát – Parker és a szindikátus / Parker és a szajré–, ha már a tavalyi Könyvfesztiválon beszereztem…

Ez pedig – nyilván az első mondat puha kötéses részét leszámítva... – akár a mottóm is lehetne:

„…Szerette a sikerkönyveket, de csak akkor vette meg őket, amikor kijöttek puha kötésben, ezért a felfokozott érdeklődés, amely a könyv megjelenését övezte, némileg csillapodott, és nem terelte el a figyelmét magáról a történetről, az erényeiről és hibáiról. Elnéző olvasó volt, nem haragudott az értelmetlennek tűnő folytatásokért sem; elvégre az élet sem mindig úgy folytatódik, ahogyan az ember várná, nem igaz?”

Holnap jelenik meg Brandon Hackett fantasztikus duológiájának második része, Az időutazás tegnapja az Agave Könyvek gondozásában, és ez a jeles esemény remek alkalomnak kínálkozott arra, hogy egy rövid interjú erejéig - ahogy ígértem néhány hónappal ezelőtt - a Profundus Librum-ra csábítsam hazánk egyik legjobb sci-fi íróját.
A jövőben több hasonló posztra is számíthattok majd - a következő hetekben úgy tervezem, kifejezetten sokra. Megpróbálom legyőzni eredendő lustaságomat és rendszeresen próbálok elcsípni valakit a "könyves világból".
Az interjút jól eldugtam a Tovább mögé...

Brandon Hackett (1975.01.15-)

Mikor kezdtél el írni?
Első történetem nyolc éves koromban született. Ezt onnan tudom, hogy a füzetkére még dátumot is írtam hajdanán: 1983! Ezt követően sok fantasztikus filmhez írtam pár oldalas folytatást az Indiana Jonestól kezdve a Star Warsig, majd sokáig képregényeket rajzoltam, ami vizuális történetmesélés volt, végül tizenpár-évesen aztán újra, ezúttal már komolyabb nekibuzdulással folytattam az írást.

Volt-e valamilyen családi indíttatásod rá, például van-e író, költő a családodban?
Nem tudok róla. Kisgyerekként eléggé eltalált a sci-fi és a fantasztikum, és habzsoltam mindent, amiben űrhajók és jövő volt, ráadásul egyke gyerekként történetekkel szórakoztattam el magam, gondolom, ebből szökkent szárba.

Milyen érzés, hogy most már van?
Ó, a legszuperebb dolog, amit el tudok képzelni, hiszen a feleségemmel ugyanaz a szenvedélyünk, így megértjük egymás bogarait, kattanásait, és valószínűleg kevesebb kompromisszumot is kell kötni. Plusz ott van a kölcsönös folyamatos támogatás, segítség, ha éppen valamelyikünknek szüksége van rá.

Milyen szerzők voltak rád hatással régen és most?
Összevissza olvasok mindenfélét a szépirodalomtól a képregényekig. A történet a lényeg, ami számomra olyan, mint a csokoládé, és az, hogy mit ad, de természetesen a sci-fi a meghatározó. Kiskoromban megtaláltak az olyan nagy hatású művek, mint például a Dűne-ciklus, aztán az utóbbi években mintha kevesebb maradandó élményt nyújtó regényre bukkannék, de lehet, hogy csak kritikusabb lettem (utoljára Lynn UllmannStella zuhan című szépirodalmi könyve érintett meg nagyon). Ellenben az elmúlt egy évben megannyi zseniális képregénytörténet borult az ölembe (ja, hatalmas elmaradást próbálok behozni), jelenleg épp Grant Morrison-Scott SnyderJoe the Barbarianját olvasom, ami egy inzulin-kómába eső fiú túlélési küzdelmét meséli el, ahogy a fantáziája egybemosódik szobája, lakásuk helyszíneivel, és képzeletbeli gonosz lényekkel küzd meg a halál peremén egyensúlyozva, a hallucinációi közepette.

Sokat változott az irodalmi ízlésed mióta Te is írni kezdtél?
Persze, de nem feltétlenül amiatt, hogy írni kezdtem. Ahogy érik az ember, egyre nő az ingerküszöbe, és egyre finnyásabbá válik. Én mindig az újfajta történeteket, gondolatokat keresem, az egyediséget, olyasmit, amilyennel még nem találkoztam, ami meg tud lepni.

Mi az eredeti foglalkozásod, és valamiképp tudod-e azt hasznosítani a regényeidhez?
Közgazdász vagyok, számokkal dolgozom. Ez egy elég racionális meló, viszont sokat segít, például, hogy írás közben figyeljek a részletekre, ne csak odakenjek valami bullshitet a papírra, hanem annak legyen is némi értelme – már persze, amikor ez lehetséges.

Volt-e valamilyen meghatározó élményed, ami miatt a sci-fi felé fordult az érdeklődésed?
A Star Wars, hat évesen. Nem lehet elég korán kezdeni.:)

Hiszel-e a nulladik típusú találkozásokban?
Mondjuk úgy, hogy kételkedem. Legalábbis a gülüszemű, szürkék látogatásában, itt létében. De azon sem lepődnék meg, ha tényleg emberek vizsgálgatásával múlatnák az időt. Miért ne?

Vágysz-e rá, hogy egyszer legyen, és mire számítanál, ha véletlenül megtörténne? (Az ember könyvében pl. az idegenek a saját érdekeiknek megfelelően „használják” (kihasználják) az embereket. Gondolod, hogy ez a „legvalószínűbb” kimenetele egy ilyen találkozásnak?)
Azt gondolom, ez idővel elkerülhetetlen. Elég hatalmas akár csak a Galaxis is ahhoz, hogy létezhessen értelmes élet máshol is, szóval a statisztikai valószínűség igen magas. Az más kérdés, hogy az óriási távolságok miatt van-e esély bármilyen közvetlen kapcsolatra, de idővel szerintem ez is áthidalhatóvá válik.
Viszont az, hogy milyen fejlettségű civilizációval találkozunk, megint egy másik kérdés. Ha mi vagyunk a fejlettebbek, akkor előre sajnálhatjuk leendő alienjeinket, mert nem lesz, aki megmentse őket az emberiségtől, ha pedig mi leszünk a fejletlenebbek, vagy hasonló szinten állunk, akkor bármi történhet. Lehet, hogy meg sem értjük, vagy fel sem ismerjük egymást.

Azt tudjuk, hogy foglalkoztat az időutazás lehetősége. Az ilyen témájú könyveidnek van tudományos alapja, vagy minden a fantáziád szülötte?
Ha precíz akarok lenni, már nem foglalkoztat, télen befejeztem és leadtam Az időutazás tegnapját, ami Az időutazás napja folytatása és befejezése, és közben már javában kilőttem magam a távoli jövőbe, és eltérő fizikai törvényekkel, poszthumán civilizációkkal és bizarr idegen fajokkal barátkozom.
De természetesen a regényeimet finoman, remélhetőleg alig észrevehetően átszövi a tudomány, mert nem az a cél, hogy az író az ismereteit fitogtassa, hanem, hogy hitelessé tegye a sci-fit. A történeteim alapvetően a fantáziából táplálkoznak, de az alaptémához mindig rengeteg mindent elolvasok. Például Az időutazás napjaés tegnapja könyvekben szereplő mesterséges mikrouniverzum létrehozásának alapjai is tudományos tényeken nyugszanak, meglepő, de volt már olyan fizikus, aki elfantáziált ilyesmin, és így közvetve segített nekem hitelesebbé tenni a hátteret.

Mi várható Az időutazás tegnapjában?
Ugyanott folytatódik a regény, ahol az előző kötet epilógusában abba maradt. Néhányan talán kicsit haragudtak Az időutazás napja nyitott befejezése miatt, de az utolsó fejezetet direkt raktam bele, mert egyértelműen jelezni szerettem volna, hogy nem ért véget a történet, hiszen számtalan kérdésre nem adtam választ. Rebeca Szatosi elindul az időben, és kitör a káosz, megjelenik egy másik időutazó civilizáció, egyre szűkül az időfolyam, a Haugen-dimenzió nevű mikrouniverzum urai átírják a 20. század történelmét, szóval, az idő teljesen elszabadul.
Ezúttal három nézőpont karakter szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket, Rebeca mellett a fiatal Bálint, valamint egy szerintem nagyon különös szereplő, Octavia Haugen, a Haugen-dimenzió sajátos gondolkodású örököse révén.

Szerinted lesz-e erkölcsileg olyan érett valaha az emberiség, hogy – a technikai feltételek megléte esetén - az időutazást ne a saját hatalmi törekvéseinek elérésére használja?
Logikusan végiggondolva az időutazás lehetőségeit inkább azt mondanám, hogy remélem, tényleg nem tudunk soha az időben utazni, belepiszkálni a múltba, mert akkor jaj nekünk. Szerencsére ilyen eddig nem történt, ami legalább azt a csalóka biztonságot megadja, hogy talán a múltat nem tudják megváltoztatni az időutazók. A többi még kérdéses. Abban azonban nem hiszek, hogy ha létezik ilyen technológia, akkor az ne terjedhetne el idővel, és ez ne vezetne a civilizáció végéhez.

Milyennek képzeled el az általunk ismert világot és az embereket 100-500 év múlva?
Száz év múlva szerintem komoly bajban lesz a Föld, tartok tőle, hogy a következő évszázadok arról fognak szólni, hogy túléljük-e a globális felmelegedést, a fokozódó vízhiányt, a növekvő szegénység szülte feszültségeket, az egyre értelmetlenebb, gyűlölet szülte agressziót. A saját kicsinyes korlátainkat. Ha sikerül, akkor ötszáz év múlva talán már nem csak a Föld lesz az otthonunk.

Hiszel-e az emberiség jövőjében hosszú távon? Mennyire tud az ember „ember” maradni a technika egyre gyorsabb ütemű fejlődése mellett?
Optimista vagyok, és hiszek abban, hogy még ha csúnya dolgok is történnek a következő évszázadokban, ezt is átvészeli egy kellően kitartó része az emberiségnek, akik tovább tudnak lépni, bármi is történik.
Hogy mennyire tudunk emberek maradni a messzi jövőben, arról meg pont a következő regényem fog szólni, legalábbis részben, és persze, mindez csak írói fantázia lesz. Tulajdonképpen azért is írok most a távoli jövőben játszódó regényt, mert elég látni, hogy merre tart a világ, írni viszont most nem szeretnék erről, megteszik ezt elegen. Most inkább az érdekel a sci-fi keretein belül, hogy mi lesz velünk kétezer év múlva, hova tartunk, hányfélék leszünk, ki dönti el, hogy ki ember és ki nem az, és hogyan viszonyulunk a múltunkhoz.

Most, hogy célegyenesébe érkezett Az időutazás tegnapjának megjelenése, gondolom, már új regényen dolgozol. Mit árulhatsz el róla? Mikorra várható?
Négy éve dolgozom egy ötleten, amelynek Inverzum lesz a címe, és mint fentebb is írtam, két évezreddel a jövőnkben játszódik. Ez egy nagy szerelemgyermek, kétszer próbáltam már megbirkózni a történettel, és kétszer buktam bele, de most megtaláltam a megfelelő kort, szereplőket, történeteket. Tulajdonképpen az előző két, időben korábban játszódó verzió remek történelmi eseményvázlattá vált azóta.
Szerepel benne egy másik univerzum – ez az Inverzum -, amely teljesen más fizikai paraméterekkel rendelkezik, és egyúttal folyamatosan hódítja meg a mi világegyetemünket, ahogy úgynevezett hasadékokon áttüremkedik a térideje. Valahol az Inverzum megértéséről, és az ellene folyó küzdelemről szól a regény. Ha minden a tervek szerint alakul, jövő ősszel várható a megjelenése.

Hogy kezdesz neki egy regénynek? Hirtelen jön a múzsa, vagy hosszú, kitartó munka eredményként válik a kósza ötletből végül megírásra érdemes téma?
Története válogatja. Az időutazás napja egyetlen szikra volt, és onnan, hogy kipattant az alapötlet, az első időgép bekapcsolása pillanatában a Földön megjelenő kétszázmilliárd időutazó képe, és három nap múlva már írni is kezdtem (ami miatt aztán sokszor kellett visszanyúlni, újraírni, ahogy formálódott a sztori). Az Inverzumhoz viszont ezzel szemben regénnyi jegyzetet készítettem, mire el mertem kezdeni írni, karakterek, civilizációk leírása, szószedet, kronológia, mindre szükség volt, hogy megértsem a világot, a kort, a karaktereket, és ne vesszek el a történetben.

Szilágyi Zoltán (1974 - )

A jó múltkor, az egyik Galaktika XL olvasása során futottam bele Szilágyi Zoltán egy novellájába. Azelőtt nem volt ismerős nekem a – civilben programozó – szerző neve, de a novellája után igen izgatott lettem, mikor láttam, hogy egy Párkák című könyvön dolgozik. (Ami úgy tudom, idén karácsonyig meg is jelenik!) Lényeg a lényeg, hiába kerestem akkor Szilágyi regényt, nem találtam semmi mást tőle, aztán mikor már nem kerestem, hirtelen – véletlenül – felreppent a fátyol a Főnix Könyvműhely Könyvfesztiválos újdonságairól, és ott virított köztük az Acélgólem is – de először nem is esett le, hogy ez ugyan az a Szilágyi, akinek párkáit izgatottan keresetem… Aztán, pár nap múlva Ő maga keresett meg e-mailben és kérdezte meg, hogy ugyan nem olvasnám-e el a könyvét. Gondolhatjátok, hogy erre a felkérésre fel sem merült bennem negatív válasz. Jeleztem, hogy persze, szívesen, de csak „majd egyszer”, …ahogy az időm engedi, …mert most munka van, …meg pont el is utazok, …meg amúgy is sok kötet van már a várólistámon, tehát a szokásos – bár minden kifogás igaz volt! – szabadkozásos kör lement. Aztán, azután pár perccel, hogy ezt letisztáztuk, elkezdtem olvasni a könyvet – majd felálltam, mikor „kivégeztem”… Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a regény, ami egyébként a Káoszszív sorozat első része nem egy monstrum, alig 150 oldal, na de akkor is.

Az első világháború poklában egy három fős brit katonai osztagot valamint két civilt küldenek a frontra, hogy ott megszerezzen egy „acélgólem” kódnevű szerkezetet, ami valószínűleg a német hadsereg tulajdona. Sok biztosat nem lehet róla tudni, hiszen az óriási acélszerkezet eddig minden rátámadó alakulatot szörnyű kegyetlenséggel elpusztított. A veszélyes küldetést tovább bonyolítja, hogy az angoloknak nem csak az acélszörnnyel és az azt birtokló németekkel kellene elbánnia, hanem a szövetséges országok szintén a gólemre pályázó alakulataival is. Ezek közül a legkitartóbb egy Róka nevű francia ügynök, akinek kódolt üzeneteit eddig a titkosszolgálat sehogy sem tudta megfejteni, így mindig egy lépéssel az angolok előtt tudott maradni. És ez még csak a kalandok legeleje…

Az Acélgólem – a hivatalos „kategorizálás” szerint legalábbis – ifjúsági, valamint steampunk könyv. Én pedig rögtön vitába is szállnék egy kicsit ezekkel a skatulyákkal. Egy ifjúsági regénytől ugyanis általában elég meglepő, ha tocsog a vérben, itt ellenben olyan keményen bánik az élet a szerencsétlen szereplőkkel, hogy csak lestem… A főszereplő – Dr. Cole, a civil tanár, majd kódfejtő – például családja elpusztítása miatt már a könyv legelejétől őrült, aki szellemekkel diskurál és látomásai vannak. A másik civil – az órásmester – is régóta bentlakásos vendége a „gyogyónak”, nem nevezném az ifjúsági regények folyton visszatérő alap-alakjainak karaktereiket. A katonák pedig… á… már szót sem érdemelnek, a frontszolgálat nagyon veszélyes még holmi acélgólemek nélkül is. (Csúnya dolog volt pont a kedvencemmel nyitni a sort… és ilyen „szemét” módon…) A másik kategória, miszerint a regény steampunk még csak-csak megállja a helyét – bár az én agyamban az 1910-es évek már maximum csak a „steampunk-korszak” legeslegvége lehet, én inkább valahová XIX. század második felére tenném a virágkort –, hiszen ömlik a gőz a káoszszívből és a füst sem oszlik el a belga front környékén, de hamar kiderül, hogy többről lesz itt szó, mint Scott Westerfeld– egyébként szintén jó, de már valóban inkább ifjúsági – Leviatán-trilógiájának koppintásáról vagy továbbgondolásáról.

Enyhén spoilers rész jön, de a nagy fordulatokat és konkrétumokat próbálom elkerülni! Az acélgólemről ugyanis kiderül, hogy nem a németek irányítják, hanem egy párhuzamos/alternatív valóságból – amelyekből cirka milliárdszor milliárd létezik – érkezett hozzánk, ráadásul konkrét küldetéssel. A – még – élő szereplőkkel hamar el is „repül” aztán távoli, sosem volt birodalmakba, világokra. Az utazás közben az utasok a „világok közti matériumban” lakozó entitások nem kívánt figyelmét is felkeltik, de várhatóan – amikor igazán beindult volna a sztori, a könyvnek vége lett! – az igazi fordulatokat, kihívásokat a világról világra vándorlás hozza majd, ahogy a szereplők (esetleg) megpróbálnak majd visszakavarodni a saját valóságukba, vagy esetleg kereshetnek egy olyat is, ahol nem szo..ak majd annyit, mint idehaza… Egy ilyen kiindulópontból pedig már „könnyen” lehet majd hamisítatlan, színes, kalandos, könnyed(!) – és végtelenített – ifjúsági sorozat is a Káoszszív-ciklusból, bár nagyjából biztosra veszem, de legalábbis remélem, hogy nem így lesz és a regény komor hangulata a későbbi részekre is megmarad.

De egyébként annyit az első részről mindenképpen el kell még mondanom, hogy végig maximumra van pörgetve, kiszámíthatatlanul, pillanatnyi megállás nélkül veti az olvasót mindenfelé – főleg térben. Időben már nem annyira, hiszen az egész cselekmény nagyjából egy nap alatt lejátszódik, visszaemlékezésből, mélázásból van vagy fél oldal, egyébként „akció” és párbeszéd az egész könyv. Nagyon tetszett az egész, ahogy az átgondolt – sok lehetőséget tartogató – univerzum is, kíváncsi vagyok, hová növi majd ki magát. Szerencsére nem kell túl sokáig várnom, hiszen a sorozat második, kétszer ekkora terjedelmű része már novemberben meg is jelenik!

Egy dolgot sajnáltam csak, mégpedig, hogy a kódfejtés technikai részéről alig van valami, pedig igen érdekesnek találtam már azt a keveset is. Nem is igaz, hogy „alig van valami”, hiszen le van írva sok minden, de hogy nem értettem belőle sokat sokkal bővebb magyarázat híján – már értem, hogy a titkosírások megfejtéséről szóló könyvek miért olyan vaskosak… –, az tuti. Az is igaz persze, hogy a matematikai módszerek magyarázgatása nem használt volna a könyvnek semennyit sem – sőt! –, de azért megemlítettem…

Nem titok, hogy kifejezetten kedvelem a háborús/harctéri tematikát a fantasy zsánerén belül, de talán felesleges is kiemelni most a fantasztikumot külön, hiszen más műfajokban is ugyan ennyire érdekesnek találom. Talán a Warhammer 40.000 könyvek miatt – hiszen azokban például egyértelmű a káosz vs. imperial guard/marine és a náci vs. szövetségesek közötti párhuzam –, valamint a rengeteg ilyen-olyan filmfeldolgozás miatt az egyik „legkedvesebb” időszakom a második világháború kora (és persze a középkor – az is mindegy, hogy a valódi, vagy egy képzeletbeli világ középkoráról beszélünk). Azt azért nem állítanám, hogy bármikor is rengeteg II. világháborús regényt olvastam volna, amiket meg igen, azoknak is vagy köze van a fantasztikumhoz – Ingókövek–, vagy a jellemzően főleg fantasztikus könyveket megjelentető kiadója miatt figyeltem fel rá – Tolvajok tele–, de mindkettő hatalmas élmény volt, az biztos.

A két példa remek olvasmány, de két „hibája” – a régebben általam olvasott egyéb háborús regényekhez hasonlóan – mindnek van. Az első, hogy bármilyen szörnyűek, véresek vagy a régi forrás-dokumentumok miatt történelmileg teljesen precízek legyenek is, de a történet akkor is kitalált, ami a szerző agyából pattant ki. A háború borzalmairól másodkézből származó információkat kapunk. Ezek a művek jórészt a történelem győztesek által elmesélt történet-változatain alapulnak. (Mert, ugye, a történelmet mindig a győztesek írják. No, nem mintha azt hinném, hogy ne tudná bárki igen pontosan elképzelni, mi folyhatott akkoriban a világban, a tényeket azért elég nehéz lenne letagadni/meghamisítani…) Ez még akkor is így igaz, ha – látszólagos ellentmondásként – az Ingókövek szerzője, Lőrinczy Judit például magyar, tehát nehezen lehet rásütni, hogy a győztes oldal szülötte lenne. Jobban meggondolva, ez a teória így nem is áll meg teljesen, hiszen a szovjet háborús szerzők szintén a győztes oldalhoz tartoztak… De:


A másik „hiba” pedig konkrétan az én új heppem. Egyszer sem olvastam még orosz háborús regényt – mert ugye manapság senki sem olvassa a szovjet rezsim alatt ide (is) ömlesztett íróhad munkáit. Egyáltalán nem „menők”, az 1950–1989 közt megjelenő szovjet szerzők elfeledett regényei, amik – jobb esetben – ott porosodnak a könyvtárak és antikváriumok polcain. Abban az időben persze engem sem lehetett volna rábírni semmivel, hogy „ezeket” – a „komcsi könyveket” – elolvassam, de most valahogy elkezdtek érdekelni. Az egyszerűen nem lehet, hogy mindegyik szar, csak azért, mert szovjet… Nosza, megkértem egy jó ismerősömet, aki jobban konyít a tematikához nálam, hogy ugyan ajánlana már egypár régi szovjet szerző könyvét, ami esetleg úgy is tetszhetne, hogy jellemzően az angolszász írókon szocializálódtam.

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov (1915.11.28 - 1979.08.28)

Így jutottam el Konsztantyin Mihajlovics SzimonovNappalok és éjszakák című könyvéhez, ami úgy tűnt az olvasás előtt, hogy minden általam elvárt paraméternek megfelel. Konkrétan semmit nem tudtam a szerzőről – látszik, hogy gyerekkoromban igen sikeresen bujkáltam a könyvei elől –, lett légyen bármennyire is híres hazájában és nálunk is egy időben. Ez a könyve Sztálingrád német ostromáról (1942. augusztus 21. – 1943. február 2.) szól, és ebben a fél évig elhúzódó csatában Szimonov haditudósítóként részt is vett. Attól tehát, amit leírt, joggal várhatjuk el, hogy igazi kordokumentum lesz, amiben az igazság hűen köszön vissza a lapokról. Ezen kívül – és vitán felül ezt találom a legnagyszerűbbnek az egész könyvben – a regény 1943-44-ben íródott, amikor a háború végkimeneteléről még senkinek a leghalványabb fogalma sem volt! (De legalábbis az átlagembereknek.) Már csak ezért is érdemes volt elolvasni.

„…jobbra és balra kétségbeesett tüzérségi tűz mennydörgött. Az udvarra vágódtak és egyenesen be a házba az ágyúlövedékek, a németeké is, meg a mieink is, reggelre pedig a mieink talán még gyakrabban, mint a németeké. Szaburov először nem hitte, aztán hitte, aztán megint nem tudta hinni, csak pirkadatkor gyűlt fel benne, hogy másképp nem is lehet…”

Sztálingrád: egy igazán szar hely...

De nézzük részletesen, hogy állta ki az „olvasási próbámat” a regény. Minden egyedisége mellett háborús regényként bizony kicsit csalódást keltő lett a végeredmény. A harcok embertelensége, szörnyűsége azért átjött benne, de a szerző nem használt látványos képeket ezek megörökítésére. Roppant furcsa módon – látszik, el vagyok kényeztetve a hollywoodi látványorgiákkal –, éppen ellenkezőleg! A lőttünk-visszalőttek-aztán-tizenöt-perc-múlva-újrakezdtük-a-tusakodást-majd-ez-folyt-még-nyolc-órán-keresztül-stílusban megírt jelenetek (ebben nincs túlzás, ez így konkrétan benne van, csak lusta voltam kikeresni egy pontosabb idézethez) nem valami érdekfeszítőek, bár a harcok monotonitása, a mindenbe belefásult katonák hősi erőfeszítése – egy rohadt jelentéktelen emeletes házat védenek hónapokig, azért mert onnan egy kicsit jobban belőhető a szomszédos ház előtti tér… – azért mindenhol érezhető a könyvben. De lassú, félálomszerű, kicsit mintha „begombázva” figyelnénk meg, ahogy mások tusakodnak. A mismásolásnak, elkenésnek, a harci szörnyűségek idealizálásának nyoma sincs benne, azt azért meg kell hagyni. A lövészárok-élet során kialakuló bajtársiasság bemutatása is teljesen korrekt.

„…A családban a második gyermek nyilván egészen kicsi volt. Az asztalon néhány kitépett füzetlap hevert, telefirkálva piros és kék színesceruzával. A rajzok dűlő házakat, égő fasiszta harckocsikat, fekete füstfelhőben lezuhanó német repülőgépeket ábrázoltak és fölöttük pirossal rajzolt kis gép, a mi vadászrepülőnk keringett. Valóban, egy gyermek elképzelése volt ez a háborúról: mi csak lövünk, a fasiszták meg csak felrobbannak.
Egyébként bármilyen keserű volt is visszagondolnia a múlt hibáira, Szaburovnak akaratlanul is eszébe jutott, hogy a háború előtt igen sok felnőtt képzelte el a háborút ugyanígy.”

Azok HC militáns arcok, akiket a katonai egységek szakasz-sereg-zászlóalj-kutyafüle felépítése, működése, a parancsnoki lánc, a fronton harcoló alakulatok kapcsolattartási problémái, megoldási módszerei behatóbban érdekelnek, ezzel a regénnyel kifejezetten jól járnak! Csak úgy repkednek a regényben a katonai szakkifejezések, igazából csuda érdekes ez a része, nekem nagyon tetszett. Ami a könyvben furcsa volt, az a nyugati seregekben nem (?) létező politikai tiszt (a komisszár) szerepe a seregben. Megvan a régi Sztálingrád(már ha jól emlékszem) film azon jelenete, amikor az orosz kiskatonákat puska nélkül, csoportosan küldik a német barikádokra és aki nem fut elég lelkesen előre, azt hátba lövik a barátságosnak épp nem nevezhető komisszárok? Nos, ha igen, akkor vélhetően ez a kép él bennetek is azóta róluk, esetleg még annyi, hogy mindenkit jelentettek, aki a sztálini rezsim ellen fel mert szólalni. A könyvben ilyennel nem fogunk találkozni. A politikai tiszt mindenki jó barátja, egy kedves nagybácsi, aki minden tiszt és kiskatona jólétét a sajátja elé helyez, satöbbi satöbbi. A két kép tehát éles ellentétben áll egymással, ezért itt meg is bicsaklott egy „kicsit” az a vágyam, hogy ebből a regényből aztán majd tényleg valami igaz dolgot tudok meg, nem valami propaganda-szöveget. Ezután nem is okozott nagy meglepetést, hogy Sztálin is kifejezetten megnyerő alak nyúlfarknyi szerepében… Mindenesetre érdekesnek ez még így is rohadt érdekes volt – pont ezért –, csak hát…

A történetről röviden – harc az elejétől az utolsó pontig bezáróan –, és a szereplőkről kicsit bővebben. A sztálingrádi csata a maga körülbelül kétmillió halottjával igazi mészárszék, egy párszáz oldalas, a háborúról, a katonákról szóló könyv nem mélyedhet el túlságosan a mellékalakok személyiségében, így három-négy szereplőn kívül másról túl sokat nem fogunk megtudni. (Úgyis meghal majdnem mindenki benne előbb-utóbb…) A főszereplők alapvetően jól sikerültek – hogy mennyire voltak valóságos személyek alapján mintázva, az kérdéses –, de Szimonov hamar meglengette előttem a vörös posztót és hősiesen rázta is végig. Szaburov százados megismerkedik Ányával, a tizennyolc éves sebesültszállító ápolónővel és a harc poklában is lángra lobban bennük a szerelem lángja. Nem azt vitatom, hogy ez ne lehetne reális, vagy hogy ez túl giccses, klisés, csak: NEM ÉRDEKEL!!! A történet szempontjából sok szerepe nincs, ahhoz képest mégis nagyon sok helyet foglal a könyvből. A szerző stílusa személy szerint nekem tetszett, olvasmányos volt, tipikusan haladós, de szépirodalminak nem nevezném, bár Szimonov elvileg szépíró, én elájulva azért nem voltam tőle. Kifejezetten rühelltem, amikor néha kilépett a semleges szerepből és a német bombák mellett a mieink bombájáról írt. A mai – és főleg a külföldi – olvasó nincs a mieinkben benne, ezért szörnyen zavaró volt. De igazából ennyi a bajom összesen a stíllel.

Az elesettek tiszteletére létrehozott park a Mamayev Kurgan-on napjainkban... OMG!

Most akkor igen vagy nem és ha igen, kinek? Nem mondom, hogy kihagyhatatlan a regény, mert egyáltalán nem, de ha érdekel a kor, a téma, akkor – hallgattassák meg a másik oldal is-alapon – nem árt, ha átnézünk a szovjet blokkba legalább egy mű erejéig. Ez például igen jól megvilágítja az ideológiai különbségeket. Igazából az lenne az igazi, ha most találnék egy sztálingrádos könyvet egy német szerző – lehetőleg szemtanú, de nem vagyok túl optimista – tollából, ami a németek szemszögéből mutatja be a csatát… Addig is még a hétvégén megnézem újra a Sztálingrádot. (Szimonovnak egyébként még egy rakat háborús regénye elérhető magyarul, ha valakit érdekelni kezdett a szerző munkássága!)

Májusban (22-én) megjelenik Urbánszki László harmadik Anno Domini kötete, A lándzsa nemesei, ami 1242-be, a tatárjárás utáni, felépülése legelején álló országunk idejébe repíti el az olvasókat. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ezt a nagyszerű történelmi regényt is elolvashattam még a nyomdába kerülése előtt. A felkérés jobbkor nem is jöhetett volna, hiszen még frissen éltek bennem az első két részben – Vérszagra gyűlés Fegyver csörög– történtek, amelyekről tavaly novemberben ti is olvashattatok már itt.

