Stephen King (1947-)

A regény, ami elindította Stephen Kinget a világhír, az ismertté válás felé. A rémregények egyik örök klasszikusa, ami számtalan embernek okozott álmatlan heteket! (Akik közül többet személyesen is jól ismerek…) A Ragyogás. Aminek még az 1980-as filmváltozata is – bár köztudomásúlag King azt egyáltalán nem kedveli – olyan rémületes képeket tartalmazott, hogy aki látta, sosem fogja tudni elfelejteni. A King könyv, aminek a folytatásában szerintem igazán senki nem is reménykedett. És most mégis itt van – a rendelési időre éppen megérkezett az Álom doktor.

 
A Panoráma szállóból való megmenekülésük után Danny Torrance életét szinte megnyomorította a ragyogás. Különleges tulajdonsága miatt továbbra is szellemeket látott – akik az életére törtek. Ragyogása erejét csak apja régi jó ismerőse segítségével, a folyékony démonnal sikerült elviselhető mértékűre csökkentenie. A masszív piás életmódot folytató Danny – később Dan – élete nyílegyenesen vezet a teljes lecsúszás felé, mikor nem várt segítséget kap egy kisváros néhány kedves lakójától. Később megismerkedik Abrával, akinek tehetsége sokkal erősebb, mint amilyen az övé volt évekkel ezelőtt. A benne fároszként lobogó ragyogás miatt Abra eleinte nem is sejti, hogy élete halálos veszélyben van, mivel az Igaz Kötés, egy ragyogással táplálkozó csoport már régen felfigyelt rá.


…és King megcsinálta! Meghajlok a szerző egész munkássága előtt – hiszen én még a kevésbé sikerült munkáit is mind nagyon szerettem –, de eleinte voltak fenntartásaim, hogy lehet A Ragyogás kerek, lezárt történetét újra felvenni. Szó se róla, egy kis csalás azért kellett hozzá. Hogy hogy csalás? Először is, mivel a Panoráma megsemmisült A Ragyogás végén – upsz, ez spoiler még valakinek? –, ezért oda Danny nem mehetett vissza, hogy szembe nézzen gyerekkori démonaival, ráadásul speckó tulajdonsága miatt ezek a szörnyek már igazi veszélyt alig jelentettek volna rá. Új ellenséget kellett hát kreálni, akitől Dan – és az olvasó is – tarthat. Hát kreált egy véletlenszerű, addig sosem létező gonoszt, az Igaz Kötést, akik – már ha nem nézzük kik is valójában és mit is tesznek évszázadok, évezredek óta – igazán szimpatikus kis csapat. Kiállnak egymásért, szeretik egymást és a saját (igaz, kifacsart) erkölcsi szabályrendszerük szerint élnek. Ők adják a regény egyetlen horror(os)-beütését, nélkülük szinte semmi feszültség nem lett volna a könyvben, maximum azért izgulhattunk volna, hogy Dan meg tudja-e tartani önként vállalt absztinenciáját. King nagyszerű írói stílusa miatt a szörnyetegek közt játszódó vagy róluk szóló részek a megszokott mértékben parádésak ugyan, de A Ragyogásból ismert félelmet sajnos nem sikerült újra megidéznie. Az Igaz Kötés tagjai is hihetetlen tulajdonságokkal vannak felvértezve ugyan, de Abra – dühös kis mosolyával az arcán – simán alázza őket. Szigorúan csak a horror- és feszültség-faktort tekintve az Álom doktor labdába sem rúghat az első rész mellett… viszont A Ragyogásújabb, mélyebb rétegeket kap ettől a folytatástól!


King viszont nem hiába évtizedek óta a világ egyik legkedveltebb szerzője. Nagyon, de nagyon tud írni – az alkoholizmusról pedig különösen sok mesélni valója akad még most is. Eme kötet igazi erőssége sem az eleinte elég lassan csörgedező történet, hanem a szereplők megformálásában – a kisvárosi Amerika miliője most is hibátlan! –, személyiségük folytonos változásában keresendő. És persze King vallomástételének, gyónásának is beillik a Dan legsötétebb napjait elmesélő, majd az ital utáni vágy elleni harcról szóló részek. Nem csodálkoznék, ha az AA (Anonim Alkoholisták) ajánlott olvasmányává tenné az Álom doktort, olyan sok inspiráló dolog szól benne a csoportról és még sokkal több az önmegtartóztatásról és szabályaik betartásának fontosságáról. Ennek ellenére a könyv egy pillanatra sem propaganda-füzet szagú kiadvány – Kingnél ettől sosem kell tartanunk! –, végig roppantul szórakoztató és mélységesen emberi. A nemrég megjelent Joylandhez – vagy a régebbi Halálsoronhoz illetve az Atlantisz gyermekeihez – hasonlóan inkább komoly dráma (közepes erősségű természetfeletti tartalommal), már-már szépirodalmi mű, nem egy egyszerű rémregény. Elolvasását kortól – 14 fölött – és nemtől függetlenül szinte mindenkinek ajánlhatnám, aki szereti a jól megírt regényeket. (És persze ajánlom is!)

„Csakhogy az idő változik, és ezt csak az iszákosok meg a drogosok tudják. Ha az ember nem tud elaludni, és körülnézni sem mer, az idő megnyúlik, és éles fogakat növeszt.”

Azt viszont még mindig nem értem, hogy A Ragyogás idei sokadik megjelentetése után – és a „fekete” és a „fehér” sorozatot leváltó új King könyvformátum bevezetését követően nem sokkal – a folytatást miért kellett egy semelyik másik King könyvhöz nem illő exkluzív, kemény fedeles kiadásban megjelentetni az Álom doktort? De ha már így történt, adjuk meg, ami jár neki! A könyv egyszerűen tökéletes. Gyönyörűen néz ki, jó a fogása, fehér papírra lett nyomva, selyem (?) könyvjelzővel és védőcsomagolással ellátott, és a legfontosabb – a tartós kötés és a kemény fedél mellett természetesen –, hogy helyesírási hibát is alig találni egyet-kettőt benne. Kétségtelenül messze a legszínvonalasabb King kiadványt tisztelhetjük benne. Kötelező vétel a rajongók számára! (A Ragyogást is így kellett volna újból kiadni, de igazából már régóta megillette volna Kinget egy ehhez hasonló (Most már legyen ugyan ilyen!) formátumú „életmű-sorozat”.) Kiadói információk szerint később az Álom doktor is elérhető lesz majd puha fedelű – az újabb, „színes gerincű sorozathoz” illeszkedő – formátumban is.

Dan Wells (1977-)

Mark Lawrence, a Tövisek hercege szerzője írta egy Goodreads.com-os kommentjében, hogy nincs bestseller jó történet nélkül. A kidolgozott karakterek vagy a szerző élvezetes stílusa csak pluszt adhatnak a sztorihoz, de nem helyettesítheti azt. Így érzek én is valahogy Wells Részlegesek-trilógiájával kapcsolatban. A disztopikus sci-fi trilógia első részéért, a Részben emberért olvasók tömegei rajonganak megjelenése pillanatától fogva. A sorozat folytatásai iránt is egyre csak nőtt az érdeklődés. De bevallom, nekem annyira nem tetszett. Nem találtam benne olyan szereplőt, akit megkedvelhettem volna, a háború után megmaradt 40.000 ember életkörülményeiről, megpróbáltatásairól szóló részek is sántítottak és hiteltelen volt a könyv néhány igencsak sarkalatos fordulópontja is. Mégis elolvastam a második részt is. Miért?

Talán három dolog miatt. Először is a saját gyarlóságom miatt, hiszen mégis csak egy poszt-apokalipszises könyvről beszélünk, azokból meg amennyit csak sikerül, el kell olvasni. Na! Másodszor – szintén rigolyám –, könyvet, könyvsorozatot sosem hagyok abba felébe-harmadába! Ha így teszünk, hogy mondhatunk véleményt az egész műről? (Ha így tettek volna apáink is, és például az első száz oldalnyi – tényleg istentelenül unalmas – névsorolás után abbahagyják A Gyűrűk Ura olvasását, és mindenfelé csak a rossz hírét keltették volna, nem lenne ennyire gazdag a fantasy-irodalom, mint manapság.) Végül el is érkeztünk, a fő motiváló erőhöz, a kíváncsisághoz, amit az egyébként érdekes történet olvasása során csak csírát vert bennem. Az első rész általam felrótt hibái ellenére is érdekelt, mi történik az emberiséggel és a Részleges katonákkal. Vajon békét kötnek és megpróbálják megmenteni egymást, vagy a segítséget egymástól megtagadva, külön-külön halnak ki kettő év (a Részlegesek lejárati idejéből ugyanis ennyi maradt), illetve gyermekáldás nélkül egy emberöltő alatt? Vajon mi az a Tröszt és mi célból alakultak? És micsoda pontosan Kira? Megtalálják az RM gyógymódját?

Ami viszont nem érdekelt semennyire most sem, az az, hogy az egyes szereplőkkel mi történik. Se a főszereplők – Kira és Samm –, se a többi mellékszereplő egyéni sorsa nem hozott lázba. De tényleg. Kicsit se. Ami még ennyire sem érdekelt – és a harmadik részben sem fog –, az az, hogy Kira összejön-e Sammel (vagy Marcussal) vagy hogy Heron szerelmes-e Sammbe, illetve hogy Samm és Calix (ne adj isten!) egy pár lesznek-e a befejező rész végére. Csöpögősnek tűnik ez a most általam szándékosan kidomborított Barátok közt-vonal, de szerencsére nem volt vele sok problémám még nekem sem, pedig én aztán háklis vagyok az ilyen romantikus „időhúzásokra”. (Nem a Töredékek a romantikus fantasztikus regények iskolapéldája, egyszerűen most jutott eszembe bővebben kitárgyalni a témát!) És azért nem volt vele problémám, mert LÉNYEGTELENEK, rövidek – néhány oldal csak az 520 oldalból – és az igazán fontos történések mellett teljesen súlytalanok is. Azt nem értem, miért kell egyáltalán ilyesmivel fárasztani az olvasót, egy poszt-apokaliptikus könyvben? Csak azért, mert Y/A a regény besorolása, és a fiatalok vevők a párkapcsolati problémákra, vagy hogy a sci-fit szerető – jó eséllyel piramistestű, azaz a csajozásban meglehetősen járatlan – fiúk a hasonló tematikájú könyvek segítségével is legalább némiképp megismerkedhessenek a gyengébbik nem gondolkodásával, érzéseivel? Vagy csak azért, hogy minél több hölgy olvasót csábítsanak a fantasztikus irodalmat olvasók táborához? Gondolom ilyen okai lehetnek, de nekem fiatalabb koromban sem hiányoztak a hasonló jelenetek. Biztosan velem van a baj.

Miután ennyire méltatlanul nagy feneket kerekítettem a könyv egyik fő „hibájának”, megemlékeznék az erényeiről is. Az eseményeknek háttért adó, a pusztulás különböző stációján álló világ leírása ezúttal is remekül sikerült. Hangulatos, depresszív, ahogy az el is várható. A Részlegesek támadása után a túlélésért küzdő gerillacsoportok akciójelenetei élményszámba mennek. Az utazók Amerika romjain keresztül nyugatra vezető útja végig izgalmas, a szerző stílusát meg már eddig is szerettem. A denveri események során – ilyen hülyén írom, a spoilerezést elkerülendő – a Kirára váró etikai kérdésre adott válasz parádés. Merész dolog volt a szerző részéről nyíltan kiállni az elnyomás mellett még akkor is, ha valóban (de legalábbis szerintem) ez volt most a helyes megoldás. Az ilyen jelenetek miatt volt számomra kérdés már az első részben is, hogy ez a regény valóban tisztán ifjúságinak tekinthető-e egyáltalán. Valószínűleg nem, hiszen jobbára én is jól szórakoztam rajta. …és azt írtam már, hogy poszt-apokaliptikus? Biztosan nem, pedig az!

Anno csodálkoztam rajta, hogy a Részben ember mit keres a Molyon a legjobb sci-fi illetve a legjobb romantikus könyv TOP 100-as listáján. A sci-fi listát túlzónak érzem, a romantikust viszont egyszerűen baromságnak, de mit lehet tenni, az olvasók értékelése szerint ott vannak. Helyesebben megnyugodva láttam, hogy a romantikus listán már nincs fenn a könyv. A Töredékek viszont már a sci-fi és a ROMANTIKUS lista mellett még a legjobb kortárs könyvek listáján is szerepel. Ráadásul a mai állapot szerint mindhárom listán igen előkelő helyet foglal el (sci-fi: 11; romantikus: 27; kortárs: 57). Nem bántásból, hiszen szerintem (is) jobban sikerült rész volt, mint az első kötet, de azt hiszem éppen itt az ideje, hogy befejezzem ezeknek az igencsak félrevezető Molyos listáknak a böngészését… :P

A sorozat utolsó része, a Romok már itthon is megjelent. Természetesen maradok a lezárásra, de már most megígérem, hogy előre el fogom mondani, kivel jön össze Kira…! :P A kötetért pedig persze most is köszönet a Fumax Könyvkiadónak!

Hugh Howey (1975-)

A disztopikus poszt-apokalipszis jegyében telt az elmúlt két hetem. A Töredékekés a negyedik Siló könyv (ez az!) mellett az ötödik részt is most olvastam ki. A Siló sorozatról már három poszt is megjelent a blogon – IDE KATT–, szóval akit a keletkezésének sikertörténete mélyebben érdekel, azokban a régebbi írásokban keresgéljen inkább. Ez a poszt azoknak szól, akik egy-két részt már olvastak ebből a sorozatból.

A rövidke könyvek – 64 oldal és 180 oldal közöttiek, kivéve az ötödik kötet, ami már monstre, hiszen 296 oldal hosszú – első részéért (Holston) még szinte önfeledten tudtam lelkesedni, hiszen a -140 emelet mély silóban leélt hosszú emberöltők hiába tűntek elképzelhetetlennek, a mű felütése annyira érdekes és izgalmas volt – sőt egyenesen sokkoló –, hogy simán elterelte a figyelmem a logikai bakikról. Helyesebben észre vettem őket, csak különösképpen nem érdekeltek. Tökéletes lezárást kapott a könyv, ami így – remek novellaként is – működőképes maradt. Azt hiszem – bár a számok és a világsiker nem engem igazolna – itt kellett volna megállnia a szerzőnek. A második rész (Megfelelő méret) már közel sem tetszett ennyire. A történet kifejezetten unalmasabb lett (kivéve a végét, ami nagyon ütött!). Nem tartotta meg az egy kötet-egy (egész!) novella szerkezetet sem, hiszen ez a történet önmagában már nem működött volna, lévén csak két ember sétálás közbeni beszélgetését olvashattuk benne. Igaz, a sztori a megtudott háttér-információk hatására még tovább sötétedett, amiért sosem kár. A harmadik részben (Kivetve) új főszereplőt köszönthettünk és a sorozat újra az első részhez hasonló minőségben tündökölt. A sötétség és mocsok megmaradt, végre megtudhattunk néhány dolgot a háttérben ármánykodó erőkről is. A lezárás újfent remekül sikerült, tűkön ülve várta az ember a folytatást.

Ami aztán fél év múlva – egyszerre a negyedik (A megoldás) és az ötödik (A hajótörött) rész – meg is érkezett. Rá is vetettem magam gyorsan, de a lelkesedésem elég hamar megcsappant. A szerző stílusa persze nem változott, de a történet még akkor is leült, ha ez volt a legmozgalmasabb rész a sorozatban. Spoiler: Kitört a háború az IT és a gépészek közt és a főszereplőnő átkerült egy másik földalatti létesítménybe. Spoiler vége. A siló körüli világra is végre kipillanthattunk, és – poszt-apokaliptikus regényhez méltóan – ebben a kipillantásban aztán semmi köszönet nem volt. Ezek a részek kifejezetten tetszettek. De ez valahogy most kevés volt. „Sok” – az egész könyv nem volt „sok” – volt a fölösleges körítés, az üres duma, a kétdimenziós szereplő. A főgonosz IT vezér egész egyszerűen vicc, a regény üresjárataiban pedig óhatatlanul is a sorozat eddig elnézett logikai hibáin kezdtem el gondolkodni. Amiből van szép számmal, de a leglátványosabb maga a siló naiv elképzelése, amiben az emberek a magok, amikből a jövő kicsírázhat. Belegondolva teljesen hiteltelen az egész koncepció. És bár a hitelesség, a valóságos lehetőségekhez ragaszkodás nem feltétlenül elvárt dolog egy kitalált történetnél, azért nem is hátrány, ha sikerül olyan világot kigondolni, ami legalább némiképp valóságosnak tűnik.

A kötet két-három holtpontján túllendülve – az igazsághoz azért annyi mindenképpen hozzátartozik, hogy messze nem optimális helyen és időben (magyarul: őrült nagy gyerekzsivajban) olvastam – azért voltak kifejezetten jó, izgalmas részei a könyvnek. Külön kiemelve persze a végét – ami mindegyik kötetnek tetszett eddig –, ami miatt az ötödik résznek azonnal neki is kezdtem. Néhány oldal elolvasása után az az érzésem, hogy az újra a páratlan részekre (inkább) jellemző magasabb tetszési mutatókat fog kapni tőlem. Röviden: ez a sorozat – szerintem, de a Molyon aktívan csillagozó olvasók szerint egyáltalán nem! – hullámzó minőségű. Hamarosan jön a – rövid – poszt a zárásról is!

Eljött ez is, a végére értem az ötödik Siló-kötetnek, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a Siló-sorozat első része lezárult. (Az első négy rész bővebb ismertetőiéért IDE kattintsatok!)

