![]()
Biztosan (vagyis talán) emlékezetek még rá, hogy december végén írtam
Vlagyimir Vasziljev S.T.A.L.K.E.R.-univerzumban játszódó kötetéről, a
Halálos zónáról, ahol említettem az azóta nevezetessé vált hibát, miszerint a könyvből véletlenül kimaradt a teljes
21. fejezet. A kiadó azóta letölthetővé/elérhetővé tette a regény immár javított, teljes változatát elektronikus (prc, epub és mobi) formátumban. [
IDE KATT A VÁSÁRLÁSHOZ!] Mindez azonban nem megoldás azoknak, akik egyébként nem tervezték az e-verzió megvételét a már meglévő papír alapú változatuk mellé.
Nekik nyújt alternatív megoldást egy olvtársunk - aki a S.T.A.L.K.E.R. PC-s játékok kiegészítőinek (
modjainak) egyik magyarítója - által elkészített fan-fordítás, amit volt kedves a köz javára felajánlani. A "fan" jelzőtől pedig ne ijedjen meg senki, hiszen valójában igencsak profi munka, ami a hivatalos változattól - ha mástól esetleg nem is, de - az informatív lábjegyzetek miatt még jobb is! (Remélem, a későbbiekben megjelenő S.T.A.L.K.E.R. könyvekben már hivatalosan is találkozhatunk (a papír változatban is) majd hasonló jegyzetekkel.)
A tovább mögött olvasható - kinyomtatható és a regény hátuljába elraktározható - az a sokaknak nagy bosszúságot jelentő, fránya
21. fejezet.
Ennyit tudok segíteni. :)
Köszönjük a fáradozást!Huszonegyedik fejezet
– Hát így – nézett Taranyenko a kis képernyőre bosszúsan ráncolva homlokát.
Leült, komótosan kikapcsolta és tokjába tette a készüléket. Rápillantott a mellette ülő Szivercevre.
– Ványa! Te ugye ismered a Poloz nevű sztalkert?
– Ismertem – morogta Szivercev. Már tudta, mit fog hallani. – Akár azt is mondhatnám, az asztalom mellől tűnt el.
Taranyenko nagyot sóhajtott:
– Elbúcsúzhatsz tőle… bár csak lélekben. A Yantar
mögött megtalálták a testét.
– Vérszívó
? – kérdezte keserű grimasszal Szivercev.
– Igen, az a Kex nevű sztalker talált rá ma dél körül.
– Ég veled Poloz – motyogta sötéten Szivercev.
Ha volt is valami remény, az már az első néhány nap elmúltával szertefoszlott. Tegnapelőtt óta Ványa már szinte várta ezt az üzenetet. Azt tudta, ha valamelyik sztalker megtalálja a holttestet, azonnal jelenti a hálón.
És most itt is van.
Ekkor Taranyenko hirtelen Szivercev füléhez hajolt és szokatlan hangon, halkan mormogta:
– Tudnod kell, hogy Poloz is a duplikátort kereste, ahogy a korábban eltűntek is.
Szivercev lopva Taranyenko szemét figyelte, próbált rájönni, hogy új főnöke miért osztotta meg vele ezt az információt. Ellenőrzés? Provokáció? Amennyire tudta, korábban Maxim nem beszélt neki a duplikátorról. Viszont nagyon is jól emlékezett Pokatyilov figyelmeztetésére az óvatlan fecsegés következményeiről.
A duplikátorkörüli játék egyre bonyolultabbá válik. Az biztos, hogy Pokatyilov erre vadászik. Úgy tűnik Taranyenko is. Az is tisztán látszik, hogy ezek ketten bár látszólag összedolgoznak, egymást is ki akarják játszani, ha módjukban áll. És mi lesz a vége ennek az egésznek? Megdupláznak valamit?
– Mit tudsz róla Ványa?
– Polozról? – kérdezte komoran Szivercev.
Taranyenko dühösen összevonta szemöldökét.