Urbánszki László (1954 - )

Azt nem tudom, hogy a címadás milyen metódus alapján történik a Gold Book kiadónál – vagy bármelyiknél –, és hogy a szerkesztőnek, vagy az írónak jutott eszébe, hogy az „utolsó pillanatban” az Ördög itt belül-t A lándzsa nemesei-re változtassa meg. Gondolom közös döntés lehetett, de bármi is volt az oka, nem értek egyet vele több okból sem. Az első ok rém triviális. A könyv szereplői közül egyiknek sem a fő fegyvere a lándzsa (magyaroknak/mordvinoknak egyértelműen az íj, ellenfeleiknek a számszeríj és a kard). Azt nem mondanám, hogy nem kerül senki kezébe lándzsa, de finoman fogalmazva sem az a jellemző. A másik okom, hogy olvasás előtt ugyan nem tudtam elképzelni sem, mire utalhat az Ördög itt belül cím, de utólag már teljesen egyértelmű, hogy a tatár és a német fosztogatása után éppen hogy csak lélegzethez jutó országot prédáló magyar rabló-uracskákra, akik az erős államhatalmi jelenlét nélküli vidékeken minden élő (és holt) teljhatalmú urának képzelték magukat, akikre nem vonatkozik a király törvénye sem – már ha azt „ügyesen” ki tudják játszani. A hazánk védtelen lakosain élősködő „hazafiakra” pont illett az ’ördög’ jelző. Szerintem telitalálat volt az eredeti cím…

Nem írok rövid tartalmi ismertetőt sem, mert nem szeretnék spoilerezni, de néhány gondolat a történetről és a könyvről azért kikívánkozik belőlem. Urbánszki egyre jobb és jobb. Ennyi a lényeg – röviden. Már az előző két regénye is tetszett, de azoknál még kifogásoltam egy-két kisebb írói hibát, amik néha kicsit kizökkentettek a történelmi korszakba merülésemből (például hogy túl sűrűn használta a macskakörmözést), de ezek teljesen eltűntek. A szöveg sima, zökkenők nélkül olvasható, tökéletes. Az eddigi is jól működő írói eszközök – a szereplők ízes beszéde és a karakteralkotás, a mosolyra késztető jelenetek viszonylag nagy száma, az állatok szemén keresztül bemutatott helyszínek, a harcok véres valóságának hiteles megidézése – most sem változtak. Az erotikus jelenetek továbbra is a regény szerves részét képezik, de – érzésre – mostanra kevesebb lett belőlük. (Ezt nem hibaként jelzem, csak megemlítem.)


Régen volt már az utolsó történelemórám, hát még olyan, amin a tatárjárás körüli időket tanultuk, arra meg lusta vagyok, hogy az Árpád-házi királyok (tudom, akkoriban még nem így hívták őket) idejéről szóló írásokat olvasgassak a neten, ezért nekem történelmi tényekből is tud újat mondani a szerző. Finoman fogalmazva sem mozgok otthonosan a IV. Béla – és főurai, vezérei – tetteiről szóló témakörben, de azt jól látni, hogy Urbánszki nem laikusként kezdett írni a korról. Igen jól veszi észre a cselekedetek mögötti mozgatórugókat, miért kénytelen elnézni a király a főurak által rendszeresen elkövetett „embertelen” tetteket, vagy hogy milyen nehézségekkel kellett szembenézni azoknak a közrendűeknek, akik önerejükből próbáltak boldogulni háborús időkben a földeken és azoknak, akik a legcsekélyebb esélybe is elszántan belekapaszkodva önnön sorsuk jobbra fordításáért küzdöttek minden erejükkel. A (falusi) közösségek meg- és összetartó erejének dicsőítését is jó látni, főleg, ha összevetjük a jelenkor egyénközpontú gondolkodásával.

Az Anno Domini-sorozatban a szerző eddig sem arról volt nevezetes, hogy kíméletesen használta volna a szereplőit, de mostanra már-már a „martinos” szintet is veri. A folyamatosan hulló karakterek miatt a mordvinoknak (és a beneieknek) új ember-forrásra is szükségük lesz, hogy ütőképes „sereg” maradjanak, de az eleve sem túl népes mordvin-mag már a könyv elején vészesen alacsony számúra csökken. És szó sincs arról, hogy csak a mordvinok vesznének oda… készüljetek fel egy komoly emocionális hullámvasútra… Az ilyen fajta kiszámíthatatlanság általában jót tesz a regénynek, így itt is remekül bevált.

Nem vagyok expert a témában, de valahogy így érdemes szórakoztató, akciódús, remek hangulatú és főleg hitelesnek látszó történelmi regény-sorozatot írni. Örömteli hír, hogy a következő részből is kész van már egy jó adag! Vajon annak a végén mennyien maradnak életben? Kíváncsian várom!

Május 22-én jelenik meg Urbánszki László következő könyve, az Anno Domini sorozat harmadik kötete, A lándzsa nemesei. Ezért is gondoltam azt, hogy eme jeles alkalom tökéletes arra, hogy a szerzőt felkérjem néhány kérdés megválaszolására. Örömmel jelenthetem, hogy sikerrel jártam.

Az interjú a Tovább mögött...

Kérlek, mesélj magadról egy kicsit.

Urbánszki László (1954 - )

Bányászcsalád második gyerekeként láttam meg a napvilágot Alberttelepen. Magyarország a hatvanas évek elején, nem volt éppen Európa, de nem panaszkodom, mert boldog, elfoglalt gyerekkorom volt. Annyira nem volt játékom, játékunk, hogy az első építőkockát tizenegy évesen kaptam, de nem szenvedtünk hiányt játékban, mert használtuk a fantáziánkat. Hajnalban keltem és estig tekeregtünk a határban. Volt egy ártéri tó, ahol fürödtünk, megmászni való fák tömkelege, kukoricaföld, ahonnan sütnivaló kukoricát csórhattunk, rét, ahol szamócát szedtünk, szőlőhegy, ahol gyümölccsel töltekeztünk. Természetesen a gazda engedélye nélkül. Hétéves koromtól aztán ott volt a könyvtár, ahová három olvasójeggyel jártam, heti kétszer. Ettem, faltam a könyveket! Kicsike, öt-hétezer kötetes könyvtár volt, amit oda-vissza kiolvastam. A közeli kisváros, Kazincbarcika gimnáziumában érettségiztem, majd beálltam hajósnak a FOKA-hoz. Két év katonaság után – amit örökös laktanyafogságban töltöttem – hajózási főiskolát végeztem, fedélzetmester, kormányos és hajóhadnagy beosztásokban dolgoztam. Beleunva a vízi fuvarozásba batikolóként művészkedtem másfél évtizedet, innen tértem át a jelenlegi szerelmemhez a faművességhez.
Manapság Tatárszentgyörgy közelében élek, dolgozom egy erdei tanyán. Három életteli gyermekem segít fiatalnak, könyvtárnyi könyvem álomkergetőnek maradni, a számítógépem milliónyi lehetősége frissen tartja elmémet. Öreg tévénket – feleségem nyomására –, nyolc éve száműztük a galériába, azóta csak kétszer vonszoltam föl magam, de azt is megbántam. Ami lényeges dolog történik a világban, arról értesülök a Sarki Fűszeresnél, vagy elmesélik a gyerekeim. Ami hír lemarad, arról majd olvasok néhány évvel később. Fura, de akkorra a legtöbb szenzáció annyira elhalványul, hogy többnyire meg sem említik. Könyvek álmodozó szerelmese maradtam egész életemben, és mindezek mellett gyakorlatias ember. Jellemző módon a történelem, irodalom és a matematika voltak a kedvenc tárgyaim. Két véglet: realitás és az álmok.

Miért kezdtél el könyveket, novellákat írni – és miért ennyire későn?
Kedvenc poénom, hogy én nem készültem írónak gyerekkoromtól, nem írtam tele füzeteket meg nem valósult álmaimról. Egyszerű lélek lévén nekiálltam és megcsináltam, amiket álmodtam! Hajóztam, művészkedtem a batikolással, gyökérplasztikákat készítettem, majd áttértem a józanabb bútorkészítésre, mert ebből meg is tudtam élni. Ha az írás nem is, az olvasás mindig jelen volt az életemben, szinte mindig könyvvel a kezemben aludtam el. Megtanultam használni a fantáziámat a polgári foglalkozásaimban, szinte adta magát, hogy írjak. Adta magát, de ötvennégy éves koromig mégsem írtam. Nem tudom megmondani, miért nem kezdtem el korábban, mert amikor belekóstoltam,  azonnal beleszerettem. Egy indokot tudok előhozni: annyi hobbimat, vágyamat éltem ki életem során, hogy az írásra csak most került sor.

Milyen szerzők voltak rád hatással régen és most?
Kedvenc műfajom a történelmi regény, de mindenevő vagyok. Csak az a fontos, hogy jól legyen megírva! Történelmi regényírók közül a kedvenceim: Cornwell, Scarrow, Follett, Doherty, Waltari. A sci-fi a másik kedvencem; Asimovon, Clarke-on nőttem föl, a maiak közül Weir, Howey, Corey műveit szeretem. Fantasyban Martin, Tolkien, Abercrombie, Brett, Nemes István (Caldwell), Kornya Zsolt (Renier). Ezeken kívül odáig voltam Lakatos Menyhértért, Fejes Endréért, faltam Moldovát, Dumast, Vernét, Jókait, de az Alien könyveket is. Mindenevő voltam, vagyok és leszek.

Találsz időt az olvasásra és a hobbijaidra, vagy minden szabadidődet az írásnak rendeled alá?
Szinte műfaji korlátok nélkül olvasok, lásd az előző listát. Időt úgy találok rá, hogy minden alkalmat kihasználok. Ami hobbim volt az munkává nőtte ki magát, gondolok most a batikolásra és a faművességre. Az írás hobbiból munkává változott, de természetesen ettől nem csökkent a varázsa. Megemlíteném még, hogy régi kiadású könyveket digitalizálok, hogy megőrizzem őket az utókornak.

Hogy telik egy napod?

Az ágy/könyvespolc

Hétköznapokon hajnali 3.30-kor kelek, 5.30-ig molyolok, rendezgetek, 5.30-6.30 között a három kamasz kölykömnek készítek reggelit, ébresztem, indítom őket a suliba (a feleségem ideiglenesen távol van hat éve). Délelőtt famunka vagy a vállalkozásommal összefüggő mindenféle. Délután a gyerekeket fuvarozom hobbyjaik helyszínére, közben locsogok velük, olvasok, filmeket nézek, ügyfeleket fogadok. A lakásom egyben a faműves bemutatótermem is. Így van hétfőtől csütörtökig-péntekig.
Hétvégén írok, ha sikerül úgy szerveznem „kinti” munkáimat, akkor már pénteken kezdem és folytatom hétfő hajnalig. Ilyenkor, semmi mást nem csinálok, csak írok. Sajnos nem vagyok iparos-író, nem tudok azonnal termékenyen írni, de 3-6 óra vajúdás után beindul az agyam, és utána már csak le kell gépelnem a gondolatokat.

Miért esett a választásod pont a történelmi kalandregényekre?
Talán mert olvasni is ezt szerettem 2008-ban, amikor az első novelláimat írtam. Ha 1982-ban kezdek, sci-fit írnék, ha 2002-ben, akkor fantasyt.

Miért pont a Tatárjárás környékén játszódik az Anno Domini sorozat?
Agyonírták a későbbi korokat, ezért kezdtem a IV. Béla uralkodásának részeseményeit feldolgozni. Ahogy jobban beleástam magam a korba, rengeteg olyan részletet fedeztem föl, ami a nagyközönségnek ismeretlen. A Tatárjárás és az újjáépítés esemény-óriása elmosta a korszak egyéb történéseit, holott nem lenne szabad feledésbe merülniük.

