(1904.04.18 – 1963.02.05)

Hogy hogyan bukkantam rá áprilisban – teljesen véletlenül, fogalmam sincs, mire kereshettem rá, hogy találatként feldobta – Katherine 2010-es posztjára, ami Barsi Ödönről – született Rodriguez Ödön–, a XX. század közepén alkotó íróról szól, meg nem tudnám mondani, ha az életem múlna rajta akkor sem. De ha már rákattintottam elolvastam, és rögtön eszembe jutott, hogy én bizony ennek az írónak néhány könyvét olvastam anno. Ez a néhány legalább négyet jelent, jellemzően a western műfaján belül, de mivel 1933 és 1947 között a szerző írd és mondd kilencven regényt szerzett, ezért ez a bizonyos néhány épphogy csak egy csepp a tengerben.

Nem hallgathatom el azt, hogy egyik könyv cselekményére sem emlékszem – legalább húsz év telt már el az idő óta –, sőt, azt sem tudtam, hogy egyetlen (ráadásul magyar) író művei, hiszen a szerző valami általam meg nem értett oknál fogva több tucat álnéven alkotott. Arról pedig, hogy Barsi nem „csak” western-, kaland- és detektívtörténeteket írt, hanem egyebek közt sci-fit is, szintén fogalmam sem volt. Egy szó mint száz, elhatároztam, hogy egy-két történet erejéig visszatérek gyermekkorom – ismeretlenül is – kedves pennaforgatójához.

A tőle először kiválasztott művem, az Egy lélek visszatér…, amiről azt olvastam, hogy igen kiforrott stílusilag és bár ízig-vérig detektívtörténet, de a fantasztikumhoz azért kapcsolódik. A következő választásom pedig – mi más, mint – Az űrhajó lesz, ami még a blog profiljába is simán beleillik. Dacára, hogy a könyvek a ’30-as, ’40-es években jelentek meg először, nem kell majd a könyvtárak mindig poros ósdi-részlegén kutakodni, hiszen a Fapadoskönyv.hu Kiadó az elmúlt években megjelentette a szerző egész életművét – ráadásul elektronikus formátumban is elérhetőek a könyvek! (Mondjuk én az 1947-es eredetit olvastam pont…)

Na szóval, az Egy lélek visszatér… egy hamisítatlan klasszikus detektív-sztori, egy igen jelentős csavarral. Ebben az egyik főszereplő maga az áldozat, aki halála után egy árnyakkal teli helyen ébred a világirodalom legjelentősebb detektívhősei társaságában, akiknek egyetlen vágyuk, hogy – mindegyikük saját módszerét használva – kinyomozzák, ki vetett véget a szerencsétlen krapek földi pályafutásának.

Sherlock Holmesés az elmaradhatatlan – itt kicsit oktondi és nagyon is kéjenc – Watson doktor, Charlie Chan, Hercule Poirot, Brown atya, Arsene Lupin, Dupinés a Névtelen felügyelő mellett egyéb irodalmi alakok – Dracula; a Sátán kutyájaés még tucatnyi társuk… – is feltűnnek. (A könyv számomra egyik leginkább emlékezetes momentuma például szegény Fantomas nevéhez kötődik…). Ezeket a híres karaktereket persze mindenki ismeri, aki olvasott már krimit, de a szerző képes úgy kiemelni, kinagyítani ezen lángelmék legismertebb jellemvonásait, mintha csak egy róluk készült karikatúrát olvasnánk.

Bár a detektívek célja közös, az együttműködés nem igazán az erősségük. A rejtély megoldásán túl – az mindegyiküknek ujjgyakorlat maximum – azt is be akarják bizonyítani, hogy melyikük módszere a legjobb, melyikük intellektusa a legfényesebb és melyikük (szentként imádott) szerzője – Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Edgar Allan Poeés a többiek – alkotott velük a leginkább maradandót az irodalmi palettán. E mellett a kis versengés mellett maga a gyilkosság századrangúvá válik. A „zsaruk” mindent megtesznek, minden alkalomra vércseként marnak rá, hogy saját felsőbbrendűségüket bizonyítsák, vagy a másik alakját besározzák. Néha nincs is nehéz dolguk, hiszen a zsiványból lett rendőrfelügyelő Arsene Lupin tényleg egy szemérmetlen zsebmetsző – amit ő is büszkén vállal –, de mások, mint szegény tojásfejű Poirot legtöbbször csúnyasága miatt kerül pellengérre valamint azért, mert a többiek szerint teremtője, Agatha Christie asszonyság jobban tette volna, ha inkább a konyhában tevékenykedik inkább, nem az íróasztalnál, és a Tíz kicsi néger után abba kellett volna hagynia az írást. Az összes rendőr közül Poe karaktere, Dupin felügyelő viselkedik a leginkább sznobul, hiszen tőle úgysem lehet elvitatni az első helyet, lévén ő a detektív-archetípus legelső mintadarabja – és egyébként is, őt Poe álmodta papírra... aki A Hollót is írta... szóval... STFU! Egyszóval, nem igazán viselkednek méltón a nevükhöz, nem korrektek társaikkal, de a könyv ettől még roppantul szórakoztató, és kifejezetten vicces a vélt-valós fölényüket bizonyítani hivatott hosszabb eszmefuttatások miatt.

– Sokszor történelmi személyekkel találkoztam kalandjaim folyamán. – szőtte tovább gondolatait Arsene Lupin. – Sohasem felejtem el azt az időt, mikor a német császárral együtt nyomoztunk egy rejtélyes ügyben…
– Még szép, hogy nem Hitlerrel! – jegyezte meg Brown páter.
– Őt nem ismertem… Ő is császár volt?
– Nem, szakaszvezetõ.
– Én csak kapitánytól felfelé tárgyalok – legyintett a kalandor.

Az 1947-es kiadás – az újról nem nyilatkozok – telis tele van helyesírási hibával. Lehet, hogy csak a nyelvtani szabályok változtak meg cirka 70 év alatt ennyire – esetleg a szerkesztő/nyomdász nem figyelt oda nyelvtan órán –, de a hosszú és rövid magánhangzók állandóan fordítva szerepelnek ahhoz képest, ahogy manapság írjuk őket. A folytonos betűkihagyások és a mondatközi gondolatjelek hiánya szintén hamar megszokottá (…vagy megszöksz) válik a könyvben. Ha egy mai kiadványban láttam volna ennyi hibát, „őrjöngenék”, de a hasonló, régi(es) kiadványoknál még valahol örülök is ezeknek a hubáknak. Olyan avítt, patinás érzést kap tőle a könyv – amire még a repedezett, sárga lapok is rásegítettek. Öröm volt olvasni, végig vigyorogtam. (A kedvencem az öngyújtón (?) lévő felirat: Made is Germany.)

A regényt egyébként kiemelten ajánlom a színházi rendezők figyelmébe – gondolom sokan belefutnak pont ebbe a posztba… – hiszen mintha csak színpadra írta volna a szerzője. (Furcsa, hogy még nem mart rá senki eddig…) Egy helyszínen játszódik az egész, viszonylag kevés szereplővel, fordulatos, vicces és a témája miatt több stílus – krimi, dráma, fantasztikum – kedvelőinek is tetszhet. Addig pedig, amíg nem tudunk rá elmenni színházba, olvassátok a könyvet! :)

Stephen King (1947- )

Lehet, hogy elég annyit mondanom méltatásképpen Stephen King Setét Torony sorozatáról, hogy képes vagyok újraolvasni cirka ötezer oldalt, csak azért, hogy a legutoljára megjelent kiegészítő kötetet az események sorrendjében, tehát a negyedik rész után olvassam el?!?

Valóban imádom King könyveit és azokon belül is ezt a sorozatot, de erre azért valószínűleg nem vettem volna rá magam, ha a regényfolyam új kiadása nem a javított, King által bővített változat lenne. Így viszont, hogy a többi rész is nyújt valami újdonságot, nem esett nehezemre nekivágni újra Rolanddal, az utolsó harcossal a Torony felé vivő kalandos útnak. [A sorozat első részéről, és a regények hátteréről szóló bővebb ismertetőm ITT olvasható.]

A történet ott és onnan folytatódik, ahol az első résznek vége szakadt, a tengerparton. Míg az első részt tekinthetjük felvezető-kötetnek – ha úgy tetszik –, amiben a harcos személyiségjegyeit, motivációit ismerhetjük meg, addig a második rész nem más, mint egy klasszikus nyitókötet, egy bevezető, aminek a fő célja a Roland sikeréért munkálkodó szereplők ismertetése. Szerepjátékos nyelven, a parti összemesélése. (Nem kell izgulni, a harmadik résztől már teljes fordulatszámon kezdenek pörögni az események.) Ez többé-kevésbé meg is történik, igaz, én úgy emlékeztem, hogy az egész csapat – a mókuson kívül – összeáll már most, de tévedtem, a gyerkőc ideje sem érkezett még el.

Ha az első részben főleg a western-jelleg dominált (a poszt-apokaliptikus háttér mellett), addig most a Dirty Harry-féle zsaru/bosszú filmek feelingje lengi be töményen az oldalakat. Mivel a Setét Torony komplex univerzumában a párhuzamos valóságok között néhol lehetséges az átjárás, ezért a mostani kötetben Roland a legtöbb időt a MI világunkban létező New York-ban tölti – különböző idősíkokban –, és onnan hívja el magához társait, hogy „önként” segítsék őt zarándokútján.

A fantasztikus irodalom-történet szerintem nem ismer még egy ilyen valószínűtlen, életképtelen és erőtlennek tűnő csapatot, amit Rolandnak sikerül összekukáznia. A Gyűrűk Urának hobbitokkal és egy gyáva humán harcossal megerősített baráti kompániája világverő seregnek tűnik mellettük. Clint Eastwoodhoz azaz Rolandhoz először – spoiler alert!– egy drogos csempész, aztán egy fekete, gyilkos szándékú skizofrén, lábatlan nő (szerencsére legalább a tolókocsijával együtt) és egy sorozatgyilkos csatlakozik. Őket erősíti tovább majd a harmadik részben – újra spoiler alert!– egy kisgyerek, és egy szőrmókus. Igen életrevaló társulás… Nem! Nekik kéne rendbe hozniuk tehát a világokat megtartó Sugarakat, amik a Setét Torony körül helyezkednek el.


King kimeríthetetlen fantáziáját dicséri a jogosan élete fő művének tartott sorozata, de hiába vannak szörnyek, akciójelenetek és kalandok, a King regényekben engem mégis két dolog varázsol el legjobban. Az egyik, hogy a karakterek vibrálnak, élnek, nem ismerek olyan írót, aki könnyedebben adna szereplőinek mélységet, hátteret. Olvasmányos kedves/elborzasztó/meghökkentő – melyik szereplőhöz mi illik –, rövid visszaemlékezésekkel, sztorikkal minden egyes alakja emlékezetes marad az olvasónak. Lehet, hogy vakvágány, semerre nem viszi előre a történetet, hogy elolvashatom, hogy Balazar, a digó maffiavezér miért épít kártyavárat és mi történt az egyetlen alkalommal, amikor felbőszült, ha összedőlt, vagy hogy a bipsi – King írta, nem én találtam ki – gyógyszerésznek, akinek egy-két mondata van csak a könyvben, miért kellett két oldalban az egész életét elmesélni. De el kell. Ez a lényeg! És minden könyvében ez a lényeg, és van aki emiatt nem szereti, mert dagályos, csapongó. Én imádom ezért.

A másik varázslatot a regény változatos nyelvezete szolgáltatja. A szereplők olyan változatosak, hogy rengeteg társadalmi réteg megszólal bennük. Detta, a gonosz fél például olyan brutális szöveget tol oldalakon keresztül, hogy emiatt a kötet nyugodtan lehetne 18 karikás is akár, és King ezt minden prüdéria és alakoskodás nélkül simán felvállalja. Detta így beszél, hát így írom… Te meg elhúzhatod a szottyos fonnyadt kis fehér répádat a picsába ha nem tetszik, szarcsimbók. Valahogy így, csak ennél még sokkal cifrábban. Az olasz gengszterek olaszul beszélnek, Roland olyan kifejezéseket használ, mintha egy másik, régebbi korból érkezett volna – mint ahogy nagyjából így is van –, Eddie olyan mákonyos szófosásokat tart néha, hogy az egyik dumáján konkrétan nem tudtam abbahagyni a könnyezve, visítva röhögést – akkor, mikor elképzelte, hogy lebukik a vámon –, asszony meg is kérdezte, hogy mit röhögök ilyen büntetni valóan, hát nem Kinget olvasok? Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismerik Kinget azok, akik nem olvassák, mert ő ugye, csak „horror” író, olyat meg köszi, inkább nem. Na, röviden ennyit a regényről, nézzük mi a különbség a régi és az új változat között.

A második kötet – és a harmadik is, szóval gondolom mind – ugyanazzal a kilenc oldalas Bevezetővel kezdődik, amiben King leírja, hogyan született meg a sorozat és miért változtatott meg bennük néhány részt. Ez így kicsit csalódás, azt reméltem, minden részben kapunk valami extrát ezen a téren. Ezután az első fejezetet még szimultán olvastam el, és sok változást találtam, de ezek inkább csak kisebb jelentőségűek voltak – egyes szavak, jelzők változtak inkább, így lett a sziklából kő, a gyertekből gyüjjetek, a valamennyiükből mindnyájuk, a lyukánból likán vagy az elmerülből megfullad. Ezen a példán jól látható egy már jelentősnek mondható változtatás: – az eredeti – „…noha nem jéghidegre hűlt heréi ébresztették föl, amelyek hirtelen mogyorónyivá zsugorodtak, még csak nem is a rém a jobbján…” – míg az új kiadásban ez így néz ki – „…de nem az riasztotta fel, hogy lefagytak a golyói, amelyeket mogyorónyinak érzett, még csak nem is a rém a jobb oldalán…”. Látszik a regényen, hogy korrekten javítva lett számos helyen, de több bekezdéses, jelentősebb betoldásokat nem vettem észre. Persze könnyen lehet, hogy átsiklottam rajtuk, hiszen az első fejezet után már nem figyeltem nagyítóval a két szöveget és nem könnyítette meg a dolgom az sem, hogy az első kiadásban még tartalomjegyzék sincsen.

Mindenesetre az új rész vagy hetven oldallal hosszabb, mint a régi, de a betűk és a sorközök is nagyobbak jóval, szóval nagyjából egyezik a két szöveg. Az újban sajnos nagyon sok helyesírási hiba is bekerült, ráadásul olyanok, amik a régi kiadásban helyesen szerepelnek (ezt ellenőriztem párszor…). Optimistán nézve, ez csak azt mutatja, hogy a szöveggel valóban dolgoztak, nem csak nyomtak egy copy+paste-et a régi változat doc verziójára, de akkor is kár értük. Számomra az is érthetetlen kicsit, hogy a King-kötetek miért nem keményborítós változatban jelennek meg – mint az Európás könyvek döntő többsége! –, vagyis: Miért kellett abbahagyni a fehér-sorozatot? Igaz, az sem volt tökéletes közel sem, hiszen az is újrahasznosított wc-papírra - vagy legalábbis túl vékony, áttetsző papírra - volt nyomva, nem valami vastagabbra/fehérebbre, mint sok másik (akár Európás) könyv. Kevesebb King fogyna, mint szépirodalom? Kétlem. Mindegy, siránkozás helyett inkább megyek és kiolvasom a harmadik kötetet is gyorsan.

Margaret Astrid Lindholm Ogden aka. Robin Hobb (1952- )

A kilencvenes években olvashattunk először magyarul Robin Hobb regényt. Túlzások nélkül állítható, hogy a Látnok-trilógia az olvasókat könnyedén képes volt a lapok elé láncolni. A törvényen kívüli fattyúból orgyilkossá váló Fritz fejlődésregénye a fantasy-irodalom egyik gyöngyszeme. Jómagam egymás után kétszer olvastam el a könyvtárból kölcsönzött példányokat és emlékszem, barátaimmal közösen vadásztunk egyre kétségbeesettebben az azonnal elérhetetlenné váló kötetekre antikváriumokban még évekkel később is. Sikertelenül. A 2012-es Delta Vision-ös, keményfedelű kiadás aztán már a megjelenés napján hazajött velem. (Visszatekintve az is egy meghatározó, bár jóval későbbi élményem a könyvekkel kapcsolatban, mikor véletlenül rájöttünk, hogy Mr. Hobb-ban bizony egy hölgyet köszönthetünk.)

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az 1952-es születésű kaliforniai írónő következő sorozatának magyar kiadásának újra bejelentése – ugyanis 2003-ban a Szukits Kiadó egyszer már hagyta hamvába halni az Élőhajók-trilógiát – micsoda örömet okozott. A Delta Vison ugyanis felkarolta a zseniális szerző műveit, akit a (külföldi) fantasy-olvasók a legjobb, legeredetibb világteremtők közt tartanak számon. (Elég, ha annyit mondok, hogy a hajók élnek, beszélnek sőt egyenesen főszereplői a történetnek?) Idén tavasszal eljutottunk végre oda, hogy az Élőhajók-ciklus mindhárom kötete – nálunk hat részre bontva jelent meg – elérhető magyarul.

A történet a Látnok-ciklussal azonos világon játszódik, de a Hat Hercegségtől most délre, a kalózoktól és rabszolga-kereskedőktől nyüzsgő vizeken járunk. A tehetős Bingtoni Kalmárcsaládok egyik jó nevű, bár manapság komoly pénzügyi gondokkal küszködő, lecsúszott tagja a Vestrit-família, akiknek egy felbecsülhetetlen értékű, de még öntudatra nem ébredt élőhajó van a birtokában. Három generáció óta fizetik már a Vestritek a Viviána kincstárapasztó részleteit, két tulajdonos halt már meg a fedélzetén és vált eggyé lelke és személyisége a hajóéval – de egy halál még kell az élőhajó ébredéséhez. Efron Vestrit egész életében kiváló kereskedő és a család igazi támasza volt, ám élete végén kritikus helyzetben olyan döntést hoz, amely könnyen végzetessé válhat egész családja számára.