– A duplikátorról!
– Tudom, hogy erre vadásznak… ahogy néhány sztalker is. Azt is tudom, hogy közülük heten azonos körülmények között vesztek oda és a nyolcadik – szegény Grinya – valami fatális tévedés miatt szintén ennek lett az áldozata. Ennek alapján úgy gondolom, valami nagyon értékes dolog lehet.
– És még?
– Ez minden – vallotta be Szivercev és két ujjával orrnyergét masszírozva ismét Taranyenko szemébe nézett. – Azt, hogy pontosan mi is ez, hogy néz ki, mekkora, nem tudom. A megnevezése alapján azt gondolom, képes megduplázni, vagy lemásolni valamit.
Taranyenko sokáig meredt rá némán. Úgy tűnt megpróbálta felmérni, vajon Szivercev tényleg olyan egyszerű lélek, milyennek látszik.
Nézz, csak nézz.– gondolta hirtelen támadt keserűséggel Szivercev. – Törd csak a fejed, valaha kutató voltál, most meg már vezető adminisztrátor. És mint általában az ilyenek, te is a nagy nyereményre vadászol.
– Ványa – fordult felé halkan, de határozottan Taranyenko. – A csapatunkban a duplikátorról csak ketten tudnak. Te, én és senki más. És nem is kell róla tudnia senkinek. Rendben?
– Rendben – rezzent össze Szivercev. – Bár jobban szeretném, ha én sem tudnék semmit.
– Arról már lekéstél – vigyorodott el Taranyenko. – Már tudsz…
– A fenébe – jajdult fel Szivercev, és majdnem leesett a padról mikor a terepjáró az egyik kísérő katona kézjelére nagyot fékezve megtorpant.
Taranyenko fülét hegyezve fordult a képernyő felé. Előttük, majdnem pontosan a jármű nyomvonalában egy kékes ködfelhő lebegett. Kicsi, nagyjából 10 méter átmérőjű és talán két emelet magas. A felhő belsejében időnként apró villámok cikáztak. Az egyik harcos úgy 15 lépésnyire állt tőle, kezét figyelmeztetően felemelve, óvatosan figyelte.
– Ahogy látom ez egy méretes „elektra”
anomália – mondta hangosan Taranyenko.
Az őrség menetparancsnoka kiszólt rádión az embereinek:
– Csak nézzétek meg alaposan, mert elég szokatlan. Nyikolajics, állítsd be a felvevőt aztán ha a srácok is kigyönyörködték magukat, megyünk tovább.
– Mitől lenne egy „elektra” szokatlan – morgott makacsul Taranyenko. – Egyszerű kondenzátor.
Ez látványosan be is bizonyosodott, amikor ez egyik katona sztalker távolról beledobott valamit a ködbe, aminek a közepén intenzív kék villanás fénylett fel, amelyet káprázatos, majdnem vakító fehér villámok követtek, sokkal fényesebbek, mint az addigiak – egyszer, kétszer, háromszor. Majd a „ködpamacs” szép lassan visszatért a korábbi derengő állapotába.
– Kísérleteznek – horkant fel Taranyenko. – A Zóna bölényei.
– Ez egy ilyen munka – vágta rá a menetparancsnok – vigyázunk a kutatók seggére és megsülünk, ha úgy kívánják.
– Ha ti megsültök – jegyezte meg morcosan Taranyenko –, akkor mindannyian úgy járunk. Ilyesmit senki sem kérne tőletek.
Pár perc múlva a katonák vezetője tényleg megadta a jelet az indulásra. A jármű előbb körülfordult az egyik lánctalpon, majd határozottan jobbra tartva araszolt előre.
Újabb fél óra múltán előttük magasodott a tábor – a régi vadnyugati erődök modern változata.
– Nu Ványa – mondta Taranyenko szinte vidáman –, üdvözöllek Yantarban! A tábor biztonságos, amíg kipakolunk nézz körül, ismerkedj, de engedély nélkül ne nyúlj semmihez. A fegyvered hagyd a páncélosban, a táborban nem szeretik, ha valaki puskával szaladgál.
– Érthető – bólintott Szivercev.
Amúgy is be akarta járni a tábort. Hisz tulajdonképpen ez is a Zóna.
Meglepetésére a táborban nem volt túl sok látnivaló. Egy kis terület a sebtében felhúzott épület előtt, a körülötte lévő üres sávot állig felfegyverzett, nehézpáncélos harcosok őrizték. Sok harcos. Egy kutatót sem látott – valószínűleg nagyon elfoglaltak. A laborból sem jött elő senki aki körbevezette volna, így negyedórányi céltalan téblábolás után Szivercev visszament a járműhöz, ahol már majdnem befejezték a rakodást.
Rögtön megjelent Taranyenko is. Arckifejezése komoly feszültségről tanúskodott, az első perctől a ki- berakodó katonákat irányította, hébe-hóba idegesen az órájára pillantva.
Ahogy a rakteret lezárták és Horvin úr, meg a vörös képű Petrovics helyett két másik kutató ugrott be a járműbe, Taranyenko elment a helyi vezetéssel tárgyalni, de ez is csak pár percig tartott.
– Ványa, szállj be gyorsan. Máris indulunk! – mondta ahogy visszaért.
Szivercev engedelmesen bemászott és leült a régi padra a fegyvere és táskája mellé. Taranyenko közben kizavarta a hat kísérő katonát a „dohányzóba”, a jármű tetejére, leült a helyére és parancsot adott az indulásra.
Kihajtottak.
Így, hogy a kíséret is a páncéloson utazott, sokkal gyorsabban haladtak. Taranyenko anélkül, hogy egy pillanatra is lazított volna, kiterítette a kezében lévő A3-as laminált térképet. Szivercev gyanította, hogy a menetparancsnok ismét a vezetőfülkében ül. A páncélosban a sztalkerek nem aludtak, ha megláttak valami érdekeset, egymásnak mutogatták és ha valami veszélyesnek látszott, akkor a terepjáró megváltoztatta az útvonalát. Odakinn a Zóna alig változott, csak a látómezőbe kerülő épületek mutattak némi változatosságot. Némelyik egész jó állapotban volt, de nagy része többé-kevésbé összedőlt, lepusztult. Aztán a távolban egy magas betonkerítés magasodott fel; Kolja a vegyész nyomatékosan odasúgta Szivercevnek: Agroprom!
– majd visszafordult tabletjéhez.
A Zóna látképe monotonul ismétlődött, Taranyenko és a többiek el voltak foglalva, így nem meglepő, hogy Szivercev figyelme elkalandozott, és saját gondolataival foglalta el magát.
Először kicsit hüledezett a kollégái életén a kutató táborban. Majd ellentmondásos gondolatok foglalkoztatták az életéről, hogy lesz az után, hogy teljesítette a szerződését és visszatér Cserepovecbe a szülővárosába. Végül visszatért a duplikátorhoz.
Milyen csoda rejtőzhet emögött a név mögött. Az biztos, hogy nagyon értékes lehet, ha egy Pokatyilov kaliberű cápát ennyire érdekel. Az ekkora halakat elsősorban a pénz, a rengeteg pénz érdekli és az a hatalom, amit ezért a pénzért meg lehet szerezni. Természetesen Pokatyilov is először beszerzi a dolgokat, de a megfelelő haszon eléréséhez szüksége van a folyamatos utánpótlásra. Más szóval persze, hogy a relikviákérdeklik, de még inkább azok, akiktől hozzájuthat ezekhez, a sztalkerek, akik újra meg újra szállítanak neki. Meg a duplikátor
. Lehet, hogy relikviákat is képes megduplázni? Jelentkezik nála egy sztalker, aki kihozott a Zónából egy „iránytűt” vagy egy „sötét ékkövet”, ezek rendkívül ritkák. Megveszi, használja a duplikátort és tadaaam! máris két „iránytűje” vagy „sötét ékköve” van… Szivercev érezte, hogy homlokát kiveri a hideg veríték.
Duplikátor!Hisz a válasz olyan egyszerű! Benne van a nevében! Egy holt dolog, nem élőlény, egy tárgy, ami képes bármit lemásolni! Azt hiszem, nem szükséges, hogy az relikvia legyen (bár egy mesés árú darab nem ártana), bármi lehet. Pénzkötegtől az aranyig. A revolvertől a mobiltelefonig. Bármivel behelyettesítheted.
A legegyszerűbb és ezért a legvalószínűbb magyarázattól Szivercev szinte rosszul lett. El lehet képzelni, egy ilyen tárgy körül mekkora hatalmi harc törne ki. Lángba borítaná a világot. És a hány gyalog tűnne el végleg a tábláról közben. Gyalogok, mint Szivercev.
És hány gyalog tűnt már el eddig is a tábláról…
Jól van Ványa– mondta magának Szivercev – Nyugodj meg. Lazíts. Ezt jól végiggondoltad. De most azt találd ki, mit teszel, mielőtt akár csak az ujjad is megmozdítod, csak gondolj a duplikátorra. Ne moccanj, még csak rá se nézz –, Isten őrizz, még azt gondolná, hogy ellene akarsz szegülni. És akkor a büntetés gyors lesz, rövid és kegyetlen. Minden lépés következményeit végig kell gondolni. Figyelembe kell venni, hogy a tetteid és motivációid mit mutatnak kívülről nézve. Ha jól játszol, túléled, még ha nem is nyersz rajta semmit, csak elkerülöd, hogy még nagyobb szarba kerülj. Ennyi és nem több. Akik veszélyesek rád, azoknak egy lövés semmiség. Vagy még annyi sem kell, egyszerűen itt hagynak a Zónában elpusztulni.
Szóval Ványa a következő lépéseidet a legnagyobb óvatossággal tedd meg. Süsd le a szemed, már nincs visszaút…
És Szivercev úgy döntött, hogy az elképzeléseit jobb ha megtartja magának, Úgy tűnik, minél kevesebbet tud valaki, annál jobb. Ez ősi igazság…
Még mielőtt elérték volna az Agráripari Kutató Intézet szürke épülettömbjét, elfordultak. Ez után hosszú ideig a vasút mellett kúszott a páncélos, majd egy jobb kanyarral nyugat felé fordult. Még mindig elég gyorsan mozogtak, de ahogy egyre távolabb kerültek a kutatók táborától, a kíséret harcosai le-leugrottak a járműről, hogy felderítsék az utat.
Kis idő múlva a páncélos egy jó állapotú aszfaltútra jutott, amin tovább rohant nyugat felé. Az aszfalt csík bal oldalán. Úgy egy kilométerrel odébb Szivercev átélte első kalandját a Zónában, szerencséjére szerepe a nézőére korlátozódott.
Az őrök a páncéloson egyszerre kezdtek kiabálni, szinkronban kapkodták a levegőt és valahová balra gránátokat kezdtek lődözni. Majd rákezdték a toronygéppuskák is (ikergéppuskák természetesen). Ezek igen hangosan szórták az áldást. Érthető, párban dolgoztak.
Szivercev reflexszerűen átugrott a baloldali üres padra és rátapadt a legközelebbi ablakra és kinézett rajta.
A sűrű, fehéres füstön át egy nagy lényt látott, hatalmas kerek test és két vastag láb. A feje és a mellső végtagjai nem látszottak. Egy másodpercre rá még egy robbanás, egy földgejzír tört az ég felé és amikor az opálos füst kissé feloszlott, világossá vált, hogy a lény a földön fekszik, sérült lába rázkódik. Szivercev azt is észrevette, hogy a lény egyik lába leszakadt.
– Ennyi! – ordított fel a menetparancsnok. – Mindenki figyeljen!
Az őrök nyugtázták a parancsot.
– Balra valami kisebb is rejtőzik – hangzott a vezetőfülkéből – Hét jel. El ne aludjatok!
A páncéloson biztos, hogy senki sem alszik és határozottan nem is fog.
Bioszkennert használ– állapította meg Szivercev. – Ilyenem nekem is van a PDA-ban csak hordozható. A terepjáróban természetesen egy beépített verzió lehet, sokkal erősebb.
– Jól vagy Ványa? – kérdezte mosolyogva Taranyenko. – Mindent láttál?
– Épp eleget – szakadt el Szivercev az ablaktól. – Valami helyi tyrannoszaurusz hatalmas lábakkal.
– A tyrannoszauruszok útja – húzódott Taranyenko vigyora még szélesebbre. – Beazonosítottad a dögöt?
– Pszeudogigászra
tippelek – mondta Szivercev. – Nincs más ekkora.
– Ott a pont – bólintott a főnöke. – Ez a legnagyobb. Plusz egy a megfigyelésért és a pontos elemzésért!
– Ay-Ay Sir! – tisztelgett viccesen Ványa Taranyenkónak a kitüntetésért. – Muszáj volt ennyire szétlőni a testét?
– Abszolút.
– Egy puska nem elég?
– Talán egy elefántölő. De a láb ízületeit kell ellőni, az a legérzékenyebb pontja. Ha egy tucat puskából kapja, akkor igen, el lehet intézni gránátvető nélkül is. Meg ugyan nem öli, de megállítja. És ez az, amire szükség van. Megrázza a farkát, leül. De jobb, ha nem mész a közelébe, mert hihetetlenül gyorsan regenerálódik. Ha sikerül felborítani, akkor vége, mert az éhség nem kíméletes.
– Kutyák – hallották a figyelmeztetést. – Rengeteg!
– Látom – mondta a menetparancsnok – Az elsők a döghöz tartanak, a többi követi őket.
– Igen, csirkehúsra fáj a foguk – mondta lustán az egyik katona. – Később meg jön a bot.
– Jó étvágyat hozzá – mondta a menetparancsnok, majd elhallgatott.
– Ennyit a tyrannoszaurusz regenerációjáról – mosolyodott el Szivercev.
– Így is jó – válaszolta Taranyenko, a térkép fölött, amit kissé lejjebb eresztett ismét. Majd hangosan a sofőrhöz és a menetparancsnokhoz fordult: – A régi ellenőrzőpontnál megállunk!
– Egy anomália van a közelében, – jelezte az őr, aki korábban csirkének nevezte a peszeudogigászt. – A bejáratnál lóg le a vezetékről a pokolba. Új és sűrű.
– Akkor az ablakon megyünk be – zárta le Taranyenko. – A másik oldalon is van?
– Nem látszik.
– Ablak?
– Még az sem látszik. Semmi gond, ha lesz valami, szólok.
– Jól van – mordult Taranyenko és leeresztette a térképet.
A terepjáró egy darabig előre tartott, majd lelassult, előbb elfordult, majd körbefordult, mint már korábban is aznap, végül mozdulatlanná dermedt. A képernyőn megjelent egy rendőrségi ellenőrzőpont kétszintes épülete, olyan, amilyeneket a XX-XXI. század fordulóján emeltek mindenfelé. A jobb oldalon a torony falát alaposan benőtte valami vöröses borostyán szerűség, amitől a vezetékek nem is látszottak. Szivercev rájött, hogy ez egy mutáns növény, ami anomália is egyben, vagyis egy újabb törzs igyekszik elpusztítani mindazt, amit az emberek a második katasztrófa, a Nagy Kitörés után közvetlenül építettek.
– Balra ablak – mondta az őr.
– Nyikolajics, bemész? – kérdezte a menetparancsnok.
– Igen, a második szintre – válaszolt Taranyenko.
– Még valaki?
– Csak egy – válaszolta gondolkodás nélkül Taranyenko és Szivercevhez fordult –, Ványa, gyere velem.
Szivercev visszanyelte a gombócot a torkából és bólintott.
– Kutnyij. Készülj! – szólt a menetparancsnok. – Te leszel a kísérő, a többiek addig alaposan körülnéznek.
– Jelen!
A kísérők leugráltak a páncélosról.
– A fegyvered ki van biztosítva? – kérdezte komolyan Taranyenko Szivercevet.
Ványa ellenőrizte – igen, a fegyver biztosítója a megfelelő állásban volt.
– Biztosítva – mondta.
– Meg tudod állni, hogy semmi furcsához nem érsz hozzá? – kérdezte Taranyenko. – Majd a srácok fedeznek minket. És a fegyvered tartsd kézben, csővel lefelé.
– Értettem.
– Akkor rendben. – Taranyenko türelmetlenül a képernyőre meredt.
Közben a katonák két csapatra oszolva dolgoztak. Ketten, a huzalról lelógó valamitől távol tartva magukat elmentek a járdán jobbra, a másik keresztül ment az úton az ellenőrzőpont bal oldalára, ahol ismét ketté osztották a csapatot, ketten óvatosan tovább mentek a torony mögött, ketten meg az ablakhoz léptek. Először csak álltak egy másodpercig és figyeltek, majd egyikük bedobott az ablakon egy füstgránátot. Nagy csörömpölés. A katonák először lebuktak, aztán a második is odajött és elkezdte kiverni a bennmaradt üvegszilánkokat a keretből.
Kis idő múlva a katonák jelentették, hogy minden tiszta, a tudósok nyugodtan kiszállhatnak a páncélosból. A búvónyílás teteje szisszenve felnyílt és Taranyenko félretolta.
– Menjünk Ványa, – mondta Szivercevnek. – Lépj a saját lábadon is a Zónába.
Kis lépés egy kis citológusnak– gondolta szomorúan az útszéli porban sétálva Szivercev. – Az emberiség meg bekaphatja…
Kint világosabb volt, mint azt a képernyőt nézve várta volna. De még így is elég lehangoló, homályos, mint a városban. Valamikor a városban is felhőtlen lehetett az ég, dél-keletre gyakran valószínűtlenül kék, de az már rég volt. Szivercev négy év alatt kezdte elfelejteni ezt a színt. Itt az ég középszürke volt. Elkülönült felhők szinte sosem látszanak, mindig a fejük felett lógott egy hatalmas tompa fényszűrő. Furcsa mód a kutatók táborában Szivercev nem figyelt az égre, itt viszont megbámulta.
– Mozgás, Ványa! – hívta Taranyenko türelmetlenül.
Szivercev elindult, megragadta a puska markolatát és a főnöke után ment.
Az ablaknál egy katona várt rájuk; a másik már bent volt az épületben. Először Maxim Taranyenkónak, majd Szivercevnek segített bemászni az ablakon.
– Már körülnéztem – szólt nekik a katona, aki először mászott be az ellenőrzőpont tornyába. – Biztonságos, csak az üveg közelébe ne menjetek, ahol az az égető szöszmösz tenyészik.
– Rendben – bólintott Taranyenko. – Arra van a lépcső?
– Igen. Megtartom. – A katona megfordult és az éles üvegszilánkokon taposva odalépett az ajtóhoz. Szivercev nem tudott ellenállni a köhögési ingernek. A betört ablak ellenére, a fojtogató füst még nem szellőzött ki.
A felfelé vezető lépcsőn semmi érdemlegeset nem találtak. Taranyenko gyorsan körülnézett a szobában, épp csak rápillantott az elhagyott, távoli, halott képernyőkre. A legtovább valamiért az egyik üres sarkot bámulta, ahol korábban néhány bútordarab állhatott.
– Ez van – mormogta magában Taranyenko, majd hangosan azt mondta: – Mindenki! Indulás!
Az ellenőrzőpont épületéből az ablakon át távoztak. Taranyenko egy pillanatra sem állt meg, a járműhöz rohant és beugrott a búvónyíláson. Szivercevnek nem marad más választása, minthogy kövesse a főnökét, mint kutyát a farka. A fedelet lecsukták, a katonák felmásztak a páncélosra és elindultak vissza, kelet felé.
Pár perc múlva elérték azt a helyet, ahol lelőtték a pszeudogigászt. A kutyák körülötte rajzottak, a földön látható véres foltok jelezték, hogy a lábatlan szörny nem adta magát könnyen, amit elért azt összezúzta, amíg volt rá ereje, de a kutyák túl sokan voltak.
Később az út aszfalt szalagja balra fordult észak felé és eltűnt a szemük elől. A páncélos felkúszott a szintén észak felé tartó vasúti töltésre, majd a túloldalon legördült róla és tovább haladt.
Szivercev az újonc érdeklődésével meredt a képernyőre. A Zóna képes volt a fiatal kutatók figyelmét akkor is lekötni, ha semmi érdekes nem történt.
Nos ez hát a Zóna– gondolta Szivercev és mélyet sóhajtott
Todd és Viola – a két fiatal főszereplő – megérkeznek menekülésük végállomására, Menedék városába. Nemezisük, Prentiss Mesterpolgár azonban leelőzte a szökevényeket és hadseregével átvette az uralmat a bolygó utolsó emberi településén. A súlyosan sebesült lányt és szerelmét elszakítják egymástól. Egyéni tragédiájuk azonban eltörpül a gátlástalan hódító, a Mesterpolgárból frissen felkent Elnök közembereket – és az őslakó értelmes fajt – sújtó kegyetlen intézkedéseinek árnyékában. Az igazságtalanságokra a városlakók radikális csoportja – a Válasz – terroristacselekedetekkel válaszol. Kitör a polgárháború, ami könnyen a maradék emberi civilizáció teljes pusztulásával végződhet. A szerelmesek pedig – legnagyobb döbbenetükre – a két ellentétes oldalra kerülnek.
Háborús sci-fi. Kinek szitok-, kinek azonnal a könyvesboltba rohanásra biztató hívószó, én kifejezetten kedvelem az ebbe a tematikába tartozó regényeket. Az első részben történt eseményekből sejthető volt, hogy erre tolódik majd el a trilógia súlypontja, én ezt a lehetőséget valamiért mégsem gondoltam volna komolyan. Teljes meglepetés volt, és bizony nem is örültem neki tiszta szívemből. A gyakorlatilag felfedezetlen bolygó – a nomád élet nehézségei, idegen lények, satöbbi – még rengeteg kalandot tartogatott volna a két fiatalnak, amiről bizony szeretem volna még sokat olvasni. De ez csak az én egyéni problémám, mert egyébként az igen véres és izgalmas harci részek is maradéktalanul működtek. Köszönhetően persze annak az el nem hanyagolható ténynek is, hogy a Zaj igencsak megváltoztatta az egyébként egyértelmű erőviszonyokat.
Hogy mi az a Zaj, ami egyébként a trilógia igazi savát-borsát adja és eddig még nem szóltam róla? Nos, gyakorlatilag gondolatolvasás – néhány extrával kiegészítve. Ezen a világon ugyanis a férfiak minden gondolata érzékelhető, látható mindenki számára, nincsenek titkok, eldugott érzelmek. Mindenki – a Mesterpolgáron kívül – nyílt lapokkal játszik. A nőknek ezzel szemben nincs Zajuk, nem lehet tudni róluk, épp mire gondolnak, ami a titkokra épülő gerilla-hadviselésre különösen alkalmassá teszi őket. Az eddig is elszeparálva, kiközösítve élő nők a további eszkaláció után a nemek harcát indítják el – annak pedig sehogy nem lehet igazi győztese, a kötet tehát igazi kuriózum a háborús sci-fik között.