Egyik legjellemzőbb ismérved íróként, az igényes, szépirodalmi nyelv használata. Érdekelne, hogy ez tudatos törekvés-e amire sok energiát kell fordítanod, vagy a mindennapokban is hasonlóan élvezetes „emelkedett nyelvet” és/vagy népies fordulatokat használsz?
Köszönöm szépen, reméltem, hogy jó a nyelvezetem, jólesik ezt hallani!  Válaszként azt tudom mondani, hogy szerencsés vagyok, mert nekem ez a természetes nyelvi közegem, legalábbis írásban.  Mondhatni, csak így tudok írni! A saját, történelmi szókincsem kialakításában természetesen volt tudatosság, de egy idő után természetessé vált, ritkán esek ki a „ritmusból”.  A szóbeliségem szerintem gyengébb ennél, se a munkatársaimmal, se a vevőimmel nem tudom használni a teljes szókincsemet, ezért is élvezetes az olvasókkal való találkozás.

Hány kötetesre tervezed az Anno Domini sorozatot? Van már ötleted más szereplőket, időszakot használó regényre – esetleg nem történelmi témájú könyv írása tervben van-e?
Legalább két kötetre való érdekesség még van ebben a korban. Visszamennék II. Endre idejébe egy kötet erejéig, és izgat az Árpád-kori történelem. Van egy negyedrészben kész sci-fi-történelmim, aminek kiadására meg kell fűznöm a kiadómat. Ez sikerfüggő, ha jól eladhatóak a történeteim, talán rá tudom venni. Csábító más zsánerben írni, de először a történelmi témakörben kell bebizonyítanom, hogy van helyem az írók között. A tiszta történelmiben olyan dolgokat lehet megfogalmazni, amit más műfajokban nem, és még jócskán van átadnivalóm.

Ahogy látom, elég aktívan használod a közösségi médiát. Szerinted ez segíti a kapcsolattartást az olvasókkal, rajongókkal, vagy esetleg más okod is van rá?

A ház

Zavarba ejt, hogy vannak rajongóim, de állítólag igaz! Őszinte leszek, még azt is félve mondom ki, hogy író vagyok! Számomra ennek a szónak mitikus magasságai vannak, és félve remélem, hogy én is közéjük tartozom, de akkor sem sértődöm meg, ha még nem értem oda. Rajta vagyok az úton, ami oda vezet!
A közösségi média nagyszerű hiánypótló, számtalan magányos ember hiányérzetét csökkenti, és jó marketinglehetőség. Ezen a földön kell élni és eladni a regényeimet. A Facebook már része az életünknek, fel kell használni a marketingben, szerencsémre szívesen babrálok vele, és teszek közzé apró poénokat. Életem része, hiányozna, ha nem lenne. A hagyományos író-olvasó találkozók jóval kisebb látogatottságúak, ugyanakkor bensőségesebbek. Egyik sem pótolhatja a másikat.

Mennyire fontos szerinted, hogy egy író neve folyamatosan az online köztudatban forogjon?
Ott kell lenni mindenütt, de elsősorban jól kell írni! Az online ismertséggel aránytalanul meg lehet növelni a népszerűséget, egészen a celeb szintig. Az online jelenlét olyan, mint más marketing stratégiák, mérhetetlenül fel lehet fokozni vele a népszerűséget, de amikor csúcsra futtatták a középszerűt, és az olvasók górcsőr alá veszik az alkotó termékét, bármi előfordulhat. Siker vagy bukás egyaránt.

Hogy sikerült számodra a Könyvfesztivál? Sikerült például más szerzőkkel megismerkedned, vagy a neves(ebb) magyar történelmi írókkal már régóta jóban vagy?
Romos egészséggel vettem részt a Fesztiválon, nem volt elég élet bennem az ismerkedéshez. Sok ismerősöm, barátom van már a műfajomban, majd összejövünk valahol.

Miért váltottál tavaly kiadót, hiszen ha jól tudom, a Historium Kiadó tulajdonosával, a szintén író Bíró Szabolccsal egyébként jóban vagy.
Bíró Szabolcs fedezett föl, neki köszönhetem az első két megjelenésemet. Szabi nem tudta folytatni a könyvkiadást, túl sok elfoglaltsággal járt, és ő elsősorban író. Nekem ez annyiban jól jött, hogy jóval nagyobb kiadóhoz kerülhettem. (Gold Book Könyvkiadó)

A legelső regényed megjelenéséhez mennyire volt nehéz kiadót találni, és ez mostanra megváltozott-e?
Rengeteg írással árasztják el a kiadókat, elsikkadhat a szerkesztő figyelme az áradatban, nehéz először megjelenni. Az eddig kiadott két (nemsokára három) goldbookos munkám miatt mindenképpen odafigyelve olvasnák el a kiadandó regényt, és ennél többet nem szabad elvárni. Ismert írónak könnyebb kiadót váltani, de én még nem vagyok az, és amúgy is hatalmas megtiszteltetés olyan kiadónál megjelenni, akik a példaképeimet is kiadják (Cornwell, Doherty, Scarrow). Föl sem merül bennem a kiadóváltás.

Tervezed, hogy írásaidat a határon túl, idegen nyelven is kiadd?
Csak magyar nyelvi közegben jelentem meg eddig. Erősségem, a magyar nyelv árnyalt használata egyben akadálya a fordításnak. Hosszú távon bármi megeshet, és álmodni jó!

Van valami tanácsod a regényírói ambíciókat dédelgető amatőr fiatalok számára?

Az ebédlő

Kritikus közegben sajátítsák el az alapokat, és ne féljenek a negatív hozzászólásoktól. Nagyon sok tehetséges ember kínlódik azért, mert rosszak az alapjai. Kritika nélkül nincs fejlődés! Érdemes rövid írásokkal kezdeni, azt mások is szívesen olvassák, és könnyebben véleményezik. Én a karcolat.hu-n tanultam meg az alapokat. Harminc-negyven elfogadható novella után jelentem meg önállóan. Van egy barátom, aki négy novella megírása után már kiadható regényt írt, én nem vagyok zseniális, sokat kellett csiszolnom magamon. Adott mennyiségű munkával mindenki elérheti a tehetsége maximumát, és próbát tehet a pályázatokon vagy a kiadóknál.
Javasolnám a kezdő íróknak, hogy azt a munkájukat, amit ki akarnak adatni, rendkívüli alapossággal nézzék, nézessék át! Ha lehet, szakemberrel, újságíróval, korrektorral! Az agyonterhelt szerkesztő nem olvassa el, ha sok benne a hiba! Elvárja, hogy szerkezetileg, technikailag megfelelő szintűek legyünk, tiszteletlenségnek fogja föl az elütést, az alanytévesztést, a szórend és központozás hibáit, a szókincshiányból fakadó szóismétléseket! Mindez megtanulható, és aki sajnálja rá az időt és a fáradtságot, nem kap esélyt a megjelenésre! Ne higgyük, hogy zsenik vagyunk, még azt se, hogy jól írunk, legfeljebb azt, hogy elfogadhatóan, és imádkozzunk azért, hogy a szerkesztő lásson a munkánkban fantáziát. A nyelvtani minőség elvárás, de önmagában kevés, el kell bűvölnünk azt a szerkesztőt, aki a világ összes gagyi irományát elolvasta már, és szőrösebb a lelke, mint a vaddisznó háta.

Holnaptól nagyjából két hétig nem leszek idehaza - igen, már most nyaralunk -, ezért kicsit akadozhatnak a posztok megjelenései, bár szorgalmasan elkészítettem előre néhány írást, de a megjelenésük minimum kérdéses. Beidőzítettem ugyan őket a Blogger felületében, de én leszek rá a leginkább kíváncsi, hogy sikerrel jártam-e. Ha jól csináltam mindent, akkor nagyjából zavartalan lesz a blog üzemelése, de ha nem, akkor megpróbálom magam majd aktivizálni és ha sikerül kukáznom valahol wi-fi-t - amiben egyáltalán nem bízok -, akkor manuálisan izzítom be a várakozó posztokat. Kommentekre és emailekre viszont várhatóan nem fogok tudni olyan gyorsan reagálni, mint ahogy eddig.

Két hét múlva aztán visszatérek egy gyors lélegzetvételnyi időre, csak azért, hogy utána újra eltűnjek egy hétre. Csak június huszadika környéke után térek majd teljes szívvel és lélekkel vissza! (Gyaníthatóan holt fáradtan, ahogy egy igazi családi nyaraláshoz dukál...) :-)

A remek Holdárnyék-sorozatáról megérdemelten egyre ismertebbé váló szerző-barátom felkérést kapott, hogy írjon már egy steampunk novellát a Főnix Könyvműhely tematikus antológiája számára. Ez a történet aztán kissé kihízta a novellás keretet és végül önálló, mindössze száznegyven oldalas kisregényként látott napvilágot A Liliom Kora címmel.

A. M. Aranth

A történetről röviden annyit elég elmondani, hogy van valahol egy titokzatos Város, ami épp a napokban ünnepli fennállásának 1500. évfordulóját. Az itt lakók kasztrendszerbe tömörültek, vannak a Nemesek, a Mérnökök (egy steampunk világhoz igazán méltó átkötéssel egyúttal ők a papok is) és a Bankárok. A kasztokra nem igazán jellemző, hogy napi kapcsolatban lennének egymással, de mindannyian a szentháromságként tisztelt, kötelező doktrínáknak – Rend, Fegyelem, Éberség – szentelik életüket, jórészt már maguk sem tudják, hogy mi célból is pontosan. Az idők során lassan, betervezetlenül (hívatlanul) kialakult egy negyedik kaszt is, a Szabadok, akik már puszta létükkel – nomen est omen– elvetették a széthúzás és kételkedés magvait. Miért kell mindenkinek kérdések nélkül a három megkérdőjelezhetetlen parancsolat szerint élni? Miért ebben a csúf, büdös, szürke Városban, ami nem ismeri a napfényt, az igaz örömet? Mikor egy Szabad lány eltűnik, annak rendőrségi nyomozó barátja elhatározza, hogy tűzön-vízen keresztül is felkutatja. A kutakodó férfi hamarosan rájön, hogy a tűz és a víz (vagyis a gőz) a legkisebb problémája lesz – a nyugodt felszín alatt démoni erők feszülnek, készen arra, hogy pusztulásba taszítsák az egész Várost.

Pebble Mark 3

A tartalmi ismertetőből remélem kiderül, hogy nem egy tipikus steampunk tematikájú kalandról van most szó, ami Európa egyik országában játszódik az ipari forradalom tájékán, hanem a szerző újra saját, egyedi univerzumot kreált, mint ahogy azt a Holdárnyék-sorozatnál is tette. A saját világhoz saját mitológia, saját vallás dukál, így ezt is megkapjuk, igaz jelenlegi állás szerint – egy kisregény után – még nem tudunk túl sok információt meg a világ múltjáról, ikonikus alakjairól vagy a Városról magáról. Ez a jelenleg még elégtelen tudás könnyen olyan érzést kelthet az olvasóban, hogy érthetetlen az az „üresség”, amiben a Város lebeg. Csodálkozhatunk – én legalábbis a regény 2/3-ad részében ezen bosszankodtam –, hogy lehet, hogy az alapítás óta eltelt három eón óta nem volt olyan lakosa a Városnak, aki nem próbált meg többet megtudni arról, mi is van a Város határain túl vagy hogy honnan jön az élelem és a különféle nyersanyagok tömege pontosan. A látszólagos írói „hanyagság”-nak ösztönösen valami indokot próbáltam kreálni, egyszerűen nem hittem el, hogy ekkor földrajzi és tudásbeli hiányosság véletlen lenne. (Legtovább élő hipotézisem egyébként az volt, hogy a Város egy program, a lakói pedig virtuális lények – ebben tévedtem.) Abban viszont nem tévedtem, hogy mindennek oka és értelme van, és a kisregény végére a válaszokat is megkapjuk majd rájuk. Igazság szerint nagyszerű teljesítmény volt, hogy a mű azon, sokáig gyengébbnek tartott részéből – aminél már előre éleztem a billentyűzetem, hogy emiatt kicsit „oltom” majd a szerzőt – képes volt egy nagy csavarral igen frappáns lezárást kerekíteni. Egy olyat, ami nem csak, hogy igazán emlékezetessé teszi az írást, de a – látszólagos – hiányokra, logikátlanságokra is korrekt magyarázattal szolgál, így az olvasó sem érzi magát „becsapva”, nem marad az olvasás utána semmi hiányérzete. Maximum annyi, hogy ez túl rövid volt, vissza kéne még menni pár történet erejéig, annyi kiaknázatlan lehetőséget tartogat még a Város magában. Erre egyébként talán lesz is még esélyünk a későbbiekben, bár konkrét ígéret azért nem hangzott el.

Lily

Ennyit a történetről, amiben – direkt – még csak a felszínt karcolgattam, hiszen van benne néhány olyan érdekesség (például démonidézők, mechanikus implantátumok), hangulatos kikacsintás, történelmi ferdítés (Tessela/Tesla), amit majd fedezzen fel magának a Kedves Olvasó, én inkább nem spoilereznék többet. Az viszont még említésre érdemes, hogy a történet három nézőpontkarakter szemén keresztül van elmesélve, és ezek a szereplők végig három különböző idősíkban mozognak, e miatt talán egy ifjabb olvasó nehezebben tudja követni a történéseket, mint egy „tapasztaltabb”, de hát nem is feltétlenül a nagyon fiatal korosztály számára ajánlják a művet, erre egy 16-os karika figyelmeztet is. Na, nem mintha annyira véres lenne, de kétségtelen, hogy a nyomozás során egy-két szívet azért kitépnek a helyéről… És hogy a Bátor Nyomozó és Élete Párja mellett ki a harmadik karakter? Nos, ő Gregor, a katona, aki gőzhajtású power-armorban (nézzetek el az egészen nyilvánvaló ellentmondástól, please!) kommandírozza szakaszát az ostrom alatt álló Város utcáin. Külön köszönet a legjobb háborús Warhammer 40.000 regények hangulatának sikeres megidézéséért!!! Váratlan örömet okozott ebben a csúf Warhammer-aszályban.

Összességében tehát azoknak ajánlom A Liliom Korát, akik a fordulatos, meghökkentő történeteket kedvelik, és a műfaji határokat megfelelően lazán veszik, nem zavarja őket, hogy egyszerre olvasnak kalandregényt, krimit és akciójelenetekben gazdag művet. (…a borítóról meg inkább direkt nem írok semmit…)

Sümegi Attila (1978 - )

Ha figyeltétek a hazai könyves híreket, talán észrevettétek, hogy a GABO SFF igen nemes és egyben merész terhet vállalt magára. Hazai fantasy szerzők írásait karolják fel és jelentetik meg elektronikus formában, majd korlátozott példányszámban (gondolom az e-változat sikerével arányosan) papíron is. Gyűjtőknek. Kiváló elképzelés, sok sikert kívánok neki a magam nevében. Ezen sorozat első része Sümegi AttilaVadhajtás című urban fantasy kisregénye (ami nem is annyira kicsi), amiből én is kaptam egy példányt. Köszönet érte! Attila munkássága nekem eddig sajnos teljesen kimaradt az életemből, pedig jelent már meg könyve (Bezár a fény) az Alexandra Zenit sorozatában és tavaly Zsoldos Péter-díjat nyert A kővé vált asszony balladája című novellájával. Ezen most változtattam.

A papírkönyvek vs. e-könyvek csatájában vannak érvek pro és kontra mindkét formátum mellett, de az kétségtelen, hogy kényelmesebb dedikált olvasón olvasni a szöveget, ezért – győzött a lustaság! – kézhezvétel után szinte azonnal erre az írásra esett a választásom, bár eredetileg a nyaralás alatt akartam volna csak elolvasni…

A szerző regényében arra vállalkozott, hogy vegyíti az arab mitológiát (legalább is az abban szereplő lények közül kettőt) egy saját, jól kigondolt és igen izgalmas mágia-rendszerrel, aminek alapja az emberekben – elszórtan és egyre gyengébb formában – jelen lévő ősi vér, ami segítségével a hordozója különféle kisebb-nagyobb csodás dologra lehet képes. Az ősi vér hordozói – vagyis az Ősvérűek – közül az egyik távolról képes megérezni dolgokat, a másik szellemekkel tud kapcsolatba lépni, vagy más hasonló – néha a vásári csalóktól alig komolyabb, alig valóságosabb – tetteket véghez vinni. Ilyen Ősvérű Botond is, aki szinte véletlenül szalad bele a zárkózott, igen problémás személyiségű, szárnyát éppen csak bontogatni kezdő önjelölt festőművészbe, Eszterbe, akiben az ősi vér ereje még az ősi isteneket idéző erővel „tombol”. Botond elhatározza, hogy segít Eszternek éledező erejét megismerni, ám ez jóval nehezebb feladatnak bizonyul annál, mint ahogy gondolta. Közben, a történet másik szálán egy huri (angyali örömlány, aki halott szerelmét hajszolja) és egy ifrit (tűzszellem, aki végre saját fizikai testet szeretne és szabadon élni, nem mások rabláncán) próbálja egymást kijátszani, és a saját terveit megvalósítani a másik kárára.

Hamar kiderült számomra, hogy a Vadhajtás az utóbbi évek egyik leginkább ambivalens érzelmeket kiváltó könyve lesz. Adva van egy remek világ, egy jó ötlet, a szöveg olvasása közben egyértelművé vált, hogy a prózával, a szerzői kvalitásokkal sem lesz nagy problémám, olvastatta magát, néhol humoros volt, elég trágárság maradt benne, hogy meggyőzze az alapvetően proli énem, hogy tökös a cucc, amit olvasok. (Különösen azok a részek, mikor a szereplők mondtak valamit, majd a valódi gondolataikat is olvashattuk, ami általában gyökeresen ellentmondott a párbeszédben olvasottnak…) De a szórakoztató részek mellett néhány – igen fontos – dologtól bizony már majdnem a falnak mentem:

Négy nézőpontkarakter, négy háttértörténet, négy személyiség, egy közös metszésponttal. Mindegyikük Baszna vagy Baszik. Így. Ennyi. Eszter Botonddal. Botond Eszterrel és Nasirával (ő a huri). Aziz (ő az ifrit) Eszterrel és Nasirával. Nasira – hát ő mondjuk senkivel leszámítva halott kedvesét, de ő egy topkategóriás pornószínésznői idomokkal megáldott „csodálatos” kefélőgép, szóval őt meg már csak hivatalból is minden mellékszereplő akarja. Most megint moshatom magam tisztára a prűdség árnyékától, de nem az a bajom, hogy mindenki állandóan csak kefél(ne) – esküszöm, hogy a történet filmváltozatát ÖRÖMMEL megnézném (már csak Nasira miatt is) –, hanem, hogy a Szürke ötven árnyalatának fantasy-átiratát olvasom, pedig már az eredetit sem akartam! A könyv fele: paranormális pornó, még véletlenül sem urban fantasy. És akkor is az– bár persze egy kicsit árnyal az eddigi határozott állításaimon –, ha a szexnek sokszor igen is valódi jelentősége van a történet szempontjából. Nasira ugye egyértelmű – de őt fel is mentem minden felelősség alól, olyan jó nő! –, ő kurva aki a testével tudja elérni, amit akar és Eszter mágiájának katalizátora a szex, neki muszáj dugnia, hogy alkotni, varázsolni tudjon. Értem! De ez nekem sok volt, személy szerint egy rövid idő múlva már untam ezeket az ulpiusos részeket, noha biztos vagyok benne, hogy egy NAGY RAKÁS olvasónak éppen ezek lesznek majd a kedvenc jelenetei. Ízlések és pofonok, ugye.

Nézzük meg a négy főszereplőt, de tekintsünk el a szextől egy kicsit, már amennyire sikerül. Botond: egy végtelenül unszimpatikus, saját magába szerelmes bájgúnár – személyiségfejlődés azért van a könyvben –, minden olyan fordulatnak örültem, amikor nem az elképzelései szerint alakultak a dolgok. Eszter: egy másik végtelenül unszimpatikus szereplő, akinek eleinte is csak fenntartásokkal kellemes személyisége csak még tovább torzul, ahogy felfedezi magában egyre növő erejét, míg a végére igazán bicskanyitogató nőszeméllyé válik. Nasira: a huri karaktere érdekes és egyedi volt már csak annak a csavarnak köszönhetően is, hogy nem voltak érzelmei, neki lehetett „drukkolni”, hogy valahogy jól keveredjen majd ki a történetből, bár érzelmi analfabétasága miatt olyan dolgokat csinált meg gond nélkül férfitársainkkal, ami nem tüntethetné fel igazán jó színben őt sem. (De hát ugye ő a Jó Nő, szóval…) Aziz: ő igazi kaotikus szellem, aki SOHA nem törődik SENKI mással, csak az számít, hogy neki valami haszna legyen az adott dologból. Az ő motivációjával igen egyszerű volt számolni, igazi seggfej. Őt kedveltem. Mivel a magyar – eleinte – a magyarral pörgött, az arab pedig az arabbal, ezért a két történeti szál nem okozott azonos izgalmakat, hiszen konkrétan az „utálatos” Botond-Eszter párost legszívesebben hagytam volna a fenébe.

Nos, eddig keményen szapultam a regényt – az én szempontomból hiszem, hogy nem igaztalanul –, de aztán jött a fordulat. A szexözön hirtelen elapad, illetve befogadható szintre csökken, és a könyvből pikk-pakk Horror lesz. Nem is valami langyi szar, hanem igazán komoly szintű. Spoilerek nélkül annyit elmondhatok, hogy a történet nem olyan irányba folyik tovább, amit az addigi események alapján vártam tőle – ami igen Nagy Öröm volt –, hanem nagyobb léptékűvé, epikusabbá válik. Már ez a váltás elég volt, hogy elkezdje MEREDEKEN felfelé húzni a regény értékelését, de az igazi változás bennem akkor kezdődött meg, amikor az egyik (ha nem Az) utolsó szexjelenet olvasása során majdnem kidobtam a taccsot. Gondolhatjátok, hogy nem azért, mert túl szexis lett volna… Igen kiváló irodalmisággal, megkapó képekkel, érzékletesen mesélte el a szerző azt a külső és belső metaformózist, amin a szereplő átment éppen. Na, körülbelül onnantól szerettem meg a regényt! Elsősorban már nem is a bosszantó dolgaira emlékszem vissza, mikor a Vadhajtásra gondolok, hanem arra a rohadt nagy váltásra és az utána következő félelmetes részekre!

Mintha két regény lenne, vagy két szerző követte volna el a Vadhajtást, ezért nagyon nehéz megfogalmazni, kinek ajánlhatom nyugodt szívvel. Szerintem a két fele senkinek sem fog tetszeni egyformán, erre fel lehet készülni előre. Nem gondolom, hogy a blogra sokan járnának a sok poreszt olvasók közül, úgyhogy az olvasók idejáró részét nézem, és azt mondom, hogy azoknak ajánlom közülük, akik szerint hülye vagyok, hiszen a szexről még olvasni is csak jó lehet, és persze főleg azoknak, akik a mozgalmas, filmszerű rém-könyvekre buknak. (Az tuti, hogy a 18-as karika jár neki!)

Dave Duncan (1933 -)

2013-ban a Delta Vision Kiadó új szerzőt mutatott be a hazai nagyközönségnek, a skót születésű Dave Duncan személyében. A Kanadában lakó író fent nevezett könyve A Király Pengéi sorozat első része, Az aranyszín lánc volt, ami látszólag egy tizenkettő-egy-tucat, kvázi-középkori, kardos-boszorkányos fantasy, amitől ráadásul még az igen gyalázatosra sikeredett borító is csak elrettenteni tudja a reménybeli olvasóit, de megfogni magának semmiképp. Pedig 2013-ban Az aranyszín lánc volt az egyik – ha nem A – legjobb, leghangulatosabb epikus fantasy könyv, amit volt szerencsém elolvasni.

A Király Pengéi egy olyan testőrgárda, amelynek tagjai jórészt kitaszítottakból, árvákból verbuválódnak, és kiképzésük végén páratlan kardforgatókká válnak. Ekkor a király egy mágikus rituálé segítségével magához – vagy bárkihez, akihez kedve szottyan – köti őket egyenként, és onnantól nem lesz szükségük alvásra, saját testi épségükkel mit sem törődve óvják védencüket minden veszélytől. Ez a kötés eltéphetetlen, megkérdőjelezhetetlen és egészen addig tart, amíg a király fel nem oldozza az őrt, ami tíz év után szokott bekövetkezni, hiszen addigra a testőr úgyis veszít már halálos képességeiből, és az új Penge-generáció különben is türelmetlenül vár már a sorára. A „robotmódba” kapcsolt Pengék a kötelesség és a szabad akarat hiánya miatt nem ritkán kerülnek olyan morális választás elé, amiben szinte lehetetlen jól választani, vagy ha nem is lehetetlen, de a választás valamilyen káros hatással jár – és általában az életébe kerül.

Hát ez meg mi a fene?

A Tűzföldek ura a trilógia második része, ám a szerző a történetmesélés rögösebb útját választotta, és a sztori nem Az aranyszín lánc után folytatódik időrendben, hanem azzal párhuzamosan, jórészt új szereplőkkel a középpontban. Az aranyszín láncúgynevezett életút-regény, a főszereplő, Sir Durendal egész életét felöleli, míg a második részben Sir Durendal – nyúlfarknyi szerepében – nagyjából negyven éves, és az események sokkal inkább Penge-társára Sir Darázsra és annak barátjára, Rablóra koncentrálnak, akik a kalóz-birodalom, Baelmark (a „vikingek”) nevében öldöklő háborúba taszítják a chiviali királyságot (a „franciákat”, már csak a Dumas-könyvekbe illő Pengék miatt is).

Erről már nem is beszélve...

A két regény tehát külön-külön is egész, egyaránt élvezhető akár az első rész olvasása nélkül is – hogy erre miért vetemedne valaki, azt mondjuk nem tudom –, de a trilógia egyben egy igazán nagy, epikus történetet ad majd ki. A könyv előszavában Duncan előzékenyen felhívja a figyelmet arra, hogy a két kötet eseményeiben látszólagos ellentmondásokra bukkanhat a figyelmes olvasó, amiket majd csak a harmadik kötet fog megmagyarázni!

A könyv nagy erénye, hogy az intrikus részek egyenértékű minőséget képviselnek az akciókban, világi kalandokban gazdagabb részekkel. Szerencsére a karakterfejlődés ezúttal is töretlen, a két főszereplő folyamatosan érik, változik nem csak a telő idő miatt, hanem az események hatására is. A regény nem lineáris. A két Penge-jelölt történetével nyitunk, amit hamarosan felvált Rabló visszaemlékezése apjára, ami a teljes szöveg felét is simán kiteszi. Közben néha vissza-visszaugrunk Rabló jelenébe, majd egyszer csak valóban elkezdődik hőseink kalandja is – a könyv közepén. Ez a furcsa, ide-oda ugráló elbeszélési mód már az első kötetre is jellemző volt, gyanítom a harmadik is hasonlóan „kaotikus” lesz majd. A sorozatban központi szerepet kap az elementáris mágia, ami egyedi és jól kitalált. Nem nyomja el a történetet a csodái sorával, hanem finoman beleépül abba és erősíti azt. A cselekmény pedig a mágia ellenére is roppant reálisnak, majdhogynem „hihetőnek” hat, ami újabb pozitívum.

A szerző kiváló – sokszor humoros, néha véres és majdnem mindig komor, sötét – stílusa nélkül azonban ez a sorozat lehet, hogy valóban átlagos lenne csak, így azonban kötelező olvasmány a fantasy-t olvasók számára, ami egyetlen rajongó polcáról sem hiányozhat. Dave Duncan méltán említhető együtt Robin Hobbal, George R. R. Martinnal, Glen Cookkal, vagy David Eddingssel. Még nincs megbízható információ arról, hogy a trilógia harmadik része, A Kardok Ege mikor is fog megjelenni – remélem nem kell újabb két évet várni rá! –, de természetesen az a kötet is várólistás, a sorozat pedig még mindig abszolút kedvenc. Sok ilyet kérek még! Szerencsére van rá esély, hogy a harmadik rész után is kedvenc Pengéimmel maradjak még jó ideig, hiszen Duncan még két trilógiát írt, ami ezen a világon játszódik.

Idén is megrendezésre került a Könyvhét, amire szombaton mi is kijutottunk szerencsére, ahonnan rengeteg szép új könyvvel és élménnyel tértünk haza. Elkövettük ugyan azt a stratégiai hibát, hogy kisgyerekkel látogattunk ki, akit a könyvek még finoman szólva sem kötöttek le egy pillanatig sem, szóval emiatt - és a forróság miatt - nem tudtuk annyira felhőtlenül érezni magunkat, de azért mindent megpróbáltunk. Sikerült is találkozni néhány kiadó kedves (és/vagy igen fáradt) munkatársával, akikkel már évek óta tartjuk a kapcsolatot, de a személyes találkozók azért elég ritkák köztünk. Annak, hogy most ilyen téren is sikerült kicsit faragni a lemaradásból, még az új könyveknél is jobban örültem, igaz olyan pörgés volt minden stand környékén, hogy van akivel csak lepacsiztam és már mentünk is tovább, mert ő nem ért rá éppen dumcsizni én meg várakozni nem tudtam a folyton fagyit/lufit követelő apróság miatt. :D Nem olyan beláthatatlan nagy a Vörösmarty tér, mégsem sikerült teljesen bejárni. A középső sorra (Európa és társai) például nem is jutottam be, annyi érdeklődő/vásárló volt náluk folyton, ahogy sajnos az Ad Astra(!!!), Főnix, Ciceró, Móra - gyerekkönyveket is kerestünk ugyanis - standjához sem, sőt, ezeket még messziről sem láttam... :)

Az ekultura.hu-s stábbal azért sikerült vagy két percet beszélni a tűző napon, ami jó érzés volt, és külön öröm számomra, hogy végre tudtam szerezni Moskát Anitától (akit még a többre érdemes Fantazmo.hu-s időkből van szerencsém ismerni) egy igen mesés dedikációt és egy rajzot a Horgonyhely című könyvére. Sajnos Markovics Botond dedikálásának kezdetét már nem volt erőnk megvárni (szerencsére még előtte egy fél mondatot már sikerült beszélnünk, ahogy Kleinheincz Csillával és az Agavés Velkei Zoltánnal is), úgyhogy arról megint lemaradtam, mint ez lassan szokásom, de hazafelé még pont belefutottunk Urbánszki Laci bácsiba, akivel még sosem találkoztunk személyesen. Nála szinte szóhoz sem jutottunk, a nagy ölelések közepette. Látszott rajta, hogy igazi házigazda. Egy hatalmas körmondatban bemutatott a Gold Book Kiadó vezetőjének, lekezeltetett Bán Mórral meg még valakivel, akit szégyen szemre nem ismertem fel. Aztán "sajnos" neki is elkezdődtek dedikálási feladatai, szóval leléptünk.