Hugh Howey (1975- )

A Siló-regények legvaskosabbikában a történet végre lezárul. Nincs cliffhanger, semmi stikli. A sztori kerek, egész. Külön örömhír, hogy a háttértörténetről és a siló építésének okairól is megtudunk néhány információt, így azért érdekesebb, felkavaróbb egy csöppet a benti emberek sorsa. Ez a kötet már kifejezetten mozgalmas, főleg, ha a többi résszel hasonlítjuk össze, de egyben értékelve az öt kötet körülbelül 800 oldalát, azt kell mondanom, nagyon lassacskán csordogáltak csak az események. Sok volt benne a párbeszéd és rengeteg moralizáló rész is került bele, amik szintén lassították a tempót. Ez nem probléma, sokan szeretik ezt a fajta prózát – ha igazán jól van megírva, én is közéjük tartozom –, de nekem ez most annyira nem jött be. A silóban dúló harc (és a mindennapi élet is…) persze igazán lehangoló, főleg annak tudatában, mennyire pazarló és felesleges és Juliette megpróbáltatásainak elmesélése is remekül sikerült, nagyon drukkoltam neki, hogy túlélje a kalandokat. De...


...most akkor megéri elolvasni a köteteket, vagy nem? Ez a nagy kérdés. A részek külön-külön is 90% körül állnak a Molyon, általában minden olvasója rajong értük. Külföldön szintén – és persze az ottani olvasók száma több ezerszerese a hazaiaknak. A borítón lévő reklámfelirat szerint Magánkiadásból gigasiker – mestermű! miatt is minimum megérdemel egy esélyt az olvasótól. Magam részéről Howeynak gratulálni tudok csak, hogy önerőből hivatásos íróvá sikerült avanzsálnia, és a filmjogok eladásával milliomos lett, és időközben az elmaradhatatlan képregényváltozat is megszülethetett.

Nem a rajongók megbántásának szándéka vezérel, mikor egy kis óvatosságra intek a könyvek kapcsán. Először is a szerző írói stílusa messze nem annyira erős – terjengős, sokszor akár unalmasnak is mondhatnám –, mint nagyobb tehetségű társainak és se a szereplők, se a sztori nincs annyira kidolgozva, hogy a hasonló tematikájú könyvek között megérdemelten ennyire előkelő helyet foglaljon el. (Úgy értem, ennél sokkal jobb könyvekből sem feltétlenül csináltak filmet és a könyves oldalakon kapott pontszámokat is túlzónak érzem.) Arról nem is beszélve, hogy a silólakók élete szerintem elképzelhetetlen ilyen módon, ilyen feltételek mellett. (Igaz, a szórakoztatási faktor magasan tartásához nem feltétlenül szükséges a ragaszkodás a hihetőséghez – lásd például az utóbbi idők filmterméséből a hasonló témájú Snowpiercer-t, aminek szintén igencsak megkérdőjelezhető a kapcsolata a valósággal…) Nem ajánlom tehát olyan kalandor olvasóknak, akik nem kifejezetten az alábbi témák – poszt-apokalipszis, túlélés több száz éven keresztül zárt helyen és (esetleg) a pszichológia – rajongói. Akik viszont csipázzák ezeket, azok olvassák el, persze, hiszen amellett, hogy azért egy erős közepest megérdemel még a leggyengébb része is, a regények központi kérdése, hogy megismerhetjük-e pusztán azáltal a világot, hogy egyetlen kivetítőt bámulunk, vagy jobb, ha felkerekedünk, és megnézzük magunknak, eléggé aktuális téma már manapság is. (A hajótörött egyébként a második-harmadik legszórakoztatóbb kötete volt a sorozatnak, aminek magasan a legjobban az első része tetszett nekem.)


A siló(k)ban tengődő túlélőktől nem kell végleg elbúcsúzunk, hiszen Howey folytatta a történetet, és – eddig – még három részt írt hozzá. Ez az új trilógia azonban egy új silóban játszódik, új szereplőket vonultat fel, tehát teljesen új történetet mesél el, ami csak a helyszínében lesz azonos az eredeti tetralógiával. A hajótörött végén lévő pár oldalas előzetes a Váltás első részéből arra enged következtetni, hogy a szerző számos helyi rajongójának már nem kell sokat várnia arra, hogy elolvashassa ezeket az újabb köteteket is. Belátom, nem voltam ebben a posztban túlságosan rajongó, de ennek ellenére valószínűleg én is velük tartok majd!

Andy Weir (XXXX- )

Legelőször is mindenképpen köszönet illeti a Fumax munkatársait, hogy lehetővé tették, hogy a megjelenés előtt elolvashassam a regényt… amitől eldobtam az agyam! Ezt egész egyszerűen mindenkinek el kell olvasnia, akit érdekel egy kicsit is a zsáner! Ez a Könyv Neked KELL! Pont.

Mivel A marsiAndy Weir első regénye, ezért nem nagy meglepetés, hogy sosem hallottam még róla. Mostanában úgy tűnik, nagy divatja van azoknak a regényeknek – például a Riyria-krónikák vagy a Siló-sorozat –, amiket szerzőjük magánkiadásban jelentetett meg először és csak ezután, a (mindig váratlan) közönségsiker után csapott le rá egy nagyobb kiadó. Most is erről van szó. A „civilben” programozó, szoftvermérnök és hivatásos űrbolond-kocka szerző regénye – akinek kedvenc olvasmánya az Én, a robot valamint Terry Pratchett Discworld-sorozata (oké, így már értek mindent!) – 2012-ben jelent meg először az Amazon.com-on és – állítása szerint – még magát a szerzőt is meglepte, hogy akkora sikert ért el, hogy a filmjogok is szinte azonnal elkeltek.


Te mit tennél, ha űrhajós társaid – miután keresztül szúrt egy antenna és egy dühöngő marsi homokvihar egy lyukas kezeslábasban elsodort tőlük –, a sorsodra hagynak a Mars felszínén? Valószínűleg – hozzám és az emberiség nagy részéhez hasonlóan –, Te is feladnád. A mérnök és botanikus Mark Watney-t azonban egyáltalán nem ilyen fából faragták. Nem azért utazott el a Marsra, hogy ott lelje halálát. Elhatározza, hogy egyedül is túléli azt a néhány évet, amíg egy újabb marsi expedíció vissza nem tér hozzá – később megoldandó részletkérdés, hogy a Földön azt sem tudják, hogy életben van– és ki nem mentik. Nem állítja meg az sem, hogy célja eléréséhez csupán néhány limlom, öreg kacat és pár használt cucc áll rendelkezésére. Nincs elég vize és élelme sem, ezen kívül a Marson nincs semmi felhasználható, csak por, kő és a rohadt nagy hideg. Ő mégis megpróbálkozik a lehetetlennel.

„…Hogy miért is küldtek egy botanikust a Marsra? Elvégre a bolygó arról híres, hogy semmi nem nő rajta. Nos, tudni akarták, mennyire képesek nőni a növények a marsi gravitációban, és hogy mit lehetne kezdeni a marsi talajjal. A válasz röviden: elég sokat… majdnem.”

Elkezdhetnék dobálózni nagy szavakkal, hogy ez volt a legjobb sci-fi, amit olvastam életemben, de nem akarok túlzásokba esni. Mivel friss az élmény, most így érzem, de azért sok igen kiváló fantasztikus mű van már a hátam mögött. Maradjunk annyiban, hogy ez is egy közülük, amiben biztosan nem fog csalódni a leendő olvasója. Már ha szereti a végig thrillerszerűen feszült, izgalmas történetvezetést, a keserű humort – mert bizony ebből is elég nagy adagot fogunk kapni – és a hard sci-fikre jellemző pontosságot, alaposságot. Aki nem a hard sci-fikre gerjed, mert számára sok benne az érthetetlen technikai halandzsa, az is jól fog járni A marsival. A szerzőnek sikerült olyan közérthetően és érdekesen elmagyaráznia – a szakzsargon teljes kifacsarásával (kalóz-ninja, WTF!) – a főszereplő életét megnehezítő technikai kihívások természetét és a sikerrel kecsegtető megoldásokat, hogy még én is értettem, ami iszonyú nagy szó! (Fizika-, kémia- és matematika-oktatóimat azóta is rémálmok gyötörhetik, ha néha eszükbe jutnak azok az igen emlékezetes iskolai produkcióim, amiket képes voltam ebből a három tudományból feléjük prezentálni…) Szóval ne ijedjetek meg – most – a hard sci-fi besorolásról, ez szenzációsan olvasóbarátra sikerült.

„…Egy idő után a ruha CO2 (szén-dioxid) elszívói elhasználódtak. Itt van a létfenntartó rendszer határa. Nem ott, hogy mennyi oxigént tudsz magaddal vinni, hanem hogy mennyi CO2-t tudsz eltávolítani.”

Na, most azért rosszmájúan felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha néha a technikai szöveg mégis csak halandzsa volt – velem ugye bármit megetethet az író –, és X helyzet túlélésének megoldása semmiképpen nem lehet a könyvben alkalmazott módszer? Előfordulhat, hogy van ilyen benne. De mindig úgy tűnik, hogy valóban tudományos módszert használva keveredik ki a csávából a főszereplő, az „illúzió” egy pillanatra sem bicsaklik meg. Szóval, komolyan, kit érdekel, ha át is vagyunk verve, amíg ennyire hatásos? (Kommentben felvilágosíthattok majd róla nyugodtan, ha találtok benne csúsztatást, baromságot!) Valószínűleg úgysem kell sosem használnunk a most megtanult ismereteket, hogy hazajussunk a Földre a Marsról – egyedül, egy rakás limlom és egy ragasztószalag segítségével.

„…A mai napot egy kis semmi teával indítottam. A semmi teát könnyű elkészíteni. Végy egy adag forró vizet, és ne tegyél bele semmit. Pár hete kísérleteztem burgonyahéj-teával, de erről minél kevesebb szó esik, annál jobb.”

Mi volt még különösen jó benne a hihető-érthető technikai részeken túl?
(A pontos és velős válasz: Egyszerűen minden!– de kicsit bővebben.)

0., A könyv a NASA tudósainak és a Nemzetközi Űrállomáson dolgozó (ISS) űrhajósoknak is nagyon tetszett! Sőt, a szerzőt – aki valóban úgy tűnik, hogy akár köztük is dolgozhatna – meg is hívták magukhoz egy kis eszmecserére. (Forrás: Reddit/Andy Weir) Azért ez milyen elismerés már?!?
1., A narráció - De ne higyj nekem. IDE kattintva el is olvashatod a könyv első három fejezetét! -, ami szó szerint többször is hangos nevetésre serkentett. Legjobban akkor szórakoztam, mikor a szaki, aki előtt nincs lehetetlen, otthoni barkács-technikákkal – ki ne ismerné ezeket a jól bevált „oroszos” módszereket – lett úrrá a halálos nehézségeken. MacGyver az űrben!

„…Kifinomult módszerrel (kalapács) eltávolítottam a műanyag egyes részeit, aztán óvatosan kiemeltem (ismét kalapács) a szilárd habszigetelést. […] Behoztam a szigetelődarabokat a Lakba, és fejlett építészeti technikával (ragasztószalag) négyzetalakba rendeztem őket. […] Igen, naná, hogy a ragasztószalag szinte teljes vákuumban is működik. A ragasztószalag bárhol működik. A ragasztószalag mágia, amit bálványozni kellene. […] A párkányokat azzal teszteltem, hogy köveket vágtam hozzájuk. Az efféle kifinomultságról vagyunk híresek mi, bolygóközi tudósok.”

2., Iránymutató. Ha nem lennék teljesen hülye a reál tárgyakhoz, mint egy segg – és karrier-választás előtt állnék –, komolyan elkezdenék gondolkozni azon, mennyire jó is volna elsajátítani a mérnöki (és/vagy botanikai) ismereteket. Hasznos lenne, és nem csak ilyen extrém szituációkban. Szerencsétlennel elég sok szörnyűség történik, én egy kicsit most mégis – újra – űrhajós akarok lenni. De most azonnal!


3., A tökéletes főszereplő; akire szinte már irigy voltam a végére, annyira talpraesetten, elszántan, okosan viselkedett végig. Minden fiúcska ilyen ügyes kezűvé szeretne válni, mire felnő. (Nekem mondjuk nem nagyon jött össze...) A kitartás igazi példaképe.

„…Az én küldetésem az Ares 3 volt. Jó, hát igazából nem az enyém volt, hanem Lewis parancsnoké. Én csak a legénysége egyik tagja voltam, és ami azt illeti, a legalacsonyabb rangú. Csak akkor lehetnék a küldetés „parancsnoka”, ha egyedül én maradnék meg belőle. Na, ezt kapd ki! Küldetésparancsnok vagyok.”

4., Egyedi. A marsiban nincs egyetlen gonosz szereplő sem. Csak és kizárólag a természetet – az egész Marsot – kell legyőznie a főszereplőnek. Igaz, az bevet mindent, hogy ez még véletlenül se sikerüljön.

„…A legénység minden tagjának megvolt a maga laptopja, úgyhogy hat áll a rendelkezésemre. Vagyis csak hat állt. Már csak öt. Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.
Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”

5., Vulgáris. Tetszett, hogy elég sokat káromkodnak benne – bár ha én kerülnék hasonló szituációba, velem ennél sokkal jobban elszaladna a ló.
6., Bevállalós. Nem mintha általában különösen érdekelne a téma, de mivel egy ennyire ellenséges környezetben, mint a Mars, a túléléshez elengedhetetlen az emberi végtermékek gondos felhasználása/elosztása …öhm… gondozása, és itt ez az aspektus sem lett elsumákolva. És érdekes volt. Nagyon. (És vicces is.) Tényleg. De ide most inkább nem rakok idézetet, túl büdös lenne…
7., A történet teljesen valósághű – és fenemód jól sikerült. Nem volt hosszú – sajnos –, de az telis-tele volt igencsak embert próbáló nehézségekkel. Nem visszaemlékezésekkel húzta az időt – vagyis „építette a karaktert” –, hanem épp aktuális eseményeken lehetett izgulni.
8., A szerző alapos felkészültsége, és oltári geek-sége. Érezni az éveken át tartó kutatómunkát (tanulást) a regény mögött. Emelem a kalapom előtte.
9., Hogy nincsenek benne romantikus részek! (Talán csak azért, mert egyedül van a bolygón, vagy tényleg elképzelhető/írható – jó – könyv romantikus szál nélkül is...?)
10., A Földön játszódó néhány fejezet is épp annyira jól sikerült, mint a marsi részek. Nagyon érdekes lehet a NASA-nál dolgozni. (Ezek a fejezetek mondjuk nem voltak viccesek, de azt nem is vártam a tudósoktól.) Technikai szempontból viszont épp olyan izgalmas és érthető volt, mint a regény többi része.
+1., Briliáns és ravasz! Mondhatni tökéletes könyv. (Egyébként mától (09.04.) már kapható is!)

Mi nem tetszett benne?
Ez A marsinál majdnem értelmetlen kérdés, de mert egyenes akarok maradni, ezért bevallom: a magyar borító nem tetszik. Bár majdhogynem ugyan az, mint az eredeti, de egyáltalán nem adja át a balesetek elleni folytonos küzdelem érzetét, mint az eredeti kép, amin éppen elbukik az „űrruhában” a főszereplő. Az nagyon hatásos. A mienk nem.

Elképzelni sem tudom, hogy ebből a könyvből hogyan lehet egy kicsit is élvezhető filmet csinálni. Szinte az egész könyv egyetlen napló, tehát a főszereplő alig beszél. A gondolatai az érdekesek, ahogy megvilágítja a problémát, majd legyőzi. Ebből egy „némafilmben” semmi nem fog átjönni, és a poénok 95% sem fog működni egyáltalán, szóval gondolom teljesen át lesz írva az egész forgatókönyv. Félek, elveszti azt a varázsát, ami a regényben egy pillanatra sem fakul. Továbbá attól is megalapozottan tarthatok, hogy irtózatosan szar lesz a zenéje. ’70-es évekbeli diszkó. Persze alig várom már, hogy láthassam! (A szerző további könyveire pedig már látatlanul benevezek előre.)

Patrick Ness több ifjúsági- és gyermekkönyv díjat nyert regénye, a Chaos Walking trilógia első része 2010 óta érhető el magyarul. Nagyjából azóta szemezek vele, hogy el kéne olvasni, mióta megláttam a Vivandra Könyvek igen designos, a szemet rögtön rabul ejtő borítójával a kötetet.

Patrick Ness (1971-)

Szokásommal ellentétben elolvastam a könyv hátsó borítóján lévő figyelemfelkeltőt – úgy gondoltam, hogy mivel ifjúsági a könyv, valószínűleg úgy sem fogom elolvasni és így legalább nagyjából tisztában leszek azzal, miről is szól. A kiadókat sokszor el lehet marasztalni azzal, hogy lényeges dolgokat spoilereznek el a tartalmi ismertetőben. Most nem ez volt a helyzet, sőt épp ellenkezőleg. Az ismertető figyelemfelkeltő lett ugyan – engem megfogott és kíváncsivá tett –, de arról, hogy mennyire nagyszerű könyvet is tartunk éppen a kezünkben, sejtelmünk sem lehet az elolvasása után, pedig – és most lelövöm a poént előre – ez a regény egyszerűen szuper, igazi élvezet volt olvasni és egyáltalán nem csak a tinédzserek érdeklődésére tarthat számot. Ó, messze nem!

Néhány ezer főből álló, a technológiától megcsömörlött vallási telepes-kolónia csoport érkezik ÚjVilágra, egy éden-szerű bolygóra az újrakezdés reményében a több tíz fényévre lévő távoli, túlzsúfolt Földről. Megérkezésük után nem sokkal véres háborúba keverednek egy őshonos intelligens fajjal, a szpakílikkel (Avagy a szpakkerekkel. A könyvben ugyanis mindkét szót használják a faj megnevezésekor.), akik két vírust eresztenek rá az emberekre. Az elsőtől az állatok megtanultak beszélni és meg is értik az embereket, a másodiktól az emberek tisztán hallani kezdik egymás gondolatait. Sajnos, a második vírus senki által nem várt mellékhatása a női populáció azonnali kihalása lett, ami után az életben maradt bosszúszomjas férfiak teljesen kiirtották a szpakíliket. A háború után néhány évvel később, az egyetlen – gyermekszaporulat hiányában halódó – emberi településen él az utolsó fiúgyermek, a tizenhárom éves Todd, aki az egy hónap múlva tartandó férfivá avatási ceremóniájára készül. A prentissvárosi férfiak gondolatainak soha meg nem szűnő kakofón Zaja mögött – szex, elkaplak a nyakadnál fogva, fáj, kösd össze a kezed, szex, betegség, isten hall, ezek mind állatok, vágások, zúzódások, fáj, istenben a rend, szex– azonban nyomasztó titkok lappanganak. Olyan mélyen gyökerező és annyira elharapódzott őrület, amivel Todd nem tud megbirkózni. Az engesztelhetetlen fanatikusok csapata elől hamarosan menekülnie kell, bár ezen a bolygón egyszerűen nincs hová futni. A bolygó – és rövid, emberekkel teli történelme – viszont még egy egész seregnyi titkot és csodát rejt.

A történetet elolvasva is már látható, hogy ez a regény bizony a sci-fit, fantasyt illetve a borzongást kedvelő olvasókat is érdekelheti, de legyen bármilyen izgalmas a sztori kiinduló pontja, csak ennyitől azért még nem kezdeném önfeledten magasztalni a könyvet. Ehhez kellett még egy olyan nyelvezet, aminek mára a puszta léte meglepetést okoz egy ifjúsági kötetben – már elnézést a csúnya általánosításért –, és kellett egy olyan veszett jó fordítás is, ami mindenhol koherens maradt. (Akik elolvassák majd, rögtön megértik, miért lehetett ez roppant nehéz fordítói feladat.). Hotya Hajni profi munkát végzett, amit legalább olyan jó érzés volt olvasni, mint a Stanislaw Lem könyveket magyarító Murányi Beatrix szóalkotásokban/szóferdítésekben szintúgy gazdag sziporkázását. Az ÚjVilágot benépesítő szereplők ugyanis mind ízesen beszélnek. De nem ám egy bizonyos fajta nyelvjárásban, amit viszonylag könnyű lehetett volna tolmácsolni, hanem ki-ki a saját kénye-kedve szerint csűri/erőszakolja meg a száján kiejtett szavakat. A főszereplő nyelve is annyira megváltozott már a földi dialektushoz viszonyítva, hogy beszéde nyelvtanilag sokszor helytelen, szókincse is visszafejlődött – főleg bémeg, mert nem is káromkodik, effmeg –, mondatszerkezete, ragozása, szórendje váratlan hibáktól hemzseg. Amikor pedig elragadják Toddot az érzelmei, vagy begyorsulnak az események, a könyvből egy időre eltűnnek a mondatközi és –végi írásjelek, amitől az egyébként se lassú, lüktető mű (A 461 oldalas kötet tizenkét nap – illetve hét, ha úgy vesszük – történéseit tartalmazza csak.) még inkább beszippantja az olvasót. A regény már ennyitől is teljesen egyedi, varázslatosan hangulatos lesz. De van ám még!

Például a – remek ötlet! – Zaj, ami miatt elvileg nem lehetnek a telepesek között titkok. Igen ám, de a Zaj nem így működik. Abban ott visszhangzik minden, amit (ki)gondolnak, amit akarnak és minden ami az életük során megtapasztalnak. Inkább egy sosem csöndesülő alapzaj, véletlenszerű képekkel keveredő őrjítő zsibongás, amiben erővel (koncentrációval), még ha nem is egyszerű, el lehet nyomni bizonyos érzéseket, tetteket, bűnöket. A kiadó itt is hatalmas munkát végzett (és persze az író is), hiszen a könyvben sokszor a Zaj is formába öntés nélkül, ömlesztve olvasható, néha egészen képregénybe illően – grafikai bravúr segítségével – megjelenítve, máshol egyszerűen más betűtípussal szedve. Tökéletes munka. (Nem, nem bérelt fel a kiadó…)

Aztán, nem utolsó sorban ott van maga a történet, ami olvasmányos, feszült, érdekes és izgalmas. Az események hatására a (fő)szereplő folyton változik! Todd – mint egy igazi tini – hoz néhány morálisan minimum megkérdőjelezhető döntést. Sokáig ragaszkodik gyermeki ártatlanságához, gyávaságnak állítva be azt önnön maga előtt, majd egy feszült pillanatban újra dönt – újra rosszul. Olyan kemény döntéseket kell meghoznia a saját életben maradása érdekében, amik nagy hatással lesznek későbbi tetteire is. (Szem nem marad szárazon, az biztos.) A regénynek a kalandokon túlmenően mély mondanivalója is van. Az emberi kapcsolatok fontosságáról – a szeretetről és szerelemről –, a magánszféra becsességéről, a választás szabadságáról, a reményről, a felnőtté válás misztikumáról. Az ártatlanság elvesztéséről. A szereplő(k) élnek, lélegeznek, hibáznak, de mindenek előtt – erőn felül – kitartanak.

A Kés a Zajban azok közé az eredendően az ifjúság számára írt könyvek közé tartozik tehát, amit az idősebbek is nagy örömmel fognak forgatni, ha rászánják magukat az elolvasására. Igazán egyedi koktél lett ez a sci-fibe oltott, kalandokban bővelkedő fantasy-disztópia és vándorlásregény, amiben a lelkizős, drámai részek is nagyon élvezetesre sikerültek. Úgy tűnik, pontosan ilyen könyvet keresek, amikor egy jó Y/A-ra vágyok – egy nem is igazán valódi Y/A-ra. Egy jó tanácsom azért még lenne a végére: Amikor már a könyv vége felé értek, legyen a közelben a folytatás, a Válasz és Kérdés. Kelleni fog – RÖGTÖN! –, én szóltam előre…

A poszt az ekultura.hu-n is olvasható!

Amikor elindítottam a blogot, nem gondoltam, hogy olyan, éveken át tartó elfoglaltságba kezdek bele, ami ennyire az életem részévé válik, mint ahogy a PL tette. A magam szórakoztatására kezdtem írni a posztokat, főleg azért, hogy az elolvasott könyvek tovább velem maradjanak, a bennük lapuló történeteket ne feledjem el olyan hamar, amire - sajnos - addig hajlamos voltam.

Egy blog életben tartása bizony kemény munka is, tudják ezt azok jól, akik saját blogot üzemelnek. A kitartás azonban néha, teljesen váratlanul meghozza a gyümölcsét. Azt láthattátok már nálam hébe-hóba, hogy néhány kiadó megjelenés előtt elküldi nekem egy-két jövőbeni kiadványát - Köszönet a bizalmukért ezúton is! -, amikről próbálok mindig pontos értékeléseket írni. (Ez remélem sikerült is eddig.) De most újabb mérföldkőhöz érkeztem!

Bő egy héten belül három szerző kért fel arra, hogy kiadás előtt álló könyvének előolvasója legyek, sőt az egyik kötetnek konkrétan a szerkesztője/olvasó-korrektora is lettem - persze másokkal együttműködve. Ezen írók közt van első kötetes szerző, aki egy (pár) sör mellett személyesen mesélte el, miről is szól majd a sorozata. A könyv igen érdekes tematikája miatt, ami egy történelmi korokon átívelő kriptográf urban fantasy, valamint, mert a szerző egyike hazánk igen kis számú óangolul értő polgárának (Ennek persze központi szerepe lesz majd a könyvben!) - profi angolosok tesztelhetik magukat a Wikipediaóangol nyelvű változatával... -, örömmel vállalkoztam is a megtisztelő feladatra. A Főnix Könyvműhely őszi megjelenéseinek üdítő színfoltja lesz majd A. M. Aranth - Cleadur - Dobszó a ködben című műve.

A következő kötet - aminek átolvasását már el is kezdtem - Urbánszki László műve, a Harc Pozsonyért, ami a Gold Book kiadásában jelenik majd meg remélhetően még idén. A történelmi regényeiről ismert, a "magyar vadnyugatról" szenvedélyesen regélő szerzőre az asszony hívta fel a figyelmemet, aki teljesen oda volt meg vissza az éppen akkor olvasott Odakint, a pusztában című novelláskötetének ízes, szépirodalmi nyelvezetétől. Nagy volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy ha nem is személyesen, de az internetről már évek óta ismerem a szerzőt - igaz, nem tudtam, kit is rejt a nick-je, arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy szépíró. Még nagyobb volt az örömöm, amikor László megtisztelt a bizalmával és felkért erre a fontos feladatra. Ez a regény ugyan nem illik a blog profiljába, de remélem nem okozok senkinek túl nagy traumát azzal, hogy néha más műfajú könyvről is írok egy-két posztot. ;-)

A harmadik felkérés már egy igazi sci-fis nagyágyútól érkezett, mégpedig a kétszeres Zsoldos Péter-díjas Markovics Botondtól (alias Brandon Hackett), akinek időutazós sorozatának folytatása, Az időutazás tegnapja az Agave Könyvek kiadásában 2015 áprilisában érkezik majd. Mivel elég lazán vettem a nyarat, ezért - hamu a fejemre - még a sorozat első részét sem olvastam el, de mert Botond eddig olvasott könyvei nekem már bebizonyították, hogy nagyszerű szerző, ezért különösebb félelem nélkül vállaltam el ezt a megbízatást is. Addig pedig biztosan kaptok egy posztot Az időutazás napjáról is. Ezt vegyétek ígéretnek! :)

Ezúton is kérlek benneteket - kedves szerzők és kiadók -, ne hagyjátok abba, és ha úgy gondoljátok, érdemes vagyok a bizalmatokra, halmozzatok el ilyen feladatokkal a jövőben is! Nagyon örülök nekik! :D

A végső cél! (A pohár már megvan...)

Nagy örömömre szolgált, mikor kedves barátom engem kért fel, hogy mutassam már be Greg HughesHázi sörfőzde című ismeretterjesztő művét a Profundus Librumon. Nem véletlen ez az elnevezés amúgy, hiszen a könyv alfától omegáig bemutatja a házi sörkészítés módszereit. Ugyan könyvajánlókat nem igazán szokásom írni, most elvállaltam, ha már egyszer úgyis rám esett a választás – ami valahogy mindig rám esik, ha konyhai teendők kerülnek szóba (vagy bármi más teendő, ha már itt tartunk…)–, hogy a cimborákkal közösen magunknak kotyvasztott nektár itthoni főzését koordináljam.

Gyors és alapos sörtörténeti tárlattal kezd az igényes, keményfedeles kötet, hiszen az emberiség egész történelmét végigkíséri ez a nedű. Az olvasó érdeklődését a szerző már azzal gyorsan felkelti, hogy számba veszi, milyen időszakokban fejlődött leginkább a sör, és maga a sörfőzés – például a kézműves sörök szempontjából az 1979-es dátum a legfontosabb, hisz ekkor válik lehetővé az USA-ban a házi sörfőzés.

De akkor némi fogalommagyarázat, mert hát mi is az a kézműves sör? Kézműves sör minden olyan sör, amelyet kis, független főzdék készítenek minőségi alapanyagokból, hagyományos módszerekkel. E főzdék specialitása, hogy gondosan ügyelnek a részletekre és termékeiket gyakran nagyságrendekkel jobbnak ítélik a fogyasztók a tömegsöröknél. Szabadabban állíthatnak elő kis mennyiségben speciális söröket – ami a nagy sörfőzdéknek kereskedelmi szempontok miatt nem járható út.


Ezek után a szerző az alapoktól kezdve leírja a sörkészítés metódusát, amivel a nagyobb sörgyárak is dolgoznak – viszont a „házi út” sokkal több lehetőséget rejt a kísérletezésre. Ráadásul erre szinte minden oldalon biztatást is kap az olvasó. Az első lépés a hozzávalók bemutatása: maláta, komló, élesztő és a kiegészítő, ízesítő anyagok. Minden alapanyagot alaposan körbejárunk, ezzel is megkönnyíti a későbbi kombinálás lehetőségét a kezdő főzőtanoncok számára. Pontos, jól áttekinthető táblázatok lesznek segítségünkre, az ízesítő anyagoknál napra pontosan szerepel a felhasználásuk időtartama, de megemlékezik az elérhető ízhatásról, illetve hogy milyen típusú sörbe ajánlja.

Három sörfőzési módszert mutat be a könyv, pro és kontra érveket felsorolva az egyes lehetőségek mellett, így aztán a kezdőtől a haladóig mindenki megtalálja a neki megfelelő utat. Részletezi a főzéshez szükséges eszközöket, ráadásul több alternatívát is kínál, olcsóbb-drágább megoldásokat. Külön kitér a higiénia fontosságára, mivel ezen bukhat az egész főzés. A házi sörfőzés egyébként néhány (kevés) tízezer forintos egyszeri befektetéssel már elkezdhető, semmiféle különlegesen drága eszközt nem igényel, igaz, egy kevés koca-szakácskodásban szerzett konyhai tapasztalat nem árt hozzá. A későbbi főzések pedig – amikből 27 liter sör lesz, már ha pontosan követjük a recepteket – még sokkal olcsóbbak!

Képsorozatok segítségével vezet végig a három eltérő módszer szerinti főzés folyamatán. A sörfőzéssel csak kacérkodó olvasók megnyugtatására kiemelném: az egész folyamat érthető, áttekinthető, ebből a könyvből bizton elsajátítható a szakma csínja-bínja, elvégre közérthető módon elmagyarázza, hogy mit miért csinálunk. Az eltérő főzési metódusok lezáró lépései egyébként megegyeznek (élesztőzés-erjedés-cukrozás, lefejtés), hogy a végére csak a palackozás édes terhe maradjon hátra – még itt is kapunk kiváló ötleteket (címkenyomtató honlap!), hogy a saját stílusunkra szabjuk a sörünk kinézetét.


A kötet nagy részét a különböző receptek teszik ki, és hát ami szem-szájnak ingere, az itt biztosan megtalálható. Az egyszerűbb típusú IPA-tól a gyümölcsös belga típusokon át egészen az akár 10%-os alkoholtartalmú sűrű árpaborokig találunk recepteket, összesen száz darabot. A szerző itt is a már megismert pontossággal adja meg a hozzávalók arányát, tippekkel, esetleges változtatási lehetőségekkel segíti az amatőr főzőket, főzni vágyókat. A kötetben kiváló szószedet és fogalomtár is található, ami megkönnyíti a tájékozódást.

Nem egyszerű dolog a házi sörfőzés, de ha már unja az ember a bolti kínálatot és érez magában, baráti társaságában egy kis elszántságot, érdemes belevágni. Ez a könyv biztosan nagy segítség lesz – nekünk már biztosan bevált, hiszen mostanában nem nagyon volt még egy olyan könyv, amit ilyen rendszerességgel – és örömmel – folyamatosan forgatnánk. Kedvcsinálónak és nyálcsorgatáshoz is kiváló olvasmány!

Ben Aaronovitch(1964-)

Bár a fantasztikus irodalomba tartozó művek kiadását már évtizedek óta próbálom a lehető legközelebbről nyomon követni, és a tv-sorozatok világában sem érzem elveszve magam, de az angol Ben Aaronovitch nevét eddig mégsem ismertem. Mint regényíró, ez talán még érthető is, hiszen első igazi munkája, a Rivers of London– az USA-ban Midnight Riot – csak 2011-ben jelent meg, de tv-sorozatok szerzőjeként a nevéhez kötődik néhány Doctor Whoévad (és spin-off), és egyéb sorozatokon – Casualty, Jupiter Moon– is rendszeresen dolgozott a ’80-as évek végétől. Igaz, az ekkor sugárzott műsorok a vakfoltjaimnak számítanak, amiket azóta sem pótoltam, hiszen ekkor nálunk még az volt a nagy szám, hogy végre hétfőn is lett a tévében adás, nem feltétlenül azzal foglalkoztam, hogy nyugatabbra tőlünk milyen műsor megy a tévében… Egy szó mint száz, az urban fantasy-krimi sorozat hibridet – ami megjelenése után rögtön hatalmas sikert aratott világszerte – a GABO kiadó hozta el hozzánk.

Peter Grant közrendőr hosszú távú tervei közt szerepel, hogy a ranglétra aljáról valami kevésbé unalmas pozícióba verekedje fel magát. Rövid távon pedig társa bugyijába szeretne bejutni. Mikor egy hűvös hajnalon egy frissen lecsapott fejű hulla mellett áll őrt és megszólítja egy több száz éve halott ember szelleme, mindkét vágya elérhetetlenül messzinek tűnik. Pedig ez még a bonyodalmak kezdetének csak a legeleje. Peter csakhamar az istenek közt folyó drámázás, nimfák, vámpírok és egy érthetetlenül bonyolult gyilkosságsorozat gyújtópontjában találja magát. A rendőr-akadémián tanultak mellett a mágia igazi mesterévé is kell válnia ahhoz, hogy kiverekedje magát ebből a természetfölötti katyvaszból, amibe került.


Aaronovitch stílusát Terry Pratchetthez hasonlítani nem valami elegáns, hiszen túlontúl is egyértelmű ez a párhuzam, de minek vegyek felesleges terheket magamra? (De tessék: Neil Gaimanés China Miéville– hogy az angoloknál maradjak – prózájára is sokszor hasonlít a könyv.) A humor – mint Sir Pratchett könyveiben is – már az első mondatoktól kezdve markánsan jelen van. Öröm olvasni a poénokat, amik fáradhatatlanabbul záporoznak az olvasóra, mint az angliai eső. Igaz, a Korongvilág-regényekben található humor-mennyiséget – ami egyébként nekem már túlontúl is sok, egy idő után egyszerűen beleunok – még így sem sikerült neki elérnie, de ezt nem is bánom, így legalább a krimi-szálra is jutott még elég írói muníció. (Egyébként csak én éreztem azt, hogy körülbelül a közepétől már nem annyira vicces a könyv? Igaz, akkor már igen szépen szaporodnak a hullák, lesz más ok is tehát – és persze a humor sem veszik ki teljesen sehol –, hogy olvassuk tovább a könyvet.)


A regény elején található egyik méltatás Harry Potter és a C.S.I. találkozásaként méltatja a regényt, aminek H.P.-es utalása a normális halandók érzékelésén túl meghúzódó természetfeletti mágikus világ miatt még találó is, de a helyszínelési módszerekről sok érdekeset nem fog belőle megtudni a kíváncsi olvasó. Ezt bőven kompenzálja persze, hogy maga az ügy, a sorozatgyilkos kilétének kiderítése, majd a lezárás is érdekes. Azt mondjuk nem állítom, hogy mindig mindenhol értettem, hogy milyen nyomok segítették épp a detektíveket a nyomozás során, sőt néha még azt se értettem, hogy akkor most ki is a gyilkos – majd meglátjátok, lesz itt annyi csavar, mint égen a csillag. A könyv ezért nekem, mint krimi is nagyon tetszett. Ami viszont meglepő módon annyira nem hozott lázba, az a mágikus tudományok részletezése volt. (Az a rész, mikor arról beszélgetnek, hogy milyen mágikus könyvekben melyik varázsló mit írt, milyen nyelven, satöbbi.) Túlságosan felületesen volt kidolgozva ez az egész mágikus rendszer, ahhoz, hogy igazán érdekelni kezdjen, így, néhány oldalba sűrítve pedig inkább volt unalmas, mint izgalmas. Inkább azonnal elfogadtam, hogy van mágia – meg szörnyek, istenek, szellemek és az egész hóbelebanc, ahogy egy hasonló könyvben dukál –, de csak kevesen tudják használni/érzékelni, több gondolatot nem is pazaroltam rá. (Azért elég rugalmasan tudok reagálni a természetfelettire, ha akarok, nem igaz? :P)


Sokszor írtam már, hogy az urban fantasyk – a romantikus (fújj!) mellett – nem foglalnak el kiemelt helyet a szívemben. A kivételek viszont – Amerikai istenek, Kraken – arra ösztönöznek, hogy ne hagyjak fel a „rejtett” gyémántok kutatásával ezen a tematikán belül sem. A kivételek egyik erőssége abban rejlett, hogy sikerült olyan misztikus hátteret kreálni a történések mögé, ami megragadta az olvasó fantáziáját. Ez Aaronovitchnak felemásan sikerült – már persze akkor, ha szigorúan szubjektívan vizsgálom a regényt. Leegyszerűsítve: a gonosztevők – vámpírok, gyilkos szellemek és társaik – végig figyelemre méltóak voltak, míg a „jók csapata” – jellemzően a folyó istenei – nem fogott meg magának, pedig akárhogy is nézzük, ők voltak a mű igazán egyedi szereplői. Engem mégis jobban érdekelt, hogy a sierra leone-i felmenőkkel büszkélkedő főszereplő hogyan ússza meg a különféle kutyaszorítókat. Peter Grant konstábler ugyanis igen részletesen megrajzolt, szórakoztató alak, aki könnyedén képes emlékezetessé tenni az egész regényt – és valószínűleg az egész sorozatot, ami jelenleg a negyedik résznél jár már külföldön, de olyan tempóban bővül az univerzum (és rajongótábora), hogy jövőre várhatóan már a hatodik része is megjelenik.

A London folyóit a paranormális urban fantasykért rajongók mellett az izgalmas (misztikus) krimiket szeretőknek is ajánlom, főleg, ha az angol humortól sem idegenkednek. Mellettük azoknak a világutazóknak is tetszhet, akiknek az angol főváros – ebben a részben főleg Covent Garden és Camden Town környéke – valamiért kifejezetten kedves. (Kifogástalan minőségű detektívmunkán alapuló merész tippem: A következő rész – a Moon Over Soho– a Sohoban fog játszódni…) Egy rész után azt mondanám, hogy az átlag paranormális UF-ek közül kiemelkedik magasan a regény, de az előbb emlegetett kedvenceimtől, azért elmarad. Ettől függetlenül a sorozatot – ha megjelenik magyarul – folytatni fogom. Ja, és még egy fontos dolog: a regény teljesen zárt, a folytatás másról fog szólni majd, szóval bármelyik résznél lehet csatlakozni!

Gyarmati Gergő :D Ian McDonald

Az Ad Astra kiadóról tudjuk már, hogy szívesen mazsoláznak a hazai nagyközönség számára még jobbára ismeretlen kortárs sci-fi szerzők művei közül. Ian McDonald nálunk bemutatkozónak számító regényét még 2012-ben, a kiadó megalakulása után adták ki. A dervisház az olvasók nagy részét meggyőzte arról, hogy a szerzője mestere a szavaknak – nem volt véletlen a díjeső, amivel elhalmozták a regényt. A könyvről szóló ismertetőmet IDEkattintva elolvashatjátok. Ha így tesztek, láthatjátok, hogy A dervisház és a Brasyl között bizony sok hasonlóság fedezhető fel.

McDonald még mindig inkább költő, mint író. A prózája gyönyörű, virtuóz, túlzás nélkül szépirodalmi. Ezeket a színpompás leírásokat viszont meglehetősen nehéz befogadni. A szépségnek ára van. A történet másodlagossá válik az elkápráztatás mellett, ami pedig az izgalomra sincs pozitív hatással. A Brasyl még A dervisház megfontolt mozgalmasságához sem ér fel, pedig már abban sem pörögtek az események igazán.

A három idősíkban játszódó történet csak a könyv végében ér (egy kicsit) össze, hasonlóan A dervisház különálló történet szálaihoz. Az első idősík főszereplője, ami 2006-ban játszódik – önkényesen ezt nevezném jelennek –, egy tévés producer hölgy, aki az 1950-es foci-vb bűnbakjának kikiáltott, most 85 éves Moacyr Barbosa nyilvános, élő megszégyenítéséről szeretne egyvalóság-show-t készíteni. Talán még ez a történet volt a leginkább érdekes, igaz, lehet csak azért érzem így, mert McDonald mellett magam is kedvelem a foutbolt, és érdekes információkat tudhatunk meg a Maracanazo-ról, ami legalább olyan tragikus esemény a brazil történelemben, mint nekünk az Aranycsapat elbukott aranyérme 1954-ből. De ezen túlmenően, még ez a szöveg is – a rengeteg ismeretlen portugál kifejezés miatt – igencsak nehézkesen olvasható. (A könyv végén a szószedet nagyban segíti az olvasást és a megértést, kár, hogy én csak akkor vettem észre, hogy van egy beépített mankó, mikor már kiolvastam a regényt…) A szerző A dervisház írásakor olyan könyvet szeretett volna, ami „törökösebb”, mint ha egy török író írta volna, itt pedig a brazil írókat megszégyenítő részletességgel mutatja be a brazil mindennapokat, a „mániákus” vallás- és tv-sorozat-fetisizmussal, a capoeirával és a zene- és foci-őrülettel együtt. Ez mind szép és jó, de nagyon lassan kerekedik a történet.


A második idősík a jövőben – 2033-ban – játszódik, és a főszereplője egy életművész tolvaj, aki a kvantumrészecskékkel foglalkozó quantumeirák közé keveredik. Az előző bekezdésben olvasható jellemzők ide is illenek, ráadásul az egész nyakon van öntve egy adag cyberpunk-regénybe illő ötletes technikai kütyüvel – emlékszik még valaki a Cyberpunk 2020 szerepjáték monoblade-jére? –, kvantumszámítógépekkel, bűnözőkkel, kvantumfizikával, szuperhős-fétises szex-el és a jövő Sao Paolójának csillogó-villogó, vakító neon ragyogásával. A szöveg a technikai részek miatt talán még nehezebben olvasható, de az igazi bajom az volt, hogy a szereplőket nem sikerült megkedvelnem, és az ígéretesen megfestett, hangulatos városkép pedig teljesen elnyomta a sztorit. Egész egyszerűen unalmas volt. Nem segített az sem, hogy a kvantumszámítógépek és az egymás mellett létező univerzumok csilliárdjainak legelső említésekor azonnal nyilvánvaló volt, hogy a három történet hogyan fog összekapcsolódni. (Ráadásul igazam is lett.) De logikai problémám is volt ezzel a résszel, mégpedig, hogy az örökös megfigyelés angyalai – ezek pont tetszettek egyébként – szinte teljesen kihasználatlanok maradtak. Elvileg mindenkiről mindent tudnak – kamerákkal követik az embert a fizikai világban és követik a digitális lábnyomát az elektronikusban –, mégis, a szereplők mindegyike azt csinált, amit csak akart. Egy álmatlan percet sem okozott egyik – törvényen kívüli! – szereplőnek sem, hogy őket elvileg állandóan megfigyelik. Ennél többre számítottam ezen a téren.

„…olyanok élnek odafenn, akiknek lába soha nem érintette a talajt. De még náluk is magasabban vannak az örökös megfigyelés angyalai. Tiszta, felhőtlen időben könnyű őket észrevenni – rebbenés a látóhatár szélén, akár a szemcsarnok vizében úszkáló elkóborolt sejtek –, ahogy forognak orbitális pályájukon és megcsillan a fény pókhálóvékony szárnyukon. Tizenhat, fohásztörékeny drón kering folyamatosan a troposzféra peremén. A robotrepülők angyalok módjára keringenek szüntelen: soha többé nem kell a földre szállniuk és nem is teszik. Angyalokként belelátnak az ember szívébe, ismerik szándékait. Figyelik és nyomon követik a kétmilliárd rádiófrekvenciás azonosítót: Szent Pál városának huszonkétmilliárd lakosát, kocsijaikat, ruháikat, szórakoztató elektronikai cikkeiket, pénzüket és bankkártyáikat. Húsz kilométerrel az örökös megfigyelés angyalai fölött, háztömb nagyságú ballonok manővereznek a tropopauzában; tartják a földi adatátjátszó-állomásukhoz kötött helyzetüket. Exabitnyi információk tereferéje zajlik közöttük. A kommunikáció varratmentes szövetének szálai ezek, amely nemcsak Brazíliát, hanem az egész bolygót lefedi. Még ennél is feljebb, túl minden érzeten és gondolaton, globális helymeghatározó műholdak bucskáznak tova pályájukon, lépésenként követve minden mozzanatot. Naplóznak minden átutalást, minden realt és centavo-t. Minden felett pedig Isten a trónusán, letekint Brazíliára és háromszázmillió lelkére, és nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor egyedül ő volt mindentudó.”

A harmadik szál a múltban, 1732-ben játszódik. A fókuszban a jezsuita admonitor, Luis Quinn atya áll, aki feladatául kapja, hogy vélhetően eltévelyedett hittestvérének az őserdő mélyén végzett tevékenységét kivizsgálja és akár erővel is visszahurcolja a renegát papot a rend központjába. Társa egy különc francia tudós, aki a Föld kerekségét – avagy ellipszis formáját – szeretné bizonyítani. Őserdei expedíciós-kaland, ami egy véres összecsapás lehetőségét hordozza!? Na, pont ez kell nekem, hogy kicsit kiszellőzzön a fejem a temérdek kvantumuniverzum után! De végül persze ez sem így lett – igaz, az összecsapást azért csak megtartották a végén. Teológiai erőfitogtatást és a portugál-spanyol-indián alá- és fölérendeltségi viszonyokról szóló kiselőadásokat kaptam a kalandok helyett. Néha volt egy-két izgalmasabb rész – ebben legalább lehetett izgulni! – és a szereplők közt is végre akadt kedvelhető, de adrenalin-sokkot azért itt sem kaptam.

Mikor a három rész végre összeér a legvégén, és elmagyarázzák azoknak is, akik eddigre még nem jöttek rá, mi is folyik itt valójában – véget ér a könyv. Ez csak azért dühítő, mert innentől lehetett volna – vagyis eddig is lehetett volna, de sajnos nem lett – igazán fordulatos és érdekes a regény.

Ez most nekem ugyan nem „jött be” annyira, de a Warwick-, Hugo-, Nebula- és Locus-díjra valamint a John W. Campbell-emlékdíjra jelölt kötet 2008-ban elnyerte a BSFA díjat. Lehet, hogy nem vettem észre valami olyan triviálisat – az igen minőségi (de semmiképpen sem olvasóbarát) nyelvezettől eltekintve –, amitől a díjakat odaítélő bírák hanyatt estek. A cyberpunk regényekért rajongóknak azért ajánlom, de csak óvatosan. Kicsit sem olyan, mint William Gibson Neurománc-sorozata. (Amikkel nekem egyébként – szintén – több problémám is volt…)

Felmerült a minap egy beszélgetés során egy olyan helynek az igénye, ahol az olvasók bármiféle témában tudnának posztolgatni, nem csak kommentben egy-egy adott könyvről, mint most. Magyarul egy fórum hiányzott a kedves levélírónak - ami valóban nem volt eddig, igazából fogalmam sincs miért. A fórumokról mondjuk semmit sem tudok, de gondoltam, hogy nem atomfizika egy ingyeneset beüzemelni.

Látjátok oldalt azt a csúnya új ikont a Közösségi Ház címke alatt? Na oda kell kattintani majd - vagy IDE -, ha a PL 2.0 életérzés részeseivé szeretnétek válni. Persze az új fórum még elég ergya, semmi nincs benne, csak design-design-design a tartalomjegyzék van már (félig se) formába öntve, de a cél úgyis az lenne, hogy a tartalmat (és az életet) oda az olvasók hozzák majd el, nem én egyedül, magamnak. :D (Szép álmok, igaz? Tudom, hogy az olvasók nehezen mozdulnak, hiszen a blogra még kommentek is csak ünnepnapokon érkeznek. Ez van, én merek nagyot álmodni!) :)

Na, hogy ez az elképzelés hamvába hol-e érdektelenség miatt az jó kérdés, remélem nem, de ha igen, akkor se került egy fillérjébe se senkinek, szóval... így jártunk. Regisztráció nélkül is be lehet nézni, meg lehet lesni, mit/hogy szeretnék a jövőben oda költöztetni. A regisztráció pedig csak akkor kötelező, ha reagálni szeretnétek esetleg majd az ott található tartalmakra. (Ha lesznek egyáltalán, mert a kezdet az biztosan nagyon keserves lesz... :D )

Jó lenne egy kicsiny lelkes közösséget ott összehoznunk, mert bár tudom, hogy van FB meg G+ (egyik vízfejűbb már mint a másik), meg Moly és Goodreads is, és a fórum egyébként is ósdiés nem trendi meg még szerencse hogy nem galambpostával vagy füstjelzéssel akarok kommunikálni veletek (Meg miért nem elég a blog, mit ugrálok?) Az az igazság, hogy szerintem ez az ósdi forma talán a leginkább hatékony módszer a közösség építésére.

Nos, egyenlőre tehát semmi nincs szinte a fórumon, de lesz, szóval gyűljetek, beszélgessetek, ismerkedjetek egymással, velem és a fórum felépítésével! Beszéljük meg, ki mit szeretne, hová, merre fejlődjön tovább a blog, a fórum. Milyen posztokat szeretnétek olvasni, lenne-e kedve valakinek segíteni adminoskodni, cikkeket írni, vagy bármi más - határ a csillagos ég!

Később - de akár már most rögtön - szeretnék a fórumra csábítani az összes (vagy a lehető legtöbb) magyar kiadótól egy-két munkatársat (és hazai írókat is!), akiktől lehetne kérdezgetni "műhelytitkokat", információkat, vagy egyszerűen csak haverkodni és dumálni. A ma még amatőr írópalánták a profibbakhoz fordulhatnának tanácsért, véleményért. Közösen ötletelhetnének, vitatkozhatnának könyvekről, filmekről meg ami csak az eszükbe jut. Mi - fórumozók - pedig már ezeknél az első lépéseknél is ott lehetnénk majd a tűzközelben, figyelve, okulva és néha persze bele is szólnánk a munkafolyamatokba (már ha megengedik). Olyan hazai oldalt/fórumot, ami konkrétan ilyen erősen az írók-olvasók-kiadók összefogásának, összehozásának lenne dedikálva én nem ismerek. Vannak írói műhelyek - Delta Vision, Könyvmolyképző, satöbbi -, különféle workshopok, írói blogok, FB-csoportok, (és persze vannak kisebb-nagyobb fantasy fórumok is), de szerintem ezek - jó, de - nagyon elszeparált kezdeményezések. Hogy a P. L. fóruma - a Közösségi Ház - (majd gondolkozok valami értelmesebb néven, meg jöhetnek ötletek tőletek is, most örüljetek, hogy egyáltalán lett neve... egy órája még fórum sem volt...) is ilyen hamvába holt próbálkozás lesz-e, hamar kiderül. Szeretném, ha nem így lenne. De ehhez Ti is kelletek. Nagyon.

Szóval ilyen terveket dédelgetek magamban csendesen. Nem gondolom, hogy ezzel valami nagy dolgot fedeztem volna fel, vagy megváltoztatom bárki olvasási szokását esetleg megmentem a magyar könyvkiadást, de talán szórakozhatunk egy jót közösen és közben Mi - vagyis az Ismeretlen Olvasó - is megtesszük amit tudunk.

Szóval a nagy kérdés: Szeretnél egy nagy kaland részese lenni (vagy legrosszabb esetben egy spam-értékű regisztrációs visszaigazoló email tulajdonosa)? Ismersz valakit, akit érdekelhet egy ilyen oldal? Jó lenne, ha egyetlen helyen tudnál kapcsolatban maradni rajongóid hadával? Ne habozz! Csatlakozz! (Hú, ez borzalmas volt!) Veszíteni valód nincs.

Ha lehet ilyet mondani: „M.A.G.U.S.-os vagyok”. Ynev kontinensén kalandoztunk harcosok/varázslók/tolvajok képében barátaimmal közösen, az ott játszódó több tucatnyi regényen nőttem fel, azok miatt (is) vált belőlem a fantasy zsánerét imádó olvasó. No, nem mintha az egyik (a második?) legrégibb hazai fejlesztésű megosztott fantasy-világ – Ammerúnia – tájaira ne figyeltem volna fel, mégis úgy alakult, hogy (szégyenszemre) egyetlen rövid novellát sem olvastam még eddig, ami ott játszódott volna.

Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd)

Mivel egy pár éve már egyáltalán nem olvastam „logós-fantasyt” – igaz, az új M.A.G.U.S-regényeket azért legalább beszereztem –, ezért  Eric Muldoom, Ammerúnia kiötlőjének Boszorkánylovag című kötetét sem terveztem elolvasni. Amikor Aldyr, a Fantasycentrum.hu főszerkesztője megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem írni a kötetről, mi tagadás kicsit megijedtem, hiszen semmit sem tudtam a világról, ami már több regény és számtalan novella helyszíne volt. (Ráadásul a Boszorkánylovag a szerző 1999-es regényének a Sötét Angyaloknak a fejlesztett verziója, amit ugyebár akkori megjelenésekor egyszer már passzoltam…) Attól tartottam, hogy egy „random” Ammerúnia-kötetet elolvasva nem tudom majd kellőképpen értékelni (megérteni) a világ történelmét, az ott élő fajok erőviszonyait, tehát azokat az apróságokat, amik miatt egy Ammerúniáért rajongó szemében ez a világ jobb lesz, mint egy másik. Aztán rájöttem, mekkora hülyeség is ez, hiszen a lehető legjobb dolgot hagynám éppen ki – egy addig ismeretlen világ feltérképezését. Ide nekem Ammerúniát is, de rögtön!

Az már első fejezet elolvasása után nyilvánvaló volt, hogy – laza tizenöt év késéssel… – jól tettem, hogy végül a regény elolvasása mellett döntöttem. A szerző stílusa régi nagy hazai kedvenceim (Raoul Renierés Wayne Chapman) legjobb napjait idézte fel bennem. A sötét történetet – a szürke kétszázötvenhat árnyalata vérvörössel tónusozva–, a főszereplő boszorkánylovag szarkasztikus humora teszi felejthetetlenné, aki egyéb személyiségjegyei miatt is könnyedén megkedvelhető. Csapattársai – egy titokzatos nő, egy drabális sziklaelf lovag és egy sötételf varázsló – sem maradnak el tőle semmiben. Ők a klasszikus kard és boszorkányság (nyam-nyam!!!) tematikát követő történetek már-már kihagyhatatlan szereplői, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindannyian igazi egyéniségek. Egyenként is hatalmas erőknek parancsolnak, de négyen majdhogynem megállíthatatlanok, de egyáltalán nem legyőzhetetlenek. Színpompás kalandjaikat mégis sikerült úgy megírnia a szerzőnek – ez sajnos egyáltalán nem magától értetődő –, hogy végig izgulnunk kell az életükért. A szereplők nem csetlő-botló kezdők, az ellenfeleik közt pedig nincsen igazán hatalmas, megállíthatatlan szörnyszülött, mégis mindig majdnem legyőzik őket. Profi munka ilyen nagyszerűen egyensúlyozni ezen a vékony határon úgy, hogy a veszély illúziója végig valóságosnak tűnjön. Engem teljesen megvett magának. Nem is igazán meglepő, mikor kiderül, hogy a szívünkhöz nőtt szereplőket – ez nekem leginkább a mindig a harcot kereső „őrült” lovag volt – valóban van mitől féltenünk. Nem maradnak ugyanis mindannyian élve a regény végére. ;-)

A könyv öt részre van bontva – a kalandos utazás nagy helyszínei szerint – és nehezen tudtám kiválasztani a kedvencemet közülük. Mindegyikben rengeteg olyan apróság volt, ami nagyon tetszett. Akár a helyszíneket, akár az ellenfeleket (vagy az ott lakó lényeket), akár a kalandokat nézem, egyik rész sem marad alul az összevetésben. De Pampúr, a mágikus lények városa azért csak kiemelkedik még ebből az illusztris társaságból is. Bár észvesztően nagy kalandok itt nem történnek hőseinkkel, de „a buli” az valami fergeteges volt. És ahogy Pampúr a helyszínek „fejedelme” lett, úgy „alázta porba” lazán még az addig legjobbnak gondolt szereplőket is a végjátékban megjelenő – Korongvilág-regény főszerepébe illő – Timártész, a  temetőőr. Ő egyszerűen zseniális.

A stílus, a karakterek, a világ és a történet is rendben van – Még hogy rendben! Új klasszikust, új kedvencet találtam!–  mi baj lehet? Két apróbb gondom is akadt. Első, hogy a könyv végén lévő néhány oldalas időskála Ammerúnia történelméről elégtelen arra, hogy a tájékozatlan olvasót legalább minimálisan „képbe helyezze”. A második, hogy erre a könyv sem igazán alkalmas. A kalandokat olvasva ugyan nincs szükség semmiféle plusz tudásra, de mikor a négyesfogat tagjai végül az Opálváros körül gyülekezőkhöz érkeznek, és elkezdődik a szemben álló erők nagy körbeverése, igen nehéz volt követni az erőviszonyok alakulását. Megjelenik abban a részben annyiféle frakció és náció, hogy sokszor azt sem tudtam, hol áll a fejem. Egy idő után nem is nagyon követtem, hogy ki-kivel van, gondoltam elég lesz majd a győztest megismernem a végén. Egy összetett – már rengeteg történetnek helyszínt adó – világ alaposabb kiismeréséhez, mint amilyen Ammerúnia, a kezdőknek egy novellás kötet – vagy az ammerunia.hu– talán jobb kiindulópont lehet, mint egy ennyire mozgalmas, akciójelenetekben dúskáló könyv, amiben egyszerre vonul fel majdnem mindenki. Aki viszont ismerősként mozog már ezen a világon, ki ne hagyja!!!

Nem véletlen, hogy nem írtam semmi bővebbet a világ színpompás hátteréről, háborúkban kovácsolódott forgatagos történelméről, viszályairól, értelmes fajairól, a holdakon alapuló mágiarendszeréről, az itt játszódó egyéb művekről, az íróról vagy ezernyi más dologról, ami még eszembe jutott. Ezeket meghagyom a következő Muldoom-könyvre – vagy egy külön posztra? –, mert hogy ide még visszatérek, az olyan biztos, mint hogy az Éjféli erdő már fel is került az azonnal beszerzendő könyveim listájára. A Boszorkánylovag folytatása, a Boszorkányúr pedig előre láthatóan 2015-ben fog megjelenni, ami felőlem itt is lehetne akár már ma, a regény vége akkora cliffhanger…

A Déli Végek trilógia záró kötetét már kezembe venni is izgalmas volt. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, az első két része – bár mindkettő remek írói teljesítmény – a százezernyi megválaszolatlan kérdésével, rejtélyeivel, néha megfejthetetlen (érthetetlen) szimbolikájával bizony néhány olvasó kedvét szegte. Jómagam is mindkét kötet értékelésénél – ITTés ITT– azt emeltem ki zárszóul, hogy mindez szép és jó volt, de valamit – BÁRMIT! – azért mégis csak jó lenne megtudni majd legalább a történet végére. Bevallom, egy kicsit sem voltam benne biztos, hogy így lesz…

Jeff VanderMeer (1968-)

Egészséges paranoiám (és kishitűségem) szerencsére hiába lépett működésbe. Jobban kellett volna bíznom a szerzőben, hogy legalább ő átlátja, mi is történik (és miért) a regényében. Megnyugtatok mindenkit, a Fantomfény az eddig feltett kérdéseinkre választ ad. Ezen válaszok némelyike persze néha homályos, inkább csak sejtelem, mint valódi bizonyosság, de a nagy részükre konkrét pont kerül. A miértek, hogyanok és kik ismeretében végre kijelenthető, hogy a történet kerek egész lett – igaz, egy esetleges folytatás megírása nem lenne lehetetlen feladat.

Az Expedíció után a Kontroll máshol, máskor, egy teljesen új főszereplővel vitte tovább a történetet és ez a hirtelen váltás az utolsó részben is megtalálható. A Fantomfény (nagy része) ugyanis előzménykötet, amiben az eddigi kötetek szereplőinek – és egy „újnak” – a tolmácsolásában lehetünk részesei az oknak, ami az X Térség kialakulásához vezetett. Ezek a visszaemlékezések – egyébként a könyv 2/3-át teszik ki nagyjából – informatívak, egyenesek (érthetőek), nyoma sincs bennük az eddigi szöveg rejtélyességének. Igazság szerint ezt már nem is bántam, még száz titok helyett én is inkább a magyarázatokra voltam kíváncsi. A világítótorony őre, az igazgató és a biológus beszámolóit olvasva, motivációikat végre megértve, még azt is mondhatnám, hogy a könyv legmegdöbbentőbb válaszai nem is az X Térséghez kapcsolódnak. Az eddigi – manipulációi miatt – leginkább unszimpatikus karakter, az igazgató, de még a „vallási őrült világítótorony-szörny” is teljesen más megvilágításba kerülnek. Úgy értem pozitívba, hiszen ártatlan (és kéretlen) áldozatok csupán.

A „jelenben” a történetet Szellemmadár és Kontroll fejezetei viszik tovább. Ezekben a részekben a rejtelmek sora, az első két kötetben megszokott módon, azért még gyarapodik néhány kérdéssel – Most akkor mi lett Kontrollal végül?– és a homályosabb magyarázatok is az ő részeikhez kapcsolódnak. (Mi célja volt ezzel a végeérhetetlen vallási monológgal az X Térségnek?) Náluk sok karakterfejlődést nem fogunk találni és személy szerint én az ő részeiket annyira nem is tudtam értékelni már, mint a könyv felhomályosító részeit.


Jeff VanderMeer elmondhatja magáról, hogy írt egy trilógiát, amit hat (?) hónap alatt rohamtempóban kiadtak szinte az egész világon és igen nagy szakmai sikert aratott – megérdemelten. A könyvek egyike sem túl vaskos, egyben viszont 8-900 oldal lett volna, ami azért már tényleg hűha, de azt látni kell, hogy ez a három könyv ez egy könyv. Az első két rész egyszerűen alig értékelhető magában. Szenzációs, egyedi és érdekfeszítő, ezt érezni rajtuk, de mikor vége, akkor egy nagy MIVAAAN? MI VOLT EZ A DURVA AGYBAJ? marad belőle. Nézzétek meg, hol áll az első két könyv értékelése a könyves portálokon! Ne keresgéljétek, elmondom inkább, hogy a válaszok elmaradása miatt nem állnak igazán jól – a türelmetlenebb olvasók elvesztéséről nem is beszélve –, pedig… a regények egyetlen „bűne” ennyi. Erre a bajra pedig tökéletes orvosságot nyújt a befejező kötete, aminek értékelései is jóval magasabbak, mint az első két részé voltak. Nem véletlenül! Kérdés, hányan jutunk el eddig? (A szerző helyében én egyben adtam volna ki a részeket.)

Urbánszki László (1954-)

Urbánszki László idén hatvan éves; ex-hajós, megbecsült faműves mester és író egy személyben, akinek történelmi regényével – Nemtelen nemesek– és novelláskötetével – Odakint, a pusztában– a figyelmes olvasók már találkozhattak a könyvesboltokban. (Ezen kívül több e-novelláskötet is kapcsolódik a nevéhez, de ezek felfedezéséhez tényleg nagyon ébernek kell lenni…) Az írással kacérkodni 2006-ban kezdett, addig „csak” olvasott. Első munkája 2010-ben jelent meg nyomtatásban.

Mivel a mi háztartásunkban jó pár éve már szinte csak fantasy/sci-fi kötetek gyűlnek – hiszen a kalandos/históriás és bűnügyi regényeket a szülői házban olvassák lelkesen a felmenőim, tehát jelenleg azokat ott parkoltatjuk –, ezért nem állítom, hogy nagyon figyelmes lettem volna. László nevét nem ismertem, ahogy a műveiről sem hallottam egy-két hónappal ezelőttig. Egy véletlen folytán derült ki, hogy a szerzőt a neten keresztül egy pár éve már ismerem, de az írásaihoz még ekkor sem volt szerencsém. Azokat az asszony fedezte fel, akit teljesen elvarázsolt novelláinak régies nyelvezetével, szépirodalmi igényességével. Egy könyvnél nekem igen fontos szempont az igényesség, de azt hiszem, ettől még nem vetettem volna rá magam a regényekre. De teljesen váratlanul maga a szerző keresett meg emailben – mert ismeri és rendszeresen olvassa a blogot… –, hogy vállalnám-e (négy-öt társammal párhuzamosan) az új sorozatának, az Anno Domini jövőre (esetleg idén, ha minden összejön) megjelenő második részének (Harc Pozsonyért – Anno Domini 1242) elő-előolvasását, korrektúráját és az esetlegesen benne maradt logikátlanságok kigyomlálását, mielőtt beküldené a kéziratot a kiadóhoz. Ez a poszt tehát egy „béta-könyv” alapján íródott, bár remélem sok változtatást már nem kell eszközölni rajta a hivatásos szerkesztőknek – és remélem, hogy a kedvenc részeim is benne maradnak… (A sorozat első része a Vérszagra gyűl októberben kerül majd a boltokba.) Azonnal és örömmel vállaltam az igen megtisztelő feladatot!



Sajnos a Vérszagra gyűltet (Anno Domini 1241) – a sorozatba tartozó kötetek egyébként nem a megszokott 01., 02., satöbbi szerint vannak sorszámozva, hanem az évszám jelzi, hogy az időrend szerint hova tartozik az adott regény – még nem tudtam elolvasni, de a második részből hamar kiderült, hogy a két kötet szereplői közül sokan ugyanazok. Az első rész – spoiler mentes – vázlatos története: A tatárjárás során távoli puszták szülöttei keverednek egy magyar faluba nem sokkal az utánuk érkező mongol hódítók előtt. Az idegenek segítenek a mocsárba menekülő magyaroknak elkerülni a rájuk váró mészárlást, cserébe a letelepedés és otthonalapítás lehetőségéért.

A második részben a tatár-vésznek már vége, az új cél a jövő építése, az éhező vidéken az éhhalál elkerülése. Néhány falusi család a marhákban látja a céljuk elérésének eszközeit. Elhatározzák, hogy a háború alatt összeszedett vagyonukból meg is veszik az állatokat, ám az árba benne foglaltatik egy jó adag esküvői hozomány (ruhaneműk) megvásárlása is, amit a kivéreztetett országban nem is olyan egyszerű felhajtani. A nemes feladattal megbízottaknak a fél országon keresztül kell jutniuk, hogy a hőn áhított ruhákat megszerezzék. Igazi megpróbáltatásaik mégis céljukhoz közel érve kezdődnek csak, ugyanis a harcokban meggyengült magyar királyságra szemet vet az osztrák herceg, aki rablólovagjainak seregét vezeti Pozsony vármegye elfoglalására. A néhány fős – lovas-íjászokból és parasztokból álló – kompániának újra harcolnia kell a puszta életben maradásért. Minden ügyességükre – és az összes istenek jóindulatára – szükségük lesz, hogy a tűzbe borult vidéken céljukat elérhessék.

A réges-régi történelmi korokba vezető könyvek olyanok, mint egy jó fantasy regény. Ha az országot átkeresztelnénk, ez a történet is elmenne egy David Gemmell-es Legenda-regénynek akár – bár inkább mégsem, hiszen nincs benne várostrom, és nagyon sok népies-mulatságos jelenetet tartalmaz. A komor, általában valamilyen drámai esemény során tapasztalható hangulata miatt viszont mindenképpen. (A két „kedvenc” jelenetem a regényben is ilyen részek – a kopaszodó, dússzakállú szénégető története és Bojta őrmester kegyetlenségében is felemelő és hősies, friss csapatához intézett monológja – voltak.)

Az ízes, archaikus, szépirodalmi nyelvezetről már szóltam, ezt szerintem – bár nagy erénye a könyvnek – nem kell tovább ragoznom. Igazság szerint egy – igényes – középkori történettől én ezt valahol el is várom. Éppen ezért egy-két helyen kifogásoltam, hogy a szereplők nem a kornak megfelelően beszélnek, hanem túlságosan is kifinomultan. Ezek a párbeszédek tudatosan lettek ilyenek. A szerző a régi és a modern kori emberek közti azonosságot szerette volna érzékeltetni. Ez persze szíve joga, bár szerintem több köztünk a különbség, mint az egyezés. Kén nagy rögtön: a harchoz és a halálhoz való viszonyulásuk. A könyvet olvasva új értelmet nyer a beleröhög a halál torkába kifejezés… Néha mintha őrültek lennének, komolyan. A másik dolog – ami biztosan autentikus (legalábbis Bernard Cornwell szerint mindenképp, az ő szavára meg ugyebár, adok), de mégis nagyon furcsa –, hogy a szereplők a történet nagy része alatt részegek. Nem csak a kezdetektől fogva részeges karakter, hanem „hazai oldalon” nagyjából mindenki – de a nyugati szereplők közt is nagy keletje van egy pár kupa sörnek (pálinkával). Az egyik jelenetben például a szereplőkkel valami váratlan (és rossz) történik, amire azonnali válaszlépésük egy három napig tartó masszív züllés volt – merthogy valahonnan éppen szereztek egy csomó ingyen bort! (Még egyszer: Ezt nem hibaként említem. Aki olvasta, tudja, hogy mondjuk Cornwell Angolszász históriák című sorozatában a pajzsfalban álló vikingek közt sem volt egy józan – soha és direkt, hiszen „szárazon” ki a fene állt volna be az első sorba… De azért akkor is furcsa, vagy nem?)

A könyv főszereplői hétköznapi emberek – a kedvencem a vezér, Kerecse volt, micsoda meglepetés… –, akik semmi extra, különleges erővel nem rendelkeznek. Persze profi nyilasok mindannyian, de a magyar oldalon ezt sokan mások is elmondhatják magukról. A pusztai harcmodorral szemben a lovagoknak egyébként sokáig nem volt ellenszerük – a regény idejére ez már nem így van –, ezért néhány harci jelenetben az egyébként gyengébb felszerelésű harcos felderítők már-már legyőzhetetlennek tűnnek, de ez talmi önámítás csupán. Több kedves szereplő is elhullik a ragyogóan megírt harci jelenetek alatt – és a végig izgalmas kalandok során.


Külön bekezdésben megemlékezhetnék még a nyugati és a magyar nemesurak kidolgozottságáról és a történelmi hűségéről is – nem is konkrétan történeti hűségre gondolok, inkább az országban uralkodó állapotok érdekfeszítő bemutatására –, de nem teszem. Elég a dicséretből, nehogy a szerző fejébe szálljon, mint a jó magyar bor. Lássuk inkább, mi nem tetszett a regényben. (De lehet, ezeket még kiszedik a Gold Book szerkesztői – erre különösen kíváncsi leszek.) László nagyon sokszor használja feleslegesen a macskaköröm jelet. Tudom, én is, de én nem történelmi regényt írok, hanem blogot. Itt elmegy, abban nekem sokszor szúrta a szemem. Ahol lehet, próbáltam irtani a szövegből – Update:nagyrészt sikeresen, hiszen 426-ból csak a legfontosabb 88 maradt a kéziratban! ;-) –, ahogy a röhögött szót szintén – bár ahogy nézem ezt már jóval kevesebb sikerrel... –, amit úgy vettem észre, a szerző túlságosan is kedvelt. Nos… nagyjából ez a két apróság lenne… nem is rossz, igaz? :)

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki a kalandos-harcolós középkori történelmi regényeket kedveli, de azoknak is, akik egy pikánsan-humoros történetet keresnek, hiszen a lányok szívét sorra meghódító Levente románcai az ő tetszésüket is elnyerhetik. Rajtuk kívül az epikus, háborús fantasy könyveket előnyben részesítők is bátran tehetnek vele egy próbát, unatkozni nem fognak az biztos!

A Cicero Könyvstúdió 2013-ban jelentette meg Buglyó Gergely első (fantasy) regényét, ami egyben egy trilógia nyitó kötete is. (A második része, A Néma Város már kapható a boltokban.) Megjelenésekor még passzoltam a könyvet, de figyelemfelkeltően érdekes története és egzotikuma (magyar helyszín és szereplők) miatt most végre időt szakítottam rá az „ifjúsági hónapok” keretén belül. Nem bántam meg!

Persze inkább örülök neki, hogy így alakul mostanában, de lassan már olyan posztot is kéne írnom, amiben egy nekem nem tetsző könyvet ekézhetnék – de úgy igazán. De nem Pierce Brown első regénye lesz az, ahol ezt megtehetném.

Pierce Brown ()

A bosszantóan fiatal (26 éves) amerikai szerző eddig nem az írásból élt, hanem mindenféle kulimunkát elvállalt, amit ajánlottak neki. Volt ő már sok minden, talán csak tinédzserként Pokolfúró nem a Marson, mint könyve főszereplője. A regény egyébként az epikus disztópiák közé tartozik, és a tizenéves szereplők miatt írhatnám, hogy Y/A kötet és ez még valahol talán igaz is lenne, de valahogy nekem a Y/A kitétel elég negatív csengésű. Ez a mű viszont nem igazán ifjúsági, és mindenképpen az olvasásra ajánlott-kategória mindazok számára is, akik a klasszikus sci-fi vonalat szeretik és/vagy a szereplők karakterfejlődését is fontosnak tartják az izgalmas történet mellett.

Pedig igazság szerint nem találta fel a spanyolviaszt, egyszerűen (és csúnyán fogalmazva) jó helyekről nyúlt és jól – sőt, és ettől lesz zseniális! – , kijavította az eredeti forrásművek hibáit! Mert miről is szól a könyv?

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kis bányászközösség, akik gépiesen, elnyomásukba beletörődve/mit sem tudva robotolnak egy távoli szép jövő ígéretével beetetve. Sorsuk eleve elrendeltetett, a változás szinte elképzelhetetlen, míg egy kislány mártírhalála alaposan felpezsdíti a körülötte élők életét. (Éhezők viadala, de nem is főleg a történet, hanem a hangulata és a világ háttere miatt.) A Társadalom élesen elkülönülő kasztokra oszlik, amit a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért különböző színekkel jeleznek is. (A beavatott) Egy rabszolga sorban élő bányászfiú elhatározza, hogy esélytelensége dacára is szembeszáll a rendszerrel és megdönti azt. Célja eléréséhez azonban embert próbálóan kemény kiképzésen kell átesnie, (Végjáték) aminek egyik lépcsőfoka, hogy az egymás ellen marakodó Házakat egyesítenie kell. (Egy csomó epikus fantasy regény, de legyen a Trónok harca, mert azt mindenki ismeri…)

Talán nem titok, hogy – a többséggel szemben – nekem az egész Éhezők viadala-trilógiából csak az első 100-150 oldala tetszett, és persze Jennifer Lawrence. Annak az elején még azt gondoltam, remek könyv lesz, sötét, kemény, lehangoló, aztán (számomra) olyan nevetséges irányba ment el a történet, hogy már nem is mozgatott meg, plusz egy nagy csomó szereplő kifejezetten irritált benne. A Vörös lázadás első része – A Rabszolga – ugyan ilyen jó, csak a helyszín a Mars, mélyen a felszín alatt. A helyszín miatt a regény (eleje) klausztrofóbikusabb, ráadásul szerencsétlen Vörösök (rabszolgák) felháborító helyzete és a szerző olvasmányos stílusa miatt – a melodrámára fogékony olvasók – azonnal és menthetetlenül az események hatása alá kerülnek. Én libabőrösen – …és néha párás szemmel… – olvastam végig. Nagyszerű kezdés, de ehhez persze egy szerethető főhős is kellett még. (Minőségileg, bár majdhogynem kikerülhetetlen – ezért nem is próbálkoztam vele –, mégis szinte sértő a két könyvet összehasonlítani.)

A második részre – Újjászületés – (egyébként egészen a könyv legvégéig) a regény az összes eddigi erényét megtartotta, mégis megijedtem kicsit, azt hittem, szokásosabb bosszúregényként folytatódik majd a mű, gerilla-harcokkal, terrorista-sejtekkel, satöbbi és a hússzobrász vonal megrettentett, hogy esetleg leül majd miatta a történet. De nem így lett. Ebben tudunk meg egy csomó mindent a Társadalom történelméről és a kasztok tagozódásáról. A beavatott„gyerekes” jövőképéhez hasonlóan (Bátrak, Barátságosak, Műveltek, Önfeláldozók) az emberiséget itt színek (gyakorlatilag szakmák) szerint osztották fel. A Szürkék a rendőrök, a Barnák a katonák, a Sárgák az orvosok, a Vörösök a rabszolgák, a Zöldek a technikusok, a Lilák a művészek – és így tovább –, míg az Aranyak a vezetők, akik emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek. Közülük is kiemelkednek a Páratlan Sebhelyesek, mint kasztjuk legkiválóbb példányai. Elsőre ez a kasztrendszer bizony ugyan annyira béna, mint A beavatottban, de jobban belegondolva miért ne? Most nem ugyan így van – sőt még jobban leegyszerűsítve? A társadalmunk szegényekre és gazdagokra osztott egy vészesen zsugorodó középréteggel tarkítva. (De ennyi az aktuálpolitikáról elég is lesz.) Veronica Roth könyve csak a kasztrendszere és a hasonló tematikája miatt kerülhetett ide, nem azért, mintha a két könyv mindenképpen ugyan azoknak az olvasóknak szólna. (Persze, nem vitatom, hogy másnak A beavatott is tetszhet!)

A harmadik résztől a regény nagyszerűen keresztezi az Orson Scott Card klasszikus Végjátékának döntő részét kitevő kiképzéses jelenetek feszültségét, karakterközpontúságát és George R. R. Martin– hogy maradjunk a példánál – Trónok harca című könyvének fordulatosságát és rideg kegyetlenségét. Martint persze semmilyen téren nem haladja meg Brown, de nem is marad el tőle, aminél többet nem is kívánhatunk szerintem – főleg egy első könyves szerzőtől. OSC-nél viszont annyiban „több”, hogy nála nem csak egy szereplő fejlődik sokat, hanem majdnem mindegyik, sőt, mintha annak a jeleit látnám, hogy a későbbi részekben sem fegyverek által, erőszakkal fogja a betokosodott Társadalmat megváltoztatni Darrow (a főszereplő), hanem jóval finomabb eszközökkel. (Mert hogy a célját el fogja érni, az nem kérdés…) Ezen kívül különösen nagy öröm volt számomra, hogy a regényben SENKI SEM EGYDIMENZIÓS KARAKTER!

Azért van olyan rész, ami kicsit csalódást okozott. Nagyon keményen sulykolja Brown az olvasóba, hogy az Aranyak mennyire gyönyörűek, szuper-erejűek, szuper-intelligensek, kegyetlenek, céltudatosak. Egy-kettő szereplő valóban ilyen volt illetve ilyen lett, de az általános arany szuper-intelligenciának azért nem sok nyomát láttam. A vörös főszereplő, igaz, neki erőssége volt az elfogadottól eltérő – extrapoláló – gondolkodás, mindegyiküket alázta. Azt reméltem, az ellenfeleitől is várható egy-egy nem várt stratégiai megmozdulás, de volt olyan Ház, akik konkrétan semmit nem csináltak. Rendben, hogy az ő erejük nem a nyers katonai erő volt, mint Darrowék Mars Házának, na de akkor is Aranyak voltak, mikor látják, hogy nagy baj van, valami váratlant azért léphettek volna. Igaz, ami hiányzott stratégiai vonalon egynéhány Aranyban, azt bőven pótolták más – kegyetlenebb, aljasabb, (szemetebb) – eszközökkel, szóval unatkozni sosem fogunk olvasás közben.

A Vörös lázadás egyéb erényei közé vegyük még a kiszámíthatatlanságot is oda nyugodtan – persze nem a végeredményt tekintve… –, hiszen ebben sincsen senki biztonságban egy másodpercig sem, hasonlóan Martin bácsi könyveihez. A remek ritmusú harci jeleneteket és a kiképzés alatt végig érezhető …nem is tudom… hősiességet. Szerencsétlenek annyi problémával küszködnek, az egész világ ellenük van és mégis (vagy pont ezért) micsoda csapattá kovácsolódnak! Felemelő volt, de tudom, hogy én az átlagosnál tényleg jobban szeretem az ilyen melodrámába hajló romantikus témákat, jeleneteket. Ez van. :) Megemlékeznék még vesszőparipámról, a nagyon utált, mégis kihagyhatatlan szerelmi szálról. Van benne, mit tagadjam, ráadásul nem is egy, de teljesen emészthető – rövid – formában. Igaz, az ehhez a részhez szánt meglepő nagy fordulat– talán egyetlenként a regényben – már messziről kiszagolható volt sajnos.

Nagyon várom már most!

A Vörös lázadás az egyik legmozgalmasabbés legszórakoztatóbb disztópikus regény, amit valaha olvastam. Mivel a mű legnagyobb része egy „„nomád” iskolában” – látod a DUPLA macskakörmöt, ugye? nem véletlen! – játszódik, inkább sima fiction, mint science. Nem azoknak fog tetszeni, akik a tudományos okfejtésekért lelkesednek, de ez gondolom már eddig is lejött. Persze, azért van benne génmódosítás és egyéb űrtechnikák is, szóval kétségbe nem kell esni. A könyv folytatása, a Golden Son angolul is csak jövőre fog kijönni, de bízok az Agave kiadóban és remélem, mostani szokásukhoz hűek lesznek, és a világpremierrel egy időben szállítják majd nekünk is az új kötetet! (Olyan nagyon messze van még…) A filmjogok elkeltek, valami – várhatóan egy felhígított, béna, PG-13-as verzió – majd érkezik a mozikba is belőle. Mindenképpen nézős, bármilyen is lesz!


Bár a történethez igazán sok köze nincs, szerintem ez az egyik legszebb Agavés könyvborító – és a gerincen az a Marsos logó…! Imádom. Annyira menő volt utazás közben olvasni.:)

Ugyan még csak két hónap telt el az előző filmes posztóta, de máris itt a legújabb - Miért is ne? alapon. Igazán kihagyhatatlan alkotás most nem került bele, de azért van köztük egy-kettő, ami talán sokatoknak tetszhet, igaz, olyan is került bele most is, ami alig valakinek. (Ahogy nekem sem.) Kellemes mazsolázást!




Pán Péter klasszikus meséjének előzményét meséli el három órában egy egészen korrekt, fordulatos történetben. Családi mozidélutánhoz tökéletes választás. Kaland, mágia, rejtelem - sajnos elég kezdetleges digitális technikával megtámogatva. (6/10)


Jól összerakott kis sci-fi a katonaság által támogatott Mesterséges Intelligencia kutatásban rejlő veszélyekről és lehetőségekről. A téma egyébként még aktuálisabb, mint a film készítésekor, hiszen azóta már van olyan M.I., ami átment a Turing-teszten. Megéri a rászánt időt. (7/10)


Áldokumentumfilmbe oltott thriller. Általában - nem egy (vagy kettő) konkrétat - az összeesküvés elméleteket komázom. Egyben sem hiszek feltétlenül és rendíthetetlenül, de abban azért biztos vagyok, hogy jó néhány dologról hazudnak "ŐK" a köznépnek. Ezért igen jókat tudok szórakozni (vagy bosszankodni), ha találok egy új HIT-et. Az ebben a filmben középpontba állított, a világ feletti uralmat kézben tartó Mithras-hívők ősi szektája nem volt ugyan már újdonság, de a film eleje, az áldokumentarista rész még így is közel tökéletes volt. Később, mikor a thrilleres rész erősödött be, csökkent ugyan a színvonal, de ez a film - kézikamerás filmezés ide vagy oda - rendesen össze volt rakva. Nagyon rendben volt. (8/10)


A lúzer munkanélkülit telefonon keresik meg, és felkérik, hogy szerepeljen egy valóság-showban, ahol tizenhárom feladatot kell végrehajtania egyre jelentősebb azonnali pénzjutalom ellenében. A játék hamarosan furcsa fordulatot vesz. Thriller, amihez hasonlót már láttunk ugyan eleget, de ennek a vége meglepő volt, maga a film pedig simán megérte a rászánt másfél órát. Mehet asszonnyal is, nem az a kifejezetten brutális mű. (7/10)


Még mikor a poszt megírásakor ránéztem a film IMDB-s oldalára, akkor is nehezen jutott eszembe, melyik is volt ez az alkotás, annyira közepes volt. Aztán azért eszembe jutott, hogy Kevin Costner egy haldokló CIA ügynököt alakít benne, akinek egy utolsó megbízást kell elvállalnia, hogy esélye legyen megkapnia a kísérleti gyógyszerét. Costner el is kezdi a tisztogatást benne - a régi idők stílusában. Volt benne pár jó jelenet és két remek mellék-karakter is. Kémes akció. (6/10)


Horror, és örömteli, hogy ezt kell írnom, de nem a csak effektekkel és hirtelen bevágásokkal fosatni akaró, az itt-mindig-sötét-van fajtából. Egy testvérpár próbál megszabadulni egy tükörtől, amiben egy szellem lakozik. A tükör azonban nem hagyja, hogy kárt tegyenek benne. Egész okos sztori, jó lezárással és tetszett a zenéje is. Ez a zenéje, de komolyan, hallgassátok majd meg: Bu-bu-bu bu-bu-bu bu-bu-bu. A filmben nagyon adja valóban, szóval minek kéne cifrázni, nem? :) (8/10)


Új Godzilla! Végre valami óriás-szörnyes film! Mindenki azt mondta, hogy nem látni benne semmit, minden sötétben játszódik. Mit nekem az ilyen apróság, ide vele, rossz a szemük, én majd jobban figyelek! Hát... szóval... én tényleg megpróbáltam szeretni, de... nem láttam sok mindent, azt is csak sejtettem. A szörnyeket kb. egy jelenetben lehetett megfigyelni rendesen, akkor épp bandukoltak a sivatagban, az jó volt. Meg a pusztítás is biztos, csak hát mindig éjszaka volt, és áram sem éppen a városban, szóval most még az sem ér pontot. A film ötlete az tetszett, kár, hogy a rendező pocsék volt és a forgatókönyv is elég... béna. Miért kell mindig erőltetni a családi szálat? (5/10)


Valami listán futottam bele a filmbe, ami a tavalyi év legjobb alkotásairól szólt, gondoltam miért is ne, és megnéztem. Egy alkoholista meg van győződve, hogy nyert egymillió dollárt, mert kapott egy spam-emailt, amiben ezt ígérték neki. Senkire nem hallgat és elindul keresztül az országon a nyereményért. Fia először kelletlenül követi, útközben elugranak az apa szülőföldjére egy kis rokonlátogatásra is, majd fokozatosan egyre erősebb kötelék alakul ki kettőjük közt. Fekete-fehér road-movie - ritka, mint a fehér holló -, dráma. Vicces és elszomorító egyszerre, remek alakításokkal. (8/10)


Az egyik nyári látvány-orgia, szuperhősös, sci-fis akció, amiben a Kapitány pajzsával indul harcba a szuper-gonoszok ellen, immár a jelenben. (5/10) (...de Scarlett Johanson nélkül még ennyi sem lenne.)



Fülöp-szigeteki dráma, amiben egy földműves - azért ex-katona - beáll hivatásos pénzszállítónak, hogy megmentse feleségét a prostitúciótól és gyermekét az éhhaláltól/prostitúciótól. Durva lehet ott az élet, ez a rész nagyon ütött, de alig volt benne valami más is a drámázáson és a "haverkodáson a munkahelyi barátokkal"-on kívül. (Nuku akció!) Mivel inkább valami Isten városa-szerű filmre vágytam, ezért csalódás volt, pedig nem lett volna ez rossz. (6/10)


Az új Terry Gilliam film, persze, hogy nézős volt. Nem számítottam könnyen emészthető darabra már eleve, de ez sajnos még így sem győzött meg. Christoph Waltz persze most is nagyszerű volt, és a film színvilága is... mondjuk mókás volt, de maga a sztori nem döngölt a földbe. Fantasy-sci-fi. Ja, az ember létezésének okát keresi egy hacker. (4/10) 


Még egy nyári látvány-orientált blockbuster, még egy latex-kosztümös szuperhős. Őszintén, már régen nem követem, hogy a Marvel-univerzumában melyik szuperhős hányadik filmnél és hányadik rebootnál tart. Azt meg sosem tudtam, hogy ezek a szuperhősös képregény adaptációk hogy állnak egymással kapcsolatba (mert ha jól tudom, nem csak a Marvel Univerzum van, hanem egy másik is.) Ebben most / már megint az "atompók"által megcsípett Parker a válasz a jó barátból főellenféllé váló Osborn vállalat vezérének betegségének bajára. A Pókemberben az a jó, hogy legalább egy kicsit vicces, ebben jó volt még Elektro is, aki a rész szörnyetege, plusz Emma Stone, a barátnője. (7/10)


A cím elmond mindent, azon kívül, hogy a film kínai. Eleinte kicsit lassan megy a nyomkövetés - a nézőknek meg a színészek beazonosítása -, aztán beindul a kavarás nagy erőkkel, és egy fordulatos, beépített zsarus film lesz a végeredmény, a végén akkora akciójelenettel, mint talán az 1995-ös, legendás Heatben utoljára. Nagyon éjjel néztem, mégsem akartam rajta bealudni! (8/10)


Michael Bay rendezte - szinte látom, ahogy felporzik az elrohanó mozibarát nézők nyomán a föld, nem alaptalanul -, megtörtént esetet feldolgozó vígjáték-krimi-akció kombó, amiben a három Gyurma Gyuri elhatározza, hogy emberrablással sok pénzt fog szerezni, de szerencsétlenségükre, teljesen alkalmatlannak bizonyulnak erre a feladatra. Michael Bay és nincs benne gyors kameramozgás, élvezhetetlen-értelmezhetetlen jelenet, robbanás és még normális akció rész is alig? Igen, így igaz. Meglepően jó - én lepődtem meg rajta legjobban! - mozi, amiben az a legeslegeslegdurvább, hogy ez így tényleg megtörténhetett egyszer. Borzasztó, hogy ennyire agyatlan tuskók is vannak köztünk! Az utcán kezeket sütő jelent egyszerűen felejthetetlen. Rock és Mark Wahlberg pedig kitűnő, de a többiek is. (9/10)


A Trónok harcából ismerős Havas Jon, ebben a filmben mint gladiátor kerül Pompeiibe, pont mielőtt a vulkán eltemetné a várost (erről persze ők mit sem tudnak). Ott egymásba szeretnek egy arisztokrata lánnyal, akit családja a kegyetlen római konzulnak szán, vagyis Jack Bauernek. Ennél a filmnél hangos ováció kíséretében debütált sikeresen a család új mozinézési formája, miszerint a film nagyjából első perce után, mikor kiderült, hogy ez bizony egy nagy bullshit, élvezhető alakítások és bármi épkézláb forgatókönyv nélkül, 8x sebességen pörgettük a filmet és közben narráltuk, hogy mit is látunk éppen. (Párbeszédek nélkül is TÖKÉLETESEN követhető volt a legkisebb fordulat így is.) Kétszer tértünk vissza a normál sebességhez, az egyik a gladiátor összecsapás volt már a vége felé, mikor rájuk szabadítottak mindenkit, akit csak találtak a környéken, ez mondjuk egy jó közepes alá jelenet volt, meg az egész végét, mikor végre már kitört az a szerencsétlen vulkán. Ez már egészen vállalhatóra sikeredett, de nem értem azóta sem, hogy gondolhatták komolyan ezt a filmet. (2/10)


Az érettségi előtt álló - mindenki kedvence, még ha folyton iszik is... - srácnak tönkre megy idilli kapcsolata barátnőjével, de szerencsére a suli "csúnya lányának" - aki persze nem csúnya egyáltalán - megakad rajta a szeme, barátkozni kezdenek, de mikor a lány már többen reménykedne, mint barátság, a fiú mindig elpuskázza a dolgot valamivel, jellemzően azzal, hogy még mindig előző csajába van belehabarodva. Egy feelgood romantikus vígjáték, de legalább csak elviselhetően nyálas és ezzel együtt csak amolyan alig-vicces stílus. 7/10, mert tetszett a vége.


Már a harmadik nagyfilmnél tart ez a japán animációs cyberpunk-akció-sci-fi-franchise, ami az apokaliptikus jövőbe kalauzol el, ahol kiborgok és emberek hol egymás ellen, hol egymás mellett kénytelenek küzdeni a túlélésért, vagy most konkrétan - mi másért - az emberi faj utolsó reménysugarának, Olympos városának megtalálásáért. A Ghost in the Shell alkotójának képregényéből készült sorozat manapság talán az egyetlen, ami még nézhető, vagy egyáltalán, a témában készül. A történet nekem bejött, kicsit mondjuk valószínűtlen volt, de kajáltam, a látvány pedig, mondjuk úgy, megosztó. A technikai felszerelések és a háttér, a táj, olyan lenyűgöző volt, hogy kész, sose láttál szebbet. A mozgás (főleg az autóknál és tankoknál) látványosan béna volt, az emberek arca pedig egyszerűen csak - sokszor - hát, szar. Élettelen. Szerencsére nem sok ember szerepelt benne. Jaaa, az akciójelenetek is nagyon jól sikerültek! Remélem lesz még folytatás, vagy valami hasonló, felnőtteknek szóló animációs film, tíz éve még majdnem havonta jött valami. Ha tudtok ajánlani valamit, ne habozzatok, régen volt már a Resident Evil animációs része, vagy a Final Fantasy - The Spirits Within is! (7/10)


Egy szavam sem lehet az idei ősz thrilleres-horroros vonalba tartozó filmjeire, igaz nem is néztem közülük sokat. A You're Next!-ben egy békés családi összejövetelt a vidéki kúrián egy sorozatgyilkos "keserít meg", aki válogatás nélkül kezdi mészárolni a békésen partizókat - egészen addig, míg egyikükben felébred a szunnyadó harcos vér és visszavág. Ellesett pillanatokból elég hamar sejteni lehetett, hogy erre felé akarják kanyarítani a történetet, de akkor is szórakoztató maradt az egész. Feszült volt végig, fordulatos, véres és néha bizony morbid humortól sem mentes. Ajánlom, mint kellemes színfoltot a tucat-horrorok közt. (8/10)


Mint a könyv rajongója, csak úgy tudtam nézni ezt a filmet, ami előzetes tudás nélkül már csak az erőpáncél és a harci jelenetek miatt is a "hónap filmje" cím esélyese lett volna, így azonban nem tetszett egyáltalán. Azt előre borítékoltam volna, hogy a japán regény [A blogos értékelésért IDE katt!] végének sötétségét nem merik majd az amerikaik filmvászonra vinni, de hogy szinte semmit nem adaptáltak normálisan az időugrásos alapötleten kívül, az azért meglepett. Szinte végig magamban morogtam, míg néztem a filmet. Olyannak, aki nem olvasta a könyvet, hogy tetszhet? Nem tudom, mindenesetre az IMDB-n hónapokkal a bemutató után is 8.0, szóval Tom Cruiseúgy tűnik, ezúttal egy sikeresnek bizonyuló filmet csinált, kár hogy közben kiherélték az egészet. Szörny-inváziós, látványos sci-fi. Egy jó szívű / bosszús6/10.



A tavalyi Oscar-győztes film, ami már előre a zsebében érezhette a trófeát, annyira egyértelműen arra a gálára készült. Sokak szerint érdemtelen volt a győzelem, szerintem pedig szimplán unalmas volt a film. A színészekkel nem volt bajom, sőt, voltak egészen remek alakítások, de az egész csak egy zanzának tűnt, ahogy bakugrásokkal haladtunk előre az időben. Olyan volt, mint például a Karib-tenger kalózai - bár abban nem időről-időre ugráltak, hanem helyszínről-helyszínre -, csak drámában. Maga a történet persze durva és sajnáltam is szerencsétlent, de valahogy nem volt se igazán megható, se magával ragadó. (5/10)


Seth Rogen filmjei iránt magas az ingerküszöböm, meg egyébként más filmek iránt is, amik szintén az alpári humoron alapulnak. Asszony egy pár percig nézte velem, aztán fejcsóválva magamra hagyott inkább az egyetemi kolesz-szövetség és a fiatal házaspár eldurvuló harcával együtt. A stílussal tényleg nincs bajom, de a film elég felejthető volt sajnos. Vígjáték. (6/10)


Még egy film, a fáradhatatlan Michael Baytől, amiben ezúttal - ahogy azt megszokhattuk már tőle - a látványon volt a fő hangsúly. Ez az első Transformers - tudjátok, ők azok az autóvá alakuló óriási űrlovagok - trilógia után játszódó új trilógia nyitó darabja (a többit ha jól tudom már nem ő fogja rendezni) szintén Mark Wahlberggel, újra összejött hát a Pain & Gain fél stábja. Biztosan meg fogtok kövezni, de szerintem ez kifejezetten jó volt, pedig 0 azaz nulla elvárással ültem le megnézni, hiszen már az első három rész se ragadott magával annyira, aminek tutira az lehetett az egyetlen oka, hogy még gyerekkoromban sem volt soha egyetlen Transformers robotom. A történet most egész pofás volt, Marky Mark szintén jól tolta, a látvánnyal sosem volt gond Bay filmjeiben, és most VÉGRE a kamerarángatást "új", néző barátabb technikára cserélte fel, amit lassításnak hívnak. Újra látni lehet, mi történik a harcos jelentek alatt, sőt, nem csak látni, hanem egyenesen élvezni is van idő. Úgy tűnik, a "megtérésemhez" ennyi kellett csak. Kifejezetten várom a következő részt és a Tervezők eljövetelét. (8/10)


Igazi sci-fi klasszikust kellett - végre - előbányásznom, mivel a kiscsajok otthon megtalálták a filmből készült képregénykönyvet az ágyneműtartójukba rejtve (egyéb könyvekkel együtt), és megbabonázva kérdezgettek E.T.-ről, és hogy miezmiez? Mindenképpen meg akarták nézni, én meg ráálltam, hiszen mikor utoljára láttam, teljesen lenyűgözött a moziban a film - 10/10, igaz asszonynak voltak kételyei, mert ő úgy emlékezett rá vissza, hogy ő azon anno nagyon rettegett. Gondoltam fene vigye, lesz ami lesz, középen ültem a két lány között és végig kommentálva és együtt beszélve a jeleneteket - igen, E.T. csak egy kisgyerek beöltözve maszkba; igen, tényleg nagyon aranyos, mikor öregasszonynak van öltöztetve (de apa, de buta vagy, az nem öregasszony, hanem hercegnő); van E.T.-nek anyukája? és ő lány vagy fiú (fiú - de buta vagy apa, ő lány); jaj de aranyos kisbékák, mi az hogy felboncolják? Ja, hogy levágják a fejét, azt én is megcsinálom, aztán meg elrúgom. (Hogy mi? Öööö...) - a példákhoz hasonló párbeszéd-részletek során keresztül. Minden jól ment addig, míg E.T. meg nem betegedett, akkor a nagy hat éves lány hisztirohamot kapott és kirohant a szobából, azóta azt sem mondta ki egyszer sem, hogy E.T., hiába mondtam el százszor legalább, hogy később minden jóra fordul, jöjjön vissza nyugodtan, hiszen semmi rémisztőt nem fognak mutatni. Nem használt semmi. Az öt éves viszont izzadó tenyerével a kezemben hősiesen végignézte és nagyon megnyugodott, hogy E.T. végül meggyógyult.
Felnőtt fejjel viszont az E.T rohadt nagy csalódás volt. Olyan lyukas forgatókönyv, mint egy szita, röhejes színészi alakítások - az anyuka például - és persze a trükköktől sem estem már hanyatt, de az még szódával el is ment. (5/10) :(


Darren Aronofskynak csak jó filmje van, amik közül több kedvenc. (A forrás, Pi, Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú) A Noé a bibliai özönvíztörténet újraértelmezése és fantasy-kaland köntösbe ágyazása, amivel a hithű keresztény közösségeket sikeresen meg is botránkoztatta és egyúttal el is tántorította a film megnézésétől. (De azért még jól lepontozták az IMDB-n, csak azért is!) Mivel a könyvek tartalmi ismertetéséhez hasonlóan a filmekhez készült trailereket sem nagyon szoktam megnézni, így kissé váratlanul találtam magam szembe az óriási bukott angyalokkal, de nem mondanám, hogy ellenemre lettek volna ezek a lények és az alapvetően szórakoztató történetet is hajlandó voltam a helyén kezelni és nem elvakultan letámadni rögtön. A látványvilág - és egyébként a film sem - volt ugyan annyira meggyőző és izgalmas, mint a rendező eddigi munkáinál megszokhattuk már, de panaszkodni nem lenne okom most sem. (7/10)



Ezzel aztán befürödtem rendesen, ami teljesen a spoilerek előli elzárkózásom miatt eshetett csak meg velem. A felnőtt Harry Potter egyik legújabb, immár felnőtteknek szóló filmje ugyanis nem a cím sugallta thriller/krimi, hanem a beat-nemzedék ikonikus alakjainak, elindítóinak - Allen Ginsberg, Jack Kerouac, William Burroughs - életrajzi alapokon nyugvó története. Ők ugyan - furcsa fintor - valóban megölték egy társukat, ám a cím arra a "merényletre" utal, amikor célul tűzték ki a normális, a megszokott szépségideálok ledöntését és az új - kábítószerek által mutatott - utak keresését. Mivel egyáltalán nem erre számítottam és a beat-nemzedék útja - és most szépen, kulturáltan próbálok fogalmazni - szerintem egy rohadt nagy tévút (Egyszerűen semmit sem tudok felidézni velük kapcsolatban, ami egy kicsit is tetszene, megmozgatna bennem valamit - a hányingeren kívül -, tehát bármilyen pozitív hatással lenne rám. Se egy vers, se egy könyv, se egy zenekar, vagy egyetlen számuk legalább. Semmi az ég világon. Szerintem nincsen még egy művészi irányzat, ami ennyi ellenérzést váltana ki belőlem.), ezért még a film közepe környékén kikapcsoltam az egészet és hagytam a fenébe. A gyilkosságig ekkor még el sem jutottunk. A filmben Potter egyetlen arcát mutatja, ő a mindig ámultan rajongó. Lelombozó színészi teljesítmény - bár lehet, hogy direkt kérte ezt tőle a rendező, akkor viszont hibátlan. (0/10)


Ez a fekete komédia a You're Next! alkotóinak közös új filmje, amiben két régi iskolatárs (lecsúszott egzisztenciák) mulatozás közben összeismerkednek egy fura, de gazdag házaspárral, akik épp születésnapot ünnepelnek. Idióta feladatokat találnak ki, amik teljesítéséért készpénzzel fizetnek. (Nem ismerős ez a sztori a 13 Sinsből a poszt elején? Kb. ugyan az a történet, csak pepitában, csak hogy ne lehessen plagizálással vádolni egymást.) Az este előrehaladtával - immáron a gazdag pár otthonában - a feladatok egyre durvábbakká válnak. Hol a vége? Van-e megállás? Szórakoztató film volt, tele tényleg humoros résszel és néhány nem várt fordulattal, valamint - NAGYON VICCES, DE CSAK ÓVATOSAN A TOVÁBBAL - az egyik jelenet hatására asszonypajtás behányt! :D Pedig tényleg nem is volt annyira vészes, de úgy látszik nem véletlenül mondja, hogy nem bírja a hasonló filmeket. Ezt sem nézte egyébként velem, különben már lehet rá tudott volna pszichésen készülni - vagy tudom is én... - csak épp rosszkor járt a tv környékén. :D (Szegény! Sajnáltam!) Csak emiatt - hiszen felejthetetlen történet kapcsolódik hozzá - az ősz filmje lett nálam. Egyébként ez is a Nebraskánál megemlített, 2013-as év legjobb filmjei listáról került fel a megnézni való alkotások közé. (8/10)



Ha csak nem muszáj, nem maradhat II. világháborús dráma nélkül a filmajánló. Ez most egy német alkotás, ami a háború vége utáni napokban játszódik, már az elfoglalt és a szövetségesek között felosztott német területeken. Központban egy tősgyökeres náci családdal, ahol az apa katonatiszt, az anya minisztériumi dolgozó, a lány - Lore - a hitlerjugend tagja, és a többi gyerek is hasonló pályára lett volna szánva, már ha a történelem viharai is úgy akarták volna. A felnőttek a film első öt percében kikerülnek a képből - börtönbe kerülnek és lehet, hogy ki is végezték őket -, és az egyedül maradt gyerekek elindulnak a háborús vereség miatt sokkban lévő Németországon keresztül a tengerpartra, a nagymamájukhoz. Csatlakozik hozzájuk egy titokzatos fiatal férfi, akiről kiderül, hogy zsidó. Az ország ezernyi veszélyén keresztül csak az egy életen át gyűlölt ellenség segítségével remélhetik, hogy épen átverekszik magukat. Kettejük furcsa kapcsolatán alapszik az egész film, ami tele van elfojtott romantikával, emberi drámákkal, megrázó képekkel. Tényleg jó a film - elég lassú! -, de nem az a tipikus háborús, bár erőszak persze van benne. (8/10)

Velkei Zoltán

A blog legújabb, most induló cikksorozatában először Velkei Zoltán, az Agave Könyvek kiadóvezetője válaszol jó néhány, a Profundus Librum fórumának tagjai által összegyűjtött kérdésre.

Köszönet a megosztott információkért!






Hány főből áll a kiadó munkatársi köre? Illetve úgy tudom hárman alapítottátok a kiadót, mellette foglalkoztok még mással is?
Egy kis csapat az Agave Könyvek. Négyen alapították 2003-ban, jómagam nem tartozom az alapítók közé, 2010-ben kerültem ide, és jelenleg kiadóvezetőként dolgozom. Alapvetően van egy kiadói és egy kereskedelmi részlegünk, plusz a webshopunk, ám ez összesen nem jelent többet pár embernél. Kevesen vagyunk, de szorgosan dolgozunk :) Ami a tulajdonosokat illeti: szeretnek ezt-azt csinálni az Agave Könyvek mellett, jómagam hobbi szinten zenei újságírással foglalkozom több mint tizenkét éve, és bár csak szolídan, de kezdek ismét visszatérni a videojátékokhoz is. Bárcsak több időm lenne!

A mai piaci viszonyok között, de a 2003-as ismereteitekkel a könyvkiadás terén, belevágnátok-e egy új kiadó létrehozásába?
Kizárt. De szerintem a kérdés is lehetetlen :).

Az Agave Könyvkiadóra nem jellemző – bár nem is példa nélkül álló, lásd például Pierce Brown-t –, hogy első könyves szerzőktől megjelentet könyveket. Ezt tudatosan alakítottátok ki, vagy egyszerűen így alakult eddig?
Érdekes kérdés, az igazat megvallva sosem gondolkodtunk ezen még ilyen megközelítésből. Biztosan nem tudatosan alakult így ez a kiadó életében... Most például hamarosan kiadjuk az Álmatlanokat Adrian Barnes-tól, ami egy feszes, lebilincselő regény, és az ő esetében is elsőkönyves szerzőről van szó.

Ha jól tudom, az Agave Könyvkiadó eredetileg azért jött létre, mert szerettétek volna, hogy magyar nyelven is elérhető legyen Philip K. Dick teljes életműve. Rajta kívül melyik szerzőtökre vagy a legbüszkébb, hogy nálatok jelenik meg – vagyis, melyikük könyveit olvasod el azonnal Te is?

Brandon Hackett

Dan Simmonst és Kim Stanley Robinsont határozottan. Azt hiszem ők írják azt a fajta sci-fit, amiért felnőttként bolondulok. Nagyon örülök annak, hogy megcsináltuk a Déli Végek-trilógiát Jeff VanderMeertől. Szerintem ezek a könyvek jócskán megelőzik a korukat a világon mindenhol, és azt hiszem egy igazán jó sci-finek alapvetően erről kell szólnia. Majd kiugrottam a bőrömből tavaly, amikor megvettük William Gibson jogait, mert őt már fiatalon is imádtam olvasni. Bevallom, hogy sokszor azt se tudtam, miről ír, de pont ezzel tudott elvarázsolni. Klassz, hogy velünk van Brandon Hackett, mert szerintem ő korunk legjobb magyar sci-fi írója. És, soha nem gondoltam volna, de az évek során egyre nagyobb John le Carré-rajongóvá váltam. Félelmetesen tud írni.

Van-e olyan kedvenc szerződ, akinek műveit nem az Agave adja ki, illetve olyan, aki magyarul nem érhető el egyáltalán?
Bevallom, hogy Lauren Beukes utolsó két regényét (de főleg a Broken Monsters-t) elképesztően zseniálisnak gondolom, és verem a fejem az asztalba, hogy 2010 végén nem vettük meg a szerző jogait, amikor lehetőségünk volt rá. Az utóbbi évekből szintén nagy hatással volt még rám Joe HillNOS4A2-ja, illetve a Guvat és Gazella volt még akkora élmény, hogy a befejezése után csak ültem a fotelban, és azt kívántam, bárcsak megállna most az idő, és örökre ebben a hangulatállapotban lehetnék.

Ki dönti el és milyen trendek, információk alapján, hogy melyik könyveket adjátok ki? Konszenzus kell hozzá, vagy egy ember kezében van a döntés? Próbáljátok feltérképezni és figyelembe venni a hazai olvasók igényeit, esetleges kéréseit, hogy kitől is szeretnének igazán olvasni? (Küldhetünk kívánságlistát?) ☺
Végső soron Csaba és én. Egyfelől megyünk a saját fejünk után, mert úgy vélekedünk, hogy hinnünk kell magunkban, és abban, amit csinálunk. Természetesen, ha úgy érezzük, hogy valamire megnövekszik az olvasói igény, és azt összeegyeztethetőnek tartjuk a saját elképzeléseinkkel, akkor simán belevágunk másba is.

Tavaly bejelentettétek, hogy idén elkezditek kiadni William Gibson regényeit is, ami még azóta sem kezdődött el. Mi a késés oka?
Alapvetően az új regényét vártuk be. Másrészt annyi könyvünk volt, amit ki kellett még adnunk előtte, hogy úgy döntöttünk, nem sietünk.

William Gibsonnál maradva, de akár a minap bejelentett karácsonyi szenzáció – az eredeti Star Wars-trilógia újrakiadása – kapcsán is kérdezhetném: Miért gondoljátok azt, hogy olyan szerzővel/szerzőkkel kell bővítenetek a palettátokat, akiknek gyakorlatilag minden könyve elérhető már magyarul?
Valamiért a blogszférában az emberek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy attól, hogy valami régen már megjelent, még nem biztos, hogy megvan mindenkinek. A Star Wars-trilógiát közel húsz éve adták ki utoljára, ráfér a jelen korhoz való igazítás. S nem csak a keménymagosokat célozzuk meg vele, hanem a casual rajongókat is, akik lehet, hogy a könyvekről nem is hallottak még, holott szeretik a filmeket. Több, elég nagy elérhető célcsoportról van itt szó.
Ami Gibsont illeti: még nem tudjuk mit csinálunk az új regénye után. Szeretjük a szerzőt, végre meg tudtuk szerezni a jogait, és elképesztően jól mutat a sci-fi palettánkon. Kell ennél több indok, hogy miért vettük meg? :) Hozzáteszem, csak az elmúlt két évben egy rakás új szerzőt mutattunk be az olvasóknak, sajnos a blogszféra valamiért mégsem foglalkozik velük túlzottan, inkább a régebbi, ismertebb nevekről írnak többet.

Szükség van szerintetek arra, hogy a magyar könyvkiadás a külföldivel – az angolszásszal legalább – ne csak megpróbáljon lépést tartani a lehető legtöbb újdonság publikálásával, hanem régebbi, de nálunk ismeretlen, vagy elfeledett szerzőkkel, művekkel ismertesse meg az olvasókat?
Én úgy érzem, hogy most nem igazán. Kiadói tapasztalat, hogy az embereket az új dolgok jobban érdeklik, és minden tegnapra kell nekik. Éppen benne vagyunk ebben a diliben, hiszen lehetőségünk van beérni a külföldöt, nem csak egy-két könyvvel, és ez eddig nem nagyon fordult elő. Szerintem pár év múlva ez a trend lecsenghet majd, és akkor ismét tágabb intervallumból lehet válogatni könyveket.

Az egyik amerikai sci-fi kiadónak van egy grandiózus sorozata, amiben kiadják az összes HUGO-díj győztes regényt a kezdetektől, vagyis 1953-tól. Ezen könyvek közül jó néhány magyarul még sosem jelent meg. Nem lenne izgalmas belekezdeni egy ehhez hasonlóan – hiszen mehetne egyszerre több „díj-sorozat” is, sőt akár még a csak jelöltségig jutó regények is… – nagyszabású, átfogó, retrospektív sorozatba? (A már magyarul megjelent kötetek illetve más kiadókkal szerződésben álló szerzők kihagyásával.)
Próbálkoztunk ezzel korábban, ám nem jött be. Én azt gondolom, hogy ennek van egy hangos, de amúgy elég kis számú közönsége, akik folyamatosan kampányolnak ezekért a könyvekért, de sajnos tényleges vásárlóerő nincs mögöttük, ami miatt üzletileg is érdemes lenne kiadni őket. Pedig sok jó regényről van szó, például Samuel R. Delanyés Joanna Russ munkásságát megismerni az utóbbi évek egyik kellemes meglepetése volt számomra.

A kiadó gazdag kínálata a sci-fit, történelmi fikciót és krimit olvasókat teljes mértékben kiszolgálja, de a fantasy tematikán belül – az ide sorolt paranormális-romantikusokon kívül– szinte csak az urban-fantasy vonal képviselteti magát Neil Gaiman életművével és China Miéville egy-két regényével. Nem gondolkoztatok egyáltalán abban, hogy lehetne nyitni a klasszikus (esetleg epikus vagy dark) fantasy könyvek felé is?
Sosem zárkóztunk el tőle, de valamiért eddig nem történt meg a nyitás. Jövőre egyébként lesznek majd ilyen könyveink is, de nincs tervben, hogy komolyabban rámenjünk a fantasyre. Mi általában szeretünk kísérletezni, belekóstolni ebbe-abba, eltalálni az adott korszellemhez illő olvasmányokat, de ettől még alapvetően az SF és a krimi marad a fő profilunk. Amit viszont nagyon bánunk: Patricia Briggs teljesen észrevétlenül bukott el itthon, pedig kint urban fantasy körökben igen nagyra tartják.

Hány könyvet ad ki évente a kiadó és lenne-e lehetősége többre? És van-e többre olvasói igény?
Valahol 30 és 40 között, ez az olvasói igények mellett sokszor a szerződésbéli kötelezettségektől is függ. Idén majdnem súroltuk a 40-et, jövőre inkább a 30-hoz leszünk közelebb. Mi úgy érezzük, hogy most picit kevesebbre lesz igény, de ez valahol természetes is egy ilyen sűrű év után.

Úgy tűnik, mintha a kiadó könyvborítói között mostanában az átlagostól több, ami a minimalista stílust követi. Ez véletlen, vagy tudatos döntés? Figyeltek a vásárlói reakciókra ebben?
Nos, rólunk tudni lehet, hogy bátran megyünk a magunk feje után, még akkor is, ha sokan aggódnak értünk :). Ezek a bátor húzások hol bejönnek, hol nem. Néha meglepődünk, hogy egy olyan borítót fogadtok kitörő lelkesedéssel, amivel egyébként mi nem voltunk 100%-ig elégedettek, de olyan is volt már, hogy valami csúnyán leszerepelt itthon, pedig még a szerző amerikai ügynöksége is írt egy külön gratuláló levelet, hogy ez aztán odaver. S pont emiatt nehéz a vásárlói reakciókból leszűrni bármit is, mert soha semmi nem mutat egy irányba.

A tv-sorozatok esetében minden évben van egy össznépi vásár, ahol bemutatják az újonc sorozatokat, és a tv csatornák bevásárolhatnak belőlük. Könyvek esetén van valami hasonló, vagy az aki kapja marja elv érvényesül?
Hogyne: Frankfurt, London, Bologna stb. De egyébként ezen kívül is folyamatosan kapcsolatban vagyunk az ügynökségekkel, és figyelünk mindent, próbálva mindenki előtt tudni az újdonságokról.

Az Amazon a közeljövőben beteszi a lábát Közép-Európába, ha jól emlékszem, most épül Szlovákiában a legújabb elosztóraktára. Számítotok rá, hogy ez kihatással lesz a magyarországi könyvkiadásra? Mire számítotok?
Erre nem tudok válaszolni. Spekulálni nagyon nem szeretünk :).

Az iskolákból, egyetemekről egyre több olyan diák kerül ki, akik beszélnek angolul. Nyilván ez a tendencia a jövőben nem változik. Így egyre több embernek elérhetőek a könyvek eredeti nyelven. Tartotok attól, hogy ez rányomja majd a bélyegét a könyvkiadásra? Esetleg már most is probléma ez?
Igazad van, egyre többen kezdenek el olvasni angolul, részben a warez, részben az olcsóbb könyvek miatt. Ez egy komoly probléma, évek óta szembesülünk vele, de ellenszerünk nincs rá. Talán nagy baj azért nem lesz belőle, de szerintem mindenki érzi már a jelenséget a szakmában.

Gondolom számtalanszor feltett kérdés már: de miért kerül 2000 ft-ba – vagy többe – egy ebook megjelenése? Ha abból indulok ki, hogy a papír megjelenésnél már kifizettétek a szerzői díjakat, fordítót, viszont nem kell fizetni nyomdai díjakat, illetve az ebook formátumba szerkesztés nyílván olcsóbb, mint a nyomdai díj, nekem soknak tűnik, hogy a papír kiadású könyvek árához képest maximum 40%-50%-al olcsóbb az ebook formátum.
Az e-könyv előállítása során ténylegesen a nyomdaköltség az egyetlen, amivel nem kell számolnod. Ez egy könyv előállítási költségének durván a 25-40%-a, terjedelemfüggő. Cserébe van egy 25-50%-os royaltyd (ez a papír esetében ~7-11%), 27%-os áfád és az e-könyv előállítási költsége.
Azt nem teheted meg, hogy egy könyv készítése során minden felmerülő költséget csak a papírra számolsz el, és az elektronikus példányra nem vetítesz semmit. Ez minden üzleti/gazdasági cselekvésnek ellent mond, hiszen lényegében azt jelentené, hogy az e-könyv előállítási költségeit is azokkal fizetteted meg, akik a papírformátumot vásárolják.
Amúgy tök egyszerűen ki lehet matekozni, hogy egy eladott e-könyvön mennyi pénzt keres a kiadó. Már az egy komoly költség, hogy 2000 forint után 500-1000 forint royaltyt kell fizetnünk, és akkor a többi levonandót még bele sem vettük a történetbe. Gondolj bele ezután, hogy mennyi pénzünk maradna, ha 1500, vagy 1000 forintért árulnánk valamit.

A kiadóra nem az a jellemző, hogy egynyári sikereket adna ki, a szerzői közt igen nagy, vélhetően soha el nem évülő nagy nevek – Bradbury, Gaiman, Miéville, Simmons, vagy épp le Carré és Block – vannak. Nem bánjátok már, hogy legalább néhányuk életművét nem keménykötésben adtátok ki, amit pedig már bőven „kiérdemeltek”?
Nem bánjuk. Sokkal nehezebb 4500-6000 forintért könyvet eladni, mint mondjuk 3-4 ezerért. A vásárlói szokások ebben nagyon meghatározóak, és idézőjelben véve ezt követnünk kell. De, ahogy mondtam, tényleg nem bánjuk, mi is paperbackeken nevelkedtünk fel, ez jelenti számunkra a könyvet :).

Van valamilyen oka, hogy nem használjátok a Youtubot, mint a reklámozás egyik eszközét? Értem ez alatt, hogy nem látok Youtube videók alatt, előtt, közben könyvreklámokat.
Ezen még nem gondolkodtunk. Azt mondod, lenne értelme? :)

Ha egy könyvet reklámoznátok fő műsoridőben a televízióban, a jelenlegi könyvárak mellett, mekkora példányszámot kellene eladni, hogy a reklámra fordított kiadás megtérüljön?
Kitermelhetetlenül sokat :).

Nem lehetne Dan Simmons könyveit kicsit tempósabban kiadni? ☺
Sajnos nem. Nagyon vastag könyvei vannak, az András így is rohamtempóban dolgozik rajtuk. Kell hozzájuk az az egy-másfél év, hogy elkészüljenek és olyan minőségben jelenhessenek meg, amit elvárnak tőlünk az olvasók.

Kaphatnánk-e már most egy kis ízelítőt a 2015-ös kiadványok címeiből?
Tavasszal érkezik Robert Jackson Bennettől az American Elsewhere. Arra mindenképp érdemes lesz várni, és pirossal bekarikázni majd a naptárban a dátumát. Mi az utóbbi két év legjobb könyvének véljük, szerintünk Bennett az évtized legjobb új SF szerzője. Egy bitang vastag műről van szó, ezért sokat el kell adnunk belőle, hogy folytathassuk majd a szerzőt és rendesen felépíthessük itthon, de egyszerűen nem tehettük meg, hogy ne az American Elsewhere-rel kezdjünk. Én azt mondom, hogy ha jövőre valaki csak egy Agave-könyvet tervez venni, akkor ezt vegye. Nem fogja megbánni.
Aztán: folytatjuk a meglévő életműsorozatainkat, az új Gaiman-, Scalzi-, és Simmons-köteteknél már most érezzük a nagy várakozást. Folytatjuk Pierce Brownt is, mert a Vörös lázadás egy zseniális debütálás. Több magyar szerzőnek is meg fog jelenni regénye: Brandon Hackett nagyjából kész van a kéziratával, László Zoltán pedig egy új sci-fit ír. Ő szeret lassabban dolgozni, szóval nem biztos, hogy 2015-ben ki tudjuk majd adni a művét, de kiváncsian várjuk, mert a szinopszist nagyon bírtuk. S természetesen lesznek további új szerzőink is, akiknek remélem, hogy örülni fogtok. Az Agave Könyvek egy ideje kisebb átalakuláson megy keresztül, hiszen rengeteg oszlopos szerzőnknek elfogytak a könyvei, ezért újakat kellett keresnünk a helyükre, de reméljük, hogy sikerül őket is bevezetni a magyar piacra, és idővel az olvasók megszeretik őket annyira, mint a régieket.

A ma megjelenő China Miéville kötet alkalmából újra játszhatunk a blogon. A nyeremény a Patkánykirály egy példánya, és ehhez nem kell mást tennetek, mint hogy megválaszoljátok ezt az öt nagyon egyszerű kérdést. A megfejtéseket - a postacímmel együtt! - a profunduslibrum@gmail.com emailre kérem Patkánykirály - nyereményjáték címmel. Az eredményhirdetés és egyben a válaszok leadásának határideje 2014.10.26 24:00. A szerencsés nyerteshez a regényt az Agave Könyvek juttatja el.

1. Hány Miéville kötet jelent már meg magyarul?

2. Melyik zsánerbe tartozik a Patkánykirály?

3. London melyik negyedében nőtt fel a szerző? (Tipp: Itt kezdődik a Patkánykirály története is!)

4. Milyen díjakra jelölték a regényt?

5. A szerző - főleg - fiatalabb olvasók számára írt könyvének címe. (Magyarul még nem elérhető!)