Robert Charles Wilson (1953-)

Ha jól számolom, a Misztérium már a hatodik Wilson kötet, amiről ajánlót írok, úgyhogy ennyi közös élmény után már az olvasás előtt is elég pontos elképzelésem volt arról, milyen regényre, milyen írói stílusra számíthatok. A kanadai – későbbi Hugo-díjas – szerzőnek ugyan viszonylag korai műve (a kötet 1994-ben jelent meg) a Misztérium, mégis sokat köszönhet neki. Két Philip K. Dick-díj jelölés után ezzel a művével végre el is nyerte a rangos díjat, ami ezáltal széles körben ismertté tette a nevét a science-fictiont olvasók előtt. Már ebben az írásában is jól megfigyelhető írói eszköztárának egyik legmeghatározóbb vonása – ami úgy tűnik, a kanadai sci-fi „írói-iskola” tagjainak (Wilson, Gibson, Sawyer) sajátja –, nevezetesen, hogy legyen könyvük témája bármennyire is tudományos (vagy akár elvont), a próza maradjon mindig olvasóbarát és közérthető. Ezért aztán ezeknek a könyveknek az olvasása igazi felüdülés, még akkor is, ha adott esetben a témája vagy a mondanivalója igen komoly.

A Misztérium ugyanúgy kezdődik, mint számtalan sci-fi: régészek egy ásatás során azonosítatlan tárgyat találnak, amiről semmit nem tudnak megállapítani, csak két dolog kétségtelen – mégpedig, hogy halálos sugárzást bocsát ki magából, illetve, hogy nem ember által készült. A titokzatos objektumot egy világvégi amerikai kisváros mellé viszik további kutatás céljából, ami a település addigi csendes életét hamarosan fenekestül felforgatja. Az egész város azonban – lakosokkal, technikával, iparral, infrastruktúrával együtt – átkerül egy másik idősíkba, egy alternatív Amerikába, aminek történelme ugyan hasonló az ittenihez, ám lényeges különbségek is akadnak. Az egyik legfontosabb például, hogy a vallás ott sokkal fontosabb szerepet játszik, ráadásul nem is csak a kereszténységen, inkább a görög/római több istenhiten alapul.

„A proktorok tisztelte Isten egy Szuperkupa-döntőhöz hasonlóan zsúfolt panteont kormányzott, amiben Jézus csak egy volt a menő játékosok közül. És ami még ennél is nyugtalanítóbb volt, hogy ezek a magukat kereszténynek nevező emberek igen sokan és igen jól felfegyverzettek voltak.”

Milyen „furcsa” és sajnálatos, hogy az idegen nyelvű regényeket magyarul nem az eredeti megjelenésük szerint olvashatjuk. 2012-ben bombaként robbant – legalábbis remélem! – az új monstre Stephen King könyv, az A Búra alatta hazai könyvpiacon, ami szintén a normális körülmények közül extrém szituációba került kisváros tematikáját dolgozta fel. A hasonló téma és az időben közeli magyar kiadásuk miatt az összehasonlítás szinte adja magát, még ha a két mű keletkezése közt 15 év telt is el. Abban a városka egy búra alá került, ahová se be, se ki nem lehetett menni, s itt is ugyanez a helyzet, csak fordítva: a lakók bárhová mehetnek ugyan, de városuk környéke (és az egész világuk) teljesen kifordult önmagából. Szerencsére, a két regény további hasonlóságai – több nézőpont-karakter, olvasmányos stílus, kisvárosi környezet – mellett azonban lényegi különbségek is akadnak.

Míg a King könyvben az érthetetlen változáson túl az izgalmakat az összezárás miatt kialakult konfliktusok és a feszültség okozza, addig a Misztérium fő kérdésköre pont ennek az érthetetlen változásnak a mibenléte. A regény azt feszegeti, hogy mi van akkor, ha vannak olyan kérdések, amikre nemhogy csak nem ismerjük még a választ – és vélhetően sosem fogjuk megismerni –, de még arra az értelmi szintre sem fogunk soha eljutni, hogy egyáltalán a kérdést meg tudjuk fogalmazni, vagy a kérdés hiányát észrevenni. Azt sem fogjuk soha felfogni, hogy valami egészen alapvetőt nem értünk, nem tudunk. A sci-fi regények elég nagy része foglalkozik ezzel, vagy ehhez nagyon hasonló metafizikai kérdésekkel, és a Misztérium bizony egy közülük. Egyértelmű válasszal ez a könyv sem szolgál ugyan, de világos problémafelvetése miatt remekül alkalmas arra, hogy felfedezzük a bennünk szunnyadó filozófust, és elgondolkozzunk ezen a problematikán.

„Ha valaki elég sokáig és alaposan tanulmányozza a kozmoszt, előbb-utóbb eljut ezekhez a metafizikai kérdésekhez, ahonnan már csak egy lépésre van a vallás.”

A regény velejét ugyan valóban ez a kérdés adja – amit egy fiatal tudós és Nobel-díjas nagybátyja szemszögéből alaposan megvizsgálhatunk –, de Wilsonról nem hiába mondják, hogy ő az egyik legnagyszerűbb kortárs sci-fi szerző, aki nagyon tud mesélni. Jól tudja ő, hogy nem minden olvasót érdekel holmi „unalmas fejtegetés” a világmindenség megismerhetetlen titkairól, hanem vannak, akiket csak izgalmas akciójelenetekkel és kalandokkal, párhuzamos dimenziókkal és legyőzhetetlennek tűnő nehézségek sorával lehet odaragasztani egy könyvhöz. A városka egyszerű(bb) lakóit a nagy kérdés kevéssé izgatja, mivel a vallási fanatizmusuktól elvakult komisszárok vezetésével a nagyjából II. világháború környéki idők technikai szintjén lévő helyi – bárhol és bármikor is légyen ez a hely – katonai erők szállják meg városkájukat. Nem kell tehát kétségbe esni, a kalandok és az izgalom most is garantált, a földhöz jóval közelebbi régiókban is.

A regényről annyit mindenképp meg kell még említeni, hogy a fontosabb nézőpont-karaktereket – a tanárt, a diákot és esetleg még a fiatal tudóst – leszámítva a szereplők elég kidolgozatlanok, sablonosak. Ez főleg igaz az alternatív világ „gonosz” alakjaira, akik mintha csak egy náci háborús filmből kerültek volna oda (vagy mondjuk a Fahrenheit 451 tűzőrségéből). Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, biztos jobb a helyzet a főszereplők esetében, hiszen végletekig kidolgozott szereplőkről az ő esetükben sem beszélhetünk, ez nem az a regény, amit a szereplők érdekes személyiségjegyei vinnének el a hátán. Ettől eltekintve – és igen pesszimista hangvétele dacára/miatt (Olvasója válogatja, melyik a helyes válasz…) – azonban feltétlenül ajánlott olvasmány a kortárs science fiction könyvek rajongóinak épp úgy, mint a műfajjal csak most ismerkedők számára.

Ann Aguirre (nem túl rég...-)

Még tavaly év elején – ITT olvasható bővebben az írónőről és a regény világának történetéről – fejeztem be a Pengeföldek-trilógia nyitó kötetét. Ebben az apokaliptikus világban a tizennégy éves Pikk és hozzá csapódó társa, Fakó az ezer veszélyt rejtő alagutakból a felszínre verekedik magukat, csak hogy rájöjjenek, a Fent még nagyobb megpróbáltatásokat tartogat számukra. A zombik jelentette folyamatos erőpróbák mellett új társakkal ismerkednek meg, akikkel közösen egy még lakott emberi település felkutatásába kezdenek. Az egyébként remek könyv folytatása, a Helyőrség remekül illik az általam mostanában nagy tömegben olvasott ifjúsági művek sorába, ráadásul zombik is szerepelnek benne, szóval alig vártam, hogy megtudjam, hogyan folytatódik a fiatalon felnőtté váló gyermekek kalandja.

A Helyőrségben a négyes új otthonukban, Menedék jól védett és a lehetőségekhez képest jól prosperáló városkájának életébe próbál minél jobban beilleszkedni és különlegességüket – Egy női harcos? Istentelenség!– elfogadtatni az egyébként békeszerető lakosokkal. A város környéki területeken azonban a zombik mintha valamiféle intellektuális fejlődésen mennének éppen keresztül, ami veszélyezteti az emberek törékeny békéjét is. A gyerekekre ismét nagy feladat vár, a települést minden áron meg kell védeni a régi-új fenyegetéstől.

Azt hiszem, most célszerű rögtön a legnagyobb bókkal indítanom. Mivel annyit vártam a Helyőrség elolvasásával, hogy időközben megjelent a zárókötet, a Horda is, ezért a második rész vége után – pedig bevallom, nem így terveztem eredetileg –, azonnal a harmadik (végre jó vaskos) kötettel folytattam az olvasást! Kell ennél nagyobb dicséret? Szerintem nem, de nem is igen tudnék nagyobbat kitalálni.

Rendben, tudom magamról, hogy kicsit elvakultan állok a dolgokhoz, ha zombikról van szó, de igazából nem sok jó könyvet tudnék felsorolni a témában. Filmeken valahogy sokkal hatásosabbak kedvenceim. Leírva nem nagyon jön át a fenyegető érzés, amit magukban hordoznak. Buták és lassúak, ez az igazság, a vágyuk az emberek megevésére meg akkora, hogy a legátlátszóbb csapdába is képesek azonnal beleesni. Ezért is örültem meg, mikor – az első rész értékelésénél ezt a hibák közt említettem – kiderült néhány érdekes dolog ezekről a zombikról. A legfontosabb, ami már egy ideje sejthető, hogy nem is zombik, hanem mutánsok, vagyis valaha volt emberek, akik ősemberi/állati intelligencia szintre fejlődtek vissza váratlanul. Ők a továbbra is bizonytalanságban tartott háború áldozatai, akik a második résztől már nem viselkednek teljesen agyatlanul, sőt! Tárgyakat és kezdetleges stratégiákat használnak, hogy elpusztítsák távoli – fertőzetlen – rokonaikat. Ezzel máris sokkal izgalmasabbá, kiszámíthatatlanabbá vált a történet. Érdekes lesz majd látni, hogy milyen gyorsan és mennyire „nyerik vissza” az állati ravaszságon egy kicsit máris túlmutató értelmi képességeiket a következő részben.

Az első részben a gyermekek vezetői is hasonló életkorúak voltak, akik jószerivel semmit nem tudtak a körülöttük lévő világról, hiszen a tudás nagyja a felnőttek halálával együtt elveszett. Most először, a Menedékben élő idősebb szereplők segítségével Pikkék – és az olvasók – végre tényeket is megtudhatnak a régi világról, szokásokról (és a civilizált viselkedésről) egyaránt. Ezzel az a furcsa érzés, hogy az események csak úgy a „levegőben lógnak”, de igazi világteremtő mélység nincs mögöttük, jobbára elmúlik, igaz, továbbra sem eme aspektusában a legerősebb a szerző.

A váratlan kalandok és a filmszerű akciójelenetek érzékletes, gazdag fantáziáról árulkodó elmesélése viszont igazi erősségei a könyvnek. Olvasásuk közben mi is a csattogó fogak és sebet fakasztó borotvaéles pengék kellős közepén érezhetjük magunkat. Ezeket a jeleneteket olvasva kicsit érthetetlen – oké, pontosan értem, csak nem örülök neki –, miért is kell a női lélek finomságairól vagy a vadásznő- és a kislány-személyiség csatározásairól ennyit olvasni. (Bár, emiatt mondhatnám éppen azt is, hogy a főszereplő aprólékosan kidolgozott...) A szerelmi háromszög már önmagában is akkora sablon, hogy egyetlen romantikus regényből sem maradhat ki, de hogy ezt még a szereplő gondolati narrálásával súlyosbítva kell olvasni… Brrr! (Már csak ezért, a nekem okozott fájdalom miatt is Kószának drukkolok, mert Fakó olyan, mint egy folyton lelkiző, picsogó kislány...) Aki nem háklis erre a témára – ilyen lehet az Y/A könyveket olvasók nagy része, főleg, ha lány –, azoknak semmi problémát nem fognak okozni ezek a mikro-jelenetek, én egy kicsit eltúlzottnak éreztem ezt a fajta nyavalygást, mint ahogy néha soknak éreztem a Pikk régi életére való visszautálásokat is.

Az érzelmi részek feletti szokásos sajnálkozásom dacára is olvasásra ajánlom a regényt azoknak, akik egy, a civilizáció összeomlása utáni világon játszódó szórakoztató történetre vágynak. De nem fognak csalódni benne a mozgalmas, horrorisztikus könyvek rajongói sem. Kár, hogy a Menedék és a Helyőrség után játszódó rgy-egy novella nem került bele ebbe a kiadványba, pedig elfért volna, hiszen alig 300 oldalas a regény. Gondolom ennek jogdíj okai voltak főleg – ha egyáltalán felmerült az ötlet. Elolvastam volna azokat is szívesen.

Hamarosan (talán már a hét végén) olvasható lesz a blogon a Horda posztja is, ami a sorozat legvaskosabb és egyben legvéresebb része! Maximum vér, no romance!

Alig pár nap telt el még csak a Helysőrségről – ami ugye a Pengeföldek sorozat második kötete – szóló poszt óta és máris itt a záró részről, a Hordáról szóló írás. Nem is igen emlékszek az utóbbi időkből olyanra, hogy egymás után két regényt is elolvastam volna egyhuzamban, ami ugyan azon a világon játszódik. Most azonban fel sem merült, hogy ne a Horda szupergyors darájával csökkentsem az előttem álló regények sorát.

Ann Aguirre (?)

A majdnem 500 oldalas művet egy huzamban, kevesebb, mint tíz óra alatt faltam fel. Közben végig a fejemben motoszkált, hogy a frissen, ezzel a könyvvel debütáló „szerencsétlen” fordító-barátom, Holló-Vaskó Péter– az íróról persze nem is beszélve – hosszú hónapokat küzdött azzal, amit nekem már csak villámsebesen (merthogy lassabban nem ment) el kell olvasnom. A fordítás egyébként remekül sikerült, de legalább is kiugró hibákat – magyartalanságot például – biztosan nem tartalmaz, bár az eredeti szöveggel azért persze nem vetettem össze.

A könyv koppra ott kezdődik, ahol az előző véget ért. Pikknek és társainak el kell menniük Menedékből, hogy a többi városka lakóit valahogy mozgósítva megtörje a rájuk támadó, megszámlálhatatlan mutánst magába olvasztó horda ostromgyűrűjét és megakadályozzák Menedék pusztulását. A többi túlélő gerincébe acélt tölteni viszont nem lesz könnyű feladat, tudják ezt Pikkék is, de hogy ennyire reménytelen az ügyük, arra talán mégsem gondoltak. Picinyke szabadcsapatukkal veszik fel a harcot a több százszoros túlerőben lévő haddal.

A Pengeföldek-trilógia eddig is olyan volt, mint amire vágytam. (Leszámítva persze a romantikus részeket, amik most sem érdekeltek, úgy ahogy eddig, felőlem nyugodtan kimaradhatott volna az egész szerelmi háromszögre épülő szál a könyvekből. De ezzel a témával kapcsolatban ennyi elég is.) Az írónő stílusa kitűnő. Könnyű és élvezetes olvasni végig, ettől igazán szórakoztató a regény. A történet véres, helyenként – bár szerintem ilyen nincs, de inkább szólok a széplelkű szenvelgők kedvéért – talán túlságosan is, főleg az utolsó rész. Kalandos, izgalmas, néhol megrázó. A világ háttere tetszetős, igazán poszt-apokaliptikus, ráadásul a kevés túlélő és a visszafejlődő technika szint miatt valamiféle hibrid átmenetnek is tekinthető a fantasy és a sci-fi regények között. Nekem nagyon bejött.

Az első két résztől eltérően a Horda már a háborús fantasy-történeteket keresők érdeklődésére is számot tarthat, hiszen szinte az egész könyv egy nagyszabású gerilla-hadjárat története, amit csak néhol szakít meg egy-két családiasabb, nyugalmasabb hangvételű fejezet – illetve érzelmeskedés, de azt ígértem ezt nem hozom fel többet. Érződik, hogy a szerző a hihető stratégiai részek kedvéért az Amerikai Polgárháború szabadcsapatairól szóló történelmi dokumentumokat is áttanulmányozott. Nem tűnt fel, hogy iszonyú nagy sületlenségek lettek volna írva a taktikáról, stratégiákról szóló részekben, bár nem vagyok a téma avatott ismerője, csak egy érdeklődő kontár. Az akció jelenetek viszont biztosan remekek. Feszesre koreografáltak, érthetőek, nem elnyújtottak a végtelenségig. Pont jók, ami azért egy hölgy szerzőnél mindig kivételes öröm, ha ezt írhatom.

A könyvben – eddig is volt valami, de kevésbé – érdekes etikai kérdések is felmerülnek. Köszönhetően annak, hogy a mutánsok („kicsit” valószínűtlen módon ugyan) gyorsan lépkednek előre az evolúciós fán. Felmerül például, hogy a veszett patkányként farkasként küzdő Pikkéknek vajon van-e bármilyen joguk arra, hogy az egyébként őseik hibája miatt kialakuló mutánsok elől bármit is maguknak követeljenek. Hiszen a mutánsok már csak létszámuk alapján is az új világrend megteremtői, akik joggal követelhetik – vissza – az apáik által megnyomorított Földet a romlatlan emberektől, akik ugye eredendően minden baj forrásai voltak. Az első részek agyatlan zombijaitól hogyan jutunk el ilyen kérdésekig? Nem mondom el, nem lövöm le az egyik nagy poént!

Talán sokan tudjátok már, hogy nálam nagy keletje van a háborús részekkel súlyosbított fantasyknak, ezért talán nem is csoda, hogy szerintem ez a rész volt a legjobb a háromból. Még akkor is úgy gondolom, hogyha a lezárás (nem az Epilógus, hanem csak ennek a történetnek a vége!) azért nem elégített ki teljes mértékben. Az eddig olvasott kilátástalan jövőképpel némiképp szembe menve túlságosan is happyendesre sikerült. Igaz, a szereplők közül nem sokan látják meg azt a jövőt, ami miatt majd néhányan a széplelkű szenvelgők közül, akik elolvassák a trilógiát, garantáltan ki fognak akadni.

A Pengeföldek-trilógia után befejezem a másik, szintén az apokalipszis tematikáját feldolgozó Fumax-os trilógiát, tehát Dan Wells Partials-sorozatából hamarosan érkezik a Romok!

Catherine Fisher (1957-)

Valamikor réges-régen, egy őrjöngő háború után, amiben a szemben álló felek még a Holdat is szétlőtték, az emberek változást akartak. Betiltották a fejlődést és a tudományokat és idillinek szánt társadalmat alapítottak, aminek a feje a király volt. A királyság hivatalos technikai szintjét nagyjából reneszánszkori állapotokra állították vissza – ez lett a Kor –, és akiknek ez nem tetszett, netán egyébként is a társadalom törvényein kívül éltek, azokat egy élő, szupertitkos börtönbe zárták, ahol a rabok életét egy mesterséges intelligencia felügyelte, fő szempontként az emberek jólétét szem előtt tartva. Így született meg az Odakint és a Börtön (Incarceron), amik közt csak befelé volt átjárás, aminek ellenőrzése az Igazgató hatásköre volt. Pár száz év telt el stagnálással, ami alatt a Kintiek – már aki gondolt egyáltalán az Incarceronra – azt hitték, a Börtönben is olyan Paradicsomi állapotok uralkodnak, mint náluk.

Ám a Börtön már régen beleőrült az emberek viselkedésébe, akik pedig a Bent uralkodó elviselhetetlen állapotok miatt hasonlatosabbá váltak már az állatokhoz, mint önnön emberi mivoltukhoz. Az Incarceron ugyanis nem a rabok érdekét figyelembe véve ügyködik – volt-e valaha is ilyen idő egyáltalán?! –, hanem azon munkálkodik, hogy magának testet építve megszökjön önmagából, ezzel halálra ítélve a belé zárt milliókat!

De Odakint sem olyan rózsás a helyzet, mint elsőre tűnik. A mitológiai alak – Sapphique – után, aki egyedüliként tudott az Incarceronból megszökni, ez Finn-ek is sikerül még az első részben, aki amnéziásan tért eszméletre az Incarceron démoni folyosóin, semmit sem tudva arról, hogy ő az Odakint koronahercege, akit mostohaanyja takarított el az útból. Megmenekülése során azonban cserben hagyta vértestvérét és egyetlen barátját Keirót, amikor hátrahagyta őt a szörnyű Börtön kényére-kedvére. Hűtlenségének tudata kint jobban emészti, mint hogy nap mint nap az őt pusztulásra ítélő mostohája előtt kell hajbókolnia a királyi udvarban. El is határozza, hogy Keirót akkor is kimenti, ha saját magának is kell visszamennie őrült megpróbáltatásai helyszínére.


Catherine Fisher eredetileg tanár és régész foglalkozású angol fantasy írónő és költő, aki 1980 óta több tucat művet jelentetett már meg. Ezek közül többet is rangos irodalmi díjakkal ismertek el. Regényeivel főleg a fiatalabb korosztályt célozza meg, de a két kötetes Incarceron sorozat azonos című első része – 2011-es magyar megjelenésekor – nem csak az én, de még édesanyám tetszését is kivívta magának. Nem csoda tehát, hogy igen vártam már, hogy megtudhassam, hogyan is végződik a Nagy Kaland a börtönből kiszökött és az ott maradottak számára egyaránt. ...ezután eltelt három hosszú év…

Sajnos nem tudom azt mondani, hogy akinek tetszett évekkel ezelőtt az első rész, az biztosan élvezni fogja a folytatást, mert ez nem így van. Én legalább is biztosan nem élveztem ezt most annyira, sőt egy idő elteltével kifejezetten untam is, szívesebben olvastam volna valami mást, ennél egy árnyalattal sötétebb történetet inkább. A folytatásra egész egyszerűen túl sokat kellett várni, és az évek során az olvasó belefuthatott néhány kimagaslóan jó ifjúsági fantasybe is, vagy csak az ízlése változik meg – esetleg felnő közben, bár rám nem ez az igaz… –, vagy csak rájön, hogy nem mehet el szó nélkül a történet alapvető logikai hibái mellett.

Hogyan róható fel egy fantasy-regénynek a logikátlanság? Mennyire logikus például, hogy Középfölde megmenekülésének a kulcsa, ha Frodó bedobja az Egy Gyűrűt a vulkánba, vagy akár az északi élőholtak és a Targaryen-sárkányok puszta létének a Trónok harcában? Persze, semmi, de azok fantasy regények, és ha az lenne a valóság, akkor mégis lenne az ott olvasott dolgoknak is némi értelme. Lehetnének ott elfek, törpék és minden más fura szerzet, akiket elfogadtunk és akik miatt szeretjük a zsánert. De az Incarceron-sorozatban – és igen, ez a hiba az első részben ugyanúgy észlelhető már – sem a szörnyekkel van a probléma.

(A következő bekezdésben apróbb spoilerek elképzelhetők.)

Míg az simán elmegy, hogy az Incarceron egy miniatűr kocka-amulett, ami egy láncon fityeg és a benne lakó rabok csak programok / az eredeti személyek végtelenül lekicsinyített másai / személyiségük eltárolásai, akiket egy M.I. felügyel, és még az is megmagyarázható, hogy innen valahogy mégis ki lehet jutni, addig az Odakint, ami első látásra semmi elképzelhetetlen dolgot nem tartogat, teljesen hiteltelen. A reneszánsz kor látszatát drótokkal és energiával érik el, tökéletes illúziót teremtve maguk köré. A lakosok nem tudják, hogy ami körülveszi őket abból mennyi van ott valóban és mi hamis látszat csupán. Amikor aztán elmegy az áram, és meglátják a lakosok, mik is rejtőztek az ügyes illúziók mögött, onnantól teljesen hiteltelenné válik az egész világ. Az érthető, hogy az épületek a karbantartás hiányától a századok alatt teljesen lerongyolódtak és a felszerelések, ruhaneműk és minden más szintúgy. Ezeknek a változásoknak az eltakarása könnyedén megmagyarázható valami random sci-fis kütyü révén, no de mit ettek évszázadokig?!? Az áramingadozásokkor, mikor a szereplők meglátják a Kor látszata mögött meghúzódó valóságot, a könyv érzékletes leírások során mutatja be, hogy bizony nem valószínű, hogy sokszor vettek volna magukhoz igazi ételt…

A sorozat első része igen szórakoztatóra sikerült, megnyerte magának az olvasóit. Népmesékbe illő szereplők és csodás kalandok mellett az írónő olvasmányos, a fiatalabb korosztályt megszólító stílusa is hozta az elvárt magas szintet, és ezek az írói eszközök a második részre sem változtak szerencsére. Amennyiben szereted a fantáziadús, könnyedebb hangvételű (nem úgy értem, hogy vicces…), kalandokban dúskáló és akciójelenetekben sem szűkölködő disztópiákat, a párhuzamos világokra épülő tematikát és nem volt még szerencséd a sorozathoz, egyben kiolvasva a két rész biztosan remek élményt nyújt majd, hiszen a két kötet közt minőségbeli eltérés gyakorlatilag nincsen, ráadásul a két rész eleve egy könyv lett volna, csak túl hosszúnak találta az angol kiadó. A kiadványon lévő jelzés, miszerint tizenöt éves kortól ajánlott, talán kicsit túlzás, 12-13 éves korban már abszolút élvezhető. Furcsa, de végig olyan érzésem volt, hogy ez inkább mese, mint fantasy – sőt, ha már itt tartunk, inkább sci-fi, mint fantasy. Egyáltalán, hol van köztük a határ?

(Amennyiben kiderült volna biztosan – vagy lett volna erre utaló jel legalább –, hogy az odakinti királyság is a Börtönben van, vagy egy másik Börtönben akár, akkor visszavonom a logikátlanságról szóló megállapításom. Akkor egyértelműen nem probléma, hogy a népek nem ettek semmi valóban létezőt soha életükben! Sőt, ez egy elég jó csavar lett volna a könyv végére, vagy nem?)

Nagyjából egy héten keresztül nem várható a blogon frissülés, mert nem igazán leszek net közelében. Holnap még kirakok egy posztot, méghozzá Dan WellsRomok című könyvéről, ám az azután következő írásra egy kicsit tovább kell majd várni.

Biztosan észrevettétek, hogy besűrűsödtek mostanában a poszt-apokaliptikus (és/vagy ifjúsági) tematikára épülő bejegyzések a blogon. Éppen itt volt tehát az ideje, hogy befejezzem a másfél éve elkezdett Részlegesek-trilógiát is, aminek előző két részéről szóló posztokat ITTés ITT találjátok a szerző munkásságáról szóló bővebb összefoglalóval egyetemben.

Dan Wells (1977-)

Bár az előző kötet, a Töredékek nem is túl régen került fel az oldalra, azért röviden összefoglalom, miről is szól ez a sorozat. Tehát. Volt egyszer egy háború, amit az emberek már nem szerettek volna maguk megvívni, hanem génmanipulált, harcra tenyésztett fél-(szuper)emberekre bízták volna. Ők voltak a részlegesek, akik a háború megnyerése után megrendelőik szándéka szerint mentek is volna egyenesen a kukába. Az őket megalkotó tudósok egy csoportja – a Tröszt – azonban máshogy gondolta. Nem akartak hozzájárulni, hogy ezeket a fejlesztett embereket (Human v2.0) egyszerűen eltüntessék, de azt is tudták, hogy a két „faj” nem fog egy csapásra békésen egymás mellett éldegélni, ezért biztonsági intézkedésként két „vírust” is beleépítettek a részlegesekbe. Az egyik sajnos túl jól sikerült, és – az ember vs. részleges háborval együtt – kiirtotta az emberiség 99,99%-át, plusz az újszülöttek is születésük után maximum három nappal elhaláloznak. A háború vége óta, ami majdnem húsz év, nem maradt kisbaba életben. A másik biztonsági intézkedés hatására a részlegesek húsz év szolgálat élet után elpusztulnak. Egyik ezred szépen a másik után. Belőlük is már csak pár tízezer van. A Romok történései idején az emberi túlélők cirka 35.000 főt számláló csoportja élet-halál harcát vívja az őket Long Islandra beszorító részlegesek utolsó csoportjával, akiknek már szintén alig van hátra valami a lejárati idejükből. Mindkét oldal napjai (szó szerint) meg vannak számlálva, a túlélésükre egyetlen halvány reménysugár Kira, az emberek közt felnövő (titkos) részleges lány, aki mindent feltesz arra, hogy a két csoport bajára egyaránt valami gyógyírt találjon.

Ennyire közel olvasva a Romokat a Razorland-trilógia lezárásához, inkább nem is harcolok az ellen a késztetés ellen, hogy a kettőt hasonlítgassam egymáshoz, a Horda eseményei és a könyvről alkotott gondolataim még egyébként is frissek, tehát túl könnyű dolgom van most ahhoz, hogy kihagyjam ezt a kínálkozó lehetőséget. A legfontosabb leszögeznem azt, hogy a regények „minősége” – a macskaköröm azért, mert ez ugye csak egy szubjektív értékelés! – között nem nagy, inkább csak nüansznyi különbségek vannak, szóval akinek az egyik bejött, annak valószínűleg tetszhet a másik is.

Ha a könyveket szimplán a szórakoztatás foka szerint nézem – a leíró (…khm… szóval az unalmasabb…) részek írói stílusa, a humor-faktora szerint vagy hogy a regény mennyire rántott be magával olvasás közben –, azt kell mondanom, hogy nekem Ann Aguirreírásmódja összességében kicsit jobban feküdt. Mindkét könyv humorszintje erőteljesen tendál a nulla felé, de amíg a Romokban kicsit hosszabbak voltak a kelleténél a leíró részek (már ahol voltak, mert azért jellemzően ebben sem azok domináltak), addig a Hordában a kalandos-akciós részek sodortak előre megállíthatatlanul, így sikerült majdnem rekord idő alatt elolvasnom. Ezen kívül a Romokban furcsa módon benne maradt egy akkora baki is, amekkorát ritkán hagynak benne a gondos szerkesztők és lektorok a regényekben. Nevezetesen, hogy két részleges katona szereplő egyszerűen eltűnik (!!!) a könyvből, miután elkapják a regény egyik kulcsfiguráját. A következő fejezetben a szereplő újra szabad… Ilyet azért elég ritkán látni.

A történeteket vizsgálva megállapítható, hogy mindkettő azonos tematikára épülő, érdekes és izgalmas volt, de ugye míg az egyik „zombis” addig a másik csak ember-hibrides, itt sem kétséges, hogy melyik pártján állok inkább. A Romokkal ezen felül még annyi problémám volt, hogy bár a történet itt is non-stop harcokat, kétségbeesett háborúskodást sejtetett, de végül kiderült, hogy ezek a részek csak kevéssé dominálnak a könyvben – legalábbis a Hordával összehasonlítva. Nagy várakozással készültem Sam és társai visszaútjára a távoli nyugatról a keleti szigetre – az odaút ugyebár a Töredékek majd egészét kitette! –, de erről írd és mondd  semmi nincs a könyvben. Azt viszont meg kell hagynom, hogy a történet vége felé haladva az események most is bedurvulnak, köszönhetően például a regény egyik legnagyobb fordulópontjának, de a szinte semmiből behozott „misztikus” – a véremberes – szál is jót tett a történetnek. A trilógia végső lezárása is sokkal jobban tetszett, mint a Razorland-sorozaté. Messze nem lett annyira szirupos, mint a zombis vége.

A szereplőket és a romantikus szálakat nézve viszont ismét egyszerű a dolgom. A Részlegesek sorozatban végig bajom volt a szereplőkkel, és ez most is megmaradt. Egyszerűen a történet mellett annyira nem érdekelt egyik egyéni sorsa sem, hogy az már szinte fájt. Ha a főszereplők már az elején meghalnak, az sem zökkentett volna ki a nyugalmamból. Pár mellékszereplő sokkal érdekesebbre sikerült náluk. A Razorland kötetek főszereplője is egy ifjú lány, de ő – és társai – sokkal közelebb kerültek hozzám, még akkor is, ha azoknál a könyveknél meg folyton azon bosszankodtam, hogy állandóan a romantikus problémák miatt ment a picsogás. Ezt mindenképpen a Romok „Pros” oszlopába kell írnom: itt nincs időt (és idegeket) húzó nyáladzás. Szinte szó sem esik a szerelmesek érzéseiről.(Pedig készültem rá előre!) Mega-Like!


Nem búcsúzok még az Y/A könyvektől, hiszen hamarosan még jön egy pár belőlük – például Dan Wells John Clever-trilógiájának utolsó két része, amivel évek óta adós vagyok már –, de a következő poszt egy vérbeli hungarikum lesz, egy hazai sci-fi szerző, vagyis Markovics Botond– alias Brandon Hackett– könyve, Az időutazás napja. (Igen, előre vettem, mert szeretném elolvasni még megjelenése előtt a folytatását! Baj?) ;-)

Az Y/A könyvdömping után most egy kicsit fajsúlyosabb vizek felé evezek Brandon Hackett időutazós könyvével. (A szerző több könyvéről ITTés ITT olvashatsz még a blogon. Talán érdemes is kattintani, hiszen a bővebb „biográfia” is inkább arra fele olvasható.)

Markovics Botond (Brandon Hackett) (1975-)

Szóval olvastam már az Isten gépeit és Az ember könyvét is már Botondtól. Mindkettőben központi szerepet kapott a transzhumanizmus témája is, vagyis hogy merre felé haladhat az emberi evolúció – mesterségesen irányítva. A könyvektől – a karakteralkotást leszámítva – mondjuk azt ékes irodalmi nyelvezettel, hogy lepadlóztam. Izgalmas történetekbe voltak ágyazva az érdekesnél érdekesebb eszmefuttatások. Ez az új – de legalább is idei – regény viszont még többet, még nagyobb kalandokat és feloldásra váró rejtélyeket ígért, hiszen már a címe is időutazós tematikát „sejtet”, ami pedig ugyebár csak jó lehet – kivéve, ha nem.

Tartalmi ismertetőt most nem írok, nem akarok véletlenül sem lelőni egy-egy csavart, túlságosan nagy általánosságokat meg nincs kedvem írni, de annyit azért mégis, hogy a kétszázmilliárd időutazó megérkezése 2021 novemberébe csak a probléma – és a kalandok – kezdete. A jövővel nagy bajok vannak!

De inkább nem húzom tovább az idegeket, hiszen az bizonyos, hogy Az időutazás napja a jó sci-fik sorát erősíti, egyértelműen, de be kell valljam, az elején megijedtem kicsit. A történet az első mondattól kezdődően kétszázmilliárdos fordulatszámon pörög, sehol nincs megállás – ami szuper, éppen ezért körülbelül öt óra alatt el is olvastam az elejétől a végéig –, de Botond úgy tűnik, tényleg nagyon rá van kattanva a transzhumanizmusra. Úgy tűnik, az ő jövőképét egyértelműen a mesterségesen megváltoztatott emberiség uralja. Unikornis-szarv, tollak, szárnyak vagy kenguruvá avanzsált lányka? Minden jöhet! Soha nem tudni, milyen lesz a regény következő szereplője. Értem én. Hol lehetne máshol ilyen izgalmas alakokról írni, ha nem egy jövőben játszódó sci-fiben? És igaza is van, ezekkel az alakokkal semmi probléma nincsen. De én alighanem retrókuki lennék, ha hirtelen a jövőben találnám magamat. Szerintem nem ennyire sötét a helyzet. Talán, ha elérhetővé válik mindenki számára a technika, amivel megváltoztathatjuk a külső (és belső) karakterisztikáinkat, azért még csak maradnának olyanok is, akik továbbra is emberhez akarnának hasonlítani. (Persze a könyv jövőben játszódó részeiben is vannak sima emberek azért – elvétve.) Ezt persze semennyire nem hibaként említettem meg, sőt, ettől (is) nagyon színes lett a könyv, nekem alighanem magával a túlságosan is előrehaladott transzhumanizmussal van bajom. (Egy-két-három oldschool – cyberpunkos – implantot azért még én is bevállalnék…)

„…Egy csupa szőr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bőrkabátot, nadrágot, cipőt visel, kivillanó pólóján a "Be furry!" felirat pulzál. megáll, és egy ksi fésűvel megigazítja narancsszínű pofaszőrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik.
Nem maszkot visel. A szőre valódi. A farka is.”

Egyetlen komolyabb kritikám Botond regényeivel kapcsolatban a szereplők – illetve a párbeszédek eseti – sutaságához kötődött. Örömmel vettem észre, hogy ezek teljesen eltűntek. Úgy értem, ahogy írom. Hibátlan lett. A párbeszédes részek rendben vannak, a főszereplő figurája érdekes, szimpatikus. A tudósé – még a részei előtt rájöttem, hogy mi is az ő szerepe– még inkább. A mellékszereplők közt pedig egészen parádés is akad, konkrétan Sarpov, akivel annyi bajom volt csak, hogy keveset szerepelt. Talán majd a folytatásban több teret kap. Vagy nem. A jövőből jött emberek – persze – mindenféle nyelven simán beszélnek/értnek, de ez visszafelé nem ennyire egyértelmű. A szerző próbát tett a nyelv változásának szemléltetésére is, ami dicséretes próbálkozás, és sikerült is – leleményesek voltak az általa kitalált szavak –, talán csak annyi, hogy ezekből is lehetett volna több is.


Időutazás. Paradoxonok. Ezekkel aztán könnyen meg lehet keverni az olvasók fejét. Botond ezen a téren sem vallott kudarcot, a könyv a tematika iránt érdeklődőket könnyedén kielégíti. Időrendőrség, gyerekrablás, titkos multiverzumok, világvége. Minden itt van, ami egy izgalmas regényhez kellhet. A szerző látszólag biztos kézzel vezeti végig az olvasókat a cirka 700 évet felölelő történeten. Látszólag, hiszen egy-két picinyke bug azért becsúszott, amit figyelmes olvasással észre lehet venni. Az egyik példa: Az időutazás igazából – a könyv szerint – idő utazás de egyben akár sima teleportálás is, hiszen lehetővé teszi az egyik helyről a másikra ugrást is. (Hiszen egyszerűen csak ugyan arra az időre kell beállítani a célidőt, vagy egy másodperccel későbbre akár.) Ezért legalább is furcsa az a (egyébiránt teljesen jelentéktelen) jelenet, mikor a főhős fegyvert akar szerezni felesége testvérétől, aki rendőr. Ezt végül nem teszi meg, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy át teleportál a bratyó lakásába, vagy akár egy fegyverüzletbe zárás után, vagy gyakorlatilag bárhová, ahol fegyver van, de ember nincs (hogy még felesleges bonyodalom se legyen). Ez fel sem merül benne... Szóval ilyesmik.


Az időutazás napja olyan regény, amiben az időfolyam egy korlátlanul ömlő folyó, amiben semmi nem állandó, minden megváltoztatható úgy, hogy a benne élők észre sem veszik. (Igazán vicces volt figyelni a fejezetek elején és közben elhelyezett időjelzéseket. Egy-egy fejezetrész közt néha egy egész másodperc is eltelt… :) ) Olvasása közben ne végy semmit készpénznek, itt semmi nincs kőbe vésve, talán csak egyetlen dolog. Az időutazás módszerének feltalálása előttre semmiképpen nem lehet utazni…

A regény lezárásának elolvasása után pedig epedve várom a történet jövő áprilisban megjelenő folytatását, ami Az időutazás tegnapja címet viseli majd.

Alig kezdtem el pont Vlagyimir VasziljevS.T.A.L.K.E.R. - Halálos Zóna című könyvének olvasását - hamarosan jön majd a regényről szóló poszt is persze -, mikor eszembe jutott, hogy talán a "S.T.A.L.K.E.R. Univerzum" megérdemelne egy bővebb, de általánosabb posztot, hiszen vannak, akik azt sem tudják, mi a fene ez egyáltalán. Néhányan csak az eredeti könyvet olvasták; jobb esetben látták a belőle készült filmet is; vagy a fiatalabb generáció tagjai a számítógépes feldolgozásokkal töltöttek el "egy-két""kellemes"órát (és furcsa mód jelenleg ők rendelkeznek a legteljesebb tudással is...); de olyanok nem túl sokan vannak vélhetően - köztük én sem, köszönhetően annak a nem elhanyagolható ténynek is, hogy a S.T.A.L.K.E.R. szinte teljesen orosz "fejlesztés", a róla megtudható infók is oroszul vannak jórészt, ami meg nekem kínai... :D -, akik egészében átlátják ezt a mára monumentálissá vált sci-fi világot, aminek csírája még 1972-ben pattant ki a Sztrugackij-testvérek fejéből.

Szerencsém volt, hiszen egy ismerősöm, aki nálam jóval többet tud a témáról, összeszedett rengetegérdekes háttér-adalékanyagot - KÖSZI SZÉPEN!!! -, amely ismeretek nélkül a Halálos Zónáról szóló - majdani - posztom teljesen máshogy nézne ki. (Hiányosabb lenne sokkal természetesen...)

Az alap-könyvről szóló bejegyzéssel [ITT] érdemes talán kezdeni az ismerkedést a STALKER-szűznek, ott van pár szó a világ hátteréről, a könyv keletkezéséről, a filmről, és sok másról is, de az igazi érdekességek, újdonságok majd csak innen jönnek:
(Igazi monstre-posztra készüljetek...)

A Halálos Zóna (vagy inkább Elzárt Zóna) igazából nem ennek a könyvnek a címe, hanem annak a "fantasy világnak" a neve, ahol a történetek játszódnak. A kötet eredeti címe valami olyasmit jelent, hogy Bújócska a tengelyen. A széria nyilvántartása szerint vagy a 39., vagy a 41. kötete a sorozatnak, itt két ellentmondó infóm is van, különböző forrásokból és jelenleg 84-110 között van az ide tartozó könyvek száma. Talán igaza lehet Nimának, amikor azt mondta, valószínűleg azért ezzel kezdte el a Metropolis Media a S.T.A.L.K.E.R. sorozatot nálunk, mert Vasziljev neve ismerős már a magyar olvasóknak. (Nekem nem volt az egyébként, mivel még egy Őrség-részt sem olvastam (Sajnos? Kérdezem!), még az eredetik közül sem, nem még a társszerzőset, amihez ugye neki köze volt...)

Történet:
Azoknak, akik nem ismerik a Zónát (a S.T.A.L.K.E.R  játékok világát), annyit érdemes előre tudni, hogy a Zóna alaptörténete kissé összetett, ugyanakkor végtelenül egyszerű is. Volt a mindannyiunk által ismert 1986-os csernobili baleset, aminek eredményeként létrejött a Szarkofág (ez kiemelt hely a Zónában, gyakorlatilag a Központja, bár a tőle északra eső rész mintha nem is létezne, minden sztori az erőműtől délre játszódik. A Szarkofág a felrobbant 4. reaktorblokkot magába záró vasbeton építmény.) és egy - a hadsereg által elzárt -, sok helyen radioaktív terület. Eddig az ismert valóság.

2006 június 11-én furcsa, nagy erejű fényoszlop tör elő a Szarkofágból az égre és egy nagy erejű "hullám" csap ki, aminek nyomán létrejön a Zóna. A területen lévő emberek nagy része azonnal meghal. A Zóna határa élesen elválik a "Nagy Földtől", azaz a külvilágtól. Belül a Sztrugackij fivérek Piknik az árokparton c. könyvéből és a belőle készült Sztalker c filmből ismert anomáliák, a bennük és körülöttük keletkező "relikviák"és a mutánsok tombolnak. Az anomáliák helye változik, így a csavar (Ezt dobálják ugyanis maguk előtt a sztalkerek, hogy lássák, veszélyes-e az előttük lévő terület.) nagyon fontos felszerelési tárgy. Az "élővilág" nem túl változatos, de nagyon veszélyes. Mutáns kutyák, vaddisznók, házidisznók, macskák, patkányok. A madarakat csak a varjak képviselik.