A Bűvös hajóhoz hasonló fantasyt nem sokat fogunk találni. A több mint ezer oldalas első részben a hangsúly talán némileg meglepő módon ugyanis nem a kalandokon van – nem kell izgulni, találunk azért tengeri kalandokat bőséggel! –, hanem a szereplők karakterfejlődésén. A több szálon futó, rengeteg szereplőt használó történetbe a szürkének nem csak ötven árnyalata fér bele. Az elsőre (és sokadikra is) igazi rosszfiúnak tűnő, arrogáns, magát rettenetesen agyafúrtnak gondoló, mégis érzelmi analfabéta, gonosz kalóz például a regény során már-már erőszakkal, saját maga számára is érthetetlen/kéretlen módon válik szinte népi hőssé és a regény másik abszolút negatív főszereplőjében, a bosszantóan unszimpatikus én-mindenkinél-jobban-tudom kalmárban is található néhány olyan tulajdonság, ami Sá (a jóságos főisten) kedvére való lenne. Eme nagy ívű változások azonban sosem légből kapottak. A motivációk és cselekedetek mozgatórugói, a szereplők gondolatvilágának kidolgozására Hobb rettenetesen nagy hangsúlyt fektetett, aminek meg is látszódik az eredménye. Ha rosszmájúan közelítünk a regény felé, akkor azt lehet mondani, hogy igencsak lassan folydogálnak az események benne, és akciójelenetekben is kifejezetten szűkölködik a könyv. Másrészről miért legyünk ennyire kukacoskodóak, mikor pont ez az alaposság a mű egyik nagy erénye? Engedi az olvasót jólesően elmerülni egy csodálatosan kidolgozott, míves fantasy-világban és mindezt olyan könnyedén és szerethetően, hogy az idő észrevétlen száll tova olvasás közben.

Nem mehetünk el szó nélkül a mágia kérdése mellett sem egy könyvben, amiben beszélő hajók (és beszélő kígyók) szerepelnek. Nos, Hobb világán varázslat van – bár varázslók konkrétan nincsenek. Az egyetlen legális forráson, a titokzatos záporfolyami kereskedőkön kívül a világ legértékesebb anyagából, a mágusfából csak a legnagyobb titokban készítenek varázserejű tárgyakat különböző törvényen kívüli fafaragó mesterek. (A kígyókról pedig csak sejteni lehet, hogy valami történt velük, de egyelőre erre sincs pontos magyarázat.) A lényeg, hogy ide-oda repkedő tűzlabdákra ne is számítsatok!


Hobb könyvének másik nagy erénye a szereplői és a világának kidolgozottságán túl, hogy bár részletekbe menően taglalja a mindig meglepő fordulatokat tartogató történéseket, gyakran mégis olyan események tanúi leszünk illetve olyan sorsdöntő kérdések merülnek fel, amikre egyelőre semmilyen választ nem kapunk. Ezek a momentumok aztán egyszerűen nem hagynak majd nyugtot és miattuk a képzeletünk szárnyra kap. (Kik azok a Mások? Mi a kapcsolat a mágusfa és a tengeri kígyók között? Mi volt az egyezség a Bingtoni Kalmárok és a Záporfolyamnál maradottak között? Miért történik az a sok szörnyűség a záporfolyami családokkal? Mi történt Paragonnal?) A kérdésekre – remélhetőleg – majd a következő részekben, az Őrült hajó I-II.-ben és A végzet hajója I-II.-ben lelünk magyarázatot.

Kiknek ajánlom:
– Időmilliomosoknak, hiszen a három rész cirka négyezer oldal, és garantált, hogy nem állunk le az első rész végén
– Akik szeretik az igényes fogalmazású család-regényeket (fantasy köntösbe bújtatva)
– Akiknek fontos a személyiségfejlődés egy könyvben

Daniel Abraham és Ty Franck

A Fumax Kiadó jófejségének köszönhetően ezt a könyvüket is néhány héttel a megjelenés előtt olvashattam ki, amiért külön hatalmas köszönet illeti őket. Igaz, a júniusi nyaralásom miatt végül nem sikerült ördögi tervünk, és ezt a posztot csak a könyv kiadása után tudtam megírni. Sajnálom, de öröm az ürömben, hogy így legalább nem rohamtempóban olvastam el ezt a szép vaskos regényt, hanem öregurasan, minden fordulatát kiélvezve. Fordulatokból pedig nem volt hiány most sem…

Bőven nem múlt még el egy év sem azóta, hogy a Térség sorozat első részét, a Leviatán ébredését olvashattam. A James S. A. Coreyálnév mögött megbújó szerzőpárról és a könyv világának hátteréről szóló – viszonylag – terjedelmesebb írásom ITT olvasható. Aki nem olvasta még az első részt – de tervezi –, annak azt ajánlom, most inkább álljon le, hiszen ezen írás spoileres lehet, ami nagyban ronthatja a könyvek élvezetét!

Aki vette a fáradságot és elolvasta a Leviatános posztomat, az jól tudja, hogy – több kisebb-nagyobb erénye mellett - két dolog ragadott meg igazán abban a részben. Az első rögtön a szerzők által megálmodott világ, vagyis a naprendszerbe frissen kiszabadult emberiség – csillagközi mértékkel nézve bizony pitiáner – térnyerésre irányuló törekvései és az ebből adódó politikai csatározások és konfliktusok. A több oldalra szakadt emberiség erőviszonyai közel sem voltak kiegyensúlyozottak, és a minden pillanatban kirobbanással fenyegető – talán végső – háború néhol óriási feszültséget adott a könyvnek. A másik pedig a nyomozós szál, azon belül Miller nyomozó „bogartos” karaktere, ami első ránézésre is furcsa, oda nem illőnek tűnő volt, és még sokadik ránézésre is. Egy Philip K. Dick regénybe talán nem lenne ennyire meglepő, de ebben nekem furcsa volt, hogy működött… és hogy ilyen nagyszerűen működött.

„…Nem bízom Nguyenben. Ha megindul az adatforgalom közte és a nagygyűlés bármely tagja között, tudni akarok róla.
Soren megköszörülte a torkát.
– Elnézést, asszonyom. Az imént arra utasított, hogy kémkedjek Nguyen admirális után?
– Nem, mindössze átfogó beszámolót kértem a hálózat teljes adatforgalmáról, és a Nguyen irodáját illető adatokon kívül leszarok mindent.
– Természetesen. Én értettem félre, asszonyom.”

Nos, a második részben Miller nyomozótól könnyes búcsút vehetünk, hiszen a Kalibán háborújában már nincsen krimi-szál. Pontosabban ez így nem igaz, hiszen most is folyik a hajsza egy eltűnt gyermek után, de itt már nem a nyomozáson van a hangsúly, inkább az akción (a drámán) és a kalandokon. A folyton változó politikai- és katonai-erőviszonyok azonban még az eddigieknél is jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak. A könyvben Miller nyomozó „helyét átvevő” szereplő, az Egyesült Nemzetek tisztviselője – a „nagymama” – pedig méltó elődjéhez. Talán az ő fejezetei a legszórakoztatóbbak a könyvben, még akkor is, ha (szerintem legalábbis) ezek a részek valószínűleg nem sok rokonságot mutatnak a valósággal, a politikai-gazdasági erővonal mentén kialakuló csoportosulásokkal, a „kéz kezet mos” alapon szerveződő „szürkületi” érdekszövetségekkel. Egyszóval kicsit naiv a kép, amit lefest, de legalább szórakoztató. Ide talán be is szúrom – erről talán még nem is volt szó –, hogy a regény fejezetei a négy nézőpontkarakter között testvériesen vannak elosztva, vagyis egyszer az egyik, másszor a másik szemén keresztül leszünk az események részesei. A gátlástalan mega-társasággal szembe helyezkedő „fő-jófej” karakter, Holden, a Rocinante moralizáló kapitánya persze most sem hiányozhat. Csendes eltüntetéséhez úgy tűnik az sem volt elég, hogy kirobbantott egy több pólusú űrháborút… nem mintha lenne vele valami nagy problémám – vagy egy pillanatig is azt hittem volna, hogy az élete veszélybe kerül (igaz, Holdenről sem hittem ezt…) –, csak kicsit furcsállom, hogy a szerzők ilyen kesztyűs kézzel bántak ezzel a tipikusan boxzsáknak való karakterrel.

„…Kizárólag a Földön – ahol az étel magától megtermett, ahol a levegő csak mindenféle gondozatlan növények mellékterméke volt, ahol bőségesen rendelkezésre álltak a nyersanyagforrások –, csak itt volt elképzelhető, hogy valaki úgy döntsön, semmit sem csinál. Elegendő felesleget termeltek azok, akik szükségét érezték a munkának, hogy jusson belőle a többieknek is. Immár nem a gazdagok és nincstelenek világa volt ez, hanem az elkötelezetteké és a közönyöseké.”

Ha már kiolvastad az első részt és (hozzám hasonlóan) remegve vártad – a lezárás miatt biztosra véve –, hogy a zombi-fertőzött Vénusszal meggyűlik végre a törékeny emberiség baja és kitör egy epikus, fajok közti háború… el kell, hogy keserítselek. Nem hogy a háború nem tör ki még most sem, de még a kedvesnek nem igazán mondható barátainkból sem sok szerepel, ráadásul akkor is csak módjával. A Kalibán háborúja a vezetők „gonoszságáról”, keményfejűségéről, a profitéhségről szól inkább, mint a zombikról. Nincs ezzel semmi baj, egyszerűen csak annyi történt, hogy azt hittem, ez a rész stílust vált és űropera helyett a „keményvonalas” katonai/háborús sci-fik sorába fog inkább beilleni. Végül nem így történt – még akkor sem, ha az egyik fő karakter egy szuper-katona és űrcsata épp úgy van benne, mint „szárazföldi” összecsapás –, de azt azért meg kell mondjam, a második rész így is mozgalmasabb, akciódúsabb lett, mint az első rész. (Hopp, még jó hogy eszembe jutott: A valamit valamiért elve alapján viszont a könyv horror-faktora erősen lecsökkent.)

„…háborús héja volt. Az a fajta kamasz fiú, aki még mindig úgy gondolta, hogy bármilyen probléma megoldható azzal, ha elég sokszor belelő. Minden cselekedete körülbelül annyira tűnt kifinomultnak, mint egy térdkalácsra rácsapott ólomcső…”

Összességében a két rész nagyjából ugyan annyira – gyengébbek kedvéért: nagyon – tetszett, igaz, mindkettő más okok (stílusjegyek) miatt. Ami szerencsére nem változott és megmaradt végig, az az írópáros könnyed, olvasmányos, időként kifejezetten sziporkázó prózája volt. Az Abaddon kapuja pedig remélhetőleg ősszel/télen már a hazai polcokon is ott lehat majd! A második rész lezárása után pedig már biztosra vehető (…he-he-he…), hogy megérkezik a mindent eltörlő zombi-veszedelem a Vénuszról, de hogy abban sem „unalmas” (Macskaköröm, hiszen én ezeket kifejezetten nem unom egyébként…) hadmozdulatokról fogunk majd olvasni, hanem Holden kapitányt és kicsiny csapatát követhetjük végig a civilizációnk majdnem-összeomlásának pokol-kapujáig, az szintén borítékolható. Én ott leszek velük, örömmel!

Szakurazaka Hiroshi (1970 - )

Nem hiszem, hogy sok itthoni olvasó tudna felsorolni háromnál több japán sci-fi írót, akiről legalább már HALLOTT életében. Én legalábbis tutira nem. Szakurazaka Hirosi neve pedig biztosan nem lett volna a felsoroltak közt. Valószínűnek tartom azt is, hogy ez így is maradt volna, ha abban az átkos hollywoodi álomgyárban valaki (Lehet, hogy pont az évek óta a sci-fikbe beleszerelmesedő Tom Cruise?) fel nem fedezi az 1970-ben született szerző regényét – rosszmájúan mondhatom, hogy vélhetően inkább a könyvből készült manga (képregény) változatot fedezték fel –, és el nem készíti belőle az idei év egyik színes-szagos, cukormázas látványorgiáját. Bevallom, nem láttam még a filmet – persze pótolom hamarosan –, de mivel hallottam, hogy a végét megváltoztatták, hepiendessé varázsolták, ezért szinte garantáltan nem fog tetszeni… (Update: Jobban belegondolva ezt a filmet nem lehet annyira elrontani, hogy ne tetszene...)

A kiadók általában szeretnek olyan könyveket kiadni, amikből éppen film készül – Végjáték, Leviatán ébredése– jó, ebből sorozat lesz –, Csillagainkban a hiba, Trónok harca; ismerősek? –, ezért a GABO húzása, hogy egy teljesen ismeretlen japán író könyvét piacra dobja, nem volt olyan meredek, mint elsőre gondolhatnánk, de ettől még azért mi örülhetünk neki nagyon. Szakurazakától (vagy Hirositól? Ezt sose tudom…) sajnos nem várhatunk a közeljövőben több írást, hiszen egyrészt 2008 óta nem írt semmit, maximum A holnap határának manga-változatán dolgozott, másrészt előtte sem volt túlságosan termékeny, hiszen csak két rövid kisregény jelent meg tőle.

A holnap határa a sci-fik úgynevezett katonai (militáns) alzsánerébe tokozódik be, masszív adag időutazással felturbózva. Militáns. Mennyire rosszul is hangzik az avatatlanok fülében, pedig az ide tartozó könyvek döntő hányada nem azért íródott és nem azért szeretik az olvasóik, mert a háborút dicsőítené, inkább éppen az ellenkezője az igaz. (És nem csak a sci-fi regényekre.) Sem a Végjáték vagy a Csillagközi invázió, sem John ScalziVének háborúja vagy Lőrinczy JuditIngókövekje – és igen, ide írom, Dan Abnett Gaunt Szellemei-regényfolyamja sem – attól lett kiváló regény, hogy az olvassuk után legszívesebben azonnal mennénk a legközelebbi toborzóirodába, hogy minél hamarabb fegyvert vehessünk a kezünkbe. A háború árnyoldalairól, az értelmetlen pusztításról, mészárlásról, a halálról viszont mindannyian riasztó részletességgel és érzékletesen beszámolnak. A harcoknak azonban van egy-két olyan aspektusa is, ami – véletlenül – nem negatívum. Ezek egyike az elmúlás fenyegetésének árnyékában az idegenek között kialakuló lövészárok-testvériesség, vagy éppen az önfeláldozás. Ezekről pedig egyszerre elszomorító és felemelő érzés olvasni és közben csendben hálát is lehet adni, hogy csak olvasnunk kell ilyesmikről. Én ezt szeretem főleg ebben az alzsánerben – már persze azon túl, hogy rohadtul mozgalmasak, izgalmasak is egyben. De vizsgáljuk meg most a poszt címadó regényét közelebbről.

„…Dühös vagyok a kibaszott parancsnokságra, amelyik a pofátlanul szűken mért légi támogatással akarta kiszúrni a szemünket.
A kibaszott vezérkari irodára, amelyik ezt a kalapszar haditervet kitalálta!
A kibaszott tüzérségre, amelyik lespórolta a bal szárny bombázását!
Arra a kibaszott, smucig állatra, aki képes volt itt meghalni a nyakamon!
De mindenekelőtt erre a kibaszott ellenségre, aki az életemre tör. Tessék, nesze egy kis haraggal hevített acél!”

Ha láttátok Bill Murray legendás filmjét, az Idétlen időkiget (Groundhog Day) – Vajon minden erről a regényről szóló írás meg fogja majd említeni ezt a filmet? –, amiben Murray mindig ugyan azt a kisvárosi nyári napot éli meg, könnyen el tudjátok képzelni, mennyire szar is lehet a regény főszereplőjének, a japán Anti-inváziós Sereg újoncának, a fiatal Tom Cruise-nak… illetve Kirija Keidzsinek, hogy valamiért éppen egy olyan napot kell folyton átélnie, amin meghal.


A könyv tehát egy (két) nap története többször elmesélve. Az in medias res kezdéskor még nem tudjuk, de hamar kiderül, hogy a Föld összevont seregei az iszonyúan erős (majdhogynem legyőzhetetlen) gitaik ellen folytatott harca már évtizedek óta tart, és nyoma sincs annak, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. A gitaikkal nem lehet beszélni, ők csak harcolnak és mindenkit megölnek – tipikusan sci-fi regényekbe illő ellenségképek tehát. A néha több szereplő szemszögéből is bemutatott jelenetek miatt a könyv aprólékos, néha talán kicsit szájbarágós hatást kelt, sőt, nagyjából a feléig még logikailag sincs teljesen rendben. (Milyen béna inváziós sereg az, ami az űrből érkezve nem ott támad, ahol akar, hanem szigetről szigetre halad – most épp – Japán központja felé?) Ha bennetek is megfogalmazódnak ehhez hasonló kétségek, ne bánkódjatok, majdnem mindenre – talán egy dolog kivételével – lesz elfogadható magyarázat!

„…Egyszer csak azt vettem észre, hogy én, illetve a csapatom a harctér kellős közepén vagyunk. Nemcsak az ellenfél, hanem a mieink is felénk lövöldöztek. Hallani csupán kiáltásokat, sírást és káromkodást lehetett: – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – A szakaszparancsnok rögtön az elején meghalt. A rangidős tizedes szintén. Egy ideje nem hallottam már a támogató helikopter propellerzúgását. A rádiókapcsolat megszakadt. Az osztag szétszóródott.
Én azért maradtam életben, amikor Jonabaru telibe kapta, mert épp hasaltam.
Miközben a többiek teljes erőbedobással küzdöttek, én egy rohampáncél maradványainak rejtekében cidriztem. Az egész testet beborító rohampáncélok a méltán világhíres japán gyártmányú kompozit páncéllapból készülnek. Ha egy réteg nem lenne elég, talán kettő felfogja az ellenséges golyókat – gondoltam jobb ötlet híján.”

A pusztuló világ, az igencsak drámai helyzet, vagyis a kiindulópont tehát rendben van, a háborús kezdőjelenet és a zöldfülű csapongó, rémült gondolatai azonnal beszippantják az olvasót. Ez mihelyst megtörténik, nagyjából letehetetlen lesz a rövidke könyv – aminek egyetlen valódi hibája, hogy 224 oldalba belefért. (Hosszabban lehet, hogy unalmasabb lett volna, így legalább üresjáratnak még helye sincsen, szóval lehet, hogy ez a terjedelem mégsem hiba!) A szereplők sokasága sem fogja összezavarni az olvasót, még az ázsiai nevek ellenére sem, hiszen talán még tízen sincsenek nevesítve az egész könyvben. A két főszereplő közül a hölgy sajnos inkább csak dísz, a született harcos-istenség, aki a Föld szembenállásának szimbóluma. Az a néhány oldalas „eredettörténet”, ami róla olvasható a regényben csak arra jó, hogy felcsigázza az olvasót, hogy többet akarjon megtudni – mert egyébként jó az ő sztorija is! –, de sajnos nem fogunk többet kapni. Hiszen a reflektorfény végig – a fogalmatlan újoncból sebezhetetlen ólomkatonává váló – Keidzsi karakterfejlődésén van. És a rejtélyen persze, hogy miért is történik ez a kéretlen időutazás vele, miért ő lett a kiválasztott, és mire is lett kiválasztva?

„…Kilencvenfokos becsapódási szögnél egyetlen anyag képes megállítani: a tankok frontpáncélja. A tár húsz töltényt bír el, és amikor először meghallottam ezt a számot, azt gondoltam, hogy ha valaki a csatatéren hússzor is karnyújtásnyi távolságba került az ellenféltől, már biztos nincs az élők sorában, de ez meglepő módon nem így van.
Nekem még négy töltényem volt.
Elhasználtam tizenhatot, és talán tizenötször mellélőttem.
Vagy inkább tizenhatszor.”

A szerző stílusára nem lehet panaszunk. Rövid, velős, pattogós mondataival végig fent tartja a figyelmet. A legfurább részeknél humoros mondatait élvezet olvasni, bár néha érezni, hogy egy európai (amerikai) író máshogy fogalmazná meg a mondanivalóját. Ez lehet, hogy csak a fordítás miatt alakult így, bár nem hiszem, mert az egyébként rendben volt, és külön köszönet a szerkesztőnek, hogy a káromkodásokat sem butította le 12 karikásra! Hirtelen nem tudom ezt még példával sem alátámasztani, egyszerűen néhol volt egy ilyen érzésem. Talán nem is a mondatszerkezetekkel volt „gondom”, inkább a szereplő „keleties” gondolatai hatottak rám furcsán. Például, hogy a váratlan nehézségre – mármint, hogy nem halt meg, hanem az ágyában ébredt – a legelső gondolata, hogy na majd most legalább lesz ideje rendesen „kigyúrni magát”, és ő lesz a japán harci isten. Hát, nem tudom…


Itt egyébként van egy olyan alapvető hibája a regénynek, amit muszáj megemlítenem. A szerző szerint, ha megnézzük 100x-200x Bruce Lee-t – itt konkrétan a szuper-harcos hölgyet, a Harctéri Szukát –, akkor olyan jók leszünk, mint ő, sőt akár még jobbak is. Szerintem, ha én eljárnék harcolni tanulni AKÁRHOVÁ 200 napon keresztül – rendesen, lelkiismeretesen, mert TÉNYLEG meg akarom tanulni –, akkor se lenne belőlem még semmi. Ha 10 éven keresztül gyakorolnék, mint egy harcművész-szerzetes, akkor már lehet, hogy nagyon jó lennék, de attól még nem lennék a front legyőzhetetlen harcosa, hiszen épp az a lényeg, hogy nem egy legyőzhetetlen, előre lezsírozott koreográfiát kellett megtanulnia/kiismernie Keidzsinek, hanem minden nap máshogy történtek apró dolgok. Ha X gitait megöl, akkor megváltozik, hogy Y vagy Z ellenfele mit reagál, satöbbi. A változás pedig annál nagyobb lesz, minél jobban beleavatkozik az eseményekbe – vagyis minél több ellenfelet megöl.

A regény alapját képező felvetés tehát – szerintem – sántít kicsit, de könnyen túltettem magam rajta, olyan erős volt a kötet minden egyéb tekintetben. A vége pedig… hát, azt talán spoiler nélkül elmondható róla, hogy ritka szemét, lehúzó, amin majd háborogni ér. :) Biztos, hogy emlékezni fogtok rá évek múlva is! Sajnálom, de nem csodálkozom, hogy Hollywoodnak ilyen formában nem kellett.


Update:
Csak a poszt megírása után néztem meg, ki is volt az a megengedő szerkesztő, Csilla! :P

Stephen King (1947 - )

A Setét torony sorozat első javított – ITT– és második – ITT– része után (ami természetesen szintén javított változat volt) gyorsan elolvastam a harmadik részt is, hiszen lassacskán a nyakunkon a negyedik rész megjelenése is – már ha idén tényleg ki akarják adni az Európa könyvkiadósok az összes részt –, én meg már tűkön ülök, hogy megtudjam, a négyes és ötös részek közé utólag beékelt négy-és-feledik kötetben, az Átfúj a szél a kulcslyukonban vajon mi történhet.

A Puszta földek– amit egyébként 1991-ben Bram Stoker-díjra is jelöltek – tehát a sorozat harmadik része, ami a második rész után négy hosszú évvel jelent meg. A felvezető majd a bevezető kötet után ennek a második felére végre már valóban összeáll Roland ka-tetje (harcos társasága), és a félkezű Roland eddigi társaihoz – a lábatlan skizofrén nőhöz és a drogos fehér fiúhoz – csatlakozik a tíz éves gyerkőc és egy már majdhogynem beszélő szőrmókus is. Nos, valóban nem tűnnek világmegváltó erővel rendelkező csoportnak, mindazonáltal az egymásba vetett töretlen hitük a legkülönfélébb veszélyeken is sikerrel repíti át őket.

Veszélyekben pedig már az első két rész sem szűkölködött, de a Puszta földekben indul csak be igazán a könyvsorozat. Emlékezetesnél emlékezetesebb ellenségek bukkannak fel a kötet lapjain. Elsőnek Shardik, a szörnyűségében is szánni való medve-rém, majd a ludi Tik-Tak Ember és kollégája Hasgató – akikben pozitív tulajdonság már nem igen található –, majd ha őket valahogy mégis sikerült is elfelejtenie néhány olvasónak, de Blaine, a Mono biztosan örökre velünk fog maradni. Nem titok, hogy King munkásságára rengeteg író, zeneszerző, satöbbi volt hatással – a Setét Torony sorozatra például (az egyértelműen érezhető tolkieni és sergo leone-i hatásokon túl) Shakesperare, T.S. Eliotés Richard Adams, a Gesztenye, a honalapító szerzője – és műveibe rendszeresen csempészi bele popkulturális utalások és kikacsintások tömkelegét. A könyvben fontos szerephez jutó Csu-csu Charlie című gyermekkönyvet viszont hiába is kerestem. Meglepő módon az derült ki, hogy ez a mű csak a szerző fantáziájából bukkant elő. <Nagy segítségemre volt most is a könyv számos – valós és kitalált – összefonódásának kibogozásához a Setét Torony WIKIA oldala.> Egyébként senki nem tartja furcsának, hogy a Puszta földek borítóin világszerte, nem csak nálunk, gőzmozdony szerepel, mikor világosan le van írva kismilliószor, hogy ez a vonat egy mágnes-vasút…


Ennek a résznek nagyjából a fele játszódik – az első, Jake-kel foglalkozó fele – a mi világunkban, a többi pedig Rolandék fél-csoportjával megesett eseményeket meséli el. A Setét Torony felé tartó elszánt vánszorgás ugyanis természetesen egy pillanatra sem áll le, és ahogy Rolandék haladnak questjükön előre, úgy ismerünk meg egyre nagyobb részt a káoszba fulladó, lassan széteső világból. Lud szörnyűséges városának szomszédsága mellett lévő haldokló falu (Folyamút) óhatatlanul is feledésbe merülő lakóinak történetét olvasva King drámai részletek iránti fogékonysága válik egyértelművé – már ha eddig e fölött valaki csukott szemmel elsiklott volna. A sorozat nekem innentől – a Ludba érkezéstől – vált igazán az egyik örök kedvencemmé, bár ha jól emlékszek vissza, a Varázsló és üveg, és még inkább a hamisítatlan akció-western kötet, a Callai farkasok a leginkább szívemnek kedves részek. (De már ez a rész is 10/10 volt…)


Igazából csak ismétlésképpen – és a miheztartás végett – írom ide, mert nem nagyon akarom nyújtani feleslegesen a posztot és sokat ismételni sincs kedvem magam: King írói eszközei, stílusa mit sem változott a második részhez viszonyítva (az első ugyebár teljesen kilóg a következő részekhez képest). Izgalmas, olvasmányos, szórakoztató és drámai egyszerre, amiben az akcióban gazdag, kalandos részek szinte tökéletes arányban keverednek a karakterépítéshez elhagyhatatlanul fontos elbeszélő visszaemlékezésekkel. Azért csak szinte, mert a második részhez képest kevesebb a visszaemlékezés, ezeket a részeket pedig különösen szerettem. King ezen sorozata – ateistáknak a Biblia helyett – erkölcsi iránytűként is használható. Rolandot követve – hibáiból tanulva – sosem fogjuk elfelejteni atyáink arcát.

„…Susannah-nak eszébe jutott az az idő, amikor megkérdezte apját, egy csöndes, de mélységesen cinikus embert, hogy mi a véleménye, van-e Isten a mennyekben, aki beleszól az emberi történelembe. Hát, felelte az apja, azt hiszem, ennek ötven százalék az esélye, Odetta. Biztos vagyok benne, hogy Isten létezik, de nem hiszem, hogy sokat törődne velünk mostanában; véleményem szerint, mióta megöltük a fiát, fejébe vette, hogy Ádám fiaival vagy Éva lányaival nem sokat lehet kezdeni, és mossa kezeit. Okos fickó.”

Most nem vetettem össze az eredeti magyar kiadást (606 oldal – cca. 1.188.366 karakter) és az újat (694 oldal – cca. 1.122.198 karakter), de már a fenti adatból is látni, hogy nem nagyon lett kibővítve teljesen új jelenetekkel ez a könyv sem… Ettől persze még – és már – nagyon várom a Varázsló és üveg javított kiadását!

Mivel normális posztot írni mostanában nem igen volt időm - mint ahogy olvasni sem igazán -, így legyen most egy kis játék újra. Egy ideje úgysem volt már. A verseny Kristin Cashore amerikai íróhölgy Graceling-trilógiájának első két - kemény borítós és olvasatlan - részéért folyik, tehát A garaboncés a Zsarát költözhet át a szerencsés nyerteshez. Nem olvastam a fenti könyveket, de akciódús, ifjúsági fantasyként aposztrofálják őket, amikből a romantikus szál sem hiányzik. Nekem valóban nem hiányzott, jórészt ezért is nem olvastam el a könyveket, de hátha másnak nincsenek ez irányban ellenérzései... :)

















A feladat most sem a legegyszerűbb, hiszen előnyt élveznek kicsit azok, akik a '90-es években megjelent kiadványokat is ismerik. Olyan magyar kiadású könyvek borítójáról kérnék ugyanis KÉT linket (kommentben, ehhez a poszthoz), amely kép külföldön, szintén könyvborítóként, de egy másikkönyvhöz jelent meg. Műfaji megkötés nélkül!

Egy példa a blogról (de van ennél sokkal jobb is...), hogy biztosan mindenki jól értse a feladatot:
Marina és Szergej GyacsenkoAlekszandra és a Teremtés növendékei című könyvének magyar borítója eredetileg a szerzőpár Rytual című könyvének lengyel borítója volt.

















(De természetesen nem csak "plagizálást", hanem olyan megoldásokat is elfogadok, mikor egy hazai rajzoló képét egy magyar és egy külföldi kiadó is megvette, és használta fel két különböző kiadványhoz!)

Aki ahány megfejtést küld, annyiszor fog szerepelni a neve a kalapban! Egy címet csak a legelső megfejtőtől fogadok el, szóval ne küldjétek el ugyan azokat, amiket más már belinkelt! A képek linkje elég nekem, csak töltsétek fel a két jpg-et valami szimpatikus file-megosztóra! :)

A játék vasárnap este 20:00-ig tart, a győzteseket itt értesítem, szóval egyenlőre nem kell küldeni emailcímet sem!

A rendszeres olvasók valószínűleg észrevették, hogy az oldal lassabban frissül, mint ahogy eddig megszokhatták. A kezdetekben - három éve, Jó Ég! - még két naponta jött új könyves poszt, majd három, idén pedig sokszor négy nap is eltelt két írás között. Bevallom, ez a belassulás nem volt előre betervezve, de a mindennapos feladatok (család, munka) mellett egyszerűen nem tudok gyorsabban haladni. Szerencsére nem is kell, nem hajt a tatár. A múlt héten - és ezen a héten még inkább - viszont hirtelen annyi magánjellegű feladat szakadt rám (oviszünet, konyhatatarozás, stb.), hogy nem nagyon volt időm olvasni és persze így írni sem - ...de még a World of Tanksba sem sikerült belogolnom hetek óta. A nyári hőség (semmire sem vágyom, csak a kanapén elterülve nézni egy jó filmet) sem segít persze a dolgon.

Egy szó mint száz, várhatóan szeptemberig nyári üzemmódba kapcsolok. Nem megyek szünetre, olvasok, írok, posztolok folyamatosan, de csak módjával, öregurasan - ahogy egyébként érzem magam. :P A nyár egyébként is a halálom. Ígérem, szeptemberre újra összekapom magam. :)

Ettől függetlenül terveim szerint a jövő héten két új posztom is olvasható lesz az ekultura.hu-n.

Ti pedig élvezzétek ki a nyarat, és ne a számítógép előtt üljetek!

Egy ideje - minimum, mióta nincs normálisan időm olvasni és így posztolni sem... (pedig az igényem meg lenne rá...) - már érlelődik bennem, hogy kéne egy új "rovatot" indítani, ami a zenékről szól és csak annyiban érinti a könyveket, hogy ezeket a számokat/albumokat hallgatom olvasás közben a vonaton, ugyanis egyszerűen képtelen vagyok a folyton telefonáló, nekem érdektelen dolgokról diskurálgató utasokat hallgatva rendesen elmerülni egy könyvben.

Mivel az ehhez hasonló posztokban (már ha lesznek) olyan művek kerülnek bemutatásra, amik elég hangosak ahhoz, hogy sikerrel vegyék fel a harcot a zavaró háttérzajokkal, így nem nagyon fogtok köztük lassúbb, líraibb hangvételű példánnyal találkozni, igaz nem is igen hallgatok olyanokat, tisztelet a kevés kivételnek.

Mikor az ismeretlen ismerősök először meglátnak, mindig azt hiszik - szinte kivétel nélkül -, hogy biztosan én is metálos (vagy rocker) arc vagyok, amit belátom, alátámaszt a szakáll, a tetoválások és egyéb külsőségek, de az igazsághoz persze semmi köze. Az utolsó metál banda, amit jó szívvel hallgattam még kisgyerekkoromban, a Manowarvolt, mert nagyon tetszettek a borítói és a dalszövegek témája... 1991 óta viszont gyakorlatilag csak EBM-et (Electric Body Music), indusztriált, aggrotech-et - katt a linkre, az irányzatra jellemző tulajdonságok listájáért, amik egyébként az első két stílusra is nagyjából jellemzőek lesznek -, tehát elektronikus muzsikákat hallgatok. (Nem megbántva senkit vidéken, de falun ez a "death technó", jujjujjujj, mi lesz most!?!). [Megnyugtatásul közlöm: nem áldozok állatokat, nem hőbörgök az utcán unos-untalan, nem vagyok fajgyűlölő, se-a-többi. A buta sztereotípiák ellenére a "death technó" hallgatásától még normális marad az ember - ráadásul még a hajam is rövid lehet..., tehát jóval szolidabb (kispolgáribb) maradhattam, mint akár a Hair hippi-nemzedéke anno...] Mondhatom egyébként, hogy legalább annyira leragadtam ennél a stílusnál, mint a fantasy/sci-fi vonalnál, hogy könyvekről is ejtsek egy-két szót - még ha lassan már kiveszőben is van a "fajtám". A barátaim közül is csak öt-hat képes hosszabb távon (mondjuk egy éjszakán keresztül) elviselni ezt a fajta melódiát, viszonzásul én sem bírom sokáig nyugvó gyomorral a muzsikáikat, de mi már csak így szeretjük egymást. Szar zenei ízléssel! :D


A célom ezekkel a posztokkal (mondom, ha lesz még egyáltalán, ami egyáltalán nem biztos...) nem a népnevelés - egyébként nem hiszem, hogy sokatoknak fog megtetszeni ez a fajta muzsika, de persze nem lehetetlen... -, vagy az általam favorizált zenei scene számára új tagok felhajtása, egyszerűen csak gondoltam, hátha érdekel valakit. Engem szokott érdekelni, ki mit hallgat mikor utazik/alszik/stb. Az olvasás közbeni zenehallgatás meg külön is érdekel! Vajon minden zene illik minden regényhez - tematikától függetlenül? Szerintem nem - bár én is randomra állítom a telefont persze, azért nem váltok gyorsabb számra, mert éppen lövöldözni kezdtek a könyvben. Viszont ha épp a jelenethez illő zene szól, az nagyot dob az élményen, csak úgy, mint egy filmet is igen el lehet cseszni rossz zeneszerzővel, vagy az egekbe emelni egy jóval. (Ennio Morriconeés Clint Mansell for president!)

Tactical Sekt

Szóval, az első banda, amit most bemutatok, az legyen az angol-német-amerikai kötődésű Tactical Sekt, ami mire felfigyeltem rá - tavaly -, már évek óta látszólag fel is oszlott, hiszen 2006-ban jött ki az eddigi utolsó albumuk, de legalább három közel tökéletes korongot azért kipréseltek magukból, szóval most épp végtelenítve ezek pörögnek nálam. 2014-ben elvileg új album érkezik... Várólistás!

Torzított ének, amit nyugalmas percekben (pld. sétálás közben) jó móka kisilabizálni, hogy miről is szól a szám valójában, viszont ha nem figyelsz oda, akkor nem érteni és nem zavarja az olvasást! ;-); meneteléshez illő taktusok; "pörgetős-bulizós"ütemek; elsőre monotonnak tűnő mégis változatos, disszonáns, enyhén kakofón hangzás; elgondolkoztató, felforgató, politizáló, nyugtalanságot keltő dalszövegek - más témák mellett főleg arról, milyen elba...tt, erőszakos világban is élünk és hogy ne engedj az agymosásnak -, sokszor hosszabb, akár több perces "intrókkal" a számok elején. Nagggyszerű!
Akciójelenetekben gazdag regényekhez remekül illik, mint a legtöbb hasonló stílusú zene.

[Ja igen, egy utolsó figyelmeztetés a biztonság kedvéért, ami minden zenei posztra igaz lesz majd: Parental Advisory: Except Lyrics - magyarul: Én jó előre szóltam, hogy a szövegek lehet, hogy kiverik a biztosítékot majd anyunál, ha tud angolul...]

Tényleg jól sikerültek ezek az albumok - Geneticide (2003); Burn Process (2003); Syncope (2006) -, nehéz a rajtuk lévő számok közülük kiválogatni a legjobbakat, de azért párat mindenképpen idelinkelek. A teljes hangerő alapkövetelmény, de kell-e ezt mondanom egyáltalán?

És végül a kedvencem (szöveggel):

I see the end of all things

I see the death of this world

We watched the sky go crimson red

We watched our children wake up dead

Each day we dig our own graves

Each day we make ourselves enslaved

Each night we dream our same dreams

Listen to our cries listen to their screams

Cradled in the arms of a disease

Surgical insanity

Environmental catastrophe

A pointless round of damage limitation

I see the end of all things

I see the death of this world

We watched the sky go crimson red

We watched our children wake up dead

Each day we dig our own graves

Each day we make ourselves their slaves

Each night we dream our sad dream

Listen to their cries listen to our screams  

Tegnap elmentem a Stephen King Partyra az Alexandra boltba, hogy minél hamarabb nálam legyen az új King könyv, az Álom doktor. (Igazából nem ezért, csak kíváncsiságból, de ez most mellékes.)

Sosem gondoltam volna, hogy ezért fogok problémázni, de...

Az Álom doktor magyar kiadása igen tetszetős, King életművéhez abszolút méltó lett, igaz, nekem nem jön be a borítója, de ez egyéni problémám, most nem is foglalkozok vele, egyébként ez volt az eredeti kiadásé is, szóval... Tehát a magyar kiadás 576 oldal, kemény kötésben, külön védőborítóval, nagy, 23 cm magas formátumban, pont olyan, mint amilyenben már régóta ki kellett volna adni a műveit szerintem. Nagyon örülök, ugyebár! De...

Miért pont ezt? Miért most? Az Álom doktor ugyanis a Ragyogás folytatása, ami ugyan megjelent itthon már legalább nyolc kiadásban, a legutolsó IDÉN, de még véletlenül sem illik egyikhez sem ez a legújabb formátum. Ne is beszéljünk arról, hogy én például megvettem az IDEI Ragyogást is - teljesen feleslegesen, mint kiderült - csak azért, hogy az Álom doktorral egyező formátumban legyen meg a polcon. Nem kellett volna. (Az Álom doktor a King műveknek fenntartott polcaimra ráadásul oda sem fér állítva.)

Igazán nem vagyok nagyon design majom, de a kedvenc könyvsorozataimra háklis vagyok. Szerencsétlen King könyveit először össze-vissza formátumban adták ki. Megvettem. Aztán áttértek a fekete sorozatra. Azt is megvettem. Aztán jött a fehér sorozat, a kemény borítóval. Azokat is megvettem, még örültem is neki. Aztán jött az új formátum, a színes gerinccel. Azokat is megvettem, mikor láttam, hogy a régi könyveket is kiadják ilyen formában, gondoltam is, végre egységesen - szépen, katonásan - fognak kinézni a könyvek. De persze én vagyok a hülye, az egyszeri barom vásárló, akinek mindent el lehet adni úgyis! [Nézd csak, ezt is megvették, kasszasiker! Igazad volt, megérte lecserélni a méretet, tényleg el lehetett adni még százat a Cujoból...]

Én komolyan mondom, nem értem a kiadóknál a könyvek designjáért felelős stáb gondolkodását. Miért nem lehet ragaszkodni ahhoz a formátumhoz, amiben elkezdtek kiadni egy adott sorozatot. Ettől még ezer-millió fajta kinézetű könyv maradhatna a boltokban, nem kéne mindnek egyenköpenybe bújni! DE EGY SOROZAT KÖZBEN NE VARIÁLJANAK! KÖNYÖRGÖM! Ha egy formátumban kiadnak egy írótól harminc könyvet, akkor a másik húszat is adják már ki ugyanúgy. Kingnél maradva pedig, ha egyszer már szakítanak a jól bevált - bár elég wcpapír-szerű - formátummal (FEKETE) és az exkluzívnak szánt (FEHÉR) kiadást is abbahagyják, és elérkezettnek látják az időt arra, hogy újítsanak, és egy új formátumban kiadják a régi könyveket is, akkor pont eljött az idő arra, hogy kicsit gondolkozzanak előre. (Főleg egy olyan nagy, magyar szinten meghatározó - ráadásul jó! - kiadónál, mint az Európa, akik a '70-es vagy '80-as évek óta birtokolják a King kötetek jogait. Éppen nekik kellene a legjobban tudniuk, mennyire is fogynak nálunk pontosan King könyvei...) 2012-ben vagy 2013-ban, mikor kijött az első színes gerincű első King könyv (nem is tudom hirtelen melyik volt az), na, annak kellett volna olyannak lenni, amilyen végül az Álom doktor lett. 2014-ben. Egy sorozat második részeként... És a hab a tortán, hogy semmilyen "biztosíték" nincs arról, hogy a novemberben megjelenő Mr. Mercedes - vagy mi lesz a címe - nem egy még újabb fajta formátumban érkezik. Ahogy arra sem, hogy a javított Setét Torony sorozat 4 - 7. részei milyen külalakot kapnak majd. Remélem nem a FEHÉR kiadásban jönnek majd, csak hogy az is szarul nézzen ki az első részek mellett a polcomon.

Nagyon vissza kellett fognom ám magam ennél a posztnál, de mikor tegnap megláttam az új King könyvet, hirtelen arra gondoltam, hogy kell a fenének ez a könyv és mindjárt otthagyom a boltban. Civil elégedetlenségből! (Emlékszik még valaki a Malaza-sorozat hetedik részének puhafedelű változatára a hat keményfedelű rész után? Az is mi volt már! Merénylet?)

Szerintem a könyvdesignerek - van ilyen egyáltalán, vagy csak a szomszéd Jóska bácsi csinálja ezt a munkát két villanyszereléses meló között? - ellógtak néhány Design 101 órát a suliban... csak az a baj, hogy Mi szívunk ezért.
Persze a többség pont leszarja.
Nekem ez az egyik achillesem a félbemaradt könyvsorozatok mellett.
Ki van velem?
Mondjátok: "yey"!

Jeff VanderMeer(1968 - )

Mikor februárban elolvastam a Déli Végek trilógia első részét, az Expedíciót – IDE katt a róla szóló posztért és a szerzői háttér-információkért –, még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Nem gondoltam, hogy egy olyan könyvet olvasok, ami bár teljesen kerek – mondhatni lezárt, de ez persze nincs így – történet, mégis se füle se farka. Nem tudunk meg belőle semmi választ a minket gyötrő kérdésekre, teljesen olyan volt abbahagyni, mintha a regényt félbe (helyesebben harmadába) tépték volna és a lezárást – a válaszokat! –, gondosan elrejtették volna előlem. (Stílszerűen egy határ mögé, amin lehetetlen áttörnöm.) Most azonban eljött az idő, hogy néhány puzzle-darab a helyére ugorjon, hiszen itt a folytatás, a Kontroll (Authority).

Persze, mivel nem vagyok teljesen kezdő, ha sorozatokról van szó, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy a második részben már valami is kiderül az X Térség „céljával”, a körülötte lebegő titokfelhővel kapcsolatban… így nem is kellett csalatkoznom. (Ezzel eddig még nincs is baj, de ha a harmadik rész után is ezt kell majd írnom, akkor lehet, hogy újra át kell gondolom a sorozatról formált véleményemet. :) )

Az első részben négy tudós hölgy ment át azon a határsávon, ami a partvidéken harminc éve megjelent, és ami minden megfigyelésnek – és a józan észnek – ellen állt. Ez az expedíció már a XII-ik (vagy nem is?) a sorban és hasonlóan szerencsétlenül járt, mint az előtte odamerészkedők többsége. Mivel a szó szoros értelmébe vett (ép elméjű) túlélő nem igazán maradt a kalandvágyó kompániából, ezért a Kontroll szakít a történetükkel és máshol kapcsolódik az eseményekbe. Ebben a részben a Déli Végeken járunk, ami a határ mellé felhúzott kihelyezett kormányügynökség neve. Ők képzik ki az X Térségbe küldendő kísérleti malacokat tudósokat a benn „várható” veszedelmekre és ők hivatottak a tudatlanságban tartott közvélemény felé irányuló – Nincs itt kérem semmi látnivaló!– semmitmondó kommunikációért is. A Déli Végek nem a parancsnoki lánc teteje, ők a Központnak – a „kémek és kormányügynökségek” főhadiszállásának – jelentenek, ami persze egészen máshol székel. Mivel az eltelt évtizedekben a Déli Végek semmi épkézláb elmélettel nem tudott előállni, ami legalább részben megválaszolná az X Térség puszta létét, ezért a Központ – mintegy rendet vágni a hozzá nem értő inkompetensek közt – a harmadik generációs amerikai James Bond palántát, Kontrollt küldi a helyszínre, hogy kerül amibe kerül, de szerezzen végre néhány választ.

„…A repülőn, míg új munkahelyére tartott, fura gondolatai támadtak az X Térség közelében lévő tengerparti városok lakóira vonatkozóan. Az jutott eszébe, talán mutálódtak valamiképpen, láthatatlanul, a bőrük alatt. Egész városok változtak meg lényegesen, miközben külsődlegesen semmi sem érzékelhető. Az ilyenfajta gondolatokat egyszerre kell táplálni és féken tartani, már ha érti az ember a módját. Hallgatni kell rájuk bizonyos mértékig, de mégsem hagyhatjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk. Kontroll tapasztalata azt súgta, hogy fontos tudatalatti dolgokat tükröznek, valami ösztönféleség nyilatkozik meg általuk, aminek nem szabad ellene szegülni. Tény, hogy a Déli Végek olyan keveset tudott még most, három évtized múltán is az X Térségről, hogy nem lehetett jogosulatlannak ítélni a legirracionálisabb óvatosságot sem.”

Kontrollt a nagyapja (szintén kém-nagykutya) már gyermekkora óta készíti fel a majd szolgálatban töltött időkre. Élete felett anyjának (még nagyobb kém, mint nagypapi) még erősebb kontrollja van, még fiacskája karrierjét is folyton egyengeti az Ügynökségnél – mint a főnöke/jóakarója (?), ez még a családi és nemzetközi titkok közt felnövő Kontroll sem tudhatja biztosan. Mint ahogy azt sem, mit kéne igazából felfedeznie a Déli Végeknél folyó munkája során. És hogyan, ha még senkinek sem sikerült? És miért olyan ellenségesek vele új kollégái? És ki a felettese, a Hang? És ki kinek is a főnöke a Déli Végeknél? És mit akar az anyja tőle? És a nagyapja, aki elvileg már nyugalmazott kém csak évek óta? És az X Térségben ragadt világítótorony-őr? És a halott Igazgatónő? És ha nem halott? És miért esnek ki egész órák az emlékezetéből? –És miért hiányoznak egész részek– a második, a harmadik és az ötödik törés, valamint a teljes Tizenkilencedik fejezet – a könyvből…? – És egyébként is, mit is csinál ő egyáltalán? És mi van, ha az X Térség szörnyetegei ki-be járnak az átjárhatatlan határon? És mi van, ha már az irodáját is elérték? És ha őt magát is? Vagy anyut? A Központot? És ha…? Vagy…? Nem… Azt nem… …vagy mégis? Lehet? És van kiút? És a világnak…? Mi a valóság?!?

Valami ilyenre készüljetek majd a Kontroll olvasása előtt – ami egyébként majdnem kétszer olyan hosszú, mint az Expedíció volt –, valamint arra, hogy a válaszokra még szeptemberig várnunk kell. Akkor jön majd a lezárás, a Fantomfény, ami vélhetően újra a határ mögé kalauzol majd el bennünket. Várólistás könyv az is persze, hiszen az eddigi két rész elég lehúzó és sötét – utálom a hipnotizálást – volt. A lovecrafti hatásokat le sem tagadhatná VanderMeer, még ha akarná sem (persze nem akarja), de a fő okom, hogy maradok a végére is annyi, hogy érdekel, hová is akar kilyukadni a szerző ezzel a történettel. (A borító egyébként nagyon eltalált. Pszichedelikus, mint maga a regény, amit nekem egyébként sikerült nyuszi-szakadás nélkül kiolvasnom…) Azt biztosan bebizonyította, hogy lehet jó paranoid – izgalmas, feszült – könyvet írni a lelki terrorról. Nem kell „földönkívüli” helyszínen lenniük a szereplőknek ahhoz, hogy egy csöppet becsavarodjanak…

„…Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait, hogy osztozzék a férgekkel, melyek a sötétségben gyülekeznek, s életük erejével veszik körül a világot, míg más vidékek homályos csarnokaiból sosem volt, sosem létezhetett alakok vonaglanak gyötrődve a kevesek türelmetlenségéért, akik sosem látták azt, ami lehetett volna. A fekete vizekben, éjfelen sugárzó napfényben érik meg majdan az a gyümölcs, s annak sötétjében, mely színarany, hasad föl, hogy megnyilváníttassa a föld végzetes puhaságát. A mélység árnyai, akár egy óriási virág szirmai, mely a koponyán belül virágzik, s túlterjeszti az elmét az ember által elviselhető határokon…”

Persze olvasgattam blogos posztokat a könyvről, és sok szerint a szereplők laposak, talán direkt unszimpatikusak is. Nekem Kontrollal a világon semmi problémám nem volt. Tetszett a családtörténete, a mentalitása, mondjuk úgy, minden. A többi szereplő – szó szerint mindenki a Déli Végeknél dolgozók közül – persze inkább hasonlított egy jóféle testfoglalásos mozi (testfoglalás utáni) szereplőgárdájára, de itt most ezt sem láttam problémának. Egy plusz réteget kapott ettől a könyv – olyan felkavaró réteget, mint ami az „ajtó-ami-nem-is-ajtó”-n volt, amit Kontroll megérintett a végjáték előtt. Vandermeer prózájával sem volt semmi problémám, nem éreztem elnyújtottnak a regényt. Egy stíluselemét azért kifejezetten utáltam mondjuk, mégpedig, hogy az időben (bekezdés, de akár párbeszéd közben is) – minden jelzés nélkül, hirtelen – ugrál előre-hátra. E nélkül – de tényleg, legalább jelezné az időugrást valamivel! – kifejezetten meglettem volna.

„…Azzal már tisztában volt Kontroll, hogy a tudományba vetett hit sosem ér igazán messzire. A logikátlanság zikkuratjai bezzeg, amelyeket az átlagos terrorista épít magában, mikor megvásárolja a bombához szükséges műtrágyát vagy detonátort, szédítő sebességgel emelkednek és erősödnek. És amikor azok a tornyok a földre omlanak, tovább léteznek az elkövető elméjében és mindenki máséban is – csak más okokból.”

Mivel a Déli Végek-trilógia nem egy „hagyományos” trilógia, hanem egyetlen (így nézve majdhogynem monumentális) regény három részre vágva, amiből még bármi lehet – sajnos persze még el is bukhat vele a szerző –, ezért nem meglepő a könyves fórumokon az első két részre adott átlagos osztályzatok nagy aránya – én is 7-re pontoztam egyébként a Moly-on –, pedig ez a mű egyáltalán nem szokványos, annyi bizonyos. A harmadik részre adott szavazatok vélhetően már majd többet fognak mondani a könyv valódi minőségéről, mint az eddigiek – vagy nem...

Brandon Sanderson (1975 - )

Nem szokásom minden könyvajánló megírásakor túlzásokba esni, de úgy érzem, most eljött az ideje, hogy az objektív tények mellé egy jó adag rajongó (s persze némileg búsuló) ömlengést is csempésszek: idén ugyanis a sorozat tizenötödik részével, ami A fény emlékezete címre hallgat, véget ért az Idő Kereke-ciklus. A könyvek rajongói az első rész 1998-as megjelenése óta (tehát tizenhat hosszú éve) várják, hogy megtudják, hogyan alakul Rand, a parasztfiú küzdelme a Sötét Úrral – nos, most végre megtudtuk, és… hát…

„Esküszöm a kegyelemre és a lehullott zászlókra”, hogy a sorozat messze a legjobb részével zárult! Talán elfogult vagyok kicsit ezzel az epikus történettel, de tény, hogy már a bevezető olvasása közben éreztem a lelkemet elöntő pátoszt, sőt, a szemem egy-két jelenet alatt szabályosan bekönnyezett. Ha már olvastátok az előző részeket – ez körülbelül tizennégyezer oldalnyi kötődést jelent –, nem kell magyarázkodnom, miként eshetett meg ilyen csúfság egy tapasztalt fantasy-fogyasztóval. Ha pedig még nem volt szerencsétek egy részhez sem, akkor hiába is magyarázkodnék. Persze azért megteszem.

A fantasy zsánerén belül a nagyszabású epikus történetek a kedvenceim – hogy mágia van-e, vagy nincs benne, az nem is számít –, amikben sziklakemény elkötelezettségű, megingathatatlan (általában) hétköznapi hősök apró csoportja száll szembe a legyőzhetetlennek tűnő akadályokkal. A történet előrehaladtával a kalandok sokasodnak, a kilátástalanság elviselhetetlen mértékűvé duzzad, miközben a hősök csapata lassan elfogy. Amennyiben a szerző a történetet képes hihetően, tökéletesen megalkotott szereplőkkel és egy élő, lélegző, történelemmel, legendákkal és próféciákkal rendelkező világban életre kelteni, akkor engem megfogott. Ezen tovább javíthat, ha még a stílusa sem ponyva, sőt, humora egy kicsit sötét, és a feszültséget sem béna akciójelenetekkel kívánja fenntartani, hanem vagy „intellektuális” (politikai) csatározásokkal, amik csak a háttérben folynak, az olvasó számára épphogy csak érzékelhetően; vagy valami brutális háborúba kalauzol el, amit aztán filmszerűen képes is életre kelteni a lelki szemeim előtt. Eme kívánalmaimat kiszolgáló szerzők – David Gemmell, Steven Erikson, Frank Herbert, Mark Lawrence vagy éppen Robert Jordan– válnak aztán a kedvenceimmé. Az Idő Kereke sorozat első tizennégy részének végigolvasása után nem féltem, hogy csalódás lesz a lezárás, de A fény emlékezete minden várakozásomat felülmúlta.

A több helyszínen játszódó, egyszerre száznál is több szereplőt mozgató történet szálai végre összeérnek. „És eljön a pillanat, amikor minden szilánkokra hasad, mit az ember megalkotott. Ráborul az Árnyék a korok Mintájára, és az ember világa ismét magán érzi a Sötét Úr érintését. A világ nemzeteit úgy szakítják cafatokra, mint a rohadó vásznat. Semmi sem marad talpon, semmi sem kerüli el a vészt.” A világ tucatnyi országának harcosai és civil lakosai egyesült erővel vonulnak az Utolsó Csatába. A korszak négy legendás képességű hadvezére megérkezik a sötétség erőivel szemben felállított négy frontra, de az emberiség egyesített ereje még így is csak töredéke az ellenségének. A Sötét Úr megszámlálhatatlan óriási bestiából, árnybarátokból és démoni hatalmat birtokló Kitaszítottakból álló haderejéhez további mesebeli alakok – a Vad Falka, álomjárók, megrontott férfi varázstudók, hitehagyott aiel fókuszálók és még sokan mások – csatlakoznak. A helyzet eddig is kétségbeejtő volt – az acél sárrá vált, „Árnyék borult a földekre, a világ pedig elkezdett kőről kőre darabokra hullani. Az óceánok menekülni próbáltak és elnyelték a hegyeket.” –, de a Tarmon Gai’don előestéjére egyenesen kilátástalanná vált. A frontbeli hadmozdulatokat nem nélkülöző fantasyket szerető olvasók ebben a dupla kötetben mindent megtalálnak, amit csak várhatnak egy igazán epikus regénytől.

A könyv eseményei olyan szinten a maximumra vannak pörgetve, hogy az első háromszáz oldal egyetlen nap – a felvonulás napjának – történetét meséli el, és csak két-három helyszínen játszódik. A következő kilencszáz oldalon a Fény és a Sötétség erőinek többfrontos összecsapásáról olvashatunk, míg az utolsó háromszáz oldalon (egyetlen monumentális fejezetbe sűrítve) maga a vérben ázó, korlezáró, a Sátán uralmát vizionáló, brutális Utolsó Csata elevenedik meg a szemeink előtt, amiben a legegyszerűbb közemberek hősiességére, az országukat elvesztő határ menti népek halált megvető önfeláldozására – „…Haljunk meg támadás közben, úgy, hogy a kardunk a szülőföldünk felé mutat.” – éppúgy égető szükség van, mint ahogy a régi korok letűnt hőseinek visszatérésére. Ebben a részben tehát meglehetősen kevés kalandozásra jut idő, bár persze Perrin, a farkaslelkű kovácslegény az álomföldeken keresztül-kasul vezető vadászata választott testvérei (a farkasok) mészárosa után azért tartogat még szokványosabb („kardos-varázslatos” regényekben megszokott) meglepetéseket, fordulatokat is.

Az eddigi részekben tucatjával hullottak a szereplők, ami talán csak azért nem volt annyira feltűnő – mint itt –, mert a szerző(k) pótolták a hiányzókat és folyton új karaktereket szőttek bele a végtelennek tűnő történetfolyamba. „Sajnálatos módon” – nem is tudom, az idézőjel használata helyes-e itt, hiszen valóban sajnálom, hogy nem tudhatok meg már több részletet erről a világról, ami annyira hozzám nőtt az évek során – ez az utolsó rész, ami egy irtózatos vérfürdőről szól. Ebben pedig – eléggé el nem ítélhető módon – tényleg számolatlanul hullnak el a szívünknek oly kedves mesealakok. Tisztességes lezárásra már nem is nagyon futja belőlük…



Robert Jordan 2007-ben bekövetkezett halála miatt a három utolsó rész megírását – bár akkor még csak egy kötetben gondolkodtak, de egy ötezer oldalas lezáró kötet azért elég durva lett volna – Brandon Sanderson vette a kezébe, és azt kell mondanom, hogy vagy Jordan jegyzetei voltak részletekbe menően aprólékosak, vagy Sanderson végzett tökéletes munkát, de ebben a regényben hiba nincs, mint ahogy az előző két, szintén Sanderson által írt részben sem volt. Ráadásul, mivel ez a kötet minden – még élő – szereplőt felvonultat, mindenki történetét rövidre zárja, ezért bármilyen furcsa is, mégis úgy gondolom, önmagában – az előzmények ismerete nélkül is – élvezhető. Néhány utalás persze a semmibe lóg majd, de ha valaki nem akar mélyen elmerülni az Idő Kereke sorozatban, de igazi háborús fantasyt akar olvasni, nyugodtan tegyen vele egy próbát, szerintem nem bánja meg! Fantasy rajongóknak pedig természetesen kötelező olvasmány, hiszen A fény emlékezete a sorozat méltó lezárása. Az eddigi kötetek közt bizony volt egy pár, ami nem került be a kedvenc könyveim közé, de erre örökké emlékezni fogok. A legjobb fantasyk között van a helye!

Seth MacFarlane (1973 - )

Elég off-topic a blogon a nyáron megjelent új Agavés western komédia, a Hogyan rohanj a veszTEDbe, igaz, nem feltétlenül azért, mert a western műfaja nem illik a nagyrészt fantasztikus regényeket tartalmazó olvasmánylistámra, inkább azért, mert általában nem olvasok komédiákat. Ezen a könyvön is gondolkoztam vagy egy percet, hogy el akarom-e olvasni, de a könyv az azonos című westernfilm forgatókönyve alapján készült – …a moziban már meg is tekinthető… –, amit a kult-státuszú Family Guy animációs sorozat alkotója írt, ezért nem hezitáltam sokáig. (Micsoda béna, hatásvadász filmcím lett már egyébként a magyarítás során a One Million Way to Die in the West-ből – a könyvkiadónak már muszáj volt alkalmazkodnia, őket nem is kárhoztatom –, csak azért, mert MacFarlane előző filmje a Ted volt… Roppant agyafúrt poén!)

Alap igazság ugyan, hogy a könyvváltozat mindig jobb, mint a mozgókép-verzió, de mivel a filmet sajnos még nem láttam – mivel a Vadnyugaton játszódik, ezért biztos, hogy pótolom –, ezért erről még nem tudok érdemben nyilatkozni. Azt azért ne feledjük, hogy MacFarlane nem vérbeli regényíró, és ez a kisregény is „csak” a saját forgatókönyvének az átirata. Na, nem mintha ez bárhol is érezhető lenne, hiszen a szerzőnek az azért csak ujjgyakorlat volt, hogy az olvasókat a szereplők gondolatai közé elkalauzolja és néhány vicces frázissal/bemondással megspékelve – pöcsön akarlak lőni egy hererákból készült golyóval– szórakoztató (és trágár) formában tálalja elénk. Az alapanyag öröksége maximum annyiban érezhető, hogy a hosszabb leíró részek és két esemény/helyszín közti átvezető részek aránya a minimumon van tartva.

A könyv kevert műfajú tehát, de vajon melyik rész a dominánsabb? A western műfajára jellemző dolgokat – poros kisváros, sivatag, banditák, indiánok, alkohol, fegyverek, halál, satöbbi – hiánytalanul felfedezhetjük a könyvben. Vén Tönk városának miliője autentikusnak (persze vélhetően igencsak sarkítottnak, túlzottnak) tűnik. Elhisszük, hogy itt az emberre valóban egymillióféle formában vár a halál. Érthetőnek, sőt az egyedüli értelmes megoldásnak Albert Stark, a regény birkatenyésztő főszereplője számára valóban az tűnik, ha addig párolog el a balfenéken, amíg még felülről szagolja az ibolyát – tehát (átlagosan) még 35 éves kora előtt. A western-panelek tehát a helyükön vannak, ezért az ilyen könyvekre vadászók (mint én is) nyugodtan belevághatnak.


A komédia rész már egy kicsit neccesebb téma. A könyv humorával nekem mondjuk különösebb bajom nem volt – mert néztem a szerző animációs sorozatait, tehát tudtam, mit várhatok nagyjából –, de az biztos, hogy nem feltétlenül az intellektuális humort kedvelők ízlését szolgálja ki elsősorban. A trágár beszéd és az altesti humor – vegyítve a valószínűtlen szituációk szülte komikus helyzetekkel – viszont nem lógnak ki a könyvből, mondhatni beleillenek a kor és a hely miatt elvárt atmoszférába. Más kérdés, hogy szerintem azok, akik erre a fajta humorra vevők (csak), azok valószínűleg a filmet fogják választani a könyv helyett – már csak Charlize Theron vagy Amanda Seyfried miatt is. (Liam Neeson egyébként elég jó választásnak tűnik a kegyetlen gyilkos szerepére…)

Az igen vékonyka regényről mit is írhatnék többet? Egy-két óra alatt kiolvasható, a történet nyílegyenesen halad a végkifejlet felé, amit már az első pár oldal után borítékolhatnánk is akár. A poénos karakterek miatt mégis remek szórakozást nyújt – strandoláshoz például ideális, ha nem akarunk a törölköző mellé egy fél téglát magunkkal vinni–, és gondolom senki nem várta azt, hogy a Hogyan rohanj a veszTEDbe sikerrel szállna ringbe az Irodalmi Nobel-díjért vagy hogy az igazán nagy western-szerzők (például Larry McMurtry) riválisává válhatna. Nem értek egyet a negatívabb Moly-os értékelésekkel sem. Műfajában egyáltalán nem volt rossz! Örülök, hogy elolvastam – ráadásul, a film megnézése alatt így már semmi (se a történet, se a poénok) sem zavarhat meg AnnaMiss Theroncsöcseinek bámulásában. (Bocsi…) ;-)

Andrej Gyjakov (1978 - )

Dmitriy Glukhovsky METRO regényeinek világsikere után a kötetek kiadója, az Európa Kiadó, úgy döntött, elhozza nekünk az orosz író könyvei által inspirált a Metro 2033 Univerzuma gyűjtőnév alá tartozó könyvek legjobban sikerült darabjait is. Ezeket a regényeket már nem Glukhovsky írta, hanem a világ számos pontján alkotó más szerzők, ám mindegyik regény ugyan abban a multiverzumban, az atomháború miatt az emberek számára lakhatatlanná vált apokaliptikus világban játszódik, ahol különféle mutáns szörnyetegek vették át a csúcsragadozók szerepét. Az olasz Tullio AvoledoAz ég gyökerei című regénye volt az első, amit kezünkbe vehettünk ebből a ciklusból, amit szinte rögtön követett is Andrej Gyjakov– a gyakorlatilag teljesen ismeretlen, kezdő orosz szerző – A fény felé trilógiájának azonos című első része. Ezen írása után Gyjakovot a poszt-apokaliptikus könyvek rajongói rögtön az egyik legtehetségesebb új felfedezettnek kiáltottak ki.

Volt szerencsém elolvasni – a megjelenése után szinte azonnal – az első részt, ami a katasztrófát a szentpétervári metróban átvészelő túlélőkről szólt. Az akciójelenetekben és remek karakterekben dúskáló könyv meglepően pozitív kicsengésű lezárása után – miszerint a sztalkerek találnak egy viszonylag közeli kis szigetet és egy olajfúró platformot egy barátságos ember kolóniával– kicsit izgultam, hogy a szerző vajon milyen irányba fogja elvinni a sorozatot. Vajon sikerül megtartania azt a borongós, reményvesztett hangulatot, ami miatt kedvelem a hasonló tematikájú könyveket, és egyáltalán, a folytatás méltó-e az első részhez, vagy a kezdőnek számító szerző fel tud nőni ahhoz a feladathoz, amit az olvasók mostanra már elvárnak tőle.

A Vissza a sötétségbe néhány héttel az első rész vége után veszi fel az elbeszélés fonalát, és pontosan az első fejezet végéig tartott a kicsit is optimistább hangvételű regénytől való „félelmem”. A már-már elállatiasodott metrólakóknak a két könyv közötti (el nem regélt) néhány hét jutott csak egy rövid fellélegzésre a metróalagutak félhomályos, füstös, büdös, erőszakos, az állandó éhség elleni küszdelemben telő évtizedei után. Mivel a könyv tartalma szintén lelövi – micsoda kapitális, folyton visszatérő hiba ez, amit mégis folyton elkövetnek a kiadók –, ezért talán nem spoiler elmondanom, hogy a lehetőségekhez képest virágzónak mondható béke szigetét egy atomrobbanás taszítja a feledésbe. Az épp távol lévő túlélő szigetlakók bosszúért lihegve özönlik el az alagútrendszert, de a metróban maradók szintén rengeteg felszínre vágyó rokonukat vesztették el, és el sem tudják képzelni, melyik érdekcsoport a felelős a támadásért, hogyan, milyen forrásokból volt rá képes, de még azt sem fogják fel ésszel, milyen okból következhetett be ez az újabb (a megmaradt) emberiség elleni szörnyű bűntett.

Marakodó csoportokból pedig nem szenved hiányt a metró, ugyanis jóval több felé húz ez a kis közösség, mint ahány metróállomás van a város alatt. A kellő technikával talán csak a pakurások – mérnökök – rendelkeznek, de a gyalázatos emberkísérleteket folytató vegánok, a halálos átnevelő táborokat működtető kommunisták, a bombát mozgatni képes fuvarosok szintén gyanúsak, nem beszélve a „törvényen” kívüli bandákról, mint amilyenek például az Istentelenek, akikre pontosan illik a nomen est omen kifejezés. Persze, hogy az első rész főszereplőjére, a legendás sztalkerre, Dárdára esik a kéretlen nyomozó szerepe, hogy felfedje az elkövetők személyét.

Dárda és fogadott fia Gleb ezúttal nem együtt – hiszen rögtön a kezdet kezdetén elszakadnak egymástól – és nem is a felszínen keverednek életveszélyes szituációkba, hanem az alagútrendszert járják át keresztül-kasul a robbantót, egymást, majd egy titokzatos Édent keresve. A két rész közti különbségeket talán ennyivel el is lehetne (majdnem) röviden intézni, hiszen a könyvek más aspektusaikban szinte teljesen hasonlóak egymáshoz. A szerző most sem írt vastag, lírai részekkel feldúsított könyvet, inkább egy pörgős, akciórészekben gazdag adrenalin-bombát, amit könnyű és élvezetes olvasni, már persze ha az ember fiát/lányát nem zavarja az erőszak, amivel a kötet lapjain találkozni fog. A két főszereplő jelleme, motivációja gyors, biztos kézzel kerül megfestésre, az is igaz azonban, hogy a mellékalakok hátterének megismertetésére, kibontására már nem igazán jut hely a kalandok sora mellett. A könyv olvasmányosságát – a romantikus szál hiányán túl… – nagyban megkönnyítik a sűrűn előforduló párbeszédes jelenetek.

Dárda társai már az első részben jobbára elhullottak, ezért az akkor a szerző szemére vetett kifogásom – tudniillik, hogy a profi sztalker-csapat csak golyófogónak szerepelt a könyvben és rontotta a regény élvezeti értékét, hogy nem volt miért izgulni senkiért közülük, hiszen úgyis elhullanak – immár idejétmúlt lett, és Gyjakov nem követte el újra ezt a hibát a Dárdához hosszabb-rövidebb időre odacsapódó random társai kárára. Sajnos azonban más, újabb problémám merült fel ezzel a résszel kapcsolatban, igaz, teljesen szubjektív, lehetséges, hogy másokat nem izgatna különösebben. Tehát: egy mutánsoktól hemzsegő világon játszódó könyvhöz képest a száz oldalra jutó szörnyek száma meglepően alacsony, sokszor bizony erőteljesen a nullához tendál. Az összes Metro könyv közül messze ebben volt a legkevesebb elfajzott lény, ami azért volt feltűnő, és azért probléma, mert a helyükre nem igazán sikerült olyan emberi elfajzottakat becsempészni, mint az első részben mondjuk a Kivonulás papjai voltak, így a regény horror-faktora jóval alacsonyabb lett, mint A fény felében volt. Persze, azért a poszt-apokalipszises regényeket, vagy éppen a Metro Univerzumot kedvelő olvasóknak jó szívvel ajánlom ezt a részt is.

John Scalzi (1969-)

Másfél év alatt az ötödik Scalzi regényt jelenteti meg az Agave. Ennél jobb ajánló nem is kell, ha példát keresünk arra, hogyan kell egy nálunk még (mármint 2012-ben) ismeretlen írót sikeressé tenni kis hazánkban is. A műfajában szinte tökéletes könyveket sorra szállító szerző megtalálása volt persze az alapfeladat, ami kétségtelenül egyben a legnehezebb is, de aztán a türelmetlen olvasók szelíd (?) nyomására reagálni is kellett és Scalzi könyvei rohamtempóban – „szerencsétlen fordító(k)” – jöttek is ki egymás után. (Idén augusztusban pedig megjelenik a hatodik könyve is, a Bezárt elmék!)

Kezdjük is egy kis gyorstalpalóval a Vének háborúja könyvekhez.
A jövőben játszódó háborús sci-fi sorozat első három része John Perry – galaktikus hiper-szuperkatona, majd civil kormányzó – alakján keresztül mutatta be a Földről elszármazott Gyarmati Szövetség heroikus harcát a világűrt benépesítő több száz értelmes faj ellen. A harc valóban epikus, de távolról sem biztos, hogy helyes, hiszen a GySz nem csak védekező harcokat vív, hanem sokszor ő az agresszor. Katonai erejét a tudatlanságban és visszatartott fejlettségi szinten tartott Föld haldokló öregjei – akiket új, fiatal, génmódosított és zöld színű testbe ültetnek át – által biztosítja. John Perry véget vet a századok óta húzódó állóháborúnak és új útra kényszeríti a Szövetséget, ami könnyen az emberiség kiirtásához vezethet. Mondanom sem kell talán, hogy mind a három regény egy csapásra alapmű lett a téma szerelmesei számára.

A negyedik rész nem sokkal viszi előre az eseményeket, hiszen a Zoë történetea harmadik részt meséli el újra, csak J. P. fogadott lányának szemén keresztül. Bár ez a rész is a jól megszokott Scalzi-minőséget nyújtja, ám a fiatal szereplő gondolatisága miatt eléggé „Y/A szagú”, ami a háborús sci-fik elvakult szerelmeseit egy kicsit megzavarhatta, ezért a könyv átlag értékelései egy kicsit elmaradnak az eredeti trilógiáétól. John Perry alakjától mindenesetre – egy időre? – búcsút inthetünk benne. A következő rész, A lázadás hangjai ugyanis új szereplőkkel, teljesen új történettel színesíti a Vének háborúja univerzumát. (Ettől függetlenül sorszámozása szerint ez a sorozat ötödik része.)

Scalzi igazán kísérletezős kedvű szerző, hiszen emlékezhetünk még, hogy az első részt a blogján publikálta fejezetenként. A később világsikert aratott trilógia után nem félt újítani a tematikán és „Y/A” könyvet írt. Az ötödik részben aztán újra váltott, és a hagyományos elbeszélő mód helyett a viszonylag vaskos kötetben tizenöt – látszólag alig összefüggő – novellára fűzte fel azt az egy nagy történetet, amit el szeretett volna mesélni az olvasóinak. Persze, most is sikerrel vette a saját maga állította akadályt. Így, hogy a rövid írások között csak laza kapcsolat van – és egy főrejtély-szál –, lehetőséget kapott arra, hogy a lehető legtöbb idegen fajt, bolygót és szereplőt mutasson meg anélkül, hogy olyan érzésünk lenne, hogy egy gyorsan pörgő (de agyatlan) filmet néznénk, amiből a minél nagyobb mozgalmasság kedvéért kivágták az utazós/elmélkedős/karakterépítős jeleneteket. Itt is ez van ugyan, de a novellás szerkezet miatt erre fel sem figyelünk illetve el sem várjuk a hosszabb leíró részeket. (És igazából a nagy számú párbeszédes részek mellett nincs is rájuk szükség…)

De miről is szól ez a kötet? (Az előző részeket még nem olvasóknak: spoilerveszély!) Harry Wilson hadnagy – az utolsó három még életben lévő Vén Trotty egyike – a Clarke nevű Gyarmati Szövetség diplomata-űrhajóján száguldozik galaxis szerte, hogy a Föld–GySz együttműködés megszakadása után a B-listás politikus társai mellett dolgozva mentse a menthetőt, vagyis valószínűtlen szövetségek kötése útján megakadályozza, hogy az idegen fajok pillanatok alatt kitöröljék az univerzumból az emberi fajt. Örökre. A novellák történeteit olvasva lassan felvázolódik egy Föld–GySz–Konklávé–„szakadár”Konklávé-frakció négyes-fogat közötti hatalmi sakkjátszma, ahol persze mindegyik rivális fél a saját céljait szeretné elérni. A földiek az űrbe akarnak kijutni, a GySz újra katonákat akar toborozni a Földről – és újra kolonizálni –, a Konklávé (400 idegen faj mindent elsöprő szövetsége) az egész galaxisra szeretné kiterjeszteni a törvényeit – akár erőszakkal is –, a szakadárok pedig az egész emberiséget – földestül, GySz-estül együtt – szeretnék megsemmisíteni. Hogy még véletlenül se tűnjön ez az amúgy is kényes hatalmi helyzet egyszerűnek, arról egy titkos csoport (egy ötödik?... vagy csak az egyik oldal elleplezett akciója van a háttérben?) gondoskodik, akik mindent elkövetnek, hogy a marakodó felek egymás torkának ugorjanak.

A novellák egytől egyik olvasmányosak, szellemesek, fordulatosak és érdekesek. Némelyikben akciójeleneteket is találni, de a politikai kalandozások azért jóval gyakoribbak bennük. Gyengébb írást nem is igen lelhetünk fel közöttük. Kedvencet is nehezen tudnék megnevezni, de jellemzően inkább azok közül válogatnék, amelyek végül űrcsatába torkollnak. :-) A tárgyalások ugyanis még véletlenül sem mentek sosem a tervezettek szerint. A könyv a magas szórakoztatási faktora ellenére sem lesz sok olvasó kedvence – egy ideig még legalább is. Két hibájának felidézésén ugyanis gondolkodnom sem kellett, annyira kirívóak. Az egyik, a fontosabb, hogy a közelmúlt két, szintén Agavés regényéhez – vagyis Jeff VanderMeer Déli Végek sorozatához – hasonlóan a rejtélyes fél motivációjáról – ne adj isten, kilétéről – SEMMI nem derül ki, csak annyi, hogy az egész világegyetem befolyásos kormányzatait képes az orránál fogva vezetni és MINDIG „megtréfálni”. (Fogalmam sincs tehát, mi folyt a háttérben az egész könyv során, ráadásul a kötet – a bevezetőben még dicsért, most pedig „szapult” – frissessége miatt ezt még az angol olvasók is csak 2015-ben fogják majd megtudni a folytatásból, ahogy várhatóan persze mi is. Ez szííívás!) Bár a könyvben el sem hangzik a „konszu” szó – ők az „istenek” itt –, én valahogy őket orrontom a háttérben. De ha más mozgatja a szálakat, azon sem fogok meglepődni.

"...Vagyis igazából nem szegjük meg a fizika törvényeit? – kérdezte Roberts. – Mert én akárhányszor egy galaxist átugró hajóra gondolok, szinte magam előtt látom, ahogy Albert Einstein rendőregyenruhában megbírságolja."

A másik „problémám”, hogy az emberek politikáját egyszerűen nem értem. Naiv és tudatlan vagyok persze a globális politikai játszótéren manapság is, de amit csinálnak, amiért harcolnak, az színtiszta baromságnak tűnik nekem. A GySz a Föld ELLEN fenekedik a legjobban, ahol tudják, ott lassítják a fejlődésüket, mintha riválisok lennének, nem ugyan abba a fajba tartoznának. Nem akarnak beállni a Konklávéba se, pedig az SEMMI negatív dologgal nem járna, ellenben aki tag, az simán hódíthat meg új világokat, ami a GySz legnagyobb álma. (Arról nem is beszélve, hogy adott esetben milyen pusztítást tudnának a gyűlölt-félt Konklávéban véghezvinni belülről…) A földiek meg miután megtudták John Perrytől, hogy mennyire át lettek vágva évszázadokon keresztül – a saját GySz-ük által –, és a Konklávéba tömörült idegen fajok emberségesebbek, felvilágosultabbak, mint Mi, ráadásul ebbe a csoportba tárt karokkal várnak – minden megkötés nélkül –, miért nem alakították meg a Világkormányt – a Világkormány eszméjének bemutatására szentelt novella engem nem igazán győzött meg (mármint a sztori jó volt, csak a paranoid kirohanás arról, hogy a Vk miért nem lenne jó nekik, az sántított egy kicsit) – és miért nem csatlakoztak a Konklávéhoz már másnap?


Azért persze kötelező olvasmány azoknak, akik olvastak már Scalzit, és azoknak is, akik még nem. (Miért nem? Pótolják gyorsan az első részt legalább!) Én pedig nagyon szeretném már kézbe fogni a Bezárt elméket, ami a szerző első, nem a Vének háborújához kapcsolódó regénye lesz magyarul és persze a hatodik rész miatt már 2015-öt is van miért várnom. (Sőt, karácsonyra szerintem még a HUGO- és Locus-díjas Redshirts is igazán beleférhetne…)

Stephen King (1947 - )

Bár Stephen King neve valószínűleg végleg egybeforrt a horror műfajával, a kicsit is tájékozottabb olvasói tömegek régóta tudják már, hogy a szerző munkásságából nem hiányoznak a mélabúsabb, érzelmes írások sem, amelyek inkább a szépirodalom, mint a rémirodalom gyűjtőfogalma alá tartoznak. Ezek a művek – Állj mellém!, Atlantisz gyermekei, Halálsoron, A remény rabjai– ráadásul egytől egyig az életmű legjobban sikerült darabjai közé tartoznak. A közelmúltban megjelent Joyland is ezt a kört erősíti tovább.

"...Ő mindig visszakozott, én pedig nem erőltettem. Istenkém, gáláns fiú voltam. Azóta sokat töprengtem, mi változott volna (akár jó, akár rossz irányba), ha nem vagyok az. Azt azonban ma már tudom, hogy a gáláns fiúk ritkán szereznek puncit. Írják fel ezt egy cédulára, és tűzzék ki a konyhájukban."

Egy valahol nemrég megjelent írás, amit olvastam a Stephen King elfelejtette hogyan kell horrort írni? kezdetű hatásvadász és merőben félrevezető költői kérdéssel kezdődött. Bár a felvetés láttán már előre húztam a szám, de be kellett látnom, hogy valami kis igazság mégis rejtőzik ebben a kérdésben. 2014 „Stephen King éve” az Európa Kiadónál, hiszen idén már négy kötet jelent meg (néhány csak új kiadás) a mestertől és még legalább négy várható az év második felében is. A legújabb kiadású könyvei közül – Blaze, A coloradói kölyök, A búra alatt, 11/22/63, Átfúj a szél a kulcslyukon– viszont hány viszi tovább az „ősi”, a Ragyogás és a Carrie által elkezdett vonalat? Még a – gyöngébbnek tartott – Mobil és a Lisey története sem igazán illeszkedik a rém-tornasorba. Az utolsó igazán „horrorisztikus” könyve talán a 2008-as Duma Key volt. (Az utoljára megjelent Álom doktor, ami a Ragyogás folytatása viszont lehet, hogy rácáfol majd erre a „vádra”, ám ez a mű jelenleg olvasás alatt áll, ezért arról nem nyilatkoznék inkább. Update: éppen tegnap olvastam ki, és minő meglepetés: JÓ VOLT!)

"...Nem tudom, akad-e, aki tökéletesen képes kigyógyulni az első szerelméből, de úgy, hogy nem is fáj többé. A lelkem mélyén egy kicsit még mindig tudni szeretném, mit rontottam el annak idején. Mi volt, ami hiányzott belőlem? Ma, immár deres fővel, túl a hatvanon, túl egy prosztatarákon még mindig tudni szeretném, miért nem voltam elég jó Wendy Keegannek."

A Joyland tehát az idilli 1973-as év vidéki Amerikájába repíti el az olvasóit, egy maine-i kisvárosba, aminek szélén egy virágkorán már régen túljutott kis magán vidámpark – ahol boldogságot árulnak – várja az odalátogatókat. Szerelmi csalódása után ide jelentkezik nyári munkára a fiatal Devin, akit azonnal elvarázsol a „vurstli” forgataga. Új barátokra lel a vidámpark állandó és beugró dolgozói között, akik szívből megszeretik a csendes és megbízható legényt. A mindenkin segíteni vágyó Devin hamarosan megtudja, hogy a park „sötét attrakcióit” – az elvarázsolt kastélyt és a tükrök termét – egy ott meggyilkolt fiatal nő szelleme kísérti, akit csak az éjszakai műszakot teljesítő karbantartók látnak hébe-hóba. A rejtélyes gyilkossági eset befészkeli magát a fogékony fiatal agyába, és új barátai segítségével megkísérli megoldani az ügyet, ami már a rendőrségen is kifogott.

"...a fellépők vagy B kategóriás countryzenészek, vagy olyasfajta rockerek voltak, akik az ötvenes-hatvanas években lehettek a csúcson. Emlékszem, egyszer Johnny Otisés Big Joe Turner adott benne közös koncertet. Muszáj volt megkérdeznem Brenda Raffertyt, a főkönyvelőt, aki mellékesen a Hollywoodi Lányok afféle pótmamája is volt, hogy ezek kicsodák. Bren úgy nézett rám, mint egy idiótára, én meg rá, mint egy vén szatyorra; azt hiszem, mindkettőnknek igaza volt."

Ebből a történetből akár még egy remek kísértethistória – de legalább egy hamisítatlan, izgalmas krimi – is kikerekedhetett volna, de mivel King ugyebár „elfelejtett horrort írni”, ezért nem így történt. A vékonyka könyv King írói profizmusa, és az általam (is) annyira kedvelt stílusa miatt szinte azonnal elfogy, olvastatja magát, ahogy ezt mondani szokás, de izgalmas, „kinges” fordulatokat csak elvétve találhatunk benne. Ettől még egy pillanatra sem fogunk unatkozni, hiszen a kisvárosi – és a vidámparki – miliő megteremtése most is remekül sikerült, a szereplők mindegyike hibátlanul megfestett és a gyilkos kilétére utaló jelekre is folyamatosan lehet figyelni – már eleve arra is, hogy találkoztunk-e már vele egyáltalán, vagy sem.


Általában rosszallóan szoktam megjegyezni, ha egy könyvben túl erős a romantikus szál – ez Kingtől egyébként egyáltalán nem áll távol –, ami most itt is „adná magát”. Devin ugyanis szinte a regény összes nőalakjába belebolondul. A keserédesen romantikus tinédzserkori fellángolásokat a szerző annyi beleéléssel, olyan hihetően – én legalábbis szintén hasonlóképpen emlékszek vissza ezekre az érzésekre – és olyan mély empátiával képes tolmácsolni, hogy a hőbörgésem ezentúl elmarad. Mintha a Kingben élő tini keresett volna egy utat, hogy megmutathassa magát a világnak. A csak a bennfentesek által használt vurstlis „tolvajnyelv”, a hadova pedig azt az érzést erősíti az olvasóban, hogy ő is testközelből lehet részese az eseményeknek. Hangulatteremtésből King ismét kiválóra vizsgázik tehát, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a mű hangulata most sem a (talán egy kicsit) várt sötét és félelmetes érzést árasztja, hanem sokkal inkább egy hazánkban a ’60-as években indított kultikus gyerekkönyv sorozat – a Delfin könyvek – egy remekül sikerült kötetére hajaz. Konkrétan Csukás IstvánVakáció a halott utcában című regényéhez tudnám hasonlítani, hiszen mindkettőben gyermekek nyomoznak nyáron egy valódi gyilkossági ügyben. King története egy leheletnyivel több azért, hiszen a Joylandben van egy halovány „bazári/vásári” misztikus szál is… mert King mégis csak King. A könyveit pedig vérfagyasztó borzalmak, pók-szörnyek és mindenféle túlvilági rémségek nélkül is ugyanúgy szeretjük – sokszor talán még jobban is!

"...Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefelé tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt."

Megint eltelt pár gyors hónap az utolsó filmes írás óta, szóval itt az ideje az újnak a megszokott gyorsabb, "távirati" stílusban. Vegyes felvágott lesz megint (messze nem csak sci-fik), borzalmasakkal és egész jókkal is köztük vegyesen. Ebben a sorozatok, a következő posztban meg a filmek lesznek.



Norvég húsz perces szitkom egy kiégett, házasságellenes házassági tanácsadó pszichiáterrel a főszerepben, akinek szintén komoly orvosi segítségre LENNE szüksége. A normális emberi kapcsolatra képtelen, zárkózott Dag története igazi geg-parádé. Komolyan, régen szórakoztam ennyit bármilyen filmen. Tökéletes színészi alakítás (és casting), sírva röhögős (dark) poénbombák az emberi lélek titkairól, sötét vágyairól, és persze az együttélés nehézségeiről. Sajnos csak az első évadhoz van felirat még, norvégból pedig nem vagyok perfekt, hogy csak úgy nekiálljak a folytatásnak. Pedig szeretnék nagyon! [9/10.]



Órás részekkel operáló amerikai sorozat Kevin Spaceyvel a főszerepben a Fehér Házban folyó hatalmi játékokról. (Egy alternatív F.H., tehát nem Obamáékról szól.) Tönkretéve, átgázolva bárkin a minél nagyobb hatalomért folyó versengésben. Enélkül a sorozat nélkül - amit minden barátom ajánlott egyébként, teljesen joggal - is utálom már eléggé a politikusokat, ez csak rátesz egy lapáttal. Gusztustalan egy népség, még a legjobb napjaikon is. Nem azért, mert annyira durva lett volna ez a show - nem volt az egyébként, és nekem igazság szerint a Boss is jobban tetszett -, hogy pont ettől sokalltam volna be, de az biztos, hogy elegem van ezekből. Egy jó ideig nem nézek semmit, amiben politikusok a főszereplők. Egyszerűen látni sem akarok egyet se az igazság bukott bajnokai közül. A maffia is szimpatikusabb ezeknél. A sorozat ettől persze nagyon jó, bár az, hogy a főszereplő közvetlenül a nézőhöz beszél néha, nekem nagyon nem jött be. [8/10]


Angol thriller-minisorozat egy zsaruról, aki kénytelen kollégái elől menekülve bebizonyítani, hogy ártatlan. Őszintén, már alig emlékszek rá, tehát nem volt valami maradandó. Az még dereng, hogy közben sem voltam elájulva és a lezárás is kicsit elcsépelt volt. Az akcentus miatt egy borús nyári estét azért el lehetett tölteni vele. [5/10]


Az emberi tényező a tavalyi év nagy sci-fis dobása volt, nálunk is adta valamelyik adó. (Nem tudom melyik, és nem is érdekel. Se szinkronosan nem nézek filmet, se a reklámokkal két órásra nyújtott 40 perces sorozatokra nem vagyok hajlandó időt szánni.) Mindegy, két rendőr - egy ember és egy android - nyomozgat benne kisebb-nagyobb ügyekben, a háttérben egy főszállal. Az első 8 perc után tudtam, hogy ez nem az én sorozatom lesz, az első részt is alig bírtam végigszenvedni. Asszonynak tetszett, ő végignézte, én meg fél szemmel figyeltem egy-két részt, ha arra jártam pont. Azt hiszem, az egy rejtély/rész alapú sorozatokból is elegem lett. A "grafikája" jó volt, más értékelhető nem volt benne, pedig Minka Kelly miatt nagyon akartam nézni, de egyszerűen nem ment. Egy álmosító [4/10]


Egy ausztrál komikus átruccan LA-be gyermekkori pajtásához és annak halálos beteg öccséhez. Pia-drog-szex. Pár jó poén és pár igen gyenge rész után cancelt kapott tőlem a 2. évad közepén. Nem mintha annyira rossz lett volna, de semmi kimagasló se volt benne. Inkább komédia, mint dráma, de ahhoz meg kevés volt. Jim Jefferies azért jól megmondja néhány dologról a tutit. [6/10]
 

Évekkel azelőtti drogcsempészés miatt végre lekapcsolják a közben tisztes útra tért háziasszonyt és letöltendő szabadságvesztésre ítélik. Ebben a börtönben ül a csökkentett büntetésért őt feladó leszbikus ex-főnökasszonya/szerelme is. A Weeds írójának új sorozata nem igazán hozza a várt szintet, pedig a karakterek elég érdekesek lennének, a színészek is jók, és van benne néhány vicces szituáció is, de a zárt helyszín miatt nagon behatárolt a show, amin a flashbackes részek sem ssegítenek. Inkább olyan nézem-mert-elég-jó-de-igazából-semmi-extra típusú. Már megy a folytatása is. [6/10]


Kosztümös középkori dráma kedvenc hódító népemmel a középpontban (kedvenc, hiszen sosem jártak errefelé...). A History Channel első saját készítésű sorozata a romantikus-történelmi-kaland-akció filmek közé tartozik. Egy év alatt hatalmas rajongótábort szerzett, ami a minőségére - de legalább is a főhős bugyilecsúsztató szemére - garancia, de nekem nem lett a kedvencem. A második évad viszont kicsit már jobban tetszett, mint az első. A történet nem annyira lapos, váratlan fordulatokat is tartalmaz. Látszik, hogy a forgatókönyv írói összekapták magukat. A főszereplő viking vezér viszont... mint karizmatikus vezető??? A többi viking helyében szóba sem állnék ilyen sunyi alakkal. Ránézek, és rögtön arra gondolok, hogy ez most biztosan át akar baszni. Tutira. Ha ilyenre akarták a figurát, akkor Oscar-szintű az alakítás. Egyébként ezzel az egy arckifejezéssel végig tolni az egész sorozatot... merész. Igaz, a Justifiedban nálam is működik, ebben annyira nem. A film hangulata viszont tetszett. A családi/törzsi viszálykodások, amikor egy falu 23 férfija állít pajzsfalat a másik település 19-e ellen. Ebben azért volt egyfajta tökösség. [7/10]



Az Álmosvölgy legendája című film átdolgozva, kiegészítve és a XXI. századba helyezve - Supernatural illetve (sajnos) Vampire Diaries stílusban. Ezt még a Fantazmo-s ajánlás miatt kezdtük el nézni, aztán ott ragadtam, asszony kiszállt az első rész közepén. Pedig nem volt rossz egyáltalán, bár ez is az egy rész/rejtély nyomvonalat követi sokáig, aminek nem örültem annyira. Volt benne pár rész, ami kifejezetten tetszett - és jó pár, ami semennyire -, és bejött az apokalipszis második lovasának eljövetele is, szóval esélyes, hogy a második évadra is maradok. A főszereplő "jövőutazó" színész vicces volt, a többiek nem. A fekete detektívhölgy jól nézett ki, a romantikus szál mégis vissza volt fogva, köszönhetően az utazó "múltban ragadt" feleségének, tehát nem annyira nyálas, mint a Vampire Diaries. Horror-faktor: 0 Funfactor: valamivel nagyobb. [6/10], de alapvetően tetszett.


A Chosen első évadát tavaly láttam, most véletlenül (megdöbbenve) vettem észre, hogy már két új évad is készült a websorozatként indult 20 perc/részes minihez. A sorozat felütését jó pár filmben és könyvben feldolgozták már, én mégsem tudtam még megunni. Képzeld el, hogy kapsz egy dobozt, amiben egy fénykép és egy pisztoly van. A cél: 72 órán belül végezni a fotón lévő ismeretlennel. A csavar: valaki a te fotódat kapta meg. Pörgős, feszült akció-dráma, aminek a harmadik évada kicsit több akciórészt tartalmaz már, mint ami szükséges lenne, de a második évad szinte tökéletes volt. Sok igazi mozis thrillernél is jobb volt. Várom a folytatást, de nagyon! [9/10]


Angol kisvárosi krimisorozat, amiben egy gyerek halála körül bonyolódik minden. Twin Peaks-light, olyan értelemben, hogy az elsőre idilli kisvárosban sokkal több titok lappang, mint azt bárki (kivéve a hirtelen odarendelt skót detektívfelügyelőt) képzelné. Egy gyerek meggyilkolása elég durva felütés, ami elvitte a nyolc részes évad első két részét a hátán, aztán viszont nagyon leült a történet, amit csak az utolsó részre sikerült újra felpörgetni valamennyire. Kizárásos alapon addigra már sejtettem, ki a gyilkos, szóval meglepetést nem tartogatott a vége sem. Az angol profizmus (és az akcentus) menti meg a sorozatot a középszertől - épphogy. Reálisan értékelve '85-ben elment volna simán heti rendszerességgel, mikor már elfogyott az összes Derrick-epizód. [7/10]


Az idei év újonc animációs sorozata rengeteg őrült ötlettel, poénnal. Rick, a meg nem értett tudós unokájával Mortyval meglepő kalandokba keveredik. A Community készítőjének új projekjét a figyelmetlenségem miatt kihagytam volna, ha nem hívják rá fel külön a figyelmemet. Az új Futurama, az új South Park, az új Family Guy - az új..., a leg..., a legesleg....! Mivel mindhárom rajzfilmsorozatot szerettem, ennek is kellett adnom egy esélyt, persze. Ennyi baromságot kitalálni nem lehetett egyszerű azt meg kell hagyni. Ebben tényleg van minden, amit csak kábítószeres delíriumban képes magából felokádni egy agy. Rick is fasza figura és a családtagokban is van potenciál. De annyira nem volt vicces, mint ahogy beharangozták. Unni nem untam egy percét sem, de még nem lett kedvenc. Kíváncsi vagyok, hova (merre) fejlődik majd tovább. Egyenlőre [8/10]

A tv néző kanapéról (a sorozatos poszt után) most ideje átnyergelni a mozitermek ajánlatára. A kevés igazán jó mellett sikerült pár mocskosul rossz filmbe beleválasztanom most is...


Dán nyomozós thriller igazi északi hangulattal. A detektívek egy eltűnt nő után nyomoznak. Nekem is tetszett, de igazán az asszonynak ütött be, aki "oda volt meg vissza" volt tőle. Egy forró, csendes nyári estére sikeresen csempésztünk vele a lakásba egy kis depresszív, skandináv hűvöst. Maradandó élmény volt. (8/10)

Tom Clancy neve miatt néztem meg, őt ugyanis kedvelem, hiszen írt néhány remek könyvet és a PC-s játékaival is sok órát eltöltöttem. Ez volt az utolsó forgatókönyve a halála előtt. Látványos akció-thrillert üdvözölhetünk a személyében, egész jó felütéssel, ami a középszerűségbe fullad. Már most, néhány hónappal a megnézése után is rá kellett keresnem, hogy mi is volt ez pontosan. (5/10)


Háborús film - igaz történet! - Mark Wahlberggel a főszerepben. (Van könyv változat is!) Egy amerikai elit osztag egy tálib vezető kiiktatására vonul a hegyekbe, ahol aztán minden rosszra fordul. Sokak szerint nem volt elég jó a film, mert nem vegytiszta akció, hanem a katonák érzelmeire, gondolataira is sok időt "pazarolnak" benne. Nekem semmi ilyen problémám nem volt, esetleg a végével csak, amit viszont nem lehetett nagyon megváltoztatni, ha már ragaszkodni akartak az eseményekhez. Egyébként pedig brutálisan jók voltak benne az akció jelenetek, a tűzharcok. Hihetetlen, mennyit ki nem bírnak ezek az emberek, amíg végül legyűrik őket a vérveszteség. (Adrián, gondolom már láttad. Vélemény? Mennyire volt pontos a rekonstrukció?) (8/10)

Mark Helprin fantasy könyv-klasszikusának mozgóképváltozata Colin Farrellel, Russel Crowe-al és a Downton Abbey egyik ex hölgyszereplőjével a főbb szerepekben. A regényt még nem olvastam, de gyerekkoromban megpróbáltam. Nagyjából a huszadik oldalon abbahagytam, mert nem voltak benne elfek és törpék, és valami baró fantasy-birodalom helyett a XX. századi New Yorkban játszódott, ergo: instant kasza. Ma már végig olvasnám, mert még a belőle készült film is egész jó volt. A történet angyalos-démonos romantikus nyáladzás volt ugyan sok helyen, ráadásul elég lassúcska is, de volt benne pár olyan jelenet, ami igazán HANGULATOS lett. Az esetleges rémálmokat elkerülendő, a kislányaim még vagy tíz évig nem nézhetik meg az biztos. A színészi alakítások is jók voltak benne, főleg Crowe, akinek hálás dolga volt a gonosz démon szerepével. (7/10)

Angol "kémes" thriller, ami semmi nyomot nem hagyott bennem. Biztosan nem volt ANNYIRA rossz, mert akkor meg azért emlékeznék rá. Ez a film a tökéletes közepes. Sótlan, korrekt iparos munka, amiben semmi kiemelkedő nincs. Kár az időt rááldozni. Sokkal inkább néztem volna meg egy igazán rossz filmet, mint ezt! (5/10)

Johnny Knoxwille (Jackass) öregapónak maszkírozva magát "kis unokája" oldalán keresztül trollkodja magát az USA-n. Rejtett kamerás - igazán köcsög és kellemetlen - beugratásokkal szívatja a jó népet. Néhány tréfán sírva röhögtem - bevallom, főleg a leggusztustalanabbakon, amikből igen sok volt. Kiművelt sznoboknak biztosan felháborítóan minősíthetetlen a film, szerintem viszont elég (undorító, de) szórakoztató volt. (8/10)

Nulla költségvetésből készült, mégis egész jó jeleneteket tartalmazó génmanipulált óriáspókos sci-fi vígjáték. Nem lesz blockbuster és senki kedvenc filmje soha, de nekem tetszett végig. A mexikói biztonsági őr olyan volt, mintha csak a Waczak szálló inasa költözött volna Amerikába. Izgalmasnak nem mondanám, de egy délutáni matinéra pont alkalmas. Nem ettől győzöm le a pókiszonyomat az biztos. (7/10)

Tavaly az egyik legklasszabb akciófilm az indonéz Raid volt, amiben egy osztag rohamrendőr egy drogkartell tulajdonában lévő emeletes házat ostromolt meg. (Ismerős a sztori az új Judge Dreddből is, igaz?) Nagyon kemény volt, ajánlom. A folytatásban nem ezt a bevált sémát erőltették tovább (sajnos). A puskák helyét a közelharc váltotta fel, az emeletes lakóházat a főváros utcái. Majdnem három órás a film, ezért az első rész folyamatos pörgése után kicsit vontatottnak hatott a film eleje, de aztán persze beindul a dara, és nem lesz vitázás azon, hogy 2014 eddigi legjobb akciófilmjét is Indonézia szállítja-e. Igen. (8/10)

Victor HugoNyomorultakának nagy sikerű musical feldolgozása. Nem vagyok oda ezért a műfajért - micsoda meglepetés, ugye? -, ezért is szinte csoda, mennyi "zenés-táncos film" tetszett meg az évek során mégis. Régi klasszikusoktól kezdve (Ének az esőben, Kopogd le a fán, A muzsika hangja) a modern időkig bezáróan (Moulin Rogue, Repo!). Ez nem tetszett. De nagyon nem! Tíz perc után abba is hagytam, ami már csak azért is szokatlan, mert a., sosem szoktam ilyet tenni és b., az első három perc - amikor énekelve vontatják a dokkba a hajót - kifejezetten tetszett, de nagyon. Aztán viszont ez az erőltetett mindent-dalban-mondok-el stílus nagyon erőltetettnek tűnt. (0/10)

Animációs film, amit a gyerkőcökkel együtt néztem meg. Aranyos kis mainstream "fantasy" volt, szépen megrajzolt, mérsékelten vicces, faék egyszerű sztorival. A gyerekeknek (4,5 és 5,5 évesek) nagyon tetszett, de mégsem ezt akarták újra meg újra megnézni, hanem a Merida, a bátort és a Halott menyasszonyt... (6/10)

Jason Statham következő filmje, amiben újra keményfiút - most épp egy ex-beépített nyomozót - alakít. A forgatókönyv pedig Sylvester Stallone munkája. OMG! Igazából Sly nem végzett rossz munkát, igaz Chuck Logan azonos című regénye eléggé megkönnyíthette a dolgát. Az akciófilmekért és Stathamért rajongóknak tetszeni fog, de igazi tizenkettő egy tucat alkotás. Egyet láttál, mindet láttad. (6/10)


Évek óta tart már a reboot- és remake-láz a filmszakmában. A '70-es évek eme klasszikus bosszú-moziját is elérte, sőt már a második részét is elkészítették. Már az eredeti is azért lett szinte legendás, mert durva volt a történet is és a látvány is, ezt próbálták meg űberelni a mostani alkotók. Aki nem tudja, miről szól ez a "sorozat", annak röviden arról, hogy emberek elkapnak egy hölgyet, kínozzák minden elképzelhető módon, majd megölik, amit a hölgy mégis túlél valahogy, majd kegyetlen bosszút áll. Akinél már a történet is kiveri a biztosítékot, az kerülje messzire a filmet. Jobban jár. Aki viszont szereti a bosszútörténeteket, és érdekli, hogy nyomja le egy 30 kilós lány az ellenfeleit, az meg már megnézte jó eséllyel ezt a részt is. Na, a lényeg, hogy nem az első rész szolgai másolása a folytatás, hanem van saját története (elég meglepő ráadásul). A film első fele elég durva - asszonnyal ne nézzétek meg -, a bosszúállásos rész is rendben lévő, de az első résztől - 2010 - (és az eredetitől - 1978) elmarad minden téren. A főszereplő nő, Jemma Dallender viszont iszonyúan szép benne! Színészként mondjuk csak három arcot kell bemutatnia (szenvedő, elszánt és gyűlölködő), amiből kettőt sikerül is neki általában. Műfajában (ami inkább horror, mint thriller) szerintem elég "jó" volt. (7/10)

Ez az a horror, amit minden - de tényleg minden - tudás nélkül néztem meg. Láttam a plakátját (kopasz fej hátulról, meg fekete "erek" hálója) és láttam, hogy 5 pont fölött van az imdb-n. Gondoltam, ez nem is rossz horrorfilmek esetében - biztosan valami orvosi horror lesz, vagy "megőrülős" -, szóval ezt megnézem. Menet közben annyi derült ki azonnal, hogy kézi kamerás darab (amit annyira nem szeretek feltétlen, de ebben működött a dolog), és nem orvosi horror, hanem valami egészen más (Tipp: olyan téma, amit egyébként utálok...), ami viszont annyira hirtelen jött, hogy izgatottan voltam képes végignézni az egész filmet és még a vége után is képes voltam magamban inkább a tetszik kategóriába, mintsem a baromságok közé sorolni.Semmiképpen ne olvassatok utána, miről szól, és persze trailerét se nézzétek meg!  (7/10)

A norvég horror-vígjáték folytatásában a náci-zombik visszatértek és dühösebbek, mint valaha! Már az első rész is teljesen levett a lábamról - igaz arra nem emlékeztem, hogy a film ennyire vicces lett volna -, és szerencsére az alkotók most sem lazítottak. Nagyszerű karakterek, idióta történet, barom poénok, vér és belsőségek, tankkal emberekre vadászó náci zombik. Hát, remek volt egyszerűen. Lesz folytatás is!!! (8/10)
 
Az utóbbi évek egyik legmegosztóbb, legundorítóbb (a Human Centipede 1-2-vel közösen), legvitatottabb horrorfilmjével különös kapcsolatom van. Össze szoktunk jönni nálunk néha egy-egy filmre a barátaimmal, és ezt a filmet (egységben az erő) még megjelenésekor, tehát 2010-ben kinéztük, hogy meg kéne néznünk és majd eldöntjük, hogy mi az igazság a sok gyalázkodó és a film undorító voltát felemlegető véleményből. Aztán mindig "inunkba szállt a bátorságunk"és inkább olyan alkotást választottunk, ami nagyobb eséllyel fog tetszeni. De a múlt hónapban végre mégis megnéztük... Az nyilvánvaló, hogy aki ezt a baromságot megszülte a fejében - és aki pénzt adott az elkészítésére -, azzal valami nincs rendjén, tényleg durva a sztori bárhogy is nézzük (egyébként szexes-vérengzős vonalon gondolkodjatok). De a film maga egy vacak szar, már bocsánat. Először is, semmit nem mutatnak sose (nem mintha akarnám látni a dolgokat, amit tesznek, örülök, hogy nem mutatják, de), így a film egy mocsok unalmas "művészfilm", amiben semmi jó nincs. Az ég világon. Nem tudtam sosem értékelni Pasolini Salò o le 120 giornate di Sodom című filmjét se, mert az is egy beteg borzadály volt, de ez még annál is sokkal de sokkal bénább volt. Se nem horror, se nem művészfilm - se nem pornó, még véletlenül se! -, esetleg talán dráma, mert végül is az volt, de a drámaiságot is megölte benne a folyamatos szentségelésünk, hogy mi a fenének néztük meg végül is ezt a trágyát! Annak ajánlom, aki nem sajnál önként másfél órát arra áldozni, hogy bosszankodjon, aztán este meg álmatlanul forgolódni egy órán keresztül egy retek (és kurva unalmas) film agybeteg mondanivalója miatt. (1/10) (Ez után néztük meg rögtön a Dead Snow 2-t, ami szerencsére rögtön visszaadta a szórakoztató horrorokba vetett bizodalmamat.)

Cserhalmi Györgyáruházi Mikulásnak öltözve vezet keresztül-kasul Pesten egy hozzá csapódott árva kislányt, hogy jó Mikulásként valóra váltsa a gyerek álmát és összelopjon-összekunyeráljon egy ajándék biciklire való lét. Kedves-bús történet volt - tipikus "közepesen jó" magyar film -, amiből szerencsére hiányoztak a tv-s celebek. "Szerepet kapott" benne a kedvenc antikváriumom is, amit azonnal fölismertem, ez jó poén volt, de a vége - az éneklős-biciklis - az sajnos nagyon nem tetszett, nagyjából semmi értelme nem volt. (6/10)

Mostanra is jutott egy olasz western, mégpedig ugyanaz, ami az előző filmes posztban is volt már, csak egy újabb remake-je. Úgy látszik, régen sem volt minden jobb és már akkor is volt valami probléma a filmkészítők kreativitásával. Ugyan az a sztori, még a főszereplő, Lee van Cleef is ugyanaz (még szerencse, miatta néztem meg ezt a változatot is...), csak a nevek vannak megváltoztatva (Clayton-Corbett) benne. Az előző verzió jobb volt, de 'Sólyomszemű' Cleef ebben is besza-behu, mint az összes filmben, amiben feltűnik. Egyébként tipikus spagetti-western, mostanra már kicsit avíttnak tűnő pisztolypárbajokkal. (6/10)

Valami listán láttam először felbukkanni ennek a filmnek a címét, mint a 2014-es esztendő egyik legjobb alkotását. Meg is szereztem gyorsan. Egy lecsúszott hajléktalan szüleit megölték évekkel ezelőtt, a gyilkosuk most szabadul. A nincstelen férfi elhatározza, hogy nem tűri el, hogy a gyilkos tovább büdösítse tovább a Földet, és elindul megölni őt. Igen ám, de ő nem egy profi orvgyilkos, csak egy hétköznapi figura. A tervébe jókora hiba csúszik. Bosszúfilm. Lassú, kegyetlen és okosan megcsinált. Szeretem a bosszúállós történeteket, így ez is tetszett, de nagy pörgésre azért ne számítsatok. (7/10)

Scorsese öt Oscar-díjra jelölt monstre produkciója (ami aztán nem nyert semmit) a tőzsdéről, a pénzről, a hatalomról, a drogokról, a szexről és a '80-as évekről. (Igaz történet alapján.) Mint film, a W S farkasa szórakoztató alkotás (profi színészek, rendezés, jó humor és jó nők) volt, de ha hozzá veszem, hogy miről is szól: igazi vörös posztó. Tudjuk, hogy a tőzsde hazugságra épül, az ott dolgozók csak arra képesek, hogy a saját zsebüket tömjék és nem érdekli őket, kit tesznek tönkre, kit károsítanak meg, de ezt látni vígjáték álruhájába bújtatva, nem annyira felemelő. Főleg az a rossz, hogy ebből - a szemenszedett hazugságokból - anyagilag mennyire magas színvonalú életet tudnak egyesek teremteni. Komolyan: frusztráló. Nekem más filmekben sem esik nehezemre a zsaruknak (a törvénynek és a rendnek) szurkolni, de ebben különösen könnyű dolgom volt. Di Caprio pedig ahogy öregszik, annál unszimpatikusabb (persze ez most csak annyit jelent, hogy jó színész nagyon!). (7/10)


Ausztrál horrorfilm - hogyan máshogy, mint igaz történet alapján... -, amiben minden horror-klisé megtalálható, így a legnagyobb hülyeségek is - menekülj a gyilkos elől az úton akkor is, ha bármerre másfelé is futhatnál (és társaik) -, ami miatt mégis nagyon tetszett, az a gyilkos karaktere volt. Szerintem a filmtörténet egyik legjókedvűbb (persze nem az áldozatuk szemszögéből nézve) őrült sorozatgyilkosa ez a malacvadász, rögtön a Leprechaun sorozat koboldja és talán Freddy Krueger mellett. A zeneválasztás miatt sajnos kicsit túl erős lett a film vígjáték-faktora, ami már ártott az izgalomnak is. Ajánlom, ha pont valami "lazább" slasher-horrort kerestek. (7/10)



Ez viszont már nem egy laza horror, hanem egy igazi drogos-túlvilági-kézikamerás horror, a'lá Blair Witch Projekt. Annyi csavarral, hogy még annál is unalmasabb, mert az még újdonság volt anno. Pedig ígéretesnek tűnt az előzetes és az értékelések alapján, de sajnos többször is majdnem belealudtam. Csak és kizárólag a drogos író baromkodása tudott egy kis életet csempészni ebbe a többszörösen is elszúrt filmbe és elcsépelt történetbe. (3/10)


Ettől az egy helyszínen (hűtőkamra) játszódó thrillertől viszont nem vártam semmit (még nagyobb név sincs az öt szereplő közt, akik játszanak benne). Ahhoz képest kitűnően szórakoztam. Kis költségvetésű a cucc, így a színészi játék is maximum közepes, következetlenség is van benne jócskán, de még így is izgalmas volt, több meglepetéssel is tarkítva. Szerintem az IMDB-n méltatlanul le van pontozva. (7/10)


Az autós/autóversenyzős filmek nem az én műfajom, de ha már úgy alakult, hogy láttam az első öt részt, már csak azért is megnéztem a hatodikat is. (Főleg Vin Diesel miatt maradtam eddig.) Azt gondoltam, megint vissza fognak térni az utcai autóversenyzés baromira unalmas (de persze veszélyes) témájához, de szerencsére nem ez volt. Most a bűnüldözés szolgálatába állította a csapat a tudását. Feladatuk annyi, hogy elkapják a világ egyik legkeresettebb zsoldosát, akinek a motoros hadviselés a szakterülete. (Nem nagyon vágom, hogy ez mi akarna lenni. Van olyan SWAT/SEAL/akármi osztag, aminek az a fő feladata, hogy autókkal száguldozzanak? Ebben nagyon úgy tűnt.) Hülye sztori, visszaívelő szállal, de az autós jelenetek odavágtak rendesen. Én lepődtem meg legjobban, hogy mennyire tetszik. Még néhány meghökkentő csavar is volt benne, szóval várom 2015-ben a hetedik részt immár Jason Stathammel a főgonosz szerepében! (7/10)


Látszik, hogy nem szeretem az utcai autóversenyes filmeket, igaz? Merthogy ez is az, persze.... Annyira untam az első harminc percét, hogy nagyon rezgett alatta a léc, de aztán csak kibírtam és végül nem bántam meg. Amikor beindult a Need for Speed: Hot Pursuit-ot (emlékszik még valaki erre a PC-s játékra egyáltalán?) idéző verseny keresztül Amerikán, már be voltam szippantva. A történet lényegtelen, a színészek semmit nem mutatnak meg tudásukból, de a kocsik baromi jól mutatnak és az üldözéses jelenetek kiválóan voltak megcsinálva. (Az angol csaj jól nézett ki...) Az autós filmeket szeretők nyugodtan nézzék meg. (6/10)


Igaz történet alapján készült sport-dráma az első fekete játékosról az amerikai profi baseball-ligában. (1947) Semmit nem értek a baseballhoz, ez után a film után sem tudnám elmondani, hogy kell játszani, mikor ki nyer, ráadásul a drámai részek sem voltak túl erősek és a diszkriminációról is vannak sokkal jobb alkotások, de azért érdekes volt, nem bántam meg, hogy megnéztem. (6/10)


Annyi negatív vélemény - és a rajongók által még mindig sikerrel magasan tartott IMDB pontszám - után muszáj volt megnéznem. Asszony már látta korábban moziban és elmesélte az ott tapasztalt (nem rajongói) nézői reakciókat, szóval fel voltam ám készülve/készítve mindenre!!! Nulla elvárás után bevallom, sokkal rosszabbra számítottam, de így is fájdalmas volt azért. A film disztopikus világrendszere - öt kaszt, akik mind egy erényt testesítenek meg - egy agyrém, és ez az egész konfliktus alapja, szóval hihető, értelmes történetről eleve kár is beszélni. Az nincs. De a Bátrak - a katonaság, rendőrség - kasztja az valami kritikán aluli. Egy rohangászó-ugráló majom-punk csürhe, pont olyanok, akik ellen a mostani rendőrség (talán, esetleg) fellépne. A színészi játék is felejtős, a főszereplőnő - aki "meglepő módon" (a melle elárulja...) igazából 23 éves, nem kiskorú, szóval fiúk, már szabad szerelembe esni - aranyos ugyan, de nem Jennifer Lawrence, vagyis egy ideig még nem lesz ott az Oscar-díjazottak között. A rendező, az operatőr és a díszlettervező - a CGI-s szakemberekkel - azért kihozták, amit ebből a sztoriból (ami egy csomó sci-fiből lett gátlástalanul összelopkodva) ki lehetett. (A film egy sikeres könyvsorozat első részéből készült, ha nem tudnátok!) Hogy maradok-e a folytatásra is? Persze! :( (5/10)


Christian Bale bosszút áll testvérért az amerikai Appalache-hegység redneck bűnöző-királyán, Woody Harrelsonon. Ez a két név és a(z egyszerű) történet egy igen jó filmet predesztinál már látatlanban is. A megtekintés után azonban egyszerűen muszáj a számat húzni, ugyanis unalmas volt és túlságosan  lassú - nem a jó értelemben véve. A karakterek klisések - a színészi játékkal mondjuk nem volt baj -, a történet semmi izgalmat vagy fordulatot nem tartogatott. B-listás film A-listás színészekkel. A vége legalább rendben volt... (5/10)


Spanyol horror-vígjáték, amiben néhány ütődött rabló szál szembe egy egész boszorkánykörrel. A film ígéretesen kezdődik, jó dumák és tényleg vicces - de semmi felejthetetlen -, kifacsart helyzetek vannak benne. A kezdés után kicsit leül ugyan, de legalább valamennyire szórakoztató marad. Sehol nem izgalmas azonban, se nem félelmetes vagy borzasztó. A színészek úgy ahogy rendben vannak, ahogy a történet is, bár a "szerelmi szál" azért nagyon nyögvenyelős benne. (A fiatal boszorkány hölgyike viszont tényleg nem volt rossz...) A komikus jeleneteket is inkább csak a géppuska gyorsaságú monológoknak köszönhetjük, mintsem a briliáns forgatókönyvnek. A vége felé van benne egy kifejezetten hosszú, unalmas és felesleges éneklős-táncolós jelenet, ami keresztbe tett az addig inkább a pozitív irány felé billenő véleményemnek. (5/10)


Ezt az amerikai horror-sci-fit még véletlenül sem lehet eredetiséggel megvádolni, hiszen egyszerűen a japán Battle Royal továbbgondolása. A történet szerint 80 embert valaki elragad és egy ismeretlen helyre szállít, ahol egymással versenyezniük kell egy előre kijelölt pályán. Kevés szabály van. Aki nem versenyzik, az meghal. Aki letér a pályáról, az meghal. Akit leköröznek, az meghal. Csak egy maradhat. Mi célból és ki tette ezt velük? Senki nem tud semmit. Az elragadott csoportban van járókeretes öregember, terhes nő, futó, kerékpárversenyző, bűnöző, fél lábú katona, szóval elég vegyes a társaság. A film B-C-D-ZS kategória minden fontos szempontból (színészi játék, forgatókönyv, rendezés, CGI), valahogy mégis működött, legalábbis nálam. Nem vártam semmi jelentőset, nem is nyújtott semmi maradandót. Kifejezetten jót tett neki, hogy jó ideig csak találgatni lehet, hogy ki lesz a végső befutó, mert a karakterépítős részekre egyszerűen nem lehet hagyatkozni. Az emberek úgy hullanak benne, mint egy háborús filmben. A verseny céljára így is ráhibáztam a vége előtt vagy 10-20 perccel, de kifejezetten kajáltam. Jó "poén" volt, elég beteg, hogy maradjak egy folytatásra is, már ha lesz belőle. Egész szórakoztató, ha nem várunk Oscar-esélyes művet a személyében. (7/10)

Robert A. Heinlein (1907-1988)

A mérnökemberből és hivatásos katonából íróvá avanzsált Robert A. Heinleinírói kvalitásait és a későbbi írónemzedékekre gyakorolt hatását Isaac Asimovéhoz és Arthur C. Clarkéhoz szokták hasonlítani – munkái ettől függetlenül nálunk még közel sem annyira ismertek, mint a másik kettőé. A mára klasszikussá vált Csillagközi invázió– ami az amerikai katonai akadémián az olvasásra ajánlott művek között szerepel!!! – és az Angyali üdvözlet (mindkettő HUGO-díjas) mellett néhány éve már szerencsére a zseniális és szintén HUGO-díjas A Hold börtönében is elérhető magyar nyelven. A szerző 1988-ban bekövetkezett haláláig, 49 éven keresztül alkotott, korai és késői munkái mégis szinte ismeretlenek a magyar olvasók számára. Közülük egy-kettő még a kilencvenes években megjelent ugyan itthon, ám sajnos minden különösebb visszhang nélkül, pedig A Galaxis polgára vagy a Matuzsálem gyermekei kiállják az idő próbáját.

A hard sci-fi szerzőnek elkönyvelt Heinlein írói karrierjének első tíz évében inkább a fiatalabb korosztályt megszólító regényeket írt. Az Ajtó a nyárba szintén korai mű – amit tizenhárom nap alatt írt –, tehát a hivatalosan elfogadott besorolása szerint ifjúsági sci-fi. Ennek egyetlen jele talán abban mutatkozik meg, hogy a történet meglehetősen egyszerű (helyesebben érthető), és a lezárása pozitív megerősítéssel (a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését), megszívlelendő morális tanúsággal szolgál az olvasóknak. Ifjúsági helyett én inkább optimista sci-finek nevezném.

Az 1957-ben megjelent történet egy alternatív – atomháború utáni – Földön játszódik. 1970-ben Daniel B. Davis feltaláló szerelmi bánatában elhatározza, hogy harminc évre kedves macskája társaságában hidegaltatásba vonul (magyarul: hibernálják). A munkájának élő mérnök háztartási robotgépek feltalálásával és megépítésével foglalkozott, ám menyasszonya mesterkedése miatt elveszítette a cégét. Úgy gondolja, elégséges bosszú lesz, hogy amikor 2000-ben fiatalon kilép az altatógépből, belenevet az akkor hatvanas éveiben járó exe arcába. Egy józan pillanatában aztán meggondolja magát, és arra a következtetésre jut, hogy problémáit most, 1970-ben kell elrendeznie rosszakarójával, ám a bosszú egy jéggel borított kanyargós utca, és sosem lehet előre tudni, hová (és mikorra) vezet…

A sci-fi szerzők annyi módját kitalálták már az időutazásnak – a hibernálás ráadásul az egyik leginkább „elhasznált” ötlet ezek közül. Vajon lehet még ehhez a témához egyáltalán izgalmasan, újszerűen és érdekesen nyúlni? Heinlein szerint (1957-ben) mindenképpen, ám felmerülhet a kérdés: vajon egy ilyen könyv 2014-ben is megállja még a helyét? Szerintem: simán. A szerző stílusa olvasmányos és vicces – a macskája meg egyenesen haláli. Heinlein mérnöki múltja miatt – maga is feltaláló volt, lásd az ötvenes években családjának épített előremutató innovációkban nem szűkölködő házát – a robotok fejlesztéséről, megépítéséről és szabadalmaztatásáról szóló részek parádésak. Egyszerűen döbbenetes látni, hogyan, milyen paraméterekkel működik egy feltaláló-mérnök agya. A könyvben kitalált szerkezetek elsőre banálisnak látszanak – főleg az elnevezéseik miatt –, de jobban belegondolva láthatjuk, hogy nagy részük még most sem valósult meg. A könyv írásakor megjósolt 2000-es évek viszont már-már a szerző látnoki képességét mutatják.

"Az ilyen emberek, akiknek az a dolguk, hogy az igazság elferdítésével hülyítsék a népet, azt hiszik, hogy rajtuk kívül senki sem tud írni és olvasni."

Talán nem tűnik nagy dicséretnek, hogy a könyv legjobb részének a „szakmai” jelenetek számítanak, mindenesetre így van. Ezek az oldalak még véletlenül sem szárazak, unalmasak természetesen. A történet nagy csavarokat tartogat ugyan, de ezek – kivéve egy helyütt – a 12 majomés hasonszőrű társaik beható ismerete miatt manapság nem igazán meglepőek. Panaszkodásra ettől függetlenül sincs oka az olvasóknak, mert a könyv egyéb (krimibe illő) izgalmakat is tartogat, az időutazás egyik fontos paradoxonára pedig leheletfinom megoldást nyújt.

Heinlein életvitele miatt (például megrögzött nudista volt) igencsak megosztó írónak számít. Engem személy szerint az ilyen hóbortjai hidegen hagynak, ám a regényeiben sokszor feltűnnek hasonló kedvtelések. Ebben konkrétan a nudizmus kap szerepet, még ha csak érintőlegesen is, ami nem csökkenti ugyan a könyv színvonalát, de nem is emeli. Célja talán – a mozgalom népszerűsítése mellett – a polgárpukkasztás lehetett. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha kilógna ez a rész egy kicsit a könyvből. A regény karakterei máshol ugyanis remekül felépítettek, sokuk jellemző tulajdonságait ismerjük meg igen rövid időn belül, ám a két nudistáról (pedig fontos szerepet kapnak később) nagyjából annyit tudunk meg, hogy szeretnek ruha nélkül mászkálni…

Ennél sokkal fontosabb hiányosság viszont számomra, hogy a regény háttértörténete vázlatos. Megtudjuk, hogy volt pár éve egy rövid háború, ami miatt az USA fővárosa Denver lett, ám a háború következményei, illetve a kényszerű főváros-cserén túli egyéb hatásai teljesen hiányoznak a könyvből. Tíz évvel a II. világháború két atomcsapása után szinte kihagyott ziccer, hogy a közvéleményt vélhetőleg igencsak foglalkoztató témákról – még maga Heinlen is épített egy óvóhelyet a háza alá –, a pusztítás környezeti- és társadalmi hatásáról, betegségekről és harci masinákról semmit nem írt bele a regénybe. Ezt még akkor is kihagyott lehetőségnek érzem, ha az igencsak vékony könyv történéseit csak (feleslegesen?) felduzzasztaná, az eseményekre viszont semmilyen hatással nem lenne. Én mindössze ennyit hiányoltam az egyébként minden kívánalmamat kiszolgáló remekműből.

Az Ajtó a nyárba a Locus magazin olvasói szerint minden idők legjobb sci-fi történetei között van. Annyira biztosak ebben, hogy ezt háromszor is megszavazták. Ne különbözzünk össze velük, inkább olvassuk el minél többen a könyvet – ne az olvasói érdektelenség álljon a Heinlein-regények magyar megjelenésének útjába… –, és döntsük el saját magunk. Szerintem mindenképpen megéri a rászánt időt. Macskabarátoknak, időutazás-fanoknak és mérnököknek/feltalálóknak pedig egyenesen kötelező olvasmány.

Michael J. Sullivan (1961-)

Michael J. Sullivan Ryria-sorozata már visszatérő vendég a blogon. (Az érdeklődők az első három részről szóló írásaimat ITT, ITTés ITT találhatják meg.) A szerzőről és a világról az előző posztokból többet lehet megtudni, mint ebből, most inkább arra koncentrálnék, miben változott a sorozat negyedik része az eddigiekhez képest. Mert hogy változott megint.

Az első két részben még a szárnyait próbálgatta az író, azok a könyvek a fantasy tematikán belül a klasszikusnak számító „kalandos” irányt követték. A két zsivány látszólag piszlicsáré ügyekbe keveredett – egy kard elemelése és egy toronyba bejutás volt a feladatuk. A háttérben persze nagyobb, sötétebb ügyek húzódtak meg – hatalmi törekvések, régi feszültségek, ősi jóslatok sejlettek fel az olvasók előtt. A szereplők remek jellemábrázolása, az ígéretesnek tűnő (történelemmel és lüktető jelennel rendelkező) fantasy világ, valamint Sullivan olvasmányos stílusa miatt emelkedett ki ez a regényfolyam(kezdet) más – ismeretlen(ebb) – fantasy szerzők munkái közül. A regények tudatosan úgy lettek megírva, hogy mindegyik kötet egy sztorit meséljen el, de végül a sorozat összes része egyet epikus történetté álljon össze.

A harmadik részben már jóval több mindent ismerhetünk meg az eseményeket mozgató politikai erővonalakból. A könyvben a kisebb események helyét nagyobb, országok sorsát meghatározó fordulatok veszik át. Kitör a háború a birodalompártiak és a nemzetelvűek között, a főszereplőkre kevesebb idő jut. Szerintem a váltás igazán jót tett a műnek, és az addig is ígéretes sorozat a harmadik résztől végre a kedvenceim közé nőtte ki magát. Természetes volt tehát a feltételezés, hogy a negyedik rész története jórészt ezen háború kiterjedéséről fog szólni. Mint kiderült, ez a gondolat nagyjából 50%-ban lett helyes.

A Smaragdvihar a harmadik rész vége után csupán néhány héttel kezdődik. Hadrian elszántan veti magát a rég megjövendölt Örökös után, Roycenak viszont elege lett a kalandozó-életből, ő csak házasodni szeretne. Egyikük célja sem teljesülhet azonban, mert királyuknak sürgős megbízása van számukra (Royce legnagyobb sajnálatára), ami a kalózoktól hemzsegő vizeken túlra, egészen Kálé dzsungelektől borított földjéig vezet, amit vérszomjas goblin törzsek sanyargatnak. A „természetes” veszélyektől hemzsegő út közben még Royce főellenségének ármánykodását is túl kell élniük. A könyv másik szálán a három női főszereplőre vár a feladat, hogy a nemzetelvűek vezérét, egyben az Örököst megtalálják és kiszabadítsák a birodalompártiak kezéből.

Ebből a rövid tartalomból is kiderül, hogy a negyedik rész tartalmilag az első részek felé kanyarodik vissza. Ez ugyan – de tényleg csak egy icike-picikét – „kellemetlen” meglepetést jelentett nekem hirtelen, de mégsem lett semmi probléma belőle, köszönhetően a tengeri helyszínnek. Egy hajón játszódó történettel (ld. például Robin Hobb– A bűvös hajó I-II.) engem szinte ugyanúgy kenyérre lehet kenni, mint egy háborús-fantasy regénnyel. Egyszóval telitalálat, a hajós részeket – tehát a könyv legalább felét – imádtam. A tengeri életről szóló részek, a matrózok torzsalkodása és a folyamatos feszültség a fenyegetettségek – külső és belső egyaránt – árnyékában együttesen igen erőteljes hangulatot kölcsönöznek a műnek. Ezen felül szerencsére a dzsungelben játszódó részeket és a három grácia nyomozgatós jeleneteit sem lehet elmarasztalni semmiben. A karakterek folyamatosan fejlődnek, változnak, ami külön örvendetes, ráadásul mindkét szál lezárása kiszámíthatatlan, váratlan. (Én még a hajón lévő kém személyére is rosszul tippeltem…)

A mindenhol hangoztatott – és az első három részre igaz – szöveg, vagyis hogy mindegyik könyv önmagában is élvezhető, kerek történetet mesél el, itt már nem igaz. A regény elején még csak-csak össze lehet állítani az eddigi eseményeket, szétszortírozni a jó és a rossz szereplőket, de a könyv lezárása már tipikus: cliffhanger. A veszélybe került szereplők további sorsa kérdéses, a történet egy szála sem zárult le megnyugtatóan. Az ember már automatikusan nyúlna is a folytatásért, de sajnos a Télvíz idején majd csak október-november körül fog megjelenni itthon, az meg hol van még… Várólistás!