(A részvételünk az ilyenkor szokásos esti bulin, a Könyvek Éjszakáján sajnos fel sem merült. Talán majd öt év múlva...) :)


Bár nem jutottunk el minden kiadó standjához, de azért sikerült megint megszaladni "kicsit" a vásárlással, és rengeteg könyvvel a hátizsákomban érkeztünk haza. Én főleg fantasyt zsákmányoltam (sci-f/horror/minden más kárára) - jönnek majd a posztok is sorban, ofc! -, míg az asszony legnagyobb zsákmánya a Kossuth Kiadó igencsak jóárasított két öt-ötkilós enciklopédia-téglája lett (persze, hogy már a vásár legelején megvettük és órákon keresztül cipelhettem...) az ELTE Kiadó két távol-keleti témájú könyve mellett, de azok legalább nem voltak annyira nehezek, és persze a gyerkőcnek is zsákmányoltunk mesekönyveket, színezőket, meg fejlesztő-könyveket. Összességében tehát igen sikeres volt a szombat délután, bár hihetetlenül fárasztó. Respekt azoknak, akik a Könyvhét elejétől a végéig ott aszalódnak kint a téren! :)

Raymundus Joannes de Kremer (1887-1964) flamand szerző legismertebb álneve Jean Ray, főleg a francia nyelvű olvasók körében. Rengeteg regény és novella köthető a nevéhez, jellemzően fantasztikus-, horror- és detektív-történetek. Ezek közül a leghíresebb az 1943-ban kiadott Malpertuis, magyarul Kárhozott istenek, amiből 1971-ben filmváltozat is készült Orson Welles főszereplésével. Magyarul a fenti köteten kívül két novellája jelent meg néhány évtizeddel ezelőtt a Galaktika Magazinban.

Jean Ray (1887 - 1964.09.14)

Nem mondanám, hogy a szerző bármelyik aliasa ismerős lett volna, de a kötet promóciójában virító ’a belga Lovecraft főműve’ titulus felfedezése után ellenállhatatlanul beindult a nyálképződésem és mindenképpen el akartam olvasni a rövidke regényt. H.P. Lovecraftéletművének már évekkel ezelőtt a végére értem, de nem hiába tartják őt a gótikus horror-történet mesélés nagymesterének, néhány írása abszolút kedvencem marad örökre. Mit tudhatott ez a számomra totálisan ismeretlen író, hogy regényét egyenesen a Nagy Ő-höz hasonlítják? Ezt kellett kiderítenem.

A történetről vázlatosan annyit írok csak – bár elég hamar egyértelművé válik majd a Fő Fordulat –, hogy egy komor házban él családja tagjaival egy haldokló öreg, cinikus kalandor, aki élete során hatalmas vagyont gyűjtött össze. Végítéletében minden családtagjára életjáradékot hagy, amit addig folyósítanak számára, amíg a háza – vagyis Malpertuis – falai közt él. Az utolsó életben maradó rokon – vagy az utolsó kettő, ha azok nő és férfi megosztásban maradnak életben és összeházasodnak – pedig minden maradék pénz jogos tulajdonosává válik majd. Malpertuis falai közt azonban – gótikus rémregényhez illő módon – mintha kísértetek, ősi titkok, forrongó indulatok rejtőznének.

A történet alapvetően érdekes, a rövid ismertetőből is talán előre megsejthető izgalmakat tartogathatNA, de sajnos végül nem így történik. A négy szereplő szempontjából elmesélt négy rész-történet a végére valóban összeáll egésszé, addig azonban az olvasó a „kínok kínját” kénytelen kiállni. Annyira optimistán, bizakodva álltam a regényhez, hogy szinte arculcsapásként ért, mennyire unalmas és semmitmondó az egész narráció, amit csak néhol, pillanatokra tör meg egy-két érdekfeszítőbb félmondat (főleg a haldokló nagybácsi szájából, szóval a halála után még siralmasabb lesz a helyzet, mint addig). A házban összegyűlő család tagjai olyan sokan vannak, és oly’ érdektelen személyiségek – tisztelet a kivételnek –, hogy nem igazán tudtam még összeszámolni sem, hogy pontosan hányan is jönnek össze az esti vacsora-partikra. Nagyjából egy tucat hullajelöltre saccoltam végül a számukat. Sokat szerintem nem tévedtem.

Lovecraft-i mélységű, a tudatalattira is ható terror? Izgalom? Rémület? Nyomokban sem találkoztam semmi hasonlóval. A szerző saját szavait segítségül véve az értékeléshez: „Az első házbeli kísértet, mely szembe jött velem, a világtól elzártan élő lények örök kísértete: az unalom.” Igaz, ez a mondat legalább a regény kiemelkedő részei közé tartozik, mert értékelem a benne rejlő önkritikát! A horror-faktor jórészt kimerül abban, hogy a regény burjánzó, sötét leíró részeit valahogy megpróbáljuk ébren túlélni. Mondom ezt úgy, jelzem újra, hogy ez a fajta stílus annyira nem áll messze tőlem, és valami hasonlóra – csak valóban élvezetesre! – készültem is. Hogy ezt az írást ki és miért tartotta félelmetesnek – főleg keletkezése idején, a II. világháború poklában… –, az bevallom, nekem örök rejtély marad. Gondolom elsiklottam valami hatalmas, mély, misztikus mondanivaló mellett, de valahogy nem éreztem most a késztetést, hogy a görög istenek mitológiájába mélyebben beleássam magam a kelleténél és rájöjjek az esetleges rejtett mondanivalóra – már ha volt egyáltalán. Szeretni akartam, de ez nagyon nem jött össze most.

Ezzel együtt annak örülök, hogy a Metropolis Media próbál igazán egyedi olvasnivalókat is kínálni az olvasóknak, de a Kárhozott isteneket csak olyanoknak tudom ajánlani, akik nem az intenzív terror-élmény miatt választanák, hanem a színvonalas próza és a masszív, érzékletes leíró részek miatt, amik kétség kívül azért megtalálhatóak benne.

Patrick Rothfuss (1973-)

Nagy rajongója vagyok Rothfuss könyveinek, szerintem az átlagos fantasy szerzők fölé tornyosul magasan, ha a regények irodalmi minőségét nézzük. Azokat is megértem, akik viszont fanyalognak, és azt hangoztatják, hogy regényei „semmiről nem szólnak”, eddig – A szél neveés A bölcs ember félelme– kétezer oldalnyi konfliktusépítést, hangulati alapozást kaptunk csak és Kvothe kalandjai igazából még el sem kezdődtek. Én egész egyszerűen imádtam mindkét részt és tűkön ülve várom a trilógia harmadik részét, ami csak nem akar megjelenni. Ezért is volt nagy öröm, mikor a GABO Kiadó bejelentette, hogy idén kiadja a Királygyilkos-krónikák univerzum két-és-feledik részét A szótlan tárgyak lassú szemlélését, aminek központi alakja ugyan nem a tűzhajú bárd (vagy mi a csuda), hanem a regények egyik mellékalakja, Kvothe lelki sérült „barátnője”, Auri, akivel a főhős kellemes éjjeleken a tetőkön és elfeledett helyeken mászkálva fut nagy néha össze. Mit érdekelt engem a nézőpontváltás és hogy a regény maximum kisregény, hisz alig 160 oldal! Ide vele, de rögtön!

Az első nyomra – ami arra intett, hogy kicsit óvatosabban közelítsek a regény felé –, rögtön a szerzői előszóban rátaláltam. Egy furcsa írást ígért Rothfuss, aminél biztos benne, hogy sok rajongónak nem fogja elnyerni a tetszését, az új olvasóit pedig kifejezetten kéri, hogy ne ezzel a kusza történettel kezdjék az ismerkedést munkásságával. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez nem valami gyenge reklámfogás, hanem maga a kőkemény igazság! Ki merem jelenteni, hogy ehhez hasonló könyvet sem olvastam még, de azt már nem tudom ilyen egyértelműen kijelenteni, hogy szeretnék-e még többet. A prózával semmi gond a világon, a Rothfusstól megszokott magas minőség, tökéletes Bihari-fordítással párosítva. Egy nagy csomó nyelvújításra alkalmas, játékos szóval dúsítva, ami miatt nagyon jó volt olvasni a művet. Aztán… hát, ennyi…

A történet annyi, hogy Auri, a megszállot feng-shuis lakberendező/dekoratőr, az Egyetem alatti termekben, szobákban, elfeledett kazamatákban (vagyis Odalent) lakik hosszú évek óta. Nem beszél senkivel, egyedüli barátai az elhagyott, tönkrement – és általa újra meglelt, felfedezett – kacatok, amiknek ő keres megfelelő helyet, ahol az adott tárgy boldogan megpihenhet. A Fentiekkel egyetlen kapcsolata Kvothe, akivel hetente egyszer találkozik és akkor meghallgatja, hogyan zenél neki a fiú. Auri nem egy hétköznapi lány. Lelke sebzett, érzelmi intelligenciája átlagon felüli. Számára a limlomok élőlények, sértődékenyek, hallgatagok, kedvesek, mind egyéniség, amiknek kedvére tenni kötelessége – Jó, Rossz, Tevékeny, Kereső, Találós, Mély és más, hasonlóan megnevezett napokon egyaránt.

…és Auri száz-oldalakon keresztül cipeli a meglelt tárgyakat egyik helyről a másikra. Olyan helyekre, amiknek neve sincs, pukkancs, titkolózó helyekre és meleg szobákba, a Darálóba, a Válogatóba, a Köpönyegbe és vissza. Amikor pedig pótolnia kell a szappankészletét, az ebben a regényben már az „őrült kalandok” szintje, hiszen el kell dönteni, vajon babérvirág kerüljön bele és levendula vagy esetleg alma is. (Á, alma az nem, attól már túlságosan is Érdes lenne…) És mindezt félhomályban, néma csendben (nincs a könyvben egy szem kiejtett szó sem), egyedül.

Írd és mondd, ennyi a könyv (nekem). Nincs benne párbeszéd, bonyodalom, rendes történet vagy cselekmény. Semmi, csak valami éteri hangulat és egy szánandóan kedves szereplő, és annak mindennapi életének költői bemutatása. Maga Rothfuss – az Utószó szerint legalább is – sem gondolta, hogy ez a történet átmegy a kiadói rostán és valaha megjelenhet, inkább stílusgyakorlatnak vagy az asztalfióknak írta, de úgy tűnik, vannak olyan kiadók és olvasók, akik vevők még a valóban újszerű dolgokra. Hogy A szótlan tárgyak lassú szemlélése jó könyv-e vagy sem, azt nem is merészelném még megtippelni sem. Olvasás közben egyszerre tetszett is nagyon a merészsége, különcsége és egyben untam is, mert tényleg a világon semmiről nem szólt. Annyi biztos, hogy örültem volna, ha egy kevéske történet azért került volna valahonnan bele. (Igaz, tudom – szintén az Utószóból – olyan könyveket, amikben van történet is, már több milliót írtak, könnyen találok köztük olyat, ami igazán tetszeni fog majd.) A „művészlelkűek” – és főleg a csajok – szerintem imádni fogják. A kiadvány maga egyébként igazán tetszetős, belül számtalan grafikával van felturbózva a szöveg. (A kedvencem a kilencfogú fogaskerék volt, mikor még csorbájával felfelé állt…) He-he-he! ;) OMG! :D