Rajtuk kívül néhány egyéb lény is létezik, amelyeket nehéz egyszerű mutációként értelmezni. Sokan úgy gondolják, hogy a Zónában létezett titkos laborokban kikísérletezett-létrehozott lények. Kimérák (kétfejű, négylábú, nagyon gyors lények), burerek (vastag köpenybe burkolózó, jedi képességekkel bíró törpék), vérszívók (Ctulhu csápjaival felszerelt emberforma lények, amelyek normálisan láthatatlanok és ilyenkor sérthetetlenek is), sznorkok (gázmaszkban négykézláb ugráló emberi roncsok), Irányítók (bármely ember agya felett képesek átvenni az irányítást, innen a nevük. Gyakorlatilag gondolkodásképtelen zombit csinálnak bárkiből). "Kisóriások" (furcsa torz lények, nagyon erősek, szinte elpusztíthatatlanok, némileg emberre hajaznak, hisz van két kezük és két lábuk, de itt vége is a hasonlóságnak), poltergeistek (kétféle, láng és villám alakban mozgó, repülő lények). És többféle zombi. Ők valaha emberek voltak, sztalkerek, katonák...


Ezen a terepen próbálnak megélni a sztalkerek, akik elsődlegesen a relikviákat (az anomáliákban létrejövő fura képződmények, érdekes képességekkel) vadásszák, mert ezekért a Nagy Földön óriási pénzeket lehet szakítani. Némelyik gyógyít, van ami a teherbírást növeli, megint más golyóállóvá tesz, van ami megvéd az irányítók pszichikai csapásaitól, stb. Viszont szinte mind erősen sugároz, kivéve néhány, ami kifejezetten elnyeli azt.  Mivel az ember úgy működik ahogy, természetesen megjelentek a "Fosztogatók" is, akik inkább mások munkájából akarnak megélni. A sztalkerek hol csapatokba verődve, hol magányosan kutatják a terepet, itt-ott kereskedők is vannak, akiknél a felszerelést lehet beszerezni, ügyes gépészek, műszerészek, akik a fegyverekről gondoskodnak. Komplett kis világ a maga szabályaival, kicsinyességeivel és hőseivel.

A Zóna határait a hadsereg őrzi, de természetesen ők is emberből vannak, így a határőrizet nem túl zárt, aki át akar jutni, meg tudja oldani. Pénzzel, relikviával, erővel, ügyességgel, ki hogyan. A korrupció mindennapos, akár harci helikoptert is vehet tőlük, aki meg tudja fizetni. Ezen kívül létrejöttek a Zónában a félkatonai szervezetek is. A "Szolgálat" a Zónát el akarja zárni a külvilágtól, hogy ne tudjon onnan semmi kitörni, illetve szeretnék, ha a hadsereg átvenné az irányítást odabent. A "Szabadság" pont az ellenkezője, ők bárki számára elérhetővé akarják tenni a Zónát, hogy az ott található specialitásokkal segítsék a tudomány fejlődését és az emberek jólétét. Egyfajta hippi banda, akik azért nem riadnak vissza a fegyverek használatától sem. Legnagyobb ellenségük a sereg és a "Szolgálat". Természetesen nem maradhatnak el a "Zsoldosok" sem, akik bármilyen piszkos melót elvégeznek, ha jól megfizeti valaki.


A legfurcsább csapat a "Monolit". Vallási fanatikusok. A Nagy Monolitot imádják, ami a Szarkofágban található. Félig-meddig már zombik, de a tisztjeik nagyon is okosak. A dolguk, hogy elzárják a Zóna központját (Pripjaty városa és maga az Erőmű) a külvilágtól. És végül persze ott vannak a Kutatók, akik speciálisan felépített, a külvilágtól elzárt laborjaikban tanulmányozzák a relikviákat, anomáliákat, mutánsokat és néha az embereket is. Jól fizetnek a mutánsok testrészeiért, adatokért, relikviákért és a tudomány érdekében semmilyen áldozattól nem riadnak vissza. Feltéve, hogy az egy másik ember élete...

Az egész mögött még ott a nagy kérdés: ki és miért hozta létre a Zónát. (Akik ismerik a játékot, azok tudják, akik még nem, azoknak legyen ez meglepetés.) Ez hát a színpad, ahol a történetek játszódnak. És a Zóna napról-napra növekszik...

A játékok és a könyvek oda-vissza kapcsolata:
1. Eredetileg ugyebár három számítógépes (PC-s) alapjátékot csináltak, ezek a Csernobil árnyéka(2007), a Tiszta Égbolt (2008) és a Pripjaty vonzása voltak, amit lelkes programozók, rajongók különféle mod-okkal (vagyis kiegészítőkkel) egészítettek ki, ezekkel téve még robosztusabbá, még "életszerűbbé" ezt a poszt-apokaliptikus világot.

2. A modok és a könyvek között vannak átfedések. Azt persze nem tudom megmondani, hogy az írók használták-e fel a modok ötleteit vagy fordítva, de már találkoztam olyan fórumbejegyzéssel, ahol egy modder arra hivatkozik az egyik mutáns lény - az alapjátékhoz képest - eltúlzott szívósságára panaszkodóknak, hogy a könyvek szerint ez a legerősebb az egész Zónában, ő csak ehhez igazodott.

3. A Zóna létrejöttét kiváltó "kitörés" kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődik, a sztalkerek felismerik az előjeleit és igyekeznek előle fedezékbe, védett helyre húzódni, mert akit kint elkap az vagy meghal, vagy agymosott zombivá válik. A kitörések pár percig tartanak, pszichikai hatásuk van, és közben az anomáliák helye megváltozik, a mutánsok elszaporodnak és a Zóna határa néhány méterrel kijjebb tolódik.

4. A Zóna nem a valóság. Igazából csak az emberek fejében létezik. A Monolit az az "antenna", ami olyan pszi hullámokat sugároz, ami a hatókörébe kerülő emberekben felépítik a Zónát annak minden elemével együtt. Az első játéknak (Csernobil árnyéka) az egyik befejezése a hét lehetséges közül (és az egyetlen "jó" befejezés) az, hogy a főhős elpusztítja az O-Tudatot. (Hét hibernált ember, akiknek a tudata egyesült és megpróbálják hatalmuk alá vonni az emberiséget. Eredetileg halálraítélt bűnözők, akik választhattak: vagy kivégzik őket, vagy részt vesznek egy tudategyesítési kísérletben. A kísérlet sikerült, a hét ember a Szarkofág alatt (pontosabban annak közelében egy földalatti laborban) alussza végtelen álmát és közben irányítja a Zónát a Monolit segítségével.) A Zóna azért ilyen, mert az alkotói még mindig ugyanazok a bűnözők, akik voltak, a tudategyesítés az alaptermészetükön semmit sem változtatott, csak épp mérhetetlen hatalomhoz jutottak általa. A Monolit klánt is azért hozták létre, hogy legyenek akik megakadályozzák a kíváncsiak bejutását a Szarkofághoz, nehogy felfedezzék a Zóna eredetét és elpusztítsák annak irányítóit.

A Monolit (mármint a kristály a Szarkofág belsejében) a Kívánságteljesítő a Sztalker filmből. Aki eléri, annak teljesíti a leghőbb kívánságát. Csak épp nem azt, amire az illető gondol, hanem azt, ami a szívében van elzárva és az életét irányítja. Ez a Csernobil árnyéka játékban úgy jelent meg, hogy a játékstílustól függően valamilyen "jutalmat" kapott a játékos a Monolittól. Persze a jutalom is sajátságos, mert mindenképp a karakter halálával végződött. Pl aki a pénzre hajtott végig, az azt látta, hogy aranyeső hullik az égből, a valóságban azonban az erőműblokk darabjai zuhantak rá és verték agyon.

A három játék története nem egyezik a kiadás sorrendjével. A második rész a Tiszta Égbolt egyfajta előzmény, azt mutatja be, miért került a Csernobil árnyéka főszereplője abba a helyzetbe, ahogyan az a játék kezdődik. A Tiszta Égbolt főszereplője, Sebhelyes a zsoldos, gyakorlatilag végig a Csernobil árnyéka főszereplőjére, Sztrelokra (vagy Lövészre, de a régi játékosoknak Sztrelok néven jobban ismert) vadászik, végül sikerül is elkapnia, ami beindítja a Csernobil árnyéka történetét. Ebben Sztrelok egy Halálkamionon kerül elő, semmit sem tud magáról, végig kell járnia az utat, amelyen visszaszerzi az emlékeit, és végül elpusztítja (már, ha, ugye...) az O-Tudatot.


A harmadik rész a Pripjaty hívása vagy Pripjaty vonzása egy katona története, akit azért küldenek a Zónába, hogy megvizsgálja, mi történt ott, mitől vált még kaotikusabbá a helyzet, miután Sztrelok elpusztította az O-Tudatot. Azt persze senki sem tudja, hogy az O-Tudat van a jelenségek mögött és azt sem, hogy Sztrelok eljutott a Szarkofágig, csak azt, hogy megszűntek azok az akadályok, amelyek miatt addig senki sem tudott eljutni Pripjatyba vagy az Erőműbe. Ezeket az akadályokat a játékos iktatja ki Sztrelok szerepében szép sorban. Előbb az Agyperzselőt, majd a Monolit klánt és a velük leszerződött zsoldosokat. Az Agyperzselő egy antennarendszer, ami pszichikai sugárzást bocsát ki és mindenkit, aki a hatókörébe kerül zombivá vagy Monolitossá alakít, vagy megöl. Pripjaty felé csak ezen a területen lehet átmenni. A várost meg a Monolit klán ellenőrzi és zárja el mindenki elől. A sereg és a sztalkerek nem tudnak átjutni rajtuk, majd egyszer csak kikapcsol az Agyperzselő, a városban harcok dúlnak, amiben a Monolit klán összeomlik, betör a hadsereg és a többi klán, mindenki mindenki ellen harcol. Ezt kell Gyigtyarjovnak kivizsgálnia, hogy mi történt, mi van a háttérben. Persze sokra nem jut, épp csak megússza a dolgot, de jó vége neki sem lesz.

Aztán a könyvekben kicsit megváltozott a történet, az O-Tudat mégsem pusztult el teljesen, csak azok a tagjai, akik a többieket irányították, de a legrosszabbak még mindig működnek és továbbra is irányítják a Zónát, csak már a korábbi fékek nélkül.

A Zóna történetei sosem érnek boldog véget. A legjobb, amit egy sztalker elérhet, hogy visszajut a Nagy Földre, mindent hátrahagyva. Vagy legendás sztalkerré válik, akit többé senki sem lát, de mindenki tudni véli, hogy elérte amit akart vagy tovább harcol a sereg és a mutánsok ellen, vagy csak egyszerűen segíti a zöldfülűeket és a balsors verte sztalkereket. A Zóna egy mélyen depressziós világ, a legnagyobb öröm az, hogy még egy napot túlélt a sztalker.

Az alapjátékhoz számtalan modot készítettek. Az egyik legjobb például azt meséli el, hogyan került Sztrelok a Zónába eredetileg, mi vitte végig azon az úton, ami a Halálkamionra juttatta. Egy másikban Sebhelyes, aki a Tiszta Égboltban elkapta Sztrelokot és az O-Tudat kezére játszotta (erről persze ő maga semmit sem tud, ő azt hiszi, hogy a Zóna ellen harcol), jóváteszi korábbi bűnét és segíti Sztrelokot a Csernobil Árnyéka történeti vonalának egy szakaszán, hogy beteljesíthesse küldetését. Segít neki, hogy felismerje, ki is ő valójában és életben maradni néhány veszélyes helyzetben. A modok némelyike sokkal összetettebb, hosszabb, átgondoltabb, mint az alapjátékok.

Apróságok, érdekességek:
A vodka - természetesen - kimossa az emberi szervezetből a radioaktív sugárzást...
A Zónától egyértelműen irtóznak a nők, így eredetileg egy sincs bent, de ettől néhány könyvben eltekintenek.
A S.T.A.L.K.E.R. és a Metro 2033 bár mindkettő nagyszabású, orosz/ukrán poszt-apokaliptikus világ, de nincs közöttük átfedés!
A Metropolis Media nem csak a Halálos Zóna duológiát (ugyanis két részes ez az alsorozat) szeretné megjelentetni a jövőben, hanem az összes S.T.A.L.K.E.R. regényt, már ha kiderül, hogy van rájuk olvasói igény, természetesen!
Innenletölthető az összes S.T.A.L.K.E.R. regény - oroszul...
Mivel - teljesen véletlenül - egy főleg ukrajnai magyarokból álló klán tagjaként játszom a World of Tanksot, ezért tőlük (mármint az Ukrajnaiaktól) tudom, hogy a S.T.A.L.K.E.R. filmsorozat castingja folyik éppen most már TÉNYLEG!, a készítők repesve várják a jelentkezőket! Én meg a sorozatot! :D

Urbánszki László (1954-)

Ha olvastátok Urbánszki LászlóFegyver csörög című könyvéről szóló posztomat, abból megtudhatjátok, hogy akadtam össze véletlenül a neten a szerzővel, és hogyan lett a regény egyike azon műveknek, amiket még megjelenésük előtt volt szerencsém elolvasni. Ezen túl a Fegyver csörög az első mű is lett, aminél az a megtisztelés ért – többed magammal –, hogy a kéziratot korrektúrázhattam, véleményezhettem, egyszóval nyomdai megjelenésre alkalmas állapotba pofozhattam. Ez nekem nagyon sokat jelentett természetesen, de egy negatívuma mindenképpen volt azért. Nevezetesen, hogy a sorozat második részével kezdtem elmerülni a tatárjárás Magyarországának történetében.

A Fegyver csörögönmagában is élvezetes – és érthető – olvasmány, ami minden nehézség nélkül megáll a lábán, ám egy sorozatot egész egyszerűen az elején kell kezdeni, na! (A Vérszagra gyűl (Anno Domini 1241) már csak ezért se kerülhette el, hogy elolvassam.) Nem ajánlom viszont, hogy Ti is azzal kezdjétek, főleg, mivel erre vélhetően senki nem is kényszerít rá Benneteket. :) A felborult időrenden kívül miért is mondom ezt? A második részben ugyanis visszaemlékezések formájában az első kötet eseményeinek nagy része felidéződik rövidebb formában, plusz az abból már hiányzó szereplőkből könnyen kisakkozható, hogy ki nem éri meg az első rész végét sem. Nos, ezzel most együtt kellett élnem, hiszen nem tehettem semmit ellene, és persze nem róható fel a szerzőnek sem – sőt köszönöm újra a lehetőséget! –, de megemlítem, hiszen mindenképpen rajta volt ennek az isteni tudásnak a bélyege az olvasmányélményen.

Miről is szól a regény? A tatárjárás korában mongol kémek árasztották el a hódításra váró országokat, így persze hazánkat is. A kémek főnöke, egy könyörtelensége miatt emberei által is rettegett, legyőzhetetlen mongol harcos kis csapatával – útban Batu kánhoz jelentéstételre – Ladánybenére (a könyvben Bene) érkezik, ahol egy nem várt kellemetlenség esik meg velük, ami véres bosszúért kiállt. Tettükkel a kis mocsárfalu lakói magukra szabadítják a háború kutyáit.

Most címszavakban: hiszen a két regény stílusa – olvasmányos, vicces, szépirodalmi nyelvezetű–, műfaja – csata- és háborús jelenetekkel tarkított kalandos, fordulatos, kemény történelmi fikció– ugyan az, így az erősségei is ugyan azok. Nem is ragozom ezt tovább.

Remekül sikerült, igazi egyéniséggel, mélységgel, és (a fontosabbak legalább is) kidolgozott háttérrel rendelkező karakterek találhatók benne a „jó” (magyar) és a „rossz” (mongol) oldalon egyaránt. Többen is olyan emlékezetesre sikerültek, hogy mikor „kedvencet” akartam közülük – Erden, Grgur, Urba, Lados, Labolcs, Gyöngy – választani, „elborzadtam”, mennyien vannak. Magyar, mongol, gyerek, nő, gonosz és/vagy katona, fő- illetve mellékszereplő – van itt minden, igazi vegyes-vágottat alkotnak a szívemhez nőtt alakok. Hagyom ezt is a fenébe, úgy sem kötelező választanom közülük.

A szerző nyelvezete is maradt az a jópofa, régies, ami miatt megszerettem már az előző kötetben. Érdekes és egész egyedi a szerző egyik vissza-visszatérő tudatos írói fogása, hogy sokszor az eseményekre nagyon távolról közelít rá – egy sas szemén keresztül –, vagy nagyon közelről kezdve bontja ki egyre jobban – egy róka szemszögéből – a látképet. Higgyétek el, nagyon jól működik a gyakorlatban. Szerintem az ízes nyelvezeten, a szereplők (tanulatlan) beszédmódján és a falusiak életéről szóló rengeteg kis anekdotán és a szereplők furmányos gondolkodásmódjáról szóló jeleneteken kívül ez ad igazán népies, természetközeli ízt a sorozatnak.

Nagyszabású harci jelenetekből érzésre mintha kevesebb lett volna ebben a részben, mint a másodikban, ebben inkább egy-egy ember, vagy két kis csoportosulás közt megy a tusa, de ezen jelenetek leírása megint mindig jól sikerült. Izgalmasak és filmszerűek, nem elhúzottak, hanem pörgősek, véresek, brutálisak. A lápi bújócskás részek izgalmasak, sikerült bennük is fenntartani a feszültséget. Egyszóval tehát, minden rendben van a könyvvel… majdnem.

Nem akarok prűdnek – vagy szex-ellenes szűzlánynak – látszani, hogy a romantikus részeken akadok mindig fenn. Nincs semmi bajom az erotikával! Sőt! Ebben a részben (és a másodikban is egyébként) ráadásul igazából nincs is romantikus szál! Viszont rengeteg – szerintem tök felesleges – rész szólt arról, hogy a kikapós fiatal (vagy öregedő/öreg) menyecskék szívesen lovagolnák már a legényeket, ami a csődöröknek sem lenne ellenére, főleg ha van szép fara és harang alakú keble a fehérnépnek; ha viszont csak az egyik van neki, akkor legalább legyen sötét. Értem. Tök vicces volt. Háromszor. Aztán már nem annyira. Ha lett volna benne még vagy öt hasonló jelenet, akkor a manapság annyira trendi „ulpiusos-pornókönyveket” olvasóknak is jó szívvel tudnám ajánlani a regényt. Ez sem lenne baj, de ilyenkor felmerül bennem, hogy az ilyen jelenetek ezért vannak vajon benne? Hátha az ilyesfajta könyveket olvasó közönség is ráharap? Szerintem hiba lehet egy könyvnél, ha mindenkinek – vagy nagyon sokaknak – egyszerre akar megfelelni. Bevallom, engem semennyire nem érdekel egyetlen erotikus szénakazal-hódítás sem, ha emiatt kevesebb harcos-kalandos részről olvashatok egy könyvben. Azért túléltem persze, és azt is el tudom képzelni, hogy másnak meg ezek a részek tetszenek a legjobban (tényleg humoros volt a nagy részük!), de tőlük meg azt kérdezném, hogy ha ennyire untatják a történelmi részek, miért egy Gold Book-os könyvet olvas, miért nem Ulpius-osat?

Summa summárum – két regény után – elmondhatom, hogy izgatottan várom a harmadik Anno Domini könyvet, ami 2015-ben talán már jön is. (Ha jól tudom egyébként, a tervek szerint még legalább négy IV Béla idejében játszódó része lesz a sorozatnak.)

Off: Tudja valaki, mi a hivatalos neve annak – a regényekben általában dupla (vagy akár tripla) sortörés esetleg nagyobb térköz jelzi a helyét –, mikor a cselekmény fejezeten belül (!) egyik karakterről a másikra vált át? Az extra sortörésből az olvasó azonnal tudja, hogy valami kisebb „ugrás” van a történetben, figyelmesen arra, hogy mi is változott, de lehet gördülékenyen tovább olvasni. Na, ez az extra sortörés ebben a könyvben bizony sokszor hiányzott, ami engem roppant módon zavart. (A Fegyver csörög korrektúrája közben jeleztem azt ahol ilyen típusú hibákra leltem, remélem rendben javítva is lettek és abban már nem lesznek...) Ugyanis egy csomó helyen meg ott volt, sőt, néha még iniciáléval (nagyított kezdőbetű) is jelezték, hogy „figyelj oda öcsi, ugrás van!” (Másrészről viszont alig van benne helyesírási hiba!)

Dan Wells (1977-)

Dan Wells könyvei közül már többről is írtam a blogon. Nem oly régen fejeztem be a Részlegesek trilógiáját, de valamikor az ősidőkben volt már szó John Cleaverről is, mégpedig a Nem vagyok sorozatgyilkos című sorozatkezdő regény kapcsán, aki, ha még emlékeztek ennyire, egy olyan szociopata tini, aki képes a legelvetemültebb sorozatgyilkosok agyával gondolkozni. Bár már akkor tudtam, hogy a könyv trilógia – most már pentalógia, hisz 2015-ben jön a folytatása, a The Devil's Only Friend, plusz még egy extra novellával is bővült a sorozat –, mégis elmaradtam a folytatásokkal, aminek nem a minőség volt az oka, sokkal inkább az időhiány.

Az első részben John Clevaver – mint egy mini-Dexter – a városában garázdálkodó sorozatgyilkos után ered, akiről egy hirtelen és váratlan csavarral – előre is bocsánat a visszamenőleges SPOILERért! – kiderül, hogy szó szerint egy emberi formát öltött démon. A fiú, aki egyébként folyamatos harcban áll belső késztetésével, ami sötét tettekre sarkallja, elhatározza, hogy (szabályrendszerét némiképp felrúgva) a gyilkossági vágyainak tiltása nem is annyira vonatkozik pokolbeli gyilkosokra, és vadászni kezd a démonra. De John nem gáncs nélküli „supernaturálos” démonirtó. Harcában minden eszköz használata megengedett, még az emberi életek sem számítanak – még a szeretteié sem. Ők csak eldobható szerszámok számára.


Szerintem Wells eme könyve sokkal jobb, élvezetesebb, izgalmasabb, mint a Részlegesek-sorozata, amiben azért könnyen találtam olyan momentumokat, részeket, amikbe bele tudtam kötni, illetve nem ragadtak annyira magukkal, mint John története. A Szörnyeteg úrés a Nem akarlak megölni kettőse egy-egy nap alatt lett kiolvasva, annyira sodró lendület jellemzi a regényeket. Unalomnak, üresjáratnak nyoma sincs bennük.

Már az első kötetnél is fenn akadtam kicsit, hogy a regényt az ifjúsági kategóriába sorolták. Persze, gyerek (egy tizenöt éves tini fiú) a főszereplő, de a jelző mégis nagyjából annyira illik a könyvre, mintha A Legyek Urára annyit mondanánk, hogy sima ifjúsági irodalom. Szerintem iszonyú durva, horrorisztikus dolgok történnek a könyvben. Nem nagyon örülnék, ha a lányaimnak középiskola előtt a kezükbe kerülne a sorozat.

Vagyis nem is a történet annyira szörnyű, hiszen ennél találhatunk „sokkal” vérfagyasztóbb horror könyveket a piacon, vagy egy random sikítófrászos-japán-horrorfilm is hangosabb sikolyokat válthat ki belőlünk, mint a Szörnyeteg úr. A démoni jelenlét talán még enyhíti is kicsit a regényt, hiszen a pszicho-horror helyett a paranormális fantasyk, tehát gyakorlatilag a mesék irányába billenti a mérleget. DE! John személyisége abszolút profin van kidolgozva. Karaktere szerethető – ne feledjük: közben arról fantáziál, hogy megöli az anyját és/vagy bebalzsamozza a barátnőjét!–, ráadásul motivációi is (meg)érthetőek. Gondolatmenete világos, valahol talán még csábító is. (Persze nem a gyilkossági vágyról vagy az állatkínzásról szóló gondolatok, hanem hogy milyen nyugalmat, szabadságot ad neki ez a fajta analitikus, embertelen gondolkodásmód, amivel még a legnagyobb zűröket – konkrétan: gyilkosságokat – is röhögve megúszik.) Nekem ettől lett igazán borzasztó, borzongató a könyv. Hovatovább azt lehet mondani, hogy még jó, hogy az átlagos tinédzser megbolondul pár évre, és az energiáit az esztelen csajozásban/pasizásban vezeti le.

Ahogy egyébként Johnt is eléri ez a probléma, mikor – az első rész után – a magának való különc fiú hirtelen a helyi hős bőrében találja magát, és rögtön a suli második legszebb lányának az oldalán. (Akire persze napjában csak kétszer lehet ránéznie, különben félő, hogy elkezdene utána járkálni, követni… majd kitudja… a lányka végül még valami jófajta boncasztalra kerülne fel, mint valami freaky piedesztálra és vélhetően különféle éles szerszámok is főszerephez jutnának… Jobb lesz nem kockáztatni és inkább rá sem nézni a szépséges hölgyeményre…) Öt szóval: a szerelmi szál nem romantikus. Kicsit sem. Jöhet!

A folytatás – formabontó módon –, ugyanis nem volt kedvem ugyan azokat a (magasztosító) jelzőket külön-külön leírni újra mindkét cikknél, pár nap múlva következik a Nem akarlak megölni című posztban!

Dan Wells (1977-)

Pár napja került fel az oldalra a Szörnyeteg úr fél-poszt, amiben a John Cleaver sorozat második részérőlírtam. Azért döntöttem az írás ketté vágása mellett, mert a Szörnyeteg úrról és harmadik részről, a Nem akarlak megölniről nagyjából ugyan azt tudom elmondani, ismétlésnek meg mi értelme van, így legalább ide is maradt még valami újdonság (ha nem is sok). :-) A két részt is szorosan egymás után olvastam ki, hiszen a lezárás után fel sem merült bennem, hogy ne a harmadik részért nyúljak, úgy helyes, hogy a posztok is gyorsan kövessék egymást.

Egy kisváros, egy démoni sorozatgyilkos – gondolnánk naivan, de tudhatjuk jól, hogy a., a baj nem jár egyedül, b., ahol egy van, ott van több is, c., ha egy üzlet beindul és d., a nő bajjal jár… Ha John eleinte nem is ismerte ezeket az aranyigazságokat, hamarosan kénytelen rájönni, hogy nem légből kapottak. Még ki sem hűlt – illetve el sem folyósodott – az első démon, a született démonirtó kisvárosában újra különös események kezdenek történni. Azt, hogy megint egy démon vagy emberi vadász érkezett-e, nem lehet tudni, de az biztos, hogy a fiú hamar az események sűrűjébe kerül. A nyomozás már önmagában is érdekesre sikerült, sokáig nem jöttem rá, ki áll a háttérben, sőt, igazából rá sem jöttem az utolsó pillanatig. Plusz pont. A végjáték – még mindig a második részről beszélek – pedig még a megszokottól – sőt ekkor már: az elvárttól –, is durvábbra sikerült. [A hasonló thrilleres-horroros tematika után érdeklődőknek ajánlom a kultikus A szomszéd lány című könyvet. (18+!!!)] Nem azt mondom, hogy kiverte a biztosítékot, de tipikusan olyan része a könyvnek, ami miatt nem értem, hogy lehetett ezt a sorozatot az ifjúsági olvasmányok közé sorolni… (Főleg, hogy manapság a szülői felügyelő bizottság – vagy mi a fene a neve annak a szervezetnek, akiknek például a tévéadás sarkában látható karikákat is köszönhetjük– mindenbe beleszól, minden kicsit is „gyanúsabb”, rázós témákról szóló könyvet tiltólistára tesznek.) Na, mindegy!

A harmadik részben fordul a kocka. John a préda szerepében főszereplője a regénynek. Ellenfele pedig betegebb, megfoghatatlanabb, érthetetlenebb, mint eddig bármikor. Ez a rész történetileg kicsit gyengébbre sikerült, mint az előző kötet. Egyetlen dologgal tudom ezt alátámasztani, mégpedig azzal, hogy a regény két nagy fordulatára már a könyv legelején világosan ráéreztem, így nem volt váratlan, mikor bebizonyosodott, hogy nem csaltak meg az érzéseim. Ettől függetlenül a könyv nem okozott csalódást. Köszönhetően, hogy a főszereplő jellemfejlődése töretlen. Érdekes megfigyelni, miként válik szociális páriából önjelölt igazságosztóvá John, miközben sötét késztetése előtt többször is – önként – behódol. Ezen túlmenően a nyomozással csak lazán összefüggő párkapcsolati problémái is izgalmasak, szórakoztatóak. (John legnagyobb bánatára.) A szerző stílusa pedig igazán olvasóbarát. A nem épp könnyed, már-már morbid témához jól nyúl hozzá. Sokszor – épp annyira amennyire kell – vicces, de a véres, horror-thrillerbe illő gyilkosságok sosem kerülnek teljesen a háttérbe (igaz a sztori most lassabb, pár hónap alatt jön csak el a „végső csata”). És a vége… Már megint képes volt olyan meglepőt húzni a szerző, amire nem számítottam. Az eredménye pedig: totális paff.

Nem mondhatom, hogy váratlanul ért a John Cleaver sorozat minősége, hiszen már az első részből sejtettem, hogy biztosan tetszeni fognak az új részek is. Így is lett, nem csalódtam, remélem ez azért átjött az írásokon is. Bár a könyv(ek) tényleg rettenetesen szórakoztató(ak), de nem olyan könnyed olvasmány(ok), mint ahogy azt esetleg gondoljátok! Kinek ajánlom akkor a sorozatot? Legalább 18 éves kort betöltött (na jó, legyen 16, hiszen én is utáltam tiniként, ha korlátozni akartak) olvasóknak, akik egy véresebb krimire vágynak, és nem fognak padlót akkor sem, ha egy-két para-szörny is kerül a menüre. Plusz azoknak is, akik valami okból – például mert szakmájukba vág – kíváncsiak arra, milyen rugóra jár egy szociopata agya. Én várom a negyedik részt (The Devil's Only Friend), remélem jön jövőre magyarul, és az is igen örvendetes lenne, ha a Next of Kin novella is belekerülhetne, hiszen pont oda illene időrendben.

Ízlésről persze kár vitatkozni, de azért megemlítem. A sorozat magyar borítói – bár az elsőé ugyan az, mint a külföldi – nagyon nem tetszenek! (Igaz, külföldön se sokkal jobb a többi se.) Nem tudom szebben mondani, egyszerűen gagyinak – gyerekesnek,komolyatalannak – tűnnek tőlük a regények. Ettől ez tipikusan olyan sorozat lesz, amiről ránézésre nem gondolnám, hogy igen, ez biztosan szuper. Márpedig az. Kicsit sem csodálkozom az olvasók magas értékelésein a könyves oldalakon. Ez van, sajnálom, megy ez jobban is, Kedves Fumax! :-) (Kezdem érteni, miért veri ki B-t a hideg veríték a Comic Sans betűtípustól…)

John Scalzi (1969-)

Bár a Vének Háborúja sorozata után én már akkor is rohannék a boltba a következő Scalzi-könyvért, ha csak egy szakácskönyvet jelentetne meg, azért nem kicsit érdekelt, milyen lett az első, magyarul is elérhető nem „John Perry-s” kötete. Az Agave Könyvek úgy döntött, hogy Scalzi további műveinek kiadását – mert gyanítom rohamléptekben jön majd szép katonásan egymás után a többi is – nem időrendben kezdik el, hanem rögtön a legfrissebb, 2014-es könyvét, a Lock In-t (Bezárt elmék) hozzák el nekünk, új – jó – szokásuk szerint a világpremierrel szinte (?) egy időben. Mivel a regény nem sorozat, hanem önálló kötet, ezért a kiadó döntése igencsak örömteli!

Scalzi eme könyvével sem szakadt el a sci-fitől. A viszonylag közeli jövőbe kíséri el az olvasót, egy olyan világba, ahol egy ismeretlen vírus – a „Haden-szindróma” – fertőzi meg az emberiséget. A betegség sok százmillió ember halálát okozta – először influenza-szerű tünetekkel járt, második stádiumában agyhártyagyulladásra emlékeztetett. A legtöbben a „megfázásba” haltak bele, de sokan – a szerencsések – „baj nélkül” estek át ezen a fázison és a második hullámot már el sem kapták. Azok közül viszont akik az „agyhártyagyulladást” is elkapták, 1%-uk kómába esett, amiből nem is ébredtek fel soha többé. Ők lettek a bezáródottak. A második stádiumon átesettek nagy része szerencsésen átvészelte ezt a betegséget, de „elenyésző” részük – kb. százezren világszerte – integrátorrá vált, vagyis olyan személlyé, aki képes – egy igen speciális agyi neurális háló beültetése után – a bezáródottak rendelkezésére bocsátani saját testét, hogy egy rövid időre ők is újra élvezhessék, érezhessék a külvilágot. Az ilyen összekapcsolódás alatt a bezáródott vezérli az integrátort, aki „hátra húzódva” csak figyelheti, mit csinál utasa.

Ez a körítés, ami szerintem már magában is elég jól hangzik, rengeteg veszélyt, előre nem várt meglepetést rejthet magában egy hasonló társulás. Hogy még izgalmasabb legyen a felütés, Scalzi világában a bezáródás a robotika iparágának fellendülését hozta. A bezáródottakat – már akinek családja meg tudta fizetni – agyi implantátumok segítségével robot-testekkel kapcsolták össze, így korlátozott mértékben ugyan, de újra a társadalom hasznos tagjaivá válhattak. Ez nem ad ugyan olyan teljes értékű valóság-érzetet, mint az integrálódás, de még mindig sokkal jobb, mintha csak vegetálnának az ágyukban halálukig. A regény kezdetekor azonban a hadeneseket segítő szociális törvényeket – mindenki legnagyobb meglepetésére – törvényileg visszavonták, ami nem csak a betegeknek jelent nehézséget a jövőjükre nézve, hanem a robotikával foglalkozó óriáscégeket is az összeomlás szélére sodorhatja.

A könyv főszereplője Chris Shane, egy igencsak közismert családból származó újonc FBI ügynök – aki történetesen maga is hadenes. Robot testében (pénztárcája nagy bánatára kénytelen sűrűn cserélni) egy integrátor által elkövetett gyilkossági ügyet kellene kolléganőjével kinyomoznia, ám az eset rendre nem várt irányokba fordul. Mivel a regény gyakorlatilag ezen nyomozás története, ezért a fordulatokról nem is fogok többet írni, nehogy véletlenül spoilerezzek. Másról viszont írnék.


„Nagy meglepetés!” Nicsak, hát mégis lehet olyan történetet írni, amiben a férfi és a női főhős (vagy más) nem kerül romantikus viszonyba?! Igaz, mivel az egyik egy ágyhoz kötött „növény”, aki „doboz-testben” jár dolgozni, elég bevállalósnak kellett volna lennie a hölgyeménynek – egyébként az is, csak nem ennyire –, de hát láttam én már karón varjút. A nyomozó-duó közti dinamika a szexuális feszültség nélkül is folyamatosan megmarad, végig megbicsaklás nélkül működik. Tehát: romantikus szál nincs, csak thrilleres fordulatok és sziporkázó párbeszédek, ahogy azt Scalzitól már megszokhattuk talán. A leíró részek rövidek, frappánsak és persze a humort sem fogjuk hiányolni a kötetből, hiszen az egyike Scalzi markáns stílusjegyeinek. Szórakoztatás mesterfokon.

Az okosan felépített és hihetően (nincs benne légből kapott sugallat, hihetetlen deus ex machina, satöbbi) elmesélt történet – aminek magja azért alapvetően elég klausztrofób és lehúzó – végig megtartja az olvasó figyelmét. Gyors, nincs idő közben a szájtátásra. Egyik pillanatban még a nagyvárosban, majd hirtelen egy poros indiánrezervátumban vagyunk. Sok előnye van annak, hogy a szereplők nincsenek a fizikai testükhöz kötve. A könyv világa színpompás, tele olyan most fejlesztés alatt lévő kütyüvel és high-tech törvényszéki/nyomozati módszerekkel, amik ott már a mindennapi élet részei. Igaz, ez egy sci-fitől nagyjából az alapkövetelmény, mindenesetre e téren sem hibázott a szerző. A hadenesek és az egészséges emberek közt lévő ambivalens érzéseket, a mindennapokat is remekül mutatja be. Furcsa belegondolni, hogy mindenki – önkéntelenül én is mindenhol ezt írom – betegnek tartja a hadeneseket, de ők nem feltétlenül látják annak magukat, sőt, éppen ellenkezőleg. Ha nem is egy újabb evolúciós ugrásnak, de majdhogynem.

Néhány kisebb fordulatot sajnos könnyen ki lehet találni – például a nagy konspirátor személye egészen egyértelmű volt –, és az eset megoldása, vagyis a könyv vége  egy cseppet túlságosan egyszerűnek tűnt, de ez nem az a könyv, amit a nyomozás, a rejtély megnyugtató megoldása miatt akartam kiolvasni. Éppen ezért krimi fanoknak talán annyira nem jönne be – bár az élvezetes stílus miatt meg akár tetszhet is, ki tudja? –, azok akik olvastak már Scalzitól bármit, azoknak meg nem kell több meggyőzés. Maradnak tehát az egyszeri sci-fi olvasók, akikhez szólhatok: szánjátok rá az időt, megéri!

A következő John Scalzi könyv megjelenéséig pedig van idő elolvasni a Tor.com-on – angolul – a könyv elé kívánkozó rövid történetet is, az Unlocked: An Oral History of Haden’s Syndrome-ot.

Daryl Gregory (1965-)

Daryl Gregoryúj író a blogon, de nem új (nem ismeretlen) a nagyvilágban. Az amerikai szerző 2008 óta publikál komolyabban, öt regény, számos novella – még a ’90-es évektől kezdődően – és néhány képregény adaptáció (Drakula, Majmok bolygója) köthető a nevéhez. Én az első könyvéről szóló netes ismertetők óta figyelem a szerzőt. Nagyobb összeggel is le mertem volna fogadni anno, hogy a Pandemonium– legjobb első könyves fantasy regény (Crawford-díj, 2009) – megjelenik az Ad Astra Kiadó gondozásában. Csúfosan elbuktam volna azt az összeget, hiszen végül (ha egyáltalán tervben volt) nem jelent meg… (Én még várom azért!)

Idén nyáron viszont a GABO Kiadó az SFF sorozatában megjelentette a szerző harmadik kötetét, a Stony Mayhall második élete című könyvet, ami ha nem is a Pandemonium, de zombis horror, szóval legalább ugyan annyira örültem ennek is. Kicsit óvatosan álltam azért a történethez, hiszen az ajánlók nem tipikusan véres, poszt-apokaliptikus zombi történetet emlegettek a könyv kapcsán. A formabontó (romantikus) zombi-feldolgozások pedig – lásd Isaac MarionEleven testek című könyvét például, igaz, bevallom, csak a belőle készült filmet láttam – nem az én asztalom, finoman szólva sem. Ezért vártam eddig, de persze azért csak muszáj volt, na.

A (pikk-pakk eltaposott) zombi-apokalipszis után nem sokkal a Mayhall család a hóviharban egy megfagyott nőt talál, aki karjában óvja gyermekét. Az életre lehelt csecsemő ránézésre sem ember, szürke a bőre, nem vesz levegőt, nem dobog a szíve, szóval tipikus zombi, csak hát nem úgy viselkedik, hanem, mint egy normális ember. A jószívű család elhatározza, hogy nem adja oda a kisdedet az alig elkerült zombi-apokalipszis miatt továbbra is magas készültségi fokon álló állami szervezeteknek, hanem – titokban – felnevelik a kisfiút. De valóban „békepárti” Stony Mayhall, vagy az emberiség puszta létét fenyegető veszélyforrás? Senki nem tudja biztosan, de bíznak a – gyorsan szárba szökkenő – családi összetartás erejében és hogy a kis „vadóc”, mivel jó példát (civilizált példát) lát maga előtt egész életében, maga is emberhez méltóan fog viselkedni, és nem árt majd senkinek.

A könyv négy részből áll, nagyjából ott megosztva, ahol Stonynak lakóhelyet kell váltania. A regény egy történet, szerves egész, jó stílusban megírt, élvezetes írás, ami fejezetei közt nagyjából négy éves ugrásokkal meséli el a fiú egész életét. Azért hangsúlyozom ezt külön, mert a mű nagy általánosságban mindenhol tetszett – majdnem ötszáz oldal, mégis elolvastam egy nap alatt –, de mégis, messze nem ugyan annyira. Először is az Előszóról pár szót ejtenék, ami nincs benne a négy nagy részben. Személyes bajom, de utálom, ha az Előszóban – vagy bárhogy is hívják máshol – előre ugrunk az időben, mint itt is történik. Azonnal lelő egy csomó dolgot előre, amit addig is sejtettünk (Poszt-apokaliptikus zombi-könyv elmaradt apokalipszissel, ugyan már!), de mégis jobb lett volna az egész könyv az Előszó nélkül, az olvasót a lehető legtovább a teljes bizonytalanságban tartva.

Az első részben Stony gyermekéveinek lehetünk tanúi. Szeretetben nő fel családja és barátja társaságában, mássága miatt mégis magányos, a házuk környékéről el nem mehet, élete a legnagyobb titokban zajlik. Ez az a rész, ami a legjobban sikerült. A narrálás Stephen Kingérzelmesebb, amerikai kisvárosokban játszódó írásaira (például A test) hasonlít nagyon. Együtt „sírunk”, együtt nevetünk Stonyval a sokszor mulatságos, de azért általában furcsa életén. Lassú a történet folyása, de szépen kerekedik. Semmi horror/fantasy/thriller hatás (azon kívül ugye, hogy vannak zombik) nem nagyon van, „sima” dráma, de a jobbik, a szórakoztató, élvezetes fajtából.

A következő részben húsz évet ugrunk előre – mármint a megtalálás óta. Stony már Los Angelesben lakik hasonszőrű társai, a folyton bujkálni kényszerülő Élőholt Hadsereg tagjaként. Ez – és a tíz év múlva játszódó következő rész, amiben Stony Holtváros vendégszeretetét élvezi – inkább jópofa, mint valóban jó része a könyvnek. Nem is Gregory írói eszközeivel van bajom, a könyv itt is gördülékeny, haladós, inkább a moralizálással, ami nekem túl sok volt, főleg azért, mert nem tudtam túllépni azon az érzésemen, hogy ez, vagyis a radikális élőholt-frakció alapvetése „úgy baromság, ahogy van”. Úgy éreztem, kicsit elbaltázott az író alapkoncepciója a konfliktust nézve. 


Spoiler on: Ezek a zombik a filmekből ismert őrjöngő szörnyek, de – itt a csavar – csak két napig. Utána nincs vágyuk az ölésre, sőt az evésre sincs egyáltalán szükségük, igaz, régi személyiségük is odaveszik és tiszta lappal indulva „jófej” élőhalott lesz belőle. Tudnak beszélni, gondolkodni, és vannak érzéseik is. Ezt tudja a kormány is, de azért vadászik arra a körülbelül ötszáz "életben maradt"élőhalottra, hiszen tényleg bármelyikük, ha úgy dönt, egy harapással kiirthatja az emberiséget, az meg nem annyira jó, ugye! Az élőhalottak nagy része szépen, önként ki is halna csendben, de a radikálisok a Nagy Harapásra ösztönzik őket, mert ha nem, akkor ugye – száz év múlva körülbelül – kihalnak, mint faj. Érted! És akkor mi van? Az őrjöngés után a radikálisok is tudják, hogy ők emberek voltak valaha, akik betegek lettek. Igaz, ez sz.r, de ez van. Érthetetlen, hogy miért akarják az embereket teljesen kiirtani, mikor attól ők még – mondjuk száz év múlva, ugye – ugyan úgy ki fognak halni. Semmi változás nincs az eljövendő korokban, csak az, hogy lesznek-e élő emberek, vagy nem. Olyan ez, mintha a rákos betegek mondjuk azért akarnának atomháborút kirobbantani, hogy ha már ők betegek, akkor haljon meg mindenki, de ha nem, akkor is legalább legyen az összes egészséges rákos! Hát ennek nálam nem sok feneke van. (A vasszigorral fenntartott kormányzati intézkedések viszont egyáltalán nem lepnek meg, azok teljesen logikus lépések. A szemellenzősen békepárti aktivisták már nem tűnnek annyira ésszerűnek...) Spoiler off!

A regény utolsó részében csak valóra válik a poszt-apokaliptikus vízió, és már csak ezért is a könyv jó oldalát erősíti ez a rész is. Azt nem árulom el, hogy Stonynak mi a szerepe a zombi-invázióban, de még azt sem, hogy a jó vagy a rossz oldalon harcol-e majd. Olvassátok el a könyvet, ha szeretnétek rájönni! Egyébként a könyv erőssége, hogy se nem nyálas, se nem érzelgős, és romantikus szál sincs benne, ilyenektől nem kell tartania senkinek! A könyv pedig összességében inkább egy poszt-apokaliptikus családi dráma, érdekes fejlődésregény, mintsem horror.

Sokáig húztam-halasztottam a poszt megírását - pedig már külön kérték is (Komolyan! :) ) -, egyszerűen azért, mert nem néztem meg annyi sorozatot, hogy kiteljen belőle egy normálisabb adag. Gyűjtöttem hozzá még egy-kettőt, de még így sem fog tőle hasra esni senki. (Hamarosan viszont jön a filmes poszt-pár, na, az jelentős méretű lesz! (Ahhoz meg azért nem kezdtem hozzá...)) Szerencsére a - sosem hiányzó - csalódást keltő darabok mellé legalább pár jó is kerülhetett ide. Nézzük, mik is azok.


Egy igazi kosztümös, kincsvadászós, kalózos kaland volt, amire még az ősszel először beneveztünk a zasszonnyal. A szintén Starz-os Spartacus után szinte kötelező volt a próba - ráadásul nagyon bírom a vitorlás hajókat is -, de azért voltak ellenérzéseim, mégpedig az igencsak "megosztó" jellemű kalózkapitányt alakító Zach McGowan"egyszerű" arca miatt, de kiderült, hogy nem is annyira kutyaütő a szerepben, mint amire előzetesen számítottam. Toby Stephensért pedig - aki tényleg jó színész - a zasszony van oda meg vissza, tehát a főszereplők átmentek a rostán. A mellékszereplőkkel sincs nagy probléma, ha csak annyi nem, hogy a nők túl jól néznek ki egy kalózos filmhez. Hihetetlen, hogy mindnek jó a foga például, és hogy nincsenek köztük igazi karakteres arcok, mint a fickók közt. DE az is igaz, hogy ez miatt nem fogok komolyan panaszkodni. A történet közepesen csavaros, kicsit izgalmas, legalábbis bealudni nem sikerült egyszer sem rajta, de nagyon lassú. Nem lenne ez se baj, de én sokkal több hajós üldözést, csatajelenetet vártam. Hiába. Az elején van egy, meg a végén. Közte a huzavona megy csak a kalózszigeten. Ez nagy csalódás volt, ahogy az is, hogy nem volt elég bevállalós vagyis véres. Nem is adok rá [6/10] több pontot, pedig a vége kifejezetten jó volt, maradok a következő évadra is, mert egyébként azt - és a harmadikat - már berendelték, szóval lesz.



A Psycho sorozatos feldolgozásától nem vártam semmit, több okból sem. Legnagyobb bajom az volt, hogy tudni lehet, hogy nem lesz "semmi baj", Norman Bates a sorozat legvégéig túl fog élni mindent, az anyja pedig végül múmia lesz a felső szobában. Akkor meg minek nézzem? Azért, hogy lássam, hogy lesz a gyerekből lassan (?) őrült gyilkos? Ja, pont ezért kezdtem el. Ekkor esett le, hogy a sztori napjainkba van helyezve. Ez megint egy fölösleges húzás volt szerintem. Két-három rész után már tudtam, hogy ez tényleg nem az én sorozatom lesz, hiába derült ki a kisváros összes lakójáról, hogy van valami takargatni valója. Legjobb esetben is csak egy Twin Peaks-light érzést sikerült vele elérniük a készítőknek. Egyedül a színészek voltak értékelhetőek, mind az anyát alakító Vera Farmigaés a fiút játszó Freddie Highmore szuper. Lényeg, hogy a második évad második-harmadik részétől már csak háttérben ment a sorozat, közben mást csináltam, majd kiszálltam teljesen. A zasszonynak viszont tetszett, főleg - a seriffen kívül... - a családtagok közti bizarr erotikus vonzódás miatt. [4/10] A magyar cím meg... ide valami csúnyát képzeljetek el. Lesz harmadik évad, de egy talicska apró-majom sem tudna a tv elé vontatni engem, hogy újra nézzem.



A legjobb angol tini drámasorozat hat évadot élt meg - két évadonként teljesen lecserélt szereplőkkel, ugyebár. A hetedik évad összesen hat részes, két-két rész jutott benne a három garnitúrára való szereplő történetének lezárására. Az első két epizód - a Fire - Effy (hüpp-hüpp) további életét mutatja be. A színésznő, Kaya Scodelario még mindig, hát... ööö... eszméletlen jól néz ki a maga szakadt utcai stílusában, de a végső sztorija elég banális volt, majdhogynem méltatlan a sorozathoz, de sajnos ez elmondható a másik két dupla részről is. A Skins sokkal jobbat érdemelt volna lezárásnak, mint ami végül is jutott neki. Rajongóként csak a szereplők miatt volt érdemes egyáltalán megnéznem, de visszatekintve, bárcsak inkább kihagytam volna. (De persze ez elképzelhetetlen lett volna.) Cassie története (a Pure) szimplán dög unalom volt, Cooké pedig (a Rise), ami egy C kategóriás angol thriller volt, szintén nem illett a "Skins univerzumba", de annak legalább a befejezését nem szúrták el. A sok 10-es évad után - mert hogy nekem az újabb csapatok is tetszettek - ez maximum [4/10]. :(



Valami új vígjátékra vágytam, ami szimplán csak szórakoztat, nem kell rajta agyalni -és hasonló legyen, mint az Awkward-, végül e mellett döntöttem. Nem tagadom, a döntésben szerepet játszott az is, hogy nagy volt a valószínűsége, hogy a csajok sokat fognak csókolózni benne, ami nagyjából be is jött. (Bár nem olyan sokszor, mint reméltem...) (Perelj be!) A két főszereplő lány szerethető, mutatós, a történet pedig - ha nem kapunk agybajt a szokásos sablonoktól - még fordulatosnak is mondható. Nem fogjuk halálra kacagni magunkat a sorozaton, de végig vigyorgós volt, ami már jó. A lassan kialakuló drámai fordulat pedig szintén jól volt adagolva. Szívesen maradok a folytatásra is jövőre. [7/10] Ja, egyébként arról szól, hogy két hetero csaj elhatározza, hogy azért, hogy a suliban menők legyenek - érted! -, azt híresztelik el magukról, hogy leszbikus kapcsolatban állnak egymással. Aztán persze semmi nem úgy sikerül, ahogy elképzelték.


 
Az OITNB az egyik legfelkapottabb sikersorozat manapság - a nézők és a kritikusok is imádják a(z első pár évadában szuper) Weeds-et is jegyző Jenji Kohan alkotását -, de nekem már az első évad sem adta annyira. A női börtönben játszódó show a valóságos állapotok helyett valami idealizált bullshit-et akar elhitetni a nézővel. Hogy miért maradtam mégis? Az első évad végi cliffhanger miatt, ami elég érdekesnek tűnt. Két-három rész megnézése után viszont nálam örök cancel-t kapott. Unalmas, kár rá időt áldozni. [2/10]



A zombi-sorozat, ami minden létező sorozatos nézettségi rekordot már régen megdöntött. Imádom a zombikat, főleg filmen, de ez a sorozat valami eszméletlenül (igazából nem azt akarom írni, hogy eszméletlenül, érted?) béna szerintem, értetlenül állok a népszerűsége előtt. Először is valami rettenet unalmas, főleg miután elérték a börtönt a második vagy a harmadik évadban. Szabályos örömünnepet ültem, mikor itt végre kiüldözték őket onnan. (Köszönöm Kormányzó! (A csak róla szóló két rész volt egyébként a legjobb az egész évadban!)) Másodszor nagyon sok butaság van a forgatókönyvben, de a második évad óta ezeket tudatosan próbálom már eleve ignorálni. A szereplők - főleg a gyerekek és az öregek - kifejezetten idegesítőek, közülük is a pálmát a rendőr (főszerepben lévő) gyereke viszi. Ez persze szubjektív dolog, de nem annyira nyerő dolog, ha egy sorozatnál a nézőt totálisan hidegen hagyja egy csomó szereplő sorsa, mint itt engem. (Az pedig, hogy azért sikeres, mert ez jóval több, mint egy bugyuta poszt-apokalipszises sorozat - sőt, néhány országban már az etikaórákon az oktatást segítő tananyagként használják (a rész alatt felmerülő etikai dilemmákat átbeszélik, a gyerekek elmondják, ők mit cselekednének a szereplők helyében) -, egyszerűen vicc. Jópofa dolog maximum, de szinte bármelyik másik film is használható lenne ugyan erre, sok még jobban is.) Egyszóval azért nézem, mert a zombikat mindig nézem "muszájból", de érdekelni már régen nem érdekel az egész. Az évad vége viszont nagyon jó volt. Klisés és abszolút egyértelmű már az utolsó négy-öt rész alatt, hogy mi lesz a csapat sorsa, de még így is tetszett. ...és esküszöm, nagyon várom már az ötödik évad utolsó részét, hogy indíthassam a gyors darát! (Gondolom, elcseszik egyébként és újra unalomba fullad az egész, de azért nagyon reménykedek!) [5/10]



Angol szitkom - húsz perc/rész; hat rész/évad -, amiben minden rész egy pénteki (zsidó) családi vacsorán játszódik. A két gyerek (már felnőttek) állandóan egymást húzza, piszkálja, az apa egy suttyó bugris, az anyába pedig a szomszéd (gyogyós) van halálosan beleesve és mindig a vacsoraidőt választja az alkalmatlankodáshoz. Nagyon vicces egy-két rész erejéig, érdemes belenézni, de aztán az egész nagyon hamar önismétlővé válik. Azért néztem végig (kaja közben ugye tökéletes, sőt, mintha egyenesen oda találták volna ki), mert rövid és a szomszéd tényleg, nagyon kettyós volt. :D Egyébként olyan [5/10]. A harmadik évadra nem maradok már.



A Kenny Powers ex-baseball játékost alakító Danny McBride igazi suttyó balfék ebben a komédiában. Saját magát istennek látja, de igazából kibírhatatlan, romboló hatású a személyisége. Szerencséje, hogy olyan nője van, aki ezt legalább egy ideig el tudja viselni és egy olyan barátja, aki súlyos kisebbrendűségi komplexusban szenved. Ebben az évadban KP a tévé segítségével tér vissza a Játékosok közé, hogy iszonyú sok pénzt termeljen - csakis magának.
Akkor ajánlom, ha az alpári poénok nem bántják a szemed és a füled, mert egyébként ha igen, elég kellemetlen élményben lehet részed! :D Szórakoztató, fikázó, kellemetlen, szexista. 18+. [7/10], mert a régebbi részek azért jobbak voltak.



Már megint elkaszáltak egy idővel biztosan kulttá váló (vagy talán máris az?) sorozatot, most a második évadánál. Egyszerűen nem értem, miért nem nézték sokkal többen ezt a show-t (hiszen gondolom, ezért jött érte a kaszás). Tabukat döntögető a története, véres, fordulatos a forgatókönyve, csodálatos az operatőri (ó, azok a színek!) és rendezői munka benne, a zenéje fantasztikus és a színészek is iszonyúan nagyot alakítanak benne részről részre. Az első évad is nagyszerű, de ez a második még sokkal durvább. A sztori szerint egy titkos, profi gyilkosokat foglalkoztató kormányzati csoport ered a szereplők nyomába, akik a titokzatos Nyúl Urat keresik, akinek egyetlen célja, hogy a Föld elszabadult népesség-boomjának útját állja. A népesség szinte teljes sterilizálásával. Ehhez a biológiai fegyverük is kész van már - csak éppen menekül előlük. Elborult, az kétségtelen, képregénybe illő az egész, de nagyon ütött. A vége pedig... [9/10]Ha csak egyet, akkor ez legyen!




Ez is azok közé a szitkomok közé tartozok, amit évek óta nézek, mert... régen jó volt. Most viszont már nem annyira jó (kivéve Alec Baldwint, aki szuper még mindig), szóval az évad felénél könnyű szívvel küldtem ezt is a feledésbe. Lesz időm jobbakra legalább, pedig még lett volna belőle két évad. [4/10]


Ez is azok közé a szitkomok közé tartozok, amit évek óta nézek, mert... régen jó volt. Ismerős kezdőmondat, nem? Itt is erről van szó. Látványos a színvonal csökkenés, de ez eleve magasabbról indult, mint a 30 Rockés ezen legalább néha lehetett vigyorogni, szóval még nem kaszáltam el, csak csalódtam benne egy kiadósat. Nem segítettek a kezdeti frissesség visszatérésének az új arcok sem nagyon, pedig a kriminológia professzor egyébként jó volt, beleillik a sorozatba. Nagy kedvenc volt, de most visszaesett az evés közben jó lesz kategóriába. [5/10] Kár érte!

A sorozatos poszt után (vagy előtt) lassan hagyomány, hogy jön a filmes is. Készülj! Nagy meglepetés:Ez az! :D Most is tele van mocskos nagy mellényúlásokkal, középszerű filmekkel és egy-két fogyaszthatóbb darabbal, mint mindig, ha olyanok készítenek listát, akik mindenevőnek tartják magukat, majd kiderül róluk, hogy nem tetszik nekik semmi, amiben nincsenek zombik, női mellek, robbanások vagy hosszú, mély csenddel teli jelenetek. (Az egyéni preferenciák változók!) Ez az én vegyes salátám a közelmúltból - a pontozás pedig olyan pofátlanul szubjektív, amennyire csak tőlem telt, valamint talán kicsit szőrös szívűbb is, mint lehetne, ugyanis lassan kezdem kevésbé tolerálni, ha vesztegetik az időm. ;-) Remélem, azért talál köztük mindenki valami fogyaszthatót.

A cápa levegő-föld támadás folytatódik ebben a ZS-filmben. Már az első sem tetszett, úgyhogy a Miért nézed meg a folytatást is, ha egyszer nem jön be? kérdésre a válasz, hogy pont ezért. Hiszek a második esélyben! :D Mondjuk ennél a filmnél ez hiba volt. A zsáner kifigurázása, a baromságok új szintre emelése csak épphogy vicces, a trükkök tv-minőségűek, a színészek jól illenek ehhez a "selejt"-kategóriához. Még szerencse, hogy a kicsit pornós külsejű Tara Reid-en legalább volt mit nézni. Plusz pont, hogy egy pillanatra sem veszi magát komolyan, így nem kell kínosan feszengeni a nézőnek közben. Izgalmas? Nem. Szórakoztató? Az, mondjuk rá. Vicces? Nagy ritkán egy kicsit igen. Megéri a rászánt időt? Nem. (4/10), de ebből három a "színésznő" miatt...



Nincs meg bennem a felnőttek előítélete az animációs filmekkel szemben, én most is imádom a rajzfilmeket, nagyjából mindegy, miről szólnak, szívesen megnézem. Ez ráadásul kifejezetten egy felnőtteknek szóló zenés, romantikus dráma, ami Kubában, vagy New Orleans-ban játszódik. Fene se emlékszik már rá. Kikapcsoltam fél óra múlva, annyira untam, pedig ilyet nem szoktam szinte sose. Teli van zenével (olyan nem-szeretem-fajtával), meg párkapcsolati kérdésekkel, igaz, a szakítást okozó konfliktusig el sem jutottam - szerencsére. A zenéje jó? NEM. A történet? Nem. Megéri a rászánt időt? Romanitika és jazz (vagy blues?) rajongóknak talán, én kérem vissza a fél órámat. (2/10)
 

Igazi sztárparádé van ebben a háborús filmben, ami arról szól, hogy egy csapatnyi művész - katonának állva - műkincsek után vadászik a megszállt területeken, hogy azokat kimenekítsék a nácik kezéből. A sztori leírva jobban hangzik, mint maga a film, ami valami szörnyen unalmas volt, talán egyetlen értékelhető, emlékezetes jelenetet leszámítva (Igen, amikor találkoznak a náci kiskatonával és óvatosan leülnek vele beszélgetni). Szörnyen rossz? Nem, csak közepesen. Izgalom, látvány? Erősen a nulla felé tendál. Színészi játék? Korrekt, és nem csak Clooney, sőt. Legnagyobb bajom az a filmmel, hogy lehetett volna ebből sokkal jobbat is csinálni. Megéri a rá szánt időt? Nekem nem igazán érte meg, talán ha festő/szobrász lennék, akkor igen. (5/10)


Talán a gyerekeken kívül nem csak azok látták a nyár egyik blockbusterének legalább a reklámját valahol, akik gyerekkoruk óta LEGO-fanatikusok, mint én. Ezt az animációs filmet nagyon szerettem volna már megnézni, és ez a kiscsajokkal végre sikerült is. (Nekik is tetszett, pedig a poénos utalások legalább felét egyáltalán nem értették, és azt is kifejezetten utálják azóta is, ahogy éneklem az év legnagyobb slágerét - Minden szupi-szuper! - pedig tényleg az! :D ) Összességében szerintem ez egy közel zseniális, felnőtteknek is simán fogyasztható, "kicsit" persze kaotikus film, ami beváltotta a hozzá fűzött előzetes reményeimet. Nagyon vicces és a látvány - bár igazából, más animációs filmekkel összehasonlítva "pocsék" - is nagyon menő, ötletes. Megérte megnézni? Simán! (8/10)


Az első, a blog témájához illő film a listán a The Signal, ami egy remek választás mindazoknak a sci-fit szeretőknek, akiknél az ötlet, a történet fontosabb a látványnál. Három programozó fiatal egy titokzatos rádiójel forrását kutatva érkezik egy elhagyatott raktárhoz, hogy ott gyorsan kiderüljön, hogy a telek egyáltalán nem elhagyatott. Kicsit klausztrofób, nagyon steril látvány, kevés szereplő, furcsa csavarok. Kitaláltam a végét a felénél - szerintem nem volt egy nagy teljesítmény tőlem - tehát nem annyira meglepő, mint ahogy számítottak rá az alkotók, de egyáltalán nem rossz próbálkozás. Azért megérte a rászánt másfél kókuszt? Igen. (7/10)


Életrajzi film Alfred Hitchcock-ról Anthony Hopkinssal a főszerepben, amit gondolhatjátok, hogy női nyomás hatására néztem meg, nekem nem ez lett volna az elsődleges választásom aznap estére. (Értem én, minden nagy férfi mögött ott áll a NŐ! Köszi, átjött! :P) Kedvelem a rendező több filmjét, de valahogy az élete néhány fontos évét bemutató film nem hozott nagyon lázba. Nem gondolom, hogy egy hűdenagy sztori lett épp elmesélve. Profi filmesztétáknak esetleg érdekes lehet, és a színészi játék valamint a díszletek is rendben voltak, de nekem... Köszi nem. (3/10)


A hajléktalan hobó visszatér rég elhagyott családjához, hogy megvédje őket az ellenük fenekedő gyilkos bandától, akiket véletlenül ő maga hozott a nyakukra. Kisebb bökkenő, hogy ő csak botcsinálta ítélet végrehajtó, akit senki nem képzett ki önbíráskodónak. Számtalan díjat söpört be ez a "bosszúfilm", nem is érdemtelenül. A végsőkig feszült, izgalmas, véres thriller, hiteles színészi alakításokkal megtámogatott drámai alkotás. Egyértelműen kötelező darab, ha egyébként hozzám hasonlóan komálod a műfajt. (8/10)


Nem azon csodálkozok, hogy megnéztem ezt a bugyuta tini/cop-budy, sokszor alpári vígjátékot, hanem azon, hogy maradhatott ez ki két éve nekem? Nem is hallottam róla soha - vagy inkább biztosan azt hittem, hogy valami mocsok romantikus sz..ság -, csak most, mikor kijött a második része. Egymás után néztem meg a duót és mindkettő nagyon bejött. Agyatlan? Az. Vicces? Nagyon nevettem és sokszor rajta, szóval: Igen. (Vagy: ...igen?...) Könnyedén elszórakoztatott a középsuliba titkosrendőrködni visszaküldött "babaarcú" rendőrpár története. Műfajában remek. (7/10)


Gyakorlatilag ugyanazt tudnám írni, mint eggyel föntebb, annyival kiegészítve, hogy ez jobb volt, még akkor is, ha csak egy Ice Cube-os kirohanós jelenettel, aminél lefordultam a székről majdnem. Nem egy filmtörténeti mérföldkő, de egy vígjátéktól ennyit várok el. (8/10)


Nem vagyok a szuperhősös képregény-adaptációk elsődleges célcsoportja - és lejjebb a listán meg is cáfolom magam rögtön , hogy ne legyen olyan egyszerű az élet -, nem is szokott mostanában egyik sem tetszeni - és az X-Men sorozat még azok közé tartozik, amit úgy-ahogy elviselek. (Annak sem örülök, hogy naponta jelentenek be újabb és újabb MARVEL filmeket...) Ennek az imdb-s értékelése előtt is értetlenül állok, mert ugyan a látvány ötös (arra nem is emlékszek viszont már, hogy ez is olyan követhetetlenül gyors-e, mint mostanában szokás), de a történet elég nagy zagyvaság. Színészi játék... most komolyan? Megéri megnézni? A látvány miatt végül is nem bántam meg, de hiba lenne valami extrát is várni tőle. (5/10)
 

Cormac McCarthyírásából készült ez az HBO-s gyártású kétszereplős minimál-dráma, amiben Tommy Lee Jones (aki rendezte is a filmet) és Samuel L. Jackson beszélgetnek egy szobában az élet értelméről, értelmetlenségéről. A két szereplőt nagyon csippantom, a szerzővel szemben már van bizonyos fenntartásom, szerintem egy kicsit túl van sztárolva. Az biztos, hogy nekem a könyveiből készült filmek annyira nem tűntek nyersnek, mint ahogy előzetesen beharangozták őket, maguk a könyvek pedig roppant idegesítőek a gondolatjelek hiányától. De ez biztosan csak az én szívfájdalmam, sokak szerint (például Stephen King) ő a legnagyobb kortárs amerikai szerző, ki vagyok én - aki szerint King például köröket ver rá... -, hogy ennek ellentmondjak? A film pedig profi. Jones jó munkát végzett rendezőként, Jackson pedig színészileg alakított nagyot. A történet szépen komótosan halad a végkifejlet felé, de - szerintem az alapanyag nem volt elég erős ahhoz, hogy igazán emlékezetes maradjon a film. (Nem akarom szapulni szegény McCarthyt, biztosan velem van a baj.) Megérte megnézni? Nem nagyon, ennél sokkal többet vártam a történettől. (5/10)


Annyira akarok már - újra - jó magyar filmet látni. Minden esélyt megkapnak a hazai filmek tőlem (kivéve a "celeb-parádék"), amennyit lehet, megnézek, de rendre csalódnom kell. Az Isteni műszak sem váltja meg a világot, de még így is a jobbak (a legjobbak) közé tartozik a kortárs magyar filmek szerény seregében. Először is, jó a zenéje! Öröm, hogy VÉGRE van valami normális filmzenéje egy filmnek - régen volt már a Kontroll - nem csak a szokásos tv-s pittypalatty. VÉGRE használtak a felvételek során valami mozis filtert, amitől nem lett tv-hatású a kép. A színészi játék is korrekt - voltak jobb és rosszabb alakítások is -, vállalható. A történet pedig egy bizarr, sötét komédia némi drámával és krimiszállal. Sokat röhögtem rajta (vagy háromszor hangosan is), teljesen működik a forgatókönyv. Megéri megnézni? Igen. (7/10)


Emlékszik még valaki Az idő urai című magyar-francia koprodukciós rajzfilmre? (Rémálmaim voltak tőle napokig. Kedvenc rajzfilmem azóta is!) Na, ezt is azok a franciák csinálták, mint azt, és sci-fi, mint a másik. Ebben az embereket kedvencként tartja rabszolgasorban egy jóval fejlettebb faj, de az emberek egy "idegen" oktató szerkezetet megszerezve, használva, majd megokosodva elhatározzák, hogy levetik a láncaikat és fellázadnak gazdáik ellen. Nagyon akartam szeretni, de nem ment. Egyszerűen annyira orbitálisan undorító a grafika, hogy szabályosan hányingert kaptam a nézés közben. Egy idő múlva más csak 2x-es, majd 4x-es sebességgel pörgetve néztem. A történet maga, mint látható nem lenne rossz, de nekem most nagyon nem. Megérte megnézni? Egyáltalán nem. (0/10)


Egyik este mondom a zasszonynak: Gyere, nézzük meg, ahogy Nicholas Cage drámai arccal fát vág az erdőben. Fogalmunk sem volt mi sül ki ebből. Nos, mint kiderült, annyi értékelhetetlen Cage-alkotás után végre egy iszonyú jó Cage-film. A sztori annyi, hogy ő a munkafelügyelő, megismerkedik egy diszfunkciós családban élő fiúval és a szárnyai alá veszi őt. Mindez délen (vagy Amerika mucsai középső részén? Nem is tudom biztosan). Mindenesetre a filmben lévő karakterek egyszerűen zseniálisak! Annyira autentikus például a részeges apát alakító Gary Poulter - értő szakmai szemmel ezt azonnal megállapítottuk róla... -, hogy nem okozott SEMMILYEN meglepetést, mikor kiderült, hogy ő bizony tényleg egy helyi alkesz hajléktalan, aki a forgatás után néhány hónappal meg is halt az utcán. Durva sztori, főleg, hogy ha igazi színész lett volna, egy Oscart SIMÁN megérdemelt volna az alakításáért. A kisváros több másik lakója is helyi "amatőr színész" volt, mert a rendező szereti foglalkoztatni a lokális arcokat. Szerencsére, mert nélkülük lett volna a film mondjuk egy 6-os, így viszont simán (8/10), sőt, még egy "Hónap filmje"-díj is kijár tőlem. Cage is újra játszik végre, nem is rosszul, a kissrác pedig már a Mud-ban is nagyon jó volt, érdemes lesz rá figyelni később is, a film pedig eléggé bedurvul a végére.

Woody Allen tavaly Oscar-díjat nyert tragikomédiája egy mindenét elvesztő gazdag nőről, aki kénytelen lepukkant testvéréhez költözni a "putriba". Cate Blanchett még negyvenen már jóval túl is iszonyú jól néz ki, és színészileg is "ott van a szeren" - övé lett az Oscar egyébként -, ahogy a mellékszerepekben brillírozó társait sem érheti panasz. Nekem volt a legnagyobb a meglepetésem, hogy nem ásítoztam a film alatt, hanem szórakoztam. "Vicces" film a mentális és anyagi összeomlásról. (7/10)


2014 legrosszabb magyar címe? Minden bizonnyal, ez a TED-es "poén" marhára erőltetett. A film viszont egy egészen fogyasztható western-vígjáték, főleg, ha nem várunk tőle western-hangulatot, csak egy kis marhulást. Azok, akik nem olvasták a könyvet, csak a filmet nézték meg: nem vesztettek sokat, hiszen a feldolgozás eléggé hű marad végig az írott változathoz, ami nekem egyébként szintén tetszett, ha még emlékeztek rá. Vicces volt (igen alpári módon, persze). Az oldalbordámat viszont eléggé kiakasztotta néhány jól sikerült altesti poén, szóval a felénél megsemmisítő pillantásokat vetve rám ki is ment a szobából... ;-) Reálisan körülbelül (5/10), de mivel a komédiákat és a westernt is kedvelem, nekem nagyon tetszett. Szóval tehet mindenki egy szívességet, akkor is (7/10).


Dexter MorganMichael C. Hall bosszúállós thrillere - Joe R. Lansdale krimijéből készült, és a film megnézése után el is határoztam gyorsan a szerző egy-két könyvének azonnali elolvasását... -, ami a semmiből bukkant elő, és tarolt a másik bosszúfilmmel (Blue Ruin) együtt. Ebben az átlagos családapa megakadályoz egy rablót, hogy kirabolja a házát, és lelövi a behatolót. A betörő apja a városba jön, hogy lerendezze a véradósságot. És ez kettejük közös történetének csak a rózsaszín kezdete. Nem állítom, hogy nagyon jó a film, mert nem feltétlenül. Van benne egy pár igencsak elcseszett dolog - például Michael C. Hall a film nagy részében egyszerűen pocsék -, de az látszik, hogy az alapanyag egy remek könyvből lett filmre írva. Van benne három akkora csavar - persze főleg akkor, ha nem néztek trailert -, amiből általában maximum egy szokott beleférni egy átlag thrillerbe. Ha már kettő is van benne, akkor az emlékezetes filmnek számít. Sam Shepardot meg egyébként is nagyon bírom, főleg most már. Alap thriller ez is, pedig mit sem sejtve csak elindítottam, mert tetszett a dvd borítója. Talán a hónap legbrutálisabb, legdurvább filmje. Azt hiszem, hogy ha nincs a Joe alkesze, akkor ez lenne a Hónap filmje. (8/10) Azt hiszem, jobb, ha a gyengébb gyomrú feleségek/barátnők ebből most kimaradnak...



Dwayne Johnson (alias a Szikla) főszereplésével készült mitológia-gyalázás, amiről csak rosszat hallottam, ugyan, de hát súlyos fantasy-aszály van, még nincs itt az idei Hobbit se, szóval mégis csak megnéztem. A készítők célja gondolom az volt, hogy az isteni magaslatokból emberközelivé hozzá Herkules alakját. A nagy tetteket hű csapata segítségével vitte véghez, egy született PR-menedzser (egy bárd, vagy mesemondó vagy mi) szándékosan nagyította fel hősi harcait, satöbbi. Ilyesmik. Kicsit furcsa elgondolás, de simán bekajáltam, amikor meg az első nagyobb csatáját vívta, mint hadvezér a király mellett, már kifejezetten tetszett az egész koncepció. (Konkrétan az az összecsapás valami brutálisan jól volt megcsinálva.) A zasszony az első 10-15 percben még húzta a száját nagyon, de a végére aztán ő is megtért. Látvány és akciójelenetek. Pipa. Szinészi játék. Pipátlan. Ötlet és forgatókönyv. Egyedi. Megérte? Meg hát. Nagyon is. (6/10)


A műfaji korlátok miatt szerinted nincs már újdonság egy westernfilmben sem? Gondold át újra, miután megnézted a "hónap" második Tommy Lee Jonesáltal rendezett drámáját, amiben nem mellesleg a férfi főszerepet is ő alakítja Hilary Swank oldalán. Ennyire lehúzós, sötét westernt én talán még nem is láttam, pedig - amennyire sikerült - a klasszikusoktól kezdve megnéztem mindet. Pedig akció talán nincs is benne, vagy alig. A férfiak húzódzkodása miatt egy magányos nő vállalja azt a kelletlen/kellemetlen feladatot, hogy a prériről begyűjti, és egy menedékbe viszi a nagyvárosba a hosszú tél megpróbáltatásaiba beleőrült nőket. Egy csavargót fogad maga mellé, hogy ne legyen még az úton is egymagában. A film a forgatókönyvön a vége felé elvérzik ugyan - ezt is TLJ jegyzi - szerintem, más szerint totál rendben volt, és a film minden mozzanata kellően alá lett támasztva, de ez a sivárság, ez a kőkorszaki élet, ami a prérin várja a embert, egyszerűen döbbenetes és felzaklató. Teljesen realisztikus képet fest a film a pioneer viszonyokról. Ettől aztán gyorsan rossz kedve lesz annak, aki megnézi a filmet. Adhatnék magasabb pontszámot is akár, de ez talán valamennyire védhető. (8/10) A 6.6-os IMDB-s pontszám viszont baromság...


Kevés (0) volt eddig a horrorfilm, szóval egy szép napon horror-maratont tartottam. Ez volt az első versenyző. A 7500-as egy repülő, ahol valami erő szabadul el és kezd kísérteni a járaton. B vagy akár C-kategória a film, semmi látvány, semmi izgalom, semmi váratlan - már ha nem számítjuk a felvillanásokkal, hirtelen hanghatásokkal sokkolni akarást -, kiszámítható történet, teli logikátlanságokkal. (Sikoltoznak az egyik szobában (turistaosztályon, wc-ben) és ezt nem hallja senki mondjuk öt méterrel arrébb? Ezekre a baromságokra ugrok azonnal!) Igazi szemét gagyi tehát, de azokat szeretem (már a horror műfaján belül maradva szigorúan!). Egyedül a vége volt - teljesen váratlan módon - nagyon jó, nem láttam a fordulatot előre még egy kicsit sem. Így viszont nem is tudom jó szívvel lehúzni, marad egy semleges (5/10).


A következő horror már a sokkal földhözragadtabb, akciósabb fajtából való volt. A Purge első részének sikere után a rendező a második (és a harmadik - és ki tudja, hol lesz a vége...) részt is elkészítette. A film egy olyan társadalomról szól, ahol évente egy éjszakán keresztül szabad, sőt rendszerszinten buzdított a bűnelkövetés. Ekkor bárki bárkit büntetlenül megölhet bármilyen eszközzel. A cél a spirituális megtisztulás, vagyis inkább a társadalomból kiiktatni a selejtes egyedeket. Hajléktalanokat, bűnözőket, szegényeket. Érted! Bárkit, akinek nem tetszik a pofája vagy az utadban áll. (Jó, szóval a történet egy oltári baromság, ezen nem fogunk összeveszni.) A megvalósítás viszont korrekt. B-filmesnél épphogy egy kicsit jobb a látvány, még akár nagy költségvetésűnek is tűnik a sok lövöldözés és robbanás miatt, a színészeknek sokat kell rohangálniuk és sikoltozniuk, azt szinte bármelyik tudta hozni gond nélkül. A kemény csávó kemény, a gonosz meg nagyon gonosz. A gazdagok, akik pénzért vesznek egy-két levágni való szegénylegényt, tenyérbemászóan dekadensek. Szinte szégyenlem leírni is, de bizony elég jól szórakoztam ezen a részen (is). (6/10)

A következő horror, de ez már újra a paranormalitás világába vezeti a nézőt. Démonos ugyanis. A csavar viszont, ami miatt ez nem egy ezredszer is lenyúzott rókabőr nagy klasszikusokról, annyi, hogy nem egy fogalmatlan család a főszereplő benne, akik egy erdei házba épp frissen költöznek be, és nem sejtik, hogy abban a gonosz lakozik. Itt nagyvárosi nyomozók veszik üldözőbe a démoni megszállás alatt gyilkosságokat elkövető rendbontókat, ráadásul, a film nagy része alatt pontosan tudják, hogy démonokat üldöznek - a'la Fallen, mert azért persze ez a sztori sem annyira egyedi. Külön öröm, hogy a film igen hangulatos. Nagyjából tíz perccel a kezdés után már éreztem, hogy nem valami eleve feledésre ítélt szennyet nézek, hanem egy jó filmet. Nem a hirtelen bevágásokkal próbáltak csak sokkolni, hanem az összképpel, ami kialakult a film végére. Horrorfilmeket sűrűn bambulóknak melegen ajánlott. Eric Banából sem néztem ki sokat a film előtt, de szerencsére ő is felnőtt a feladathoz. (7/10)


Egy újabb B-kategóriás szemét. :)  A kamionos, Rusty Nails szabadidejében őrült országúti sorozatgyilkos, aki válogatás nélkül örömmel megöl bárkit. Brutális módszereit jól ismerhetjük a széria első két részéből. Most azonban nem ő választja ki áldozatát, hanem egy autóversenyre készülő baráti banda köt belé tudatlanul, véletlenül és persze igen botor módon Rustyba, aki nem áll le, ha már egyszer felhergelték. A tini-horrok sorát "erősíti" ez a film, amiben nagyjából más értékelhető sincs, mint Rusty (akinek még az arca sem látszik sosem) magvas bölcsességei. Mert egyébként se nem izgalmas, se nem látványos (sosem mutatnak semmit), és persze a színészek is az alsóbb szegmensből valók. A legelső alapszabály viszont - miszerint nincs magára valamit is adó horror meztelen (női) mell nélkül - még mindig igaz! Megérte a rá szánt időt? Nem. (3/10)


A címből (egyébként Home címen is fut a project) ki lehet találni a műfajt. Igen, ez is horror. A se füle se farka ördögös altípusból. Annyit a javára kell írnom, hogy azt sem találtam el a 2/3-ig, ki is lesz a főszereplője a filmnek. Ugyanis mindenki meghalt szinte rögtön akkor, amikor magamban felruháztam a megtisztelő főszereplő titulussal. Ezen felül viszont semmi - na jó, az első főszereplő az Awkwardos lány, Ashley Rickards, aki aranyos még ebben a sz.rban is -, még a vége is pocsék volt. Megérte végigszenvedni? Találd ki! (3/10)



A következő horror már a gyerekeknek készült, mégis nagyobb szenvedést okozott nekem, mint bármelyik horrorfilm a listáról eddig. Angelina Jollie-t én mindig harcosan bevédtem, ha valaki támadni merte valami miatt, de most bebizonyosodott, hogy borzasztóan gyenge színésznőnek. Vicces; a zasszony moziban látta a filmet, szinkronosan - az eleje borzalmasan szirupos, de aztán jó lesz, értékelte röviden -, és szerinte Jollie magyar hangja sokkal jobb volt, mint az eredeti, amivel otthon együtt néztük. Azért ez beszédes. A történet nem is akasztott ki egyébként annyira - Csipkerózsika kicsit elferdítve -, és a szirupos eleje még jobban is tetszett, mint a későbbi részek. A látvány erős közepes, de borzalom unalmas volt és az a színészi teljesítmény... Bárcsak feledhetném. (2/10), pedig biztos voltam benne, hogy ez nekem tetszeni fog nagyon. (A látvány egész korrekt volt - főleg a "földszörnyek" csatája! -, biztos sokat költöttek rá, de teljesen olyan érzés volt, mintha az ember birodalomban húszan éltek volna - persze mind katona -, a tündérországban meg vagy nyolcan összesen. Ez a két szuperhatalom harcolt életre-halálra egymással...)


Ezt a mesét is a gyerekekkel néztük meg. Mondhatnám, de igazából ehhez most én ragaszkodtam - kövezz meg érte! -, ők inkább valami hercegnőset akartak volna, de a Monster High filmek, az Aranyhaj meg a Frozen már a fülemen jön ki. Kíváncsi voltam, hogy folyik tovább a viking sárkánylovasok élete. Azt nem mondom, hogy jobb, mint az első rész, arra annyira már nem emlékszek, de ez végig nagyon jó volt. Elég látványos és mérsékelten vicces is, de főleg nem a hülye poénokkal akarta a nézőt meghódítani, hanem az épkézláb történetével, ami - meglepő módon - van neki és így sikerrel is járt. Nekem nagyon bejött összességében az egész, készségesen ajánlom a megnézését. A sárkányok monumentális harca a végén igen impozánsra sikerült. Az alpha sárkányt különösen kajáltam. (7/10)


James Dashner disztopikus Y/A regény-sorozatából készült a film. A könyveket én is terveztem olvasni, hiszen a történet elég izgalmasnak tűnik, és sokan dicsérik is, de nem jutott rá időm, várni viszont nem akartam többet, szóval inkább rászántam másfél órát a filmre, már csak az íze kedvéért is. Bár ne tettem volna. Ilyen silány adaptációra nem voltam felkészülve. Ez is a Demóna mellé illene a horror-szintje miatt, amit képes volt az érzékeimre mérni. A filmet az menti egy kicsit meg, hogy a történet itt legalább valamennyire érdekes volt valóban, szóval a bosszankodás mellett azért lekötött, és a folytatására is benevezek. A látvány steril: egy folyosó, két szoba és egy erdei tisztás, mintha csak egy random Csillagkapu epizód lenne az egész (azt egyébként végignéztem mindegyiket, tehát szerettem, mégis azonnal az ugrott be Az útvesztőről).  A szörnyek már jobbak, de a színészek nincsenek a helyzet magaslatán. Még a Skins Effyje is elég bénácska a nyúlfarknyi szerepében - igaz őt nem is azért kedveljük, mert akkora színésznő lenne... A vége pedig kicsit az összecsapottság érzését keltette bennem - állítólag az a regényben is kevésbé jól sikerült rész egyébként. Megérte megnézni? Hááááát, annyira nem, de hát a blog érdekében ugyebár mindent muszáj - :D - a tematikán belülről. (4/10)


Orosz katasztrófafilm a moszkvai metróba betörő víz elől menekülő utasokról. Ezt a stílust is kifejezetten komálom már gyerekkorom óta, szóval kötelező, főleg, hogy alig készül értelmes minőségben ilyen film. A színészi játék felejtős - egy-két kivételtől eltekintve -, de a látvány már halivúdi minőségű. Sőt, az a rész, amikor a metrószerelvény lassított felvételben borul fel, és az utasok ide-oda röpködnek, az utóbbi évek talán legjobb látvány-jelenete volt, ami könnyedén ver köröket a michaelbayes, kamerarángatásos, követhetetlen förmedvényekre. Ezen felül egész izgalmas és feszült is volt - igaz, a magánéleti gyötrődős szál felesleges időhúzás csak -, megéri rászánni az időt, ha kicsit is vonz a tematika. (7/10)


Ez a szomorkás vígjáték is egy 2014-es legjobb filmek listáról került a megnézendők közé, és mivel Wes Anderson filmjei - Moonrise Kingdom, Fantastic Mr. Fox, The Darjeeling Limited, The Life Aquatic with Stevie Zissou - általában tetszenek, nagy örömmel raktam rá. A rendezőtől megszokott különleges képi világ most is megvan, és persze a színészi gárda is óriási. Ezekkel nincs is baj. A történet maga pedig bár kedves, de kicsit butácska és túlságosan szentimentalista. Nem számítottam nagy kapkodásra előzetesen sem, így csalódnom sem kellett, de szerintem a film egy kicsit mintha túl lett volna ajnározva, hiszen annyira nem volt jó, mint sejtették a nézővel. Unalmas? Azt azért nem mondanám, de a többi Anderson filmet egytől egyig jobban kedveltem. (6/10)


Egy újabb "szuperhősös" képregény-feldolgozás a MARVEL Studios-tól, amiért ugye nem annyira lelkesedek. De öröm volt látnom, hogy ez a film bizony a kivételek közé tartozik. Nem huszadik rész, hanem új, egyedi sztori. Iszonyatosan eltalált karakterek - majdnem mindannyian, de főleg a mosómedve -, jó dumák. (És direkt: borzalmas zenei betétek, de még ez is jól áll neki.) A CGI is felső kategóriás - ekkora költségvetés mellett csoda lett volna, ha ezen a téren valami baj lett volna -, a főszereplő vicces, a sztori fordulatos emészthető, a vége sem lett elrontva, simán várós a folytatása, ami borítékolható, hogy érkezik is, ha jól emlékszem már ki is van tűzve a jövőbeni premier dátuma, mert hogy ilyen flottul működik manapság a MARVEL filmstúdió pénzgyára. Űrhajók, csaták, fegyverek, poénok. Nyam-nyam! A popcornos-szórakoztatás maximumra állítva. Néha ilyen is kell, és nagy néha még tényleg jó is. A nyár legnagyobb mozisikerét ajánlanom sem kell. (8/10)

Stephen King (1947-)

Jó évet tudhatnak maguk mögött a Stephen King rajongók, hiszen ha jól számolom, idén – eddig – hat Stephen King művel rukkolt elő az Európa Könyvkiadó. Ez még akkor is szép szám, ha ezen könyvek fele csupán új kiadás. Bár ez nem is igaz, hisz a Setét Torony-sorozatba tartozó kötetek is bővített, javított, napra kész állapotra szerkesztett példányok. A vadonatúj regények közül a legfrissebb a Mr. Mercedes, amiben King, aki főképp borzongató regényeiről ismert, először merészkedik be a hamisítatlan krimik földjére.

A hideg, hajnali órában egy szürke Mercedes csapódik be a munkát kereső állástalanok közé. Nyomában hullákat és örökre megnyomorodott szerencsétleneket hagyva. Az elkövető motivációja és persze személye ismeretlen, a rendőrség tehetetlen az ügyben. A város „sztárnyomozója” sem tudja lezárni az ügyet, ami még nyugdíjasként is kísérti és megkeseríti az életét. Az egész életében aktív, mostanra szinte elfelejtett nyomozó, aki nehezen viseli, hogy élete céltalanná vált, komolyan az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében, mikor váratlanul a Mercédeszes gyilkos keresi meg és egy halálos játékra csábítja. Az ex-kopóban – akivel King a noir ikonikus, ’50-es évekbeli zsaru-alakjai előtt tiszteleg – feléled a vadászösztön és azonnal a szociopata vadállat üldözésébe kezd. A modern idők ragadozója és a régi idők itt ragadt relikviája összecsap.

A Mr. Mercedes egy minden ízében hamisítatlan krimi, egy nyomozás részletes története, amiben azért King King marad – egyedül a megmagyarázhatatlan, paranormális dolgoknak nem hagyott helyet a könyvben, ezzel is a valósághűség illúzióját erősítve. A cselekmény lassan bontakozik ki, mégsem érezni üresjáratnak nyomát sem. Míg King klasszikus rémtörténeteiben a jó és a rossz harca gyakran nagy, megmagyarázhatatlan erők küzdelme, addig itt kicsiben, emberi léptékekben folyik ugyan az az ősi játszma.

A gonosztevő – akinek a személye az olvasók előtt nem titok – és az igazság önjelölt védelmezője egyaránt remekül árnyalt karakterek, de ez elmondható a kötet többi szereplőjéről is. A macska-egér játék során testközelből figyelhetjük meg a külső szemlélő szemével mindennapinak, átlagosnak tűnő őrült gyilkos gondolatait, ami miatt a regény félelmetesebb, horrorisztikusabb jó néhány King könyvnél. Nem csak azért vérfagyasztó figura Brady Hartsfield, mert olyan jól álcázza magát „közénk valónak”, hanem fiatal kora és őrületében is zseniális intellektusa miatt is. Talán kicsit „elcsépeltnek”, túlhasználtnak tűnik a magyarázat – azért lettem ilyen deviáns, mert az apám elhagyott minket, anyám meg alkoholista lett–, de ha egyszer így van a valóságban is (?), akkor az ellen nehezen lehet kapálódzni.

A profi módon kidolgozott, ősi, „állati” motivációjuk által vezérelt főszereplők mellett a történetre sem lehet panaszunk. Tökéletes műfaji debütálásnak lehetünk ugyanis tanúi. A cselekmény fordulatos, néha egyenesen megdöbbentő, teljesen váratlan. Amikor King – vagyis Brady – lecsap, ott kő kövön nem marad. Az események szörnyűséges logikai lánca hibátlan, az olvasó pedig görcsbe rándult gyomorral már várhatja is a következő ütést. Már a néhány oldalas bevezetőben is igen éles képet kapunk arról, mire is számíthatunk a folytatásban.

A kötet magyar kiadása az Álom doktornál debütáló nagy alakú, kemény fedeles, védőborítós, textil könyvjelzős kialakítást követi, úgy tűnik ez lesz a King könyvek újfajta, exclusive formátuma – ki tudja meddig tartanak majd ki mellette, mondatja velem a sokat tapasztalt fogyasztói énem. Minden esetre reménykedjünk, hogy sokáig, igen jól mutat a polcon. A könyv fordítása most is Bihari György munkája. Érzésre a törzsszöveg most kicsit kevésbé lett szépirodalmi, mint azt megszokhattuk a sztárírótól, de ez csak néhány más művével összehasonlítva igaz, komoly probléma nincs vele. Sőt, lehet, hogy tévedek, és csak a rövid, múltba révedő mini-sztorik számát keveselltem, amik a szerző egyéb írásainak oly szerves részét képezték. Most is vannak azért, csak nem annyi, igaz, hiányuk miatt a szöveg most nem túlírt, amit oly gyakran felrónak King hiányosságai közt ¬ egyébként tévesen. Másodrangú kérdés, de megemlítem, hogy a borítónk az angol kiadásé leheletnyit átdolgozva. Igazság szerint már az eredeti sem valami nagy szám, talán túlságosan is beszűkültek a kék esernyőre a borítótervezők, gondolom direkt nem akartak rá egy nagy autót rakni, mert az már volt kétszer is, bár azok nem Mercedes, hanem egy ’58-as Plymouth Fury és egy Buick Roadmaster voltak…

A Mr. Mercedes– ami a napokban nyerte el a Goodreads.com könyves közösségi oldalon a legjobb 2014-es thrillernek járó közönségdíjat – egy jövőbeni trilógia nyitó darabja. A második rész jövőre várható, a címe Finders Keepers lesz. Kíváncsian várom, ez a történet fog-e folytatódni benne, vagy új ügybe botlik Bill Hodges, a Nyug. Det. Én egészen biztosan ott leszek vele!

Itt fogom összegyűjteni a 2015-re ígért és kiadott fantasy/sci-fi/horror/ésmégaminekemtetszik könyvek címeit. (A 2013-as listáért IDE, a 2014-esért pedig IDE katt!) Félkövér szerzőés dőlt cím valamint dátum jár a már biztosra vehető könyveknek, a többi csak előzetes terv. A színessel kiemelt könyvek a legújabb címek a listán - a "keki" pedig a már megjelenteket jelzi -, hiszen a cél a lista többé-kevésbé naprakészen tartása. Minden kimaradt újdonság jelzéséért köszönet! (Pont úgy, ahogy már megszokhattátok!) :D

Ad Astra
Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai (Antológia) (2015.04)

Agave
Brandon Hackett - Az időutazás tegnapja
Robert Jackson Bennett - Horzsolások (2015.03)
Neil Gaiman - Trigger Warning
John Scalzi - The End of All Things
William Gibson -
Dan Simmons - Ilion
László Zoltán -
Pierce Brown - Arany háború (2015.03)

Delta Vision
Robert Jordan - Hódít az árnyék I-II.
Szántai Zsolt - Trigorum     
Varga Csaba Béla - Hetedíziglen (2. rész)
Terry Pratchett - Éjjeli őrjárat
Terry Pratchett - Kaszás
Terry Pratchett - Thud!
Terry Pratchett - A Hat Full of Sky
Terry Pratchett - A mágia színe
David Gemmell - Kísértetkirály (Stones of Power)
David Gemmell - A hatalom utolsó kardja (Stones of Power)
David Gemmell - Wolf in Shadow (Jon Shannow)
Peter F. Hamilton - Judas Unchained I-II.
Brandon Sanderson - Firefight (Reckoners series)
Dave Duncan - A tűzföldek ura
Dave Duncan - Sky of Swords
Greg Keyes - Hangakirály    
Greg Keyes - Lord of Souls (The Elder Scrolls)
Piers Anthony - Roogna kastély (Xanth-világa)
Orson Scott Card - Vándorlegény (Teremtő Alvin-sorozat)
Orson Scott Card - Fáklya (Teremtő Alvin-sorozat)
Orson Scott Card - Kristályváros (Teremtő Alvin-sorozat)
Kirkman & Bonansinga - A Kormányzó bukása II. (The Walking Dead)
R. A. Salvatore - The Night of the Hunter (Forgotten)
R. A. Salvatore - Rise of the King (Forgotten)
R. A. Salvatore - Vengeance of the Iron Dwarf (Forgotten)
R. A. & Geno Salvatore - Stowaway (Forgotten)
R. A. & Geno Salvatore - The Shadowmask (Forgotten)
Gene Wolfe - The Citadel of the Autarch (Az Új Nap könyve IV.)
Jan van den Boomen - Ladyr árnyai (M.A.G.U.S.) Antológia
M.A.G.U.S. Antológia - Merész álmok, sötét titkok (II. kötet)
Abraham Merritt - Istár hajója
Piers Anthony - Fthor
Antológia - Carcosa árnyai    
Stina Leicht - Of Blood and Honey
Stina Leicht - And Blue Skies From Pain
Terry Pratchett & Stephen Baxter - The Long Earth
Terry Pratchett & Stephen Baxter - The Long War
Erin Bowman - Taken
Gail Z. Martin - Ice Forged
Gail Z. Martin - Rain of Ash

Fumax
Anthony Ryan - Tower Lord
James S. A. Corey - Cibola Burn
Geroge R. R. Martin & Gardner Dozois - Rogues

Gabo
Garth Nix - Sabriel
Robert Holdstock - Lavondyss
Karen Akins - Időhurok
Jack Campbell - Rendíthetetlen
Helene Wecker - A gólem és a dzsinn
Patrick Rothfuss - A néma dolgok lassú szemlélése
Adam Troy-Castro - A holtak küldöttei
Moskát Anita - Horgonyhely
Brian Staveley - A császár pengéi
Grady Hendrix - Horrorstör

Galaktika (Metropolis Media)

Könyvmolyképző
Peter V. Brett - A Sivatag Lándzsája (2015.03)
Peter V. Brett - The Daylight War
Peter V. Brett - The Great Bazaar and Brayan’s Gold
Colin Woodard - Kalózköztársaság (2015.01)
John Flanagan - A Tölgylevelesek (2015.01)
Joe Abercrombie - The Heroes
Joe Abercrombie - Red Country
Richard Hooker - M.A.S.H.

Szukits

Más kisebb, illetve nem elsősorban zsánerkiadók

Alexandra

Articity

Athenaeum

Cartaphilus

Cicero

Cor Leonis

Dáin

Európa Könyvkiadó

Főnix Könyvműhely

Geopen

Helikon

I.P.C.

Jaffa

Kalliopé

Kossuth

Magvető

Maxim

Libri

PlayON!

Pongrác

Scolar

Typotex

Tuan

Ulpius

Unio Mystica
Orson Scott Card - Children of the Mind

2014-re ígért, de végül kiadatlan kötetek, amelyek 2015-ös megjelenését egyenlőre még nem erősítették meg - de mi azért várjuk rendületlenül:

Nick Bostrom - Szuperintelligencia /Ad Astra
Vernor Vinge - Deepness in the Sky / Ad Astra
Daniel H. Wilson - Robokalipszis / Cartaphilus
Brandon Sanderson - The Way of Kings / Delta Vision
Brandon Sanderson - The Rithmatist / Delta Vision
Terry Pratchett - Az utolsó hős / Delta Vision
Stephen King - Callai farkasok / Európa
Stephen King - Susannah dala / Európa
Stephen King - A Setét Torony / Európa
J.R.R. Tolkien - Beowulf / Európa
Paolo Bacigalupi - The Water Knife / GABO
James Smythe - Echo / GABO
James Smythe - Machine / GABO
James Smythe - Testimony / GABO
Arkagyij és Borisz Sztrugackij - Ugrás a jövőbe / Metropolis Media
Robert Charles Wilson - Julian Comstock: A Story of a 22nd Century America / Metropolis Media
Robert Charles Wilson - Burning Paradise / Metropolis Media
Jo Walton - Among Others / Metropolis Media
Kurt Vonnegut - Éj anyánk / Helikon
Kurt Vonnegut - Macskabölcső / Helikon
Karen Traviss - Anvil Gate / TUAN
Eric Nylund - Ghosts of Onyx / TUAN
Kolóniaháborúk (Antológia) / TUAN
David Gaider - Asunder / TUAN
Torony (Antológia) / TUAN
Joseph Staten - Contact Harvest / TUAN
Dwayne Hudson - Byzantium / TUAN
Tobias S. Buckell - The Cole Protocol / TUAN

Az eredeti szakmáját tekintve rádiómérnök Vlagyimir Vasziljev hazája jelentős sci-fi és fantasy szerzője. 1987-es írói debütálása óta rengeteg regény és novella kötődik a nevéhez. Míg itthon a Szergej LukjanyenkoŐrség Univerzumában (társ)szerzőként jegyzett két regényével – Káosz-Őrségés Nappali Őrség– vált ismertté, otthon másféle, főleg cyberpunk témájú könyvei által lett igazán naggyá és miattuk árasztották el szakmai díjak egész sorával is.

Vlagyimir Vasziljev (1967-)

Idén a Metropolis Média igazán nagy fába vágta a fejszéjét. Amennyiben a lelkes nyári információknak hinni lehet, akkor a poszt-apokaliptikus könyvek szerelmesei el lesznek jó időre látva minőségi olvasnivalóval. Ugyanis nem kisebb sorozat kiadását tervezik, mint a legendás szerzőpáros Arkagyij és Borisz SztrugackijPiknik az árokparton (vagy ahogy mindenki ismeri, a STALKER) című könyv – és a nem kevésbé (sőt!!!) kultikus számítógépes játékok, valamint a (lassan szégyellem leírni) szintén kult-film, a Sztalker – alapján íródott könyvfolyamét. Tehát: öröm a köbön!És mi másra illenék jobban a hangzatos könyvfolyam szó, mint erre, hiszen – különféle források szerint – nagyjából 84 és 110 közé eső könyv tartozik ide. Impresszív méret, de persze a mennyiség sosem egyenlő a minőséggel. Ebbe a multiverzumba számos (nálunk biztosan) még ismeretlen szerző írta a regényeket, nem a földtől elrugaszkodott, ha élünk a gyanúperrel, hogy kevésbé sikerültek is lesznek közöttük. (Jó kérdés, hogy a galaktikusok előzetes tervei szerint vajon azok is jönnének-e a tervek szerint, vagy csak a jobban sikerült művek.)

De mi is ez a STALKER-mánia? Összefoglalom egy bekezdésben (újra) az általánosságokat, hátha van még olyan a sci-fi olvasók között, aki nem ismerné ezt a sok szempontból összetett, ugyanakkor végtelenül egyszerű világot. A mindannyiunk által ismert 1986-os „csernobili” baleset eredményeként létrejött a Szarkofág, ami a felrobbant 4. reaktorblokkot magába záró vasbeton építmény, és természetesen egy – a hadsereg által azonnal lezárt –, sok helyen radioaktív terület. Eddig az ismert valóság. 2006 június 11-én furcsa, nagy erejű fényoszlop tör elő a Szarkofágból az égre és egy nagy erejű „hullám” csap ki, aminek nyomán létrejön a Zóna. A területen lévő emberek nagy része azonnal meghal. A Zóna határa élesen elválik a „Nagy Földtől”, azaz a külvilágtól. Belül különféle anomáliák és a körülöttük keletkező titokzatos „relikviák” és mutánsok tombolnak. A sokszor majdhogynem észrevehetetlen anomáliák helye folyton változik, és mutánsok, furcsa, sosem volt élőlények (génkísérletek eredményei lehetnek?) és többféle zombi keseríti a fertőzött területekre bemerészkedő kevesek, vagyis a stalkerek életét, akik különféle tudósok, országos szervezetek, gonosztevők és gazdag gyűjtők számára próbálnak minél többféle, „csodás tulajdonságokkal” rendelkező relikviát összegyűjteni – félhivatalosan vagy teljesen törvénybe ütköző módon akár – és jó áron értékesíteni. Mivel az ember úgy működik ahogy, természetesen megjelentek a „Fosztogatók” is, akik inkább mások munkájából akarnak megélni. A sztalkerek hol csapatokba verődve, hol magányosan kutatják a terepet, és komplett kis világot alakítottak ki a Zóna körül (és belül), ami saját szabályokkal, törvényekkel rendelkezik. Itt csak egy valami biztos: a fegyverek sosem hallgatnak sokáig. A Zóna határait a hadsereg őrzi, de természetesen ők is emberből vannak, így a határőrizet nem túl zárt, aki át akar jutni, meg tudja oldani. A korrupció mindennapos, akár harci helikoptert is vehet tőlük, aki meg tudja fizetni. Ezen kívül létrejöttek a Zónában különféle félkatonai frakciók is, akik mindannyian a saját céljuk megvalósulásáért harcolnak. A legfurcsább csapat a „Monolit”. Vallási fanatikusok, akik a Nagy Monolitot imádják, ami a Szarkofágban található. Félig-meddig már zombik, de a tisztjeik nagyon is okosak. Elsődleges céljuk elzárni a Zóna központját a külvilág folyton fürkésző tekintete elől. Az egész mögött ott a nagy kérdés: ki és miért hozta létre a Zónát – ami azóta is egyre csak terjed.


De az igazán meghökkentő dolgok még csak itt kezdődnek el, és ezekről még a könyvek szereplői sem tudnak! A Zóna nem a valóság, igazából csak az emberek fejében létezik. A Monolit az az „antenna”, ami olyan pszi hullámokat sugároz, ami a hatókörébe kerülő emberekben felépíti a Zónát annak minden elemével együtt. Hét hibernált ember kelti őket, akiknek a tudata egyesült és megpróbálják hatalmuk alá vonni az emberiséget. Eredetileg halálraítélt bűnözők, akik választhattak: vagy kivégzik őket, vagy részt vesznek egy tudategyesítési kísérletben. A kísérlet sikerült, a hét ember a Szarkofág alatt (pontosabban annak közelében egy földalatti laborban) alussza végtelen álmát és közben irányítja a Zónát a Monolit segítségével. A Zóna azért ilyen, mert az alkotói még mindig ugyanazok a bűnözők, akik voltak, a tudategyesítés az alaptermészetükön semmit sem változtatott, csak épp mérhetetlen hatalomhoz jutottak általa. A Monolit klánt is azért hozták létre, hogy legyenek akik megakadályozzák a kíváncsiak bejutását a Szarkofághoz, nehogy felfedezzék a Zóna eredetét és elpusztítsák annak irányítóit.

A Halálos Zónában Kex, a profi stalker a helyi maffiafőnök parancsát követve kezd nyomozásba a Zóna melletti kisváros kocsmáit rettegésben tartó stalker-gyilkos pszichikus erőkkel rendelkező szörnyeteg és vérszívó „társa” kiléte után. Az ügy több minden miatt is rendkívüli. Vagy egy ember segít egy szörnynek a stalkerek kiiktatásában, ami teljesen érthetetlen lenne, vagy egy szörny járkál ki a Zónából rendszeresen (és teljesen zavartalanul), ami pedig egyszerűen fizikailag lehetetlen, ugyanis a Zóna lakóinak szüksége van a Zónában jelen lévő, emberekre nézve pusztító környezeti hatásokra. A nyomozásba belekeveredik egy fiatal biológus, Ivan Szivercev, Buci a balfék (ő megy elől, ha ismeretlen területen vannak) és Pszich, egy titokzatos figura, akit mintha nem hatna meg a Zóna milliónyi veszélye.

Sajnos azt kell mondanom, ezzel el is érkeztünk a jó dolgok végére. A biztató kezdet – engem már a S.T.A.L.K.E.R. logóval és a tutira sikerült gázálarcos borítóval kilóra megvettek! – után ugyanis azonnal kiderült, hogy a Halálos Zóna egy úgynevezett állatorvosi ló. A könyv legdurvább hibája kétség kívül az, hogy a komplett 21. fejezet hiányzik belőle. A következő, hogy ezt elsőre észre sem vettem. Vasziljev alapvető elbeszélő módja ebben a könyvben – amiért a fordítót, Földeák Ivánt hibáztatom egyébként elsősorban – egyszerűen borzalmas. (Igaz hébe-hóba egy-két olyan humoros rész azért akadt benne, amin képtelen voltam nem felkacagni. [Lásd az idézetet.]) Mondat közben képes egyes számról többes számba váltani, magázódni, tegeződni, vagy éppen kikacsintani az olvasóra egy-egy szarkasztikusnak szánt vicces félmondattal. Fordításnak is alig nevezhető helyenként. A szórend gyakorlatilag megegyezik az orosz eredeti kötetével. (Direkt letöltettem és ellenőriztettem egy orosz fordítóval – újfent köszönet érte!–, mert érdekelt, hogy a fordító ilyen ömlengős, vagy az írónak van helyenként kényszere a túlírásra.) Nos az írótól ered a dolog, de a fordító azzal, hogy magyar szavakat orosz mondatszerkezetben rakosgat egymás után, ezt még jól ki is emeli. Magyartalan mondatszerkezetek, magyarul ugyan létező, de az adott szövegkörnyezetbe egyáltalán nem illő „tükörfordított” szavak – az „úgymond” szótól a végére már (úgymond) szabályosan agybajt kaptam –, helyenként a témakörrel kapcsolatos ismerethiányt tükröző bekezdések. Ettől az egész könyv sutának tűnik, amit először fárasztó, majd bosszantó olvasni. (Érdemes megnézni például a huszonötödik fejezet elejét. Egyszerűen nem lehetett eldönteni, hányan vannak a szobában. Ketten vagy hárman beszélgetnek? Semmit nem lehetett belőle érteni. Úgy tűnt, mintha az addig megismert szereplők szerepet cseréltek volna.)

„…A katonai áruházban az összes talonját az eladólány kezébe nyomta, elvett egy doboz Cabernet-t – két üveggel volt benne –, egy Szapevarit s egy Kadarkát, majd elvánszorgott a koleszig, ahol a Kadarkát nyomban realizálta.
Fél óra múlva az orvos utasítása, hogy vegyen magához több folyadékot elképesztően bölcsnek tűnt, s komolyan nekilátott a sörfogyasztásnak, mert a Cabernet-t és a Szapevarit bölcsebb volt másnapra hagyni, és különben sem kívánt több bort.”

Ehhez vegyük még hozzá, hogy sajnos a regényben rengeteg betűhiba maradt – és ez most a legkisebb bajom volt. A könyv alkalmas a STALKER Univerzum eddigi rajongóinak felhergelésére is, igaz, az új olvasóknak a következő ok talán fel sem fog tűnni: A Zóna világához körülbelül hét éve létezik magyar nyelvű anyag – akkor jelent meg az első játék a Csernobil Árnya–, és az ez utáni részeknek hivatalos magyar fordítása is létezik. Van tehát hová fordulni, hiszen mára minden, a Zónára jellemző specialitásra van bejáratott magyar szó. Nos, a fordító látszólag erről semmit nem tudott, mindenhez új kifejezéseket talált ki, helyenként igazán blődeket és/vagy teljesen hibásakat, a hivatalos kánontól eltérőeket, félrevezetőket. Így lett a minden stalker szokásos felszereléséből, a PDA-ból, egy laza huszárvágással iPad, de még a szörnyetegek sem kerülhették el az újra keresztelést. Ezek olyan típusú hibák, amit csak egy erős, a témához értő lektor használatával lehetett volna elkerülni, akinek bevonása viszont egy ekkora volumenű projekt esetében talán nem lett volna hiábavaló.


Lenne még füstölögni való korrektor/nyomda/fordító/lektor vonalon, de talán eljött már az idő magára a történetre is röviden. (Lehet már el is múlt. Velem van még valaki?) A kiindulópont ígéretes, a karaktereket megkedveltem, nekem velük nem volt sok problémám, de – és itt idézném Kex saját, mindent tökéletesen összefoglaló szavait, ami teljesen összecseng az én véleményemmel – „Igazából nehéz helyzetbe nem is kerültek, majdnem probléma nélkül kivágták magukat. Mindent megúsztak!” Ennyi. Fordulatokra, izgalomra vagy úton-útfélen elhulló szereplőkre vágysz? Ez nem a te könyved. Mozgalmas akciójelenet, békés nyomozgatás és sétálgatás kihalt területeken keresztül viszont azért akad benne, szóval ha az eddig írt hibák nem vették el a kedvedet végleg és egy nyugisabb poszt-apokaliptikus kötethez van kedved, jó választás lehet.

A magyar kiadó valószínűleg azért kezdte el ezt az egyébként időrendben és tartalomban nem szorosan összefüggő sorozatot ezzel a kötettel – ami a széria 39. vagy 41. része, attól függően, milyen listán nézünk utána az ide tartozó könyveknek –, mert a szerzője nálunk már ismertebb névnek számít. Talán most mégis jobban jártunk volna, ha az elejétől kezdték volna el kiadni a sorozatot. Vasziljev egyébként visszatért még egy folytatás erejéig a STALKER Univerzumban élő szereplőihez. Az viszont már fogósabb kérdés, hogy az olvasók vajon adni fognak-e még esélyt a sorozat további részeinek…

Update: A kiadó időközben felvette a kapcsolatot a játékok modjainak (kiegészítőinek) magyarításán dolgozó ismerősömmel, és jelenleg azon dolgoznak, hogy őt is bevennék a további kötetek elő-munkájába - a bővebb részletek még tisztázatlanok. Az ő segítségével a későbbi részek már az elfogadott (megszokott) kifejezések használatával készülhetnének el. A kimaradt 21. fejezet problémájának megoldásán is gőzerővel megy az ötletelés, a munka. (Érdemes lesz figyelni a kötet e-könyv megjelenést - én más megoldás nem igazán tudok elképzelni...)

A Galaktika hazánk legnagyobb és legrégebbi sci-fi kiadványa. 1972 és 1985 között nagyjából negyed évente jelent meg új száma – ekkor még mint antológia volt jelen a palettán –, majd 1986 óta már havi rendszerességgel volt kapható a sci-fit olvasók legnagyobb örömére. A legendás főszerkesztő, Kuczka Péter gondozásában készült kiadvány – amit ebben az időben minden valamirevaló „geek” (…persze akkor még nem tudtuk, hogy azok vagyunk…) gyűjtött is – megjelenése 1995 és 2004 között sajnos szünetelt, ám azóta rendületlenül szállítja a jobbnál jobb novellákat a világ minden részéről. Mindeközben pedig a magazin kiadója, a Metropolis Media a fantasztikus irodalom megkerülhetetlen fontosságú regényeit – klasszikust és modernt egyaránt – jelenteti meg dicséretes szorgalommal.

A 2013 júniusi Galaktika 279-es számától kezdődően fontos újítást vezetett be a kiadó. A klasszikus forma (és tartalom) mellett megjelent ugyanis az XL változat, ami annyiban más „csupán”, hogy a terjedelmét jelentősen bővítették, helyt adva egy kisregénynek is az újság hasábjain. A megszokott számozást megtartották, így a legelső XL kiadvány nem egyes sorszámot kapott, hanem, illeszkedve ikerpárjához, rögtön a 279-est – és így tovább.


Bevallom, az utóbbi időben nem forgattam a Galaktika újságot túl gyakran, pedig a forma, a novella, közel áll hozzám. Könnyebb (gyorsabb) így felmérni egy-egy számomra addig ismeretlen szerző stílusát, az ismertek és szeretettek írásait pedig hossztól függetlenül is mindig öröm olvasni. Hogy miért nem olvastam akkor mégsem a magazint? Főképp azért, mert régebben (?) voltak olyan novellák is benne, amik több részletben – tehát több hónap alatt – jelentek meg, én pedig nagyon nem szeretek várni, főleg egy történet közepén. [A 279-es számban – a képregényt leszámítva – nincs ilyen írás!]

Sajnos, ahhoz képest, hogy a Galaktika milyen fontos (volt és jelenleg is az) szereplője a hazai sci-fi palettának, meglepően keveset foglalkoznak vele különféle könyves oldalak. Ezen szeretnék változtatni amennyire tőlem telik, és a kisregény „mellékletes” XL változat megjelenése megadta a végső lökést a tervemhez. (Ez a 2015-ös projectem, remélem nem hal hamvába… :)) Eredetileg csak a kisregényekről akartam volna írni, de ezt a tervem rögtön meg is változtattam, és a novellákról is írtam pár mondatot.

De először is essünk túl a negatívumokon – úgy sincs sok belőlük. Először: A Galaktika XL 279– mint első szám – nem mentes a gyermekbetegségektől, amit a többi számnál máris korrigáltak. A magazin ugyanis körülbelül fél centiméterrel keskenyebb, mint (kéne) a többi szám, ami a belső margó rovására ment és főleg az XL-es részt érinti. Szerencsére az oda eső szöveg ettől még mindenhol olvasható maradt, de az olvasása azért elég kényelmetlen, nehézkes lett. Másodszor:érthető, hogy egy újságnak el kell tartania magát, ezért a reklámokon én nem is lovagolok tovább, főleg, hogy elviselhető a számuk és egyébként is főleg sci-fi könyvajánlók, tehát úgymond a legkevésbé irritáló fajta. Viszont pár cikk előtt értetlenül állok, még akkor is, ha egyébként maguk az írások érdekesek is voltak. Ezen számban például interjú olvasható egy fogorvossal (Ezt sehová nem tudom tenni azóta sem!), és egy értekezés Joseph Mallord William Turner festő (A lusták kedvéért belinkeltem őt is, hátha valaki hozzám hasonlóan sose hallott még róla. Nagyon jók a képei egyébként! Fel is díszítem velük a posztot, nem mintha más módon kapcsolódnának az újsághoz...) munkáiról, amik csak nagyon szőrmentén kapcsolódnak (már ha egyáltalán) valahogy a sci-fihez. Kollárik Péter megemlékezését Ray Harryhausenről, a legendás trükkmesterről – és A bábjátékos című készülő (azóta sem jelent meg...) könyvének részleteit – viszont kifejezetten érdeklődve olvastam (sőt, gyorsan be is szereztem néhányat a mester filmjeiből), de még jobb lett volna helyettük egy novellát olvasni – szerintem. Ez persze egyéni preferenciák kérdése, ahogy azt is csak a tények kedvéért említem meg, hogy az egyébként érdekesnek tűnő képregényt sem tudtam élvezni maradandóan így, hogy a második résszel kellett kezdenem…
A bukott civilizációkról szóló írást, a színes, tudományos rövid híreket, magyarázatokat és a filmajánló rovatát (Külön köszönet a Steins;Gateötletért!) már nem „ítélném el”. Azok szorosabban kapcsolódnak a zsánerhez, mint az előbbiek.
De most már jöjjön a lényeg, a novellák!
(Csak előtte még gyorsan egy festmény...)

Fishermen at Sea (1796)

Már javában zajlik a marsi terraformálás, de a Bíbor Anomália nevű jelenségre (?) tárgyra (?) semmi hatással nincs. Egy ember és egy android az ismeretlen „kapujában” elhatározzák, hogy bemerészkednek és kikémlelik, mi van belül.
A kalandos történet dacára az írás inkább filozófiai beszélgetés-töredékek sora. A szerző stílusa azonban olvasóbarát, közérthető, a sztori végén nem fogjuk értetlenül vakarni a fejünket, hogy miről is olvastunk éppen. Hangulatos – majd fordulatos – írás, igazi cselekmény „nélkül”. (cca: 14 oldal)

A társadalom számára már teljesen haszontalan öregasszonyt egy Közösségi Szolgálatra beosztott Ifjú Gárdista istápol.
Komor és lehangoló – van másmilyen? – disztópikus sci-fi írás az angol sci-fi és fantasy szerző első magyarul megjelenő novellája. Eléggé kilátástalan a cselekmény ahhoz, hogy lekösse eme alzsáner rajongóit (mint én is vagyok), de a pesszimizmusra hajlamosabbak kerüljék el inkább. A novellán valahogy érződik, hogy még a hidegháború alatt írták, valamint egy (nem is olyan enyhe) 1984-es feeling is. Ilyenből kérek többet! (cca: 7 oldal)

A Földön hátra (magára) hagyott M.I. / kvantumlény (?) megpróbálja újra átélni, milyen volt, mielőtt az emberek elmentek volna. Szinte isteni hatalommal bír, de saját korlátain túllépni nem tud, így legnagyobb vágyát, hogy az emberek után menjen, elérni képtelen. Csak az örök magány marad neki.
A remek Markovics Botond regények után ez az első novella, amit a szerzőtől olvastam. Az ötlet remek, és teljesen befordító, ha igazán belegondolsz, de ekkora terjedelemben (cca: 3 oldal) mégsem annyira hatásos. Igaz, könyvként olvasva meg roppant frusztráló lenne az állandó kilátástalanság, ami belőle áradna…

Eső, gőz és sebesség (1844)

Képes lehet-e egy android arra, hogy hithű muszlimmá váljon? És ha szerinte igen, megtilthatjuk-e neki?
A malajziai orvos írása (egyébként cca: 8 oldal) tehát a vallás és a robotika kapcsolatát pedzegeti. Egyáltalán nem vagyok – úgy nagy általánosságban – valláspárti, de mindig érdekes megfigyelni, mennyire másképp „működik” egy vallásos ember. Kifejezetten érdekes volt, hogy nem a kereszténység, hanem a muszlim vallás került most górcső alá. Ettől eltekintve viszont sajnos a sztori nyíl egyenes, semmi nagy fordulatot nem tartogat.

A HUGO-díjas írónő – akinek 2013 óta két viktoriánus hangulatú fantasy regénye is olvasható már magyarul – HUGO-díjjal jutalmazott novellájában egy generációs (valószínűleg kolonizáló) űrhajón utazó család mesterséges intelligenciájának – ami a család egész történelmének és jelenének egyedüli tudója – megsérül a memóriamodulja, és így elérhetetlenné válik a hosszú távú memóriája.
Micsoda felvetés, mekkora ötlet! Sajnos azonban a végső megoldás végül pofonegyszerű, az addig vezető út pedig egyenes. Nem rossz írás, végül is végig tetszett, de egy HUGO-díjas novellától azt vártam volna, hogy mer nagyot álmodni, és a történet idősíkját kicsit epikusabb méretűvé növelni attól a ponttól, mikor az M.I. választásra kényszerül. Ehhez persze más véget is kellett volna írni hozzá és valószínűleg a novella-szerkezet is kevés lett volna neki. Így számomra megmaradt „sima” kis (cca: 13 oldal) sci-fi történetnek.

Apró 2D-s földönkívüliek érkeznek a Földre virágűrhajókon. Az apróságokkal a gyerekek veszik fel a kapcsolatot és az utakra rögtön városokat rajzolnak számukra, amit ők örömmel birtokba is vesznek. De vajon a felnőttek is ilyen barátságosak lesznek majd?
Az 1936-os orosz szerző ’72-es novelláján valóban érezni derűlátást, az optimizmust, az embertársaiba vetett hitet. A történet (cca: 6 oldal) inkább szatíra, mint sci-fi. Egyáltalán nem hihető, mintha egy jóhiszemű, naiv gyerek írta volna meg. Vélhetően senkinek nem ez lesz a kedvenc novellája az újságban, pedig nem volt rossz. Felüdülés néha ilyen látásmódút is olvasni a sok poszt-apokalipszises vagy depresszív írás között.


Az éjszaka magányos teremtményei hirdetési újságokban keresnek maguknak társat. Valamire…
Hamisítatlan urban fantasy. …és mivel ez a fantasy egyetlen ága a (paranormális)-romantikus mellett, ami nem áll annyira közel hozzám, ezért eleve előítéletekkel kezdtem az olvasásába. Jöttek is a rémek szépen sorban, de egy csavarnak hála a történet „krimivé” változott, így legalább szórakoztatott, nem bosszantott. A főszereplő alakja és személyisége nekem „bejött”, kíváncsi is lettem rá, hogy az írónő univerzumában játszódó regényeknek is ő e a főszereplője vajon. (Válasz: igen.) A novella ugyanis a hat részes Vicki Nelson-sorozat könyveinek helyszínén játszódik. Sőt, eme sorozat Vámpírakták (Blood Ties) címen 2007-08-ban két évadot a tévében is megélt. (cca: 11 oldal)

Mr. Case-t egy idegen alak megkéri, hogy parkoljon már arrébb egy picurkát, hogy emiatt a 7497-es esztendőben a Parlament egy kicsit keletebbre épüljön fel.
Időutazásos, átverés-történet. Már az nagy dolog, hogy ilyen rövidségbe (cca: 4 oldal) egy kerek, élvezetes történetet sikerült beszorítani, hát még hogy meglepni is sikerült vele – kétszer is! –, azt külön köszönöm. Úgy tűnik nem kell megijedni, az időutazás történetek még messze nincsenek kimaxolva valóban. (Igaz ezt el lehetett mondani már Az időutazás napja című könyvnél is.)

A szerény nyugdíjon tengődő nénihez – hasonló tehát a kiindulópont a Farkasok aratásához – egy beteg idegen lényt, egy mozgásra képtelen hús-tojást rak be rehabilitációra a Hivatal. A két számkivetett semmi módon nem tud kommunikálni egymással, ám lassanként mégis kialakul köztük… valami.
Még egy ’82-es történet… csak mondom, hiszen semmi jelentősége. Az amerikai szerzőnő elsőként megjelent novellája volt ez az írás (cca: 8 oldal), és remélhetően a többi már jobban sikerült. Ez túlságosan emocionális volt az én ízlésemnek, ráadásul hiteltelen is. Olvasás közben még nem is volt vele sok bajom – ha hajlamos lennék rá, könnyek közt olvastam volna el az egymásra találást –, de posztírás közben, mikor összekapartam a gondolataim róla, már nem volt ilyen szerencsés. Egy szóval jellemezve: csöpögős. Bővebben: nem tetszett.


Az első XL szám kisregénye igazából három novella, amit csak a főszereplők – Bud, Ken és a szófukar (talán végig névtelen) mesélő –, akik kereskedők a Lófej Galaxisban és két fuvar közt az űr-csehóban békésen iddogálva hallgatják meg mások regényes, elsőre hallásra totális hazugságnak tűnő meséit.
Régtől nagy tisztelője vagyok a szerző munkásságának, hiszen az összes regénye megvan és az utolsó két esztendő termését leszámítva el is olvastam őket. Régebben, a népszerűségét megalapozó krimisorozatai mellett hébe-hóba sci-fi írásai is voltak, alig vártam már, hogy egy újat is elolvassak belőlük. A mostani kisregény (cca: 76 oldal) végül felemásan váltotta be előzetes várakozásomat. Először is a történet – egyben kezelem mind a hármat (Predesztináció, Puszinyuszi, A szövetségi kapitány), hiszen stílusuk és sztori-szövésük is hasonló – központi alakjai remekek. Kicsit Han Solora, kicsit valamiért Nemere István ifjúsági regényalakjaira, Donra, Larsra és Arielre emlékeztetett a bohókás hármas. Igazából egyikhez sincs semmi közük, csak az érzés, értitek? Szinte semmit nem tudunk meg róluk, de mégis szívesen olvasnék többet a kalandjaikról, amikben már aktív szereplők is, nem csak a hallgatóság.
Az LLL könyvek egyik szerethető tulajdonsága a szerzője humora. Itt sincs ez másként, sőt a vidámság, a könnyedség most központi tényezővé is válik. A hibádzó történeti elemeket – ez a kisregény ugyanis főként nem sci-fi, (maximum fi), de inkább csak egy (nagyon) poénos írás – színpompás leírásokkal, idegen fajokkal, lényekkel, hihetetlen kalandokkal, fajok közti szex-csatákkal sűrűn át- és átszőve, megfejelve, tromfolva és még egyszer rátromfolva tálalja, mint egy bekokózott stand-upos humorista. Ennek a fajta történetmesélésnek a mestere például Sir Terry Pratchett, de még az ő regényeitől is könnyen besokall az egyszeri olvasója (én), ha kettőt is el akarok olvasni közülük gyorsan egymás után. LLL kisregénye ilyen szempontból is szuper, pont fogyasztható oldalszámúra sikeredett.
Szóval tetszett minden aspektusa az írásnak – még az emlékezetes vicclap, a Ludas Matyi-szerű grafikák is, merthogy azokból is volt három-négy darab –, ami miatt mégis húzom a szám, az csak azért van, mert nem erre számítottam. A cím nekem valahogy igazi (űrhajós) kalandos, száguldozós, sci-fi mókát sugallt – space opera-style, aztán nem azt kaptam. De végül is azzal sem volt bajom, amit kaptam, szóval… That’s all folks!

Snow Storm - Steam-Boat off a Harbour's Mouth

A világítótornyot egy évmilliók óta kihaltnak gondolt lény keresi fel újra és újra, aki a ködkürt zajában rég halott fajtársai hangjára ismer rá.
Igazi klasszikus, ha az alkotóját nézzük, de – bár messze nem Bradbury legjobb írása –, szégyenkeznie nem kell miatta. Nem hosszú (cca: 5 oldal), de ütős. Így kell olyan történetet írni, ami bár megható, de nem giccses, nem „ciki” még keletkezése után hatvanpár évvel sem. Nagyszerű. Jó volt újra olvasni. Egyébként új fordítású, nem az Agavés Szép arany almáit a nap című antológiában megjelent Roboz Gábor-féle fordítás átvétele csupán. Kedvem lett volna összehasonlítani a kettőt – a mérete pont ideális lett volna egy kis pluszmunkához –, de nem találtam sehol a Bradbury kötetemet. :(

Akárhogy is nézzük – a kisregényt nem számítva –, a 279-es XL egy „random” Galaktika szám. Jobb és rosszabb novellák is vannak benne, mint minden egyéb novellás válogatásban szintén, de az csak ízlés kérdése, kinek mi számít jobbnak és mi rosszabbnak. Ezért nem is pontozom külön-külön a novellákat. A tizenegy sztori közül az időutazásos történet, a Farkasok aratásaés a Bradbury írás emlékezetes marad, az LLL kisregényen pedig tényleg jókat lehetett derülni. A maradék hétből kettő-három nekem nem adta annyira most, a többiek erős közepesek voltak. Lehet tesztelni, ha nem hisztek nekem! (A következő Galaktikás posztom azért rövidebb lesz...)

Nemrég, 2014 októberében írtam az Oni trilógia első részéről, a Szürke vérről egy posztot - részletesebb ismertető ott! -, amiben megígértem, hogy amint lehet, már térek is vissza a sorozathoz. Nos, ez az idő most jött el.


Miután a testvérek – Áron, Lili és Nátán – többé kevésbé megmenekültek védencükkel Annával (és „kolonc”, semmi speciális tulajdonsággal nem bíró barátjukkal, Ferivel) egyetemben a Virrasztók jelentette fenyegetés elől, a valódi világból Barathrumba kerültek. Barathrum, egy alvilág-szerű hely a lakhelye az emberfeletti képességekkel bíró Oniknak (akik úgymond "démonok", mint a testvérek apja is), és egyben a székhelye az Altare Tertium társaságnak, akik egy Annával kapcsolatos jóslat birtokában vannak, ám nem akarják azt megosztani a gyerekekkel. Az őket ért igazságtalanság miatt felpaprikázódott tinik – kihasználva egy váratlan behatolást Amurtába (ez a „jó” Onik központja) – maguk indulnak a jóslat nyomába. Útjuk során éppúgy elvetődnek ember nem látta helyekre, mint ahogy a felszínre is visszatérnek mit sem törődve az ott esetleg rájuk váró Virrasztó-veszedelemmel. A tét ugyanis hatalmas: a megszállt Anna lelke mélyén ott lapul kitörésre várva a Kóborló, akiről senki nem tud semmit, csak annyi bizonyos, hogy hatalma még az Onikét is felülmúlja.

Buglyó Gergely (1980-)

A kis csapat vándorlásaik (menekülésük) során eljutnak Barathrum Néma Városába is, ami a meratánok utolsó, de már haldokló központja. Az eddig is izgalmas (ifjúsági), néhol (például Sefira története rögtön a legelső fejezetben) horrorba hajló fantasy regény innentől kap egy határozott sci-fis mellékízt. Az óriási repülő hüllőkkel a beültetéseik révén kapcsolatban álló pilóták, az „űr-kosztot” felszolgáló „menza”, a hanyatló társadalom leírása és számos egyéb apróság erősíti ezt az érzést az olvasóban. Bár Barathrum világa fakó, sötét és poros, mégis színpompás az a látványorgia, ami az érzékszerveinkre leselkedik a filmszerűen érzékletes leírások alatt.

Nem tagadom, kicsit bajban vagyok A néma város kapcsán. Nem tudom, hogy vethetnék olyat a szerző szemére, amit nagyjából minden más könyvnél pozitívumként emelnék ki. A könyv ugyanis stílusában semmit nem változott – Feri for president! –, minőségre szintúgy nem – lehet még jobb is lett, de hogy még mozgalmasabb az talán bizonyos is –, de nekem kevésbé tetszett, mint az első rész. És ennek egyetlen oka van csupán. Na, szóval, a kalandok túl nagy része (egy jelenetet leszámítva a egész könyv) játszódik ebben a rideg, változatlan, mégis folyton változó, rémálomszerű fantasy/sci-fi/horror másvilágon. Semmi baj ezzel, de az első részben a Földön, Magyarországon, valami poros kisvárosban voltunk végig. Az osztályteremben, a kocsmában, a buliban. Ettől a regény, hiába voltak benne szörnyek és varázslatok, valahogy egyszerűnek, ismerősnek, földhözragadtnak – és hazainak – tűnt. Én pedig ezt szerettem. A „valóságosságnak” ez a röpke illúziója eltűnt most és időközben a szerző is profi író lett. Ami nagyon jó dolog. Csak most nem igazán örülök neki. :)

Nem izgulok a folytatás miatt viszont, ugyanis a harmadik rész, az Oni: A Bábu és a Talizmán már jórészt újra a Földön, közelebbről Japánban fog játszódni, amikor majd megjelenik, gondolom még idén. Ez ugyan még mindig nem Magyarország, de legalább a közeg – egy titokzatos iskola – már újra a „régi” lesz. Azt nem gondolom, hogy a gyerekek olyan önfeledten tudják ott is élni majd az életüket, mint tették azt az első részben, de ezen szerintem már nem fogok majd problémázni. Mert persze maradok majd rá. Sőt, várom!

A szerzőtől nyugodtan lehet kérdezni is, hiszen Ő a blog fórumának, a Közösségi Háznak (jó, majd gondolkozok már valami normális néven, vagy hagyom most már inkább így…) a regisztrált tagja. Ott könnyen megtaláljátok! Biztos vagyok benne, hogy szívesen válaszol az esetleges kérdésekre.