Quantcast
Channel: Profundus Librum
Viewing all 259 articles
Browse latest View live
↧

Egy tényleg nehéz játék

March 28, 2014, 3:18 am
$
0
0


Ez most egy orbitális nyúlás tőlem - könnyen kitalálható, hogy melyik regényből való a feladat (aki olvasta már, az villoghat szerénytelenül) -, de nagyon érdekel, hogy egy átlagos képességű olvasó ezt meg tudja-e fejteni könnyedén. Elméleti matematikusok előnyben... ;-)

A játék:
Az alább olvasható idézetben három eldöntendő kérdés - igen vagy nem - van, azokra kérnék három konkrét választ!
Mivel a játék most tényleg nehéz, és csak egy-egy jó válasz lehetséges, ezért a megoldásokat most kifejezetten privát formában kérném a profunduslibrum@gmail.com email címre! (Nagyon optimisták a válasszal együtt küldhetik rögtön a postai címet is, hogy hová küldjem majd a csomagot!) :D
A nyeremény a feladat nehézségéhez méltó. Egy teljesen új könyvekből álló könyvcsomag, ami a következő három kötetet tartalmazza:

- Orson Scott Card - Bűvölet (Még én sem olvastam, de BIZTOSAN jön róla írás majd a blogra is!)
- Kevin Hearne - Hounded - Üldöztetve (keményfedeles változat)
- Stieg Larsson - A tetovált lány (A világsikerű Millennium sorozat első része.)

A játék vasárnap éjfélig tart, eredmény hirdetés hétfőn délelőtt lesz! Itt.

Tehát a feladat:

Tudtam, hogy ő tudta, hogy te tudtad, hogy ők tudták, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy mi tudtuk, hogy én tudtam ezt.
De ő vajon tudta, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy te tudtad ezt?
És te tudtad, hogy én tudtam, hogy ők tudták, hogy ő tudta?
És vajon én tudtam, hogy ő tudta, hogy te tudtad, hogy mi tudtuk, hogy te tudtad?
↧
Search

David Benioff - Tolvajok tele

March 31, 2014, 10:02 pm
$
0
0





David Benioff (1970- )
Fél éven belül ez volt a második II. világháborús könyv, amit olvastam, ráadásul mindkettő a keleti fronton játszódott. A két regény nem csak ebben hasonlított egymásra, hanem abban is, hogy mindkettő nagyszerű volt. Lőrinczy JuditIngókövekje az egyik legjobb könyv volt, amit 2013-ban olvastam, és bár 2014-ből nem sok telt még el, az máris biztos, hogy a Tolvajok tele is sokáig emlékezetes marad a számomra.

A FuMax Kiadó Irodalom-alsorozatának első kötete ez a regény – remélem sok hasonló követi a jövőben –, ami elsődlegesen már nem a videojátékok és nem a fantasy/sci-fi/horror szentháromságáért rajongókat, hanem a szépirodalmat kedvelőket célozza meg. (Ez persze nem azt jelenti, hogy a fantasztikus zsánerekért lelkesedők nem találhatják meg benne a számításukat, amit már csak az én példám is jól bizonyít.) Egy zsánerkiadónak elég merész húzás (gondolom) elkalandozni a „magasabb”(nak tartott) irodalmi irányzatok felé, de sok sikert kívánok hozzá. A Tolvajok tele mindenesetre jó választásnak tűnik nyitókötetnek, hiszen a kalandos történet igen széles olvasói rétegnek nyújthat maradandó szórakozást, amit a könyvről-könyvre mindig remeklő Gy. Horváth László kiváló fordításában élvezhetünk. A kötet keménykötéses kiadásáért pedig nálam mindig plusz pontot jelent, igaz a nálunk is megtartott eredeti borító, amit Shout tervezett – akinek nem mond semmit a neve egyébként, de persze ez az én szegénységi bizonyítványom :-) –, nekem annyira nem tetszik, de azért simán együtt tudok élni vele, a belbecs pedig úgyis százszor fontosabb.

„…Nagyszüleim mindennap a házuk teraszán költik el a vacsorát és közben a Mexikó felé távolodó fekete vizet nézik. Nyitott ablaknál alszanak, pillék verdesik szárnyukkal a szúnyoghálót. A többi nyugdíjassal ellentétben, akikkel Floridában találkoztam, egyáltalán nem izgatja őket a bűnözés. A bejárati ajtó szinte sosincs zárva, riasztójuk meg egyáltalán nincsen. Az autóban nem kötik be magukat, naptejet nem használnak. Úgy döntöttek, őket csak Isten teheti el láb alól, őbenne pedig nem hisznek.”

Az amerikai- és orosz-zsidó (valamint libanoni) gyökerekkel rendelkező David Friedman (később David Benioff) neve ismerősebb lehet a mozirajongóknak, mint az olvasóknak, hiszen főleg forgatókönyveket írt eddig. Neki „köszönhetjük” ugyan a Tróját is, de azért voltak jobban sikerült munkái, mint a The Kite Runnerés a 25th Hour, ami a saját regényéből készült. Jelenleg a Trónok harca sorozat forgatókönyvén munkálkodik. A filmes elfoglaltságai mellett írásra nem is nagyon van ideje, ezért a 2008-as Tolvajok tele még csak a második regénye – nem számítva egyetlen novellás kötetét – a The 25th Hour mellett. Sajnos.

„…A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viaszíze volt, de a csirizben protein van, a protein meg életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok.”

Míg az Ingókövekben a háborús történet fantasztikus elemekkel van ragyogóan fűszerezve, addig ebben már semmi „paranormális” esemény nem történik. A könyv eseményei a leningrádi ostrom első telén, 1942-ben játszódnak. Bár remekül érzékelteti az orosz lakosok kilátástalannak tűnő helyzetét, nem megy el abba az irányba, hogy az eseményeket minél drámaibb, minél megrázóbb leírásokkal, filmszerű képekkel mutassa be a sokkhatás maximalizálása érdekében. Az éhezés, a hideg és a háború természete miatt a könyv néhány helyen így is elég gyomorforgatóan kegyetlen, de jóval többször él a humor eszközével, ezért besokallni nem fogtok a szenvedések plasztikus ábrázolásától. A kevés szereplőt mozgató – végeredményben szürreális és abszurd – történetben a hangsúly a két főszereplő közti dinamikán van. A regény sokkal inkább egy furcsa – az élet részeként mégis folyton-folyvást megtörténő –, véletlenszerű barátság kialakulásáról, az első látásra szerelemről, az irodalomról és a csajozási módszerekről szól, mint magáról a háborúról. Ezért – bár erőszakos jeleneteket és nácikat szép számmal találunk a kötetben, de – harcoló alakulatokat, hadmozdulatokat, frontvonalbeli lövészárok- és ostromjeleneteket ne várjunk.

„…A fejadagkenyérnek nem volt kenyéríze. Még csak ételíze sem volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajev-raktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez. Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészporízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, mikor azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére.”

A kalandos történet végig olvasmányos, izgalmas. Az író stílusa pedig kitűnő. Külön öröm volt számomra a lineáris történetvezetés és a sok sziporkázó párbeszéd. A regény főszereplői kedvesek, azonnal megkedvelhetőek, emberközeliek és esendőek. A 17 éves Lev a háború poklában próbálja megőrizni emberségét, míg Kolja, a mindig kanos fiatal dezertőr mindenből viccet csinálva, – relatíve – gondtalanul táncol keresztül az útjába kerülő megpróbáltatásokon. A született mesterlövész lány karaktere köré szőtt romantikus szál pedig abszolút fogyasztható, a történetből nem „lóg ki”, a háborús háttér eleve természetes gátja a nyáladzásnak. (Persze amennyiben készülne belőle filmváltozat – ami majdhogynem biztos, hogy egyszer megvalósul –, szem nem marad majd szárazon a mozi végére…)

 
Hogy a könyv valóban szépirodalom-e vagy egyszerűen egy jól megírt, drámai hatásokban bővelkedő háborús regény, azt az olvasók majd eldöntik maguk. Nekem kedvenc lett! Melegen ajánlom!

A könyvért köszönet a FuMax Kiadónak!
↧
↧

Robert J. Sawyer - Vigyázók

April 4, 2014, 12:45 am
$
0
0






Robert J. Sawyer (1960- )
Elolvastam Robert J. Sawyer WWW trilógiájának második részét is. A könyv első részéről, a Világtalanról ITTírtam nem is olyan régen.

A vak lányról és az interneten spontán öntudatra ébredő MI egymásra találásáról és az értelem kialakulásáról szóló előzmények után most annak lehetünk tanúi, ahogy Caitlin – a matekzseni tinilány – és családja segítségével hogyan válik ez a véletlenül létrejött mesterséges élet az emberek testetlen „szuperhősévé”. A mindenféle ismeretlentől paranoiásan rettegő titkosszolgálatok persze nem nézhetik tétlenül a számukra (is) ismeretlen erőt és minden tudásukat latba vetve próbálják még idejekorán elpusztítani a jelenleg is rohamosan fejlődő tudatot.

„…Kezeld a beosztottaidat úgy, ahogy szeretnéd, ha a feljebbvalóid kezelnének téged.”

Nagyon nem szeretek második/harmadik/sokadik részről posztot írni, mert vagy sokat ismétlem magam, ami unalmas, vagy spoilerezni kezdek, amit mindenki utál, ezért most essünk túl a kötelezőn gyorsan. Nagyon jó a könyv. Ugyan olyan, mint az első rész, ami után alig egy évvel jelent meg egyébként külföldön. A sztori nem csak azért remek, mert jó az alapötlet, hanem azért is, mert zseniálisan vegyíti a tudományos-technikai részeket a teljesen hétköznapi nyelvezettel. A könyv legérdekesebb jeleneteiben részletes (és remek) példákkal magyarázza például a játékelmélet néhány alapvetését, mint a Tit for tat-et például vagy a Monthy Hall-paradoxont. Számítástechnikai diploma, de még egy sima matek-szak elvégzése sem szükséges ezekhez az alapvetően nem igazán egyszerű részek teljes megértéséhez. (Bár a néhány napja a blogon megjelent fejtörő – amit ebből a könyvből loptam – megoldásához mondjuk nem ártott, ha volt…)

A másik szál – a bonobó-csimpánz hibriddel foglalkozó – is végre összeér a Nettudatos (ez az MI egyik kódneve) résszel. Egyetlen könyvben így egy negyedik típusú találkozás (MI és az emberiség) és egy fajok közti (majom-majom) első kapcsolatfelvételről is további részleteket olvashatunk. Ezek a részek hasonlóan érdekesek, mint a terrorelhárítással fűszerezett másik szál, de az első részben fontos problémaként felbukkanó kínai tömeggyilkosságos-elnyomós részek további kibontása azért nekem hiányzott. Azt gondoltam, azok az események a további folyamatokat erősen befolyásolják majd, de végül ez nem igazán történt így.

„…Gyakran gondolok arra, hogy ha a legmagasabb IQ-jú emberek nem csinálnák többé azt, amit a legalacsonyabb IQ-jú emberek kérnek tőlük, akkor a világ sokkal jobb állapotban lenne.”

Az érdekes témák és adatok – Tudtátok például, hogy a mindig harcos birodalomnak számító Japánnak a II. világháború óta nincs semmilyen hadserege? És amikor Bush kérte, hogy legyen újra, önként és egyöntetűen megtagadták azt. Még ma is, a támadó fegyverek nélküli Önvédelmi Haderő kizárólag önkéntesekből áll. Kína szomszédjaként… Elég laza!– mellett a kisszámú szereplőgárda szinte csak asszisztál a két főszereplőnek, Caitlinnek és az MI-nek.

„…Egyszer Caitlin hallotta anyját, amint megjegyezte: a különbség közte és a férje között, hogy amíg a férje elméleti fizikusként olyan dolgokkal foglalkozik, amik talán nem is léteznek, a közgazdászok olyanokkal foglalkoznak, amiket csak szeretnénk, hogy ne létezzenek: inflációval, hiánnyal, adókkal és így tovább.”

Kötözködésképp írom csak, de attól még igaz, hogy ha egy átlag internet felhasználó (vagyis az internet használók 99,99999%-ára gondolok most konkrétan) véletlenül „belefutna” egy frissen született MI-be, akit meg kell védenie, hiszen azt éppen elpusztítani próbálják a nagyhatalmak, nos… az az MI bukását is jelentené egyúttal. Elég rutinos számítógép használó vagyok, de milyen eszközöket tudnék felsorakoztatni kicsi kis MI-m védelmében? Kitörölném a Firefox előzményét? Frissíteném a vírusirtót és még a Windows Defendert is bekapcsolnám? Az emaileimet és a Facebook-os üzeneteimet proxy-n keresztül küldeném? Húha! Félelmetesen hatékony védelmi eszközök nem mondom! Szóval az, hogy Caitlin egy kimagasló intelligenciával rendelkező matekzseni, eléggé kapóra jön Értelemnek (ami az MI másik kódneve). Tehát ha kötözködni akarnék, azt valahol itt kezdeném, de nem akarok.

„…– Mit kívánnál, ha tudnád, hogy a legnagyobb ellenséged ugyanazt kapja duplán?
– Hmm. Egymillió dollárt? Nem. Nem tudom.
– Hogy egyik szemedre vakulj meg! – mondta Caitlin.”

A könyv elolvasásáig nem is tudatosult bennem, hogy milyen komoly negatív előítélet él bennem (és sokan másokban is) a Nagy Testvérrel és a gonosz, öntudatra ébredt számítógépekkel/MI-kkel – Skynet, Mátrix és társaik – szemben. Eddig szinte elképzelhetetlenül utópikusnak gondoltam egy jó szándékú értelem megjelenését. Igaz, ezzel még most is így vagyok, de arra azért nem számítottam, hogy George Orwell1984-ének mondanivalója tényleg olyan szinten beleégett a tudatomba, ahogy Sawyer szerint az egész civilizációnkéba szintén. És ez nem biztos – bár imádom azt a regényt! –, hogy annyira pozitív dolog.

„…Az 1984 nem csak egy regény volt, hanem valami olyan, amit Richard Dawkins mémnek hívott, vagy mémek sorozatának: gondolatok, amelyek a génekhez hasonlóan maradnak fenn reprodukció vagy természetes kiválasztódás útján. Orwell mémje pedig, hogy a megfigyelés gonosz dolog, minden más megközelítést felülírt a témában: mindenki egyetértett, hogy a megfigyelés elkerülhetetlenül önkényuralomhoz vezet, megsérti a magánéletet, korlátozza a normális viselkedést, és hogy alapvetően korrupt. Lehetetlen volt ilyenekről beszélgetni anélkül, hogy ne merült volna fel a Nagy Testvér, és mindenki úgy gondolta, hogy Orwell világát már csak megemlíteni is elég a vita megnyeréséhez.”

A véletlenszerűen kiragadott példák mellett egy csomó más érdekesség is található még a műben, így pár oldal erejéig többek között Marilyn vos Savant, a világ állítólag legmagasabb IQ-jával rendelkező embere, a zseniális Erdős Pál, aki a XX. század kiemelkedő magyar matematikusa volt, vagy Vernor Vinge, a technológiai szingularitás egyik pápájának gondolatai is olvashatók. Újra parádés a „szereposztás” tehát egy könnyen fogyasztható, érthető, mégis komoly könyvben. A folytatása pedig már itt van természetesen a polcon.

A Metropolis Média felé pedig jár a nagy köszönet, hogy itthon mind a három részt egy éven belül sikerült kiadniuk. Valahogy ilyen tempóban képzelném el én egy (néhány éves, tehát folytatásai - jobb esetben az egész sorozat! - eredeti nyelven már beszerezhető) trilógia megjelenésének tempóját.

↧

Jack Vance - Rhialto, a Csudálatos

April 7, 2014, 10:00 pm
$
0
0





Jack Vance (1916.08.28-2013.05.26)
A tavaly májusban 96 éves korában elhunyt John Holbrook– Jack – Vance az amerikai fantasztikus szerzők egyik legendás alakja. Életében több tucat könyvet írt, amikkel háromszor nyerte el a HUGO- és egyszer a Nebula-díjat. Fontos művei közül több magyarul is elérhető, például az Arthúr-király mondakört és az elveszett Atlantisz legendáját elegyítő, csodálatos Lyonesse-trilógia vagy a Sárkányurak.

Leghíresebb munkája mindazonáltal a Haldokló Föld quadrológia, aminek az első részét még 1950-ben írta meg. A négyes-fogat első három része – a Haldokló Föld, A Túlvilág Szemeés a Démonpikkelyek – még a kilencvenes évek elején jelentek meg nálunk, ám a befejező kötet, a Rhialto, a Csudálatos két hosszú évtizedig csak várakoztatta a sorozat rajongóit. A Delta Vision Kiadó a MesterMűvek sorozatában 2013-ban végre véget vetett a Haldokló Föld-aszálynak és teljessé tette a sorozatot.

A Haldokló Föld regények nem függenek szorosan össze, hiszen az első rész egy novella-gyűjtemény, teljesen külön történetekkel, míg két folytatása – ezek már összefüggenek – Ravasz Cugel, a gátlástalan, nagyképű tolvaj kalandjairól szólnak. A Rhialto visszatérve az eredeti formához három novellát tartalmaz, amit a főszereplő alakja köt egybe és időrendben jóval a Cugel-történetek előtt játszódnak. A klasszikus, kalandos fantasztikus történeteket jegyző szerzők – Edgar Rice Burroughs, Robert W. Chambers, Frank Baum vagy Clark Aston Smith– nagy hatással voltak Vance-re, ami bizony meg is látszik művein. A Haldokló Földhöz kapcsolódó írások ugyanis egy leheletnyit régiesnek hathatnak a szabatos, ékes nyelvezet miatt és gyakran használják a humort eszközként, főleg a szereplők erkölcstelenségének kifigurázására. Ezekben a könyvekben ugyanis nem lehet szépíteni, mindenki egy morális nulla.

A könyvek bolygónk távoli jövőjébe kalauzolnak el minket. Az időbeni ugrás azonban nem évszázadokban vagy holmi évezredekben mérhető, hanem egész világkorszaknyi időkben, milliárd években. A Nap élete végén jár, szinte bármelyik pillanatban kihunyhat, ezzel egy csapásra kiirtva a földi életet is. A dekadencia és az önzés – mint életforma – felé fordult kicsinyes lakók asszisztálása mellett a civilizáció is már eónok (év százmilliók) óta csak hanyatlik. A földet benépesítő szerzetek – mágusok, szerencsevadászok, istenek és szörnyek – már csak a dicsőségesebb korok régi, elfeledett relikviáit és tudásanyagát gyűjtögetik, igaz, mindenki szigorúan csakis a maga számára, hiszen úgysincs jelentősége már semminek. Néhol fellelhető még egy-két titokzatos szerkezet, aminek a működését vagy célját már senki nem érti. Ráadásul még a mágia is hanyatlóban van. A kor varázslói már tanoncnak sem volnának jók az egy-két eónnal hamarább élt mágusok mellé.

A Haldokló Föld világához más szerzők is írtak saját műveket. Legismertebb Michael Shea, aki Vance jóváhagyásával írta meg Ravasz Cugel című regényét, ami közvetlenül A Túlvilág Szeme után játszódik. 2009-ben Songs of the Dying Earth címen antológia jelent meg George R. R. Martin, Dan Simmons, Neil Gaiman, Robert Silverbergés több más hasonló kaliberű szerző közreműködésével, akik ezzel a válogatással kívántak tisztelegni a nagy mesemondó előtt. A kötetek magyar fordítója Nemes István– vagy ha így ismerősebb, John Caldwell esetleg Jeffrey Stone–, akire saját bevallása szerint Vance művei minden más szerzőt elhomályosítva hatottak. Az ő Vance-től „lízingelt” karakterét Fürge Calvernek hívják, akivel a Káosz Világán játszódó regényekben találkozhatunk.

A könyv három novellája közül az első – ez egyetlen, ami szerintem nem volt igazán jó –, a legrövidebb, AMurthe, arról szól, hogy a huszonegyedik eón mágusaihoz egy boszorkány érkezik a mágiától még duzzadó dicsőséges múltból, hogy egykori legyőzőnek utódjain álljon nemes bosszút, hiszen eme kor mágusai hozzá képest már igencsak erőtlenné satnyultak.

A következő kisregény, a Fader fuvallata már Vance igazi nagyságát – és humorát – mutatja meg. Rhialto egyik – a végtelenségig pofátlan és csalárd! – mágustársa, Hache-Moncour féltékenységében pitiáner pletykákat (persze mind szemenszedett hazugság) terjesztve, a Csudálatos háta mögött eléri, hogy a mágusok tanácsának folyamatosan áskálódó és titkolózó tagjai között szétosztásra kerüljenek a varázsló varázstárgyai. Látszólag még a Monstramentum – a varázslók megváltoztathatatlan és megkérdőjelezhetetlen szövegű mágikus törvénykönyve – is Rhialto ellenfeleinek malmára hajtja a vizet, ami egyáltalán nem tetszik mágusunknak, holott (vagy hiszen) egy ideje már ő is éppen hasonló terveket dédelgetett. A hajsza az elveszett javakért – két vonakodó, kétes hűségű és engedetlen démon társaságában – távoli korokba repíti vissza hősünket.

„– Honnan tudod, hogy ebben az irányban haladva Morreionra fogunk találni?
– Jogos a kérdés – ismerte el Vermoulian. – Válaszként hadd juttassam eszetekbe a világegyetem egyik lényeges tulajdonságát. Bármilyen irányt választunk, mindegyik ugyanoda vezet: a világegyetem végére.
– Roppant érdekes! – kiáltott fel Zilifant. – Ez esetben feltétlenül meg kell találnunk Morreiont. Nem is olyan rosszak a kilátásaink!”

Az időben legkorábban – 1973-ban született –, a kötetben viszont az utolsó novella a Morreion, amiben Rhialto és társai IOUN kövei (roppant fontos varázskövek) kerülnek veszélybe. A fenyegetettség hatása alatt eszükbe jut, hogy réges-régen volt egy varázslótársuk, akit az IOUN kövek lelőhelyének felkutatására küldtek a SEMMI-be, a világegyetem szélére. Az eltelt idő alatt azonban „elfelejtettek” utána menni „barátjuknak”, most viszont elhatározzák, hogy az IOUN kövek miatt elindulnak felkutatni az eltűntet. Arra nem számítanak csak, hogy a hosszú, magányosan töltött évek után akit megtalálnak, már nem az a varázsló lesz, aki anno útra kelt.

2001-ben a Haldokló Föld világán játszódó sikeres szerepjáték is készült.

Kinek ajánlom:
– Azoknak, akik szeretik a fantasy zsánerén belül a humorosabb vonulatot
– Akiknek tetszik, hogy fantasy és sci-fi egy írásművön belül keveredik
– Akik egy újra és újra elővehető, mindig szavatos, remek olvasmányélményre vágysz

A posztom a Fantazmo.hu-n is megjelent!
↧

Anthony Ryan - A Vér Éneke

April 11, 2014, 9:54 pm
$
0
0





Anthony Ryan (1970-)

Az 1970-ben született, skót származású író 2011-ben, saját kiadásában jelentette meg A Vér Énekét, de a hatalmas siker után 2012-ben az angliai óriáskiadó, a Penguin Books megvette a regény – és folytatásainak – jogait. (Előre láthatóan 2014-ben jön is a Tower Lord, majd 2015-ben a Queen of Fire). A Hollóárnyék-trilógia mellett a szerző egy noir hangulatú sci-fi kisregény-sorozaton, a Slab City Blues-on dolgozik párhuzamosan.

…a legjobb fantasy debütálás… …az egyik legjobb fantasy, amit valaha olvastam… …egy zseniális író első könyve… …óriási tehetség… Ilyen, és ehhez hasonló figyelemfelkeltő mondatok sorát olvashatjuk szinte bármelyik könyvön, amit leveszünk a boltok polcairól. Talán lassan már immúnissá is válunk rájuk, főleg, ha a szerző valóban ismeretlen, és az éppen méltatott mű az első regénye. Természetesen most is hasonló ajánlásokkal találkozunk a borítón, de én az egészséges kétkedés jogát még akkor is megtartottam, mikor a Goodreads.com-on azt láttam, hogy A Vér Éneke több mint tizenegyezer értékelés után is 4.58-on áll. (Azoknak jelzem, akik nem jártasak a Goodreads értékelésében, hogy ilyen magas értéket én még nem láttam. Senkinél! Soha! Még a manapság az egyik legfelkapottabbnak számító fantasy-író, George R. R. Martin könyvei is bőven elmaradnak ettől az értéktől…) Na, gondoltam, lássuk csak, mit tud Anthony Ryan, amit más nem…

A fantasy zsánerének ezer és egy ága van. Valamennyire természetesen mindet kedvelem – kivéve a paranormális irányzatot –, de nem titok, hogy magasan az epikus vonal a kedvencem. Ezen belül is azok, amelyek borongós, sötét hangulatúak – a romantikus vonal az abszolút minimumon –, és az sem árt, ha van benne néhány nagy volumenű ütközet is. Nos, ez a könyv pontosan ilyen – igaz, azért dark-fantasynak nem nevezném –, mintha csak nekem íródott volna!

„…Mindig hibát követnek el azok, akik alábecsülik egy kövér ember harci képességeit.”

A történet első fele egy tipikus fejlődésregény, ami az olvasó elvárásait minden szempontból maximálisan kielégíti. A fiatal legény bekerül a harcos-képzőbe, ahol később kemény munka árán a testvériség elismert tagjává, a Hit védelmezőjévé válik. (Ez a rész egyébként Dave DuncanAz aranyszín lánc című könyvéhez nagyon hasonló, szóval akinek az tetszett…) A szerző remekül építi fel a főbb karaktereket. Az aprólékos és fordulatokban gazdag, nagyjából háromszáz oldalas részben megismerkedünk a jellemekkel, motivációkkal és rengeteg homályos utalással, sejtelemmel találkozunk, amiknek majd csak később – esetleg csak a későbbi részekben! – döbbenünk rá a jelentőségére. Ryan stílusa egyszerűen pazar. A sok nagyobb időbeli ugrás miatt folyamatosan pörögnek a sokszor meghökkentő események. Az is igaz viszont, hogy humornak – vagy legalább cinikus beszólásoknak – a nyomát sem fogjuk találni, ami esetleg hiányozhat azoknak, akik Mark Lawrence-féle (ő nálam most az egyik etalon, ha jó stílusról beszélek) narrálásra vágynak. A feszültség viszont lapról-lapra, próbáról-próbára, halálesetről-halálesetre folyamatosan növekszik, míg végül a harcosnak tanulók maradékából egy egymásért halálig hű csoport alakul ki.

„…különbség van a katona és a harcos között. A katona fizetségért vagy hűségért küzd. Mi a Hitért harcolunk, és háborúval áldozunk az eltávozottaknak.”

Aztán, mikor a könyv második felében a szerző iszonyatosan felpörgeti az eseményeket, persze kiderül, hogy semmi sem úgy van ám, ahogy naiv főhősünk gondolja. Birodalmi intrikák, hadjáratok, csaták és ostromok követik roham tempóban egymást. Árulás, gyilkosságok és még több megoldásra váró rejtély, próféciák, betegség, mágia és túlvilági lények keserítik a maroknyi hős életét. …és a könyv hirtelen még az eddigieknél is sokkal jobb lesz! Halálig tartó hősiesség, barátság, romantika (jó fajta, nem az a nyálas sz.r…), folyamatosan fejlődő, több dimenziós szereplők, pazar csataleírások és egyre több apró részlet, ami miatt az addig megismert világ (a négy már egyesült, de mindig forrongó királyság és az alpiri Birodalom) élővé, lélegzővé, a könyv pedig egyszerűen letehetetlenné válik.


Az alaptörténet nem túl bonyolult egyébként – bár sok szereplő nevét kell megjegyezni –, de a fő szál mögött lapuló cselszövő kilétét nagyon sokáig nem tudtam kitalálni, ezért még az utolsó oldalak is tartogattak meglepetést. (Fantasyban ez azért elég ritka.) Bár a kötet eseményei lezárulnak, nem egy óriási cliffhanger a vége, de annyi megválaszolatlan kérdés, mellékszál maradt nyitva, hogy lehetetlenség (és durva spoiler is) lenne még csak felsorolni is. Annyira várom már most a második részt – angolul idén jelenik meg, szóval remélhetően magyarul 2015-ben olvashatjuk már! –, hogy legszívesebben azonnal folytattam is volna azzal! Most is bebizonyosodott tehát, hogy nem kell a stílust megújítani és mindenáron új utakat keresni, csak ilyen szuper regényeket kell írni.

„…A király igazsága kemény igazság.”

Egy szó mint száz, Anthony Ryant örömmel üdvözlöm a kedvenc íróim sorában. Amennyiben egy trilógiából messzemenő következtetést merészelhetek levonni, úgy kijelenthetem, hogy debütáló regényével azonnal sikeresen csatlakozott az általam legnagyobbra tartott néhány zsáner-íróhoz. Nevezetesen Steven Eriksonra, George R. R. Martinra, Mark Lawrence-re, Patrick Rothfussra, Joe Abercrombie-ra és Glen Cookra gondolok. A valaha élt egyik legnagyszerűbb mesélőtől, David Gemmelltől – akinek, mint kedvenc szerzőjének, az előszóban mond köszönetet – annyiban elmarad azért egy kicsit, hogy a stílusa nem annyira tömör, férfias, de ez most konkrétan csak annyit jelent, hogy magvas, idézni való egysorosokat nehezebben találtam a műben, mint egy Gemmell regényben. Annyi baj legyen! Biztos vagyok benne, hogy a kötet a Moly.hu-n is hamar a TOP 10-ben fogja találni magát fantasy kategóriában – megérdemelten –, és a Goodreads-es értéken sem csodálkozom már.

Hatalmas köszönet a FuMax Kiadónak, amiért lehetővé tették, hogy kis hazánkban – a könyvön dolgozókat leszámítva – elsőként, még megjelenés előtt olvashattam el ezt a zseniális regényt! Most egy ideig újra sci-fit fogok olvasni, mert nem igazán hiszem, hogy idén ettől jobb fantasy akadna a kezembe. (Steven Erikson– ha megjelenik egyáltalán a Harangszó a kopókért– vagy Dave Duncanúj könyve esetleg még megszoríthatja, más nem nagyon hiszem.)

„…Az éhség sokféleképpen próbára tesz bennünket.”

A még kiadás előtt álló könyvet legnagyobb sajnálatomra a netes közösségi fórumokat látogatók már kétszer is megtalálták maguknak nagy vitákat generálva körülötte. Először az első borító-változat miatt, ami Sánta Kira munkája. A szerző maga köszönte meg a honlapján, hogy a magyar kiadó nem volt rest és egy random kard és/vagy lovagos téma (az eredeti borító is valami hasonló) helyett saját borítót festetett a könyv számára. Konkrétan szeretem Kira munkáit és ez a borító – az enyhén mangás beütéssel a cél egyébként a szélesebb (és fiatalabb) olvasói rétegek megszólítása volt – sem lett rossz, de mivel be vagyok gyöpösödve, nekem is jobban tetszett volna egy sötétebb, konvencionálisabb kép (mondjuk egy pajzs), még ha az unalmasabb is esetleg, meg nem a könyv egyik fontos fordulópontját ábrázolja, mint a javított, végső változat. Mindegy, ez a kiadó döntése és végül is nem csúnya ez a kép sem a hollóval.


A másik nagyobb port kavaró téma – ami egy ennél a bekezdésnél jóval hosszabb saját posztot is megérne – pedig a kötet árazása volt. A majdnem ötezer forint valóban húzós – a FuMax kiadó többi kötetéhez képest –, de egyrészt több helyről jelentős kedvezménnyel is be lehet szerezni, másrészt a zúgolódók nagy része fele ennyiért sem venné meg. A könyv ráadásul keménytáblás (plusz pont!) és alig drágább, mint a Tövisek Császára, de egy komplett Assassin’s Creed regénnyel hosszabb tőle, pedig már az is vaskos könyvnek számított. Azt se felejtsük el, hogy ez a könyv gyakorlatilag két kötet! Nem csak a több mint hatszáz oldalas hossza miatt, hanem mert a történet is két jól elkülöníthető részre válik szét – pont a könyv felénél. Az elsőben a harcossá válásról, a kiképzésről, aztán pedig a kalandokról, a háborúról van benne szó. Ez persze nem vigasztalja majd meg azokat, akik egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a regényt, de ettől még igaz. Még örülök is neki, hogy a FuMax bevállalta ennyiért ezt a regényt, hiszen azt is lássuk, hogy az olvasók nagy része pedig állandóan azon háborog – köztük én is mindig! –, hogy más kiadók, például a Delta Vision meg két részre bontva adnak ki egy könyvet, sokszor jóval meghaladva így még ezt az ötezer forintos árat is. (Viszont ebben a gazdasági helyzetben őket sem akarom bántani, hiszen ők legalább megbízhatóan kiadják azokat a műveket, amiket annyira várok.)

A regényt egyébként kölcsön fogom adni a már régóta nyugdíjas anyámnak is, aki most éppen Mark Lawrence„tövises” sorozatának második részét olvassa… és imádja! Ez is tetszeni fog neki.

↧
↧

Fatal error

April 17, 2014, 12:24 am
$
0
0
Valami kicsi (?) fennakadás van a könyvek adatait kezelő infobox-os felülettel. Ezért Kim Stanley Robinson2312 című regényéről szóló írásra kicsit várni kell. Remélem tényleg nem heteket.
Amíg ezt a hibát ki nem javítjuk, nem igazán tudok (szeretnék) kirakni új írást az oldalra, pedig van elég, ami már elkészült. (Szorgos méhecskeként jó sokat dolgoztam előre...)
Egy kis türelmet kérek. :-)
↧

Kim Stanley Robinson - 2312

April 17, 2014, 2:01 pm
$
0
0




Kim Stanley Robinson (1952 - )
2014 előtt három Kim Stanley Robinson kötet jelent meg hazánkban, amik közül eddig egyedül a – minimum – zseniális A rizs és a só évei címűt volt szerencsém elolvasni. A másik két kötet – a Vörös Marsés az Árral szemben– el nem olvasására remek mentségem van! Azok egy-egy trilógia első részei, amiknek a folytatására eddig hiába vártunk – az eredeti kiadóktól valószínűleg sosem kapjuk ezeket kézhez, főleg mivel az egyikük már meg is szűnt –, de mivel az Agave az előzetes tervek szerint (nagyon helyesen) életmű-kiadásban gondolkozik, ezért talán majd azokat is elolvashatjuk egyszer, bár a szerzőnek ezekon kívül is rengeteg érdekesnek tűnő műve jelent már meg.

A hithű buddhista Kim Stanley Robinson– aki egyébként az irodalom doktora – könyvei ugyanis megérdemlik az olvasók maximális figyelmét. Nem is feltétlenül azért, mert a szerző regényei általában a zsáner egy-két rangosabb díját – HUGO-, Nebula-, Locus-, John W. Campbell-, World Fantasy-díj – rendre elnyeri, hanem azért is, mert a szerző képes olyan pluszt nyújtani, amire sokan mások egyszerűen képtelenek. Konkrétan arra gondolok, hogy bár se az A rizs…, se a 2312 nem tekinthető igazán könnyű olvasmánynak – és akkor bizony roppant finom és nőies voltam –, de Robinson intellektusa – igazából nyugodtan kimondható: szellemi fölénye –, vallási, kulturális, geopolitikai, társadalmi és lenyűgözően szerteágazó tudományos tájékozottsága párját ritkítja. Ez a tudás kombinálva egy művelt irodalmár stílusával, választékos szóhasználatával és a vággyal, hogy a sokszor csak pongyolának tartott zsáner kereteiből sikeresen kitörjön, olyan egyéni elegyet képez, ami mellett szó nélkül elmenni egyszerűen nem lehet.


A napokban olvastam egy friss interjút, amit a szerzővel készített egy netes oldal, amiben a kedvenc (vagy a legkevésbé szeretett?) sci-fi tematikája iránt érdeklődtek. A válasz egyrészt meglepetés volt, másrészt a naivitásomra is fényt derített – nem is értem, miért gondoltam máshogy –, miszerint bár alapvetően minden művet kedvel, ami sci-fi, de legkevésbé az űroperákat szereti (és a szingularitás túlzott dicsőítését). [Nekem egyébként az űroperák a kedvenceim, szóval…] Szerinte a szingularitás csak a történelmi felelősség feladása, míg az űroperák egyszerűen nem mutatnak elég realisztikus jövőképet. Ez a két félmondat remekül jellemezheti a 2312-t is. Ha űrcsatákra és akciójelenetekre, lézerkardokra és a fizika törvényeit meghazudtoló / figyelmen kívül hagyó űrutazásra vágysz, akkor sajnos valószínűleg nem ez lesz a Te könyved.

„…Thomas CarlyleFrancia forradalmán mindig érdemes elmerengeni.
[…]
– Mi az ő elmélete, dióhéjban?
– Hogy az emberek ostobák és gonoszak, különösen a franciák, és mindig elcsábítja őket a hatalom és az elmebaj, tehát szerencsések, ha bármilyen társadalmi rendet el tudnak érni, de minél keményebbet, annál jobb.
– Rendben, akkor mi a szintézis?
– Hogy a legjobb önérdek az univerzális jólét. Az emberek ostobák és bolondok, de bizonyos dolgokra eléggé vágynak ahhoz, hogy megdolgozzanak értük. Amikor az önérdeket teljesen izomorfnak látják az általános jóléttel, a rossz emberek is mindent elkövetnek az általános jólétért.
– Akár forradalmat is csinálnak.
– Igen.”

Az űrbe kirajzott emberiség javában veszi birtokába éppen a naprendszer jelentősebb méretű objektumait (bolygók, holdak, aszteroidák, jégsziklák), de az űrben, a jobbára lakatlan területeken alkalmazott terraformálási módszerek nem alkalmasak arra, hogy a Föld összeomlóban lévő ökoszisztémáját a segítségükkel meg tudnák menteni. Az űrbe „menekült” védtelen űrlakók és a Földön maradt szerencsétlen „cserbenhagyottak” közt a viszony egyre feszültebbé válik. A Merkúr egyik vezetőjének halála után annak unokája és egy vénuszi kerül a világok jövőjéről döntő események középpontjába.

Robinson első szándéka szerint a társadalmi- és környezetvédelmi-problémák alatt nyögő Föld történetét akarta csak megírni – két szerelmes transzhumán szemszögéből –, de a kiadó kérte, hogy bővítse ki a regény perspektíváját és mutassa be az egész naprendszert meghatározó tényezőket, eseményeket is. Emiatt az egyszerű kérés miatt nem tudok a könyvről néhány szóban rövid véleményt alkotni. A regény ugyanis fejezetről-fejezetre folyton változik.

Az alaptörténet (általában) a szereplők nevével jelzett fejezetekben halad előre – természetesen ezekből van a legtöbb –, de igazán mozgalmasnak ezeket a részeket sem nevezném. Ellenben az olvasás közben sokszor kedvet kaptam Beethovent hallgatni – nagy mennyiségben –, a szereplőkkel együtt füttykoncertet adni, madár DNS-t beültetni az agyamba, a Szaturnusz gyűrűin szörfözni, a Merkúron a napimádók szektájához csatlakozni, a testemből abramovicsokat készíteni, a Titánon kutatásokat végezni, a Marson új városokat emelni, idegen baktériumokat fogyasztani, férfiként szülni, nőként megtermékenyíteni. Aztán hatalmas, aszteroidákból kifaragott és különböző flóráknak és faunáknak otthont adó (vagy épp egyenesen szex-) terráriumokban repkedni bolygóról-bolygóra szinte cél nélkül, godsworthyket állítani a leglehetetlenebb helyeken szerte a naprendszerben, macskaként dorombolni, gépi intelligenciát kapcsolni az agyamhoz, egy méteresre összemenni, három méteresre megnőni, farkasokkal együtt vadászni… több száz évig élni. Ezek a részek leginkább varázslatos hangulatukkal, költészetükkel bilincselik az oldalak elé az erre fogékony olvasókat, nem a csavaros történettel. [A kedvenc képem, mikor a lassan forgó Merkúron a halálos napfelkelte előtt néhány lépéssel sétálnak a napjárók körbe az egész bolygón. …meg az, amikor belefutnak a felszínt elárasztó napsugarak vakító ragyogásába. …és amikor leengedik az űrből a buborékba zárt vadállatok hordáját… meg a vízbe merült New-York… egyszóval telis-tele van emlékezetes jelenetekkel a könyv.] Ez a rész tehát maximálisan rendben van, annyi a lényeg, hogy azt (és úgy) fogadjuk el, amit adni akar, és ne olyat kérjünk rajta számon, amiről nem kíván szólni.

A magasröptű párbeszédek – például mikor apró szemantikai problémákon vitatkoznak – viszont sokszor nehezen követhetők, hovatovább értelmező kéziszótár nélkül megfejthetetlenek, ezért ennek a műnek az élvezetéhez bizony némi intelligencia és műveltség is melegen ajánlott, nem is olyan kevés. [És ezzel még véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy én minden beszélgetésnél felfogtam az adott társalgás számos utalását, megértettem minden rejtett fordulatot vagy észrevettem minden allegorikus példát benne. Nem, ez bizony elég távol állna az igazságtól!]

„...Körülbelül egy órával hajnal előtt meghallotta az üvöltésüket maga előtt. A hajnali kórusét. A farkasok üvölteni szoktak a felkelő Vénusz látványára, mert tudják, hogy nem sokkal utána felkel a nap is. Swan látta, hogy mire üvöltenek, de az Orionhoz képest való helyzetéből tudta, hogy az nem a Vénusz, hanem a Szíriusz. A farkasokat ismét bolonddá tették; a pawnee indiánok pont emiatt nevezték el a Szíriuszt úgy, hogy Ő-Aki-Becsapja-A-Farkasokat. Amikor körülbelül fél óra múlva a Vénusz is felkelt, csak egyetlen zavart négylábú asztronómus emelte fel ismét a hangját, hogy kiüvöltse magából, hogy valami nincs rendben. Swan nevetett, amikor meghallotta. Most már más, nyugatabbra lévő farkasok is átveszik majd a hajnali üvöltést. Észak-Amerikában hosszú ideig létezett egy üvöltő farkasokból álló terminátorzóna hajnalonként, amely végigfutott az egész kontinensen nyugat felé, a napfelkeltével együtt.”

A fejezetek másik típusa – ezek hivatottak kitágítani a történet perspektíváját – a Kivonatok, amik se eleje, se vége mondattöredékek, jobb esetben rövid, kiragadott szemelvények egyazon tematika köré építve. Témájukat tekintve szerteágazóak. Két Kivonatok-fejezet között kapcsolat nincsen – vagy csak nem jöttem rá, mi az. Helytelen szóhasználattal élve minőségük – hiszen milyen minősége lehet egy félmondatnak? – ingadozó. A hosszabb kivonatok, amik egy témát jobban körbejárnak – például, hogy hogyan alakítsunk ki egy aszteroidában önfenntartó biomot – a könyv jó részei közé tartoznak, hiszen tudományosan megalapozottak, az egész színtiszta science, semmi fiction. Mindazonáltal ezek a részek olyan egyszerűen vannak elmagyarázva, hogy az olvasó úgy érzi, hogy ő is simán megbírózna a feladattal, csak egy aszteroida kellene hozzá. A rövidebb szemelvények viszont hiába tartalmaztak adatokat erről-arról a témáról, engem inkább kizökkentettek, mint hogy igazából értékelni tudtam volna őket.
 
A következő fejezettípus a Listák, ami – nevéből is adódóan – egy rövid felsorolás mindenfajta magyarázat nélkül változatos témákban. Betegségek, állatok, bakancslista, kráternevek, satöbbi. Fogalmam sincs ezek miért kelletttek, látszólag semmihez nem kapcsolódtak a regényben – illetve csak érintőlegesen, ha nagyon akarom, bele tudnám magyarázni. Majd világosítson fel egy nálam okosabb nyugodtan!

A Kvantumséta két (illetve több) gépi értelem beszélgetésének átirata. Semmi központozás, írásjel vagy sortörés nem segíti a csapongó intelligenciák társalgásának megértését – talán a kettő vagy három space karakter a beszélgető felek váltása közt egy kis mankónak fogható fel –, pedig a történet szempontjából igencsak jelentős események vannak ide eldugva. Szóval gatyát felkötni! [Csak eszembe jutott egy minap esett baráti beszélgetésem az olvasás és a gyorsolvasás témakörében. Állítólag a gyorsolvasók a szöveg x %-át (jó sokat, csak nem akarok hülyeséget írni) képesek azonnal, egy pillantás alatt felfogni. Kíváncsi lennék, hogy a Kvantumséta-teszten mit produkálnának…]

Az utolsó típusa a fejezeteknek egy helyszín (általában egy égitest) nevét viselik. Jellemzően azét, ahová a szereplők hamarosan megérkeznek. A néhány oldalas, csillagászati érdekességeket, tényeket tartalmazó mini-fejezetek voltak a személyes kedvenceim. Ezek a tudományos részek jobban tetszettek, mint maga a központ rész, amire a poszt elején azt írtam, sok helyütt varázslatos. Ezek a gyönyörű leíró képeket használó részek viszont maguk voltak a tudományba oltott művészet. Lírai hard sci-fi.

„…Ezen az istenverte Földön a felgyűlt hagyományok, törvények és szokások sokkal fojtogatóbbak voltak bármilyen fűzőnél; az embereket az elméjük fogta le, adott rájuk kényszerzubbonyt, kényszerítette őket arra, hogy ugyanolyan nevetségesen betokosodott szokások szerint éljenek, mint mindenki más. Itt vannak, az egyetlen bolygófelszínen, amelyen szabadon sétálhat az ember, meztelenül a szél és a nap alatt, erre, amikor választhatnak, dobozokban ülnek és még kisebb dobozokat bámulnak, éppen úgy, mintha nem lenne választásuk – mintha egy űrállomáson lennének – mintha a ketrecbe zárt évszázadok régi csúf napjai soha nem múltak volna el. Esténként még csak fel sem néztek a csillagokra. Miközben Swan közöttük sétált, látta, hogy ez így van. Ez persze logikus, mert ha olyan emberek lennének, akiket érdekelnek a csillagok, akkor nem lennének még mindig itt. Ott, felettük állt az Orion ferdén, „a leggyönyörűbb dolog, amelyet valaha bármelyikünk látni fog a világon, szétterülve az égbolton, mint egy igazi isten, akiben muszáj hinni egy kicsit”. De senki fel sem nézett.”

A 2312 tehát egy nagyszerű, talán egyenesen látnoki könyv, ami több réteggel is rendelkezik – hiszen nem beszéltem például a benne található allegóriákról egyáltalán és a gazdasági, társadalmi nehézségek megoldásának lehetőségéről sem, pedig ez egy fontos és igen jól elmagyarázott része a könyvnek (mint ahogy nem beszéltem a szereplőkről, érzelmeikről, a karakterfejlődésről sem...) –, ám egyértelműen nem való mindenkinek. [Én például a szereplőket nem kedveltem meg egyáltalán, főleg Swant.] Mindenfajta nehézség nélkül megértem a Nebula-díját éppúgy, mint a KSR többi regényétől elmaradó értékeléseket. Én várom a következő Agavés Robinson művet! (A Shamannal simán ki is egyeznék.)
↧

Dan Abnett - Triumff

April 22, 2014, 8:31 am
$
0
0




Dan Abnett (1965-)
Dan Abnett idehaza is a Warhammer 40.000 és a Warhammer Fantasy világokon játszódó regényei által lett ismert és kedvelt. A blogon is a legtöbbet emlegetett szerzők között található, a maga kilenc posztjával. Viszont az angol írónak nem csak a Warhammer univerzumban játszódó – valamint különböző képregényeken alapuló – sorozatai vannak, hanem két önálló világot is teremtett. Ezek egyikén a Triumff játszódik – amiről később lesz szó bővebben –, a másikon pedig a Rácsatlakozva című sci-fi, ami szintén kötelező vétel volt a mestertől eddig elolvasott tizensok szuper Warhammer 40K könyv miatt, mikor 2013 decemberében megjelent magyarul.

A szerző Triumff című regénye egy alternatív történelmi fantasy, jó adagnyi humorba göngyölve. A XXI. században járunk. A világ vezető hatalma – a többi nagyobb birodalom kelletlen asszisztálása mellett – az angol-spanyol hegemónia kezében van sokadik Erzsébet királynő uralkodása alatt. Valamikor a viktoriánus korban az ipari fejlődés megtorpant, mikor az emberek újra felfedezték – és nagyjából legalábbis – a szolgálatukba állították a mágiát. Kalandorok szelik a távoli (ismeretlen) földeket rejtő habokat, hogy – meghódításra váró földterületeken kívül – különböző mágikus erőket és módszereket találjanak a birodalom megerősítése céljából. Triumff egyike ezen bátor kalandoroknak, aki ráadásul legnagyobb meglepetésére sikerrel is jár, hiszen felfedezi Ausztráliát – és a földrész mágiamentes, ám iparilag az európainál jóval fejlettebb civilizációját. Erzsébet teljhatalmát ráadásul egy belülről szerveződött árulás is veszélyezteti.

Könnyed, néhány órás kikapcsolódásra vágytam, mikor a regény elolvasása mellett döntöttem, ráadásul nagyjából biztos voltam benne, hogy a poszt megírása sem ütközik majd semmiféle nem várt problémába, mert a szerző stílusa biztosan jó lesz, az akció-jelenetek szintén, a mágiában gazdag viktoriánus világ koncepciója pedig érdekesnek tűnt. Nos, az ajánló megírása valóban nem okoz sok nehézséget, de sajnos semmiféle lelkendezésre nem futja most tőlem.

Bár egy fantasy regénynél nem elsődleges szempont, hogy hihető legyen minden egyes részlete, de a Triumffban azok a részek is átgondolatlanok voltak, amik a könyv hátterét voltak hivatottak megfesteni. Egy több száz éves fejlett, iparosodott világ, aminek a lakói semmit nem tudnak arról, hogy mi van a tengerpartjukon túl? Egy expedíciót se indítottak semerre, pedig az északon elterülő szigetvilágon keresztül Ázsia szinte karnyújtásnyira, már-már látótávolságra van ugyebár… De a mágikus hatalmaknak parancsoló európaiaknál ugyanez a problémám. Létezik ugyanis egy távolbanéző nevezetű mágikus fortély, de senkinek eszébe sem jut azzal kémlelni felderítetlen helyeket. Ez csak két kiragadott példa, de több ilyen hangulatgyilkos hiba is található még a könyvben.

Régebben elolvastam rengeteg Terry Pratchett könyvet, szóval a humoros fantasy regényekkel szemben az elvárásaim elég magasak. Ezt belátom. Ráadásul MÁR Pratchettet sem olvasok, mert az utolsó néhány könyvét kifejezetten untam, bár nem hiszem, hogy rosszabbak lettek volna, mint a régiek, de én bizony megváltoztam és inkább egy jó történetre vágytam, mint arra, hogy egy mondat kétszer is nevetésre fakasszon. A Triumffban mondjuk ez a veszély nem igazán fenyegetett – mármint, hogy megszakadok a nevetéstől –, hiszen már az is kifejezetten a jobb poénok közé tartozott, hogy egy C.I.A. (Centrális Inkvizíciós Agentúra) őrmestert Clint Eastwoodho-nak hívtak és a Piszkos Harry című filmből való párbeszédet szavalt el a regényben és úgy általában is úgy viselkedett, mint a (majdnem) azonos nevű színész által megformált karakter. A könyv poénfaktora inkább kínos volt, mint szórakoztató. A Heri Kóklerés hasonszőrű társai színvonalán mozgott inkább, mint a Sir Pratchett-től megszokott minőségen. (Lehet, hogy valahol elvesztettem a humorérzékemet, de végig kínosan feszengtem a humoros jelenetek alatt.) Egy jó – de el is várt – elemet azért persze tudok mondani erről a részről is. Nevezetesen, hogy a XVIII-XIX. századi angol világuralmi törekvések elé sikerül görbe tükröt tartania és a különféle angol kiválóságokat – Shakespeare és társai – sem kíméli egy-egy fricska erejéig.

A szereplőkről. Van köztük jó! De nem a főhős, aki egy érdektelen, semmitmondó karakter, akihez semmiféle kötődést nem sikerült találnom. Svájcibicska-rendszerű – hol rapír, hol kalapács, hol papírvágó, hol dugóhúzó, hol húsz egyéb funkciójú… jaj de vicces… – kardjával védi az életét. Néha annyira béna (és részeg), hogy csoda, hogy nem vágja le a saját fejét, néha egy bajvívó mesternek is levágja a fülét. A nők bálványa, a lant virtuóza, a sima nyelvű handabandázás mestere. Még akár érdekes is lehetne, de… nem az. A jobb mellékszereplők – például a falusi bűvkány (boszorkány és bűbájos keveréke) – pofátlan Pratchett nyúlások (Mállotviksz néne, vagy hogy is hívták), de még ennek tudatában is (mérsékelten) viccesek, ami ebben a könyvben már nagy erény. De ő meg sajnos kevés jelenetben szerepelt. A mellékszereplők nagy többsége szintén unalmas alak. Aztán ott vannak még a bérgyilkosok. Azok meg hülyék. Tényleg. Az ír még érdekes is lenne a maga barbár-imázsával, de annyira fafejű, hogy mikor elkapja a célpontját és megkérdezi tőle, hogy valóban ő-e az, akit el kellett kapnia, a nemleges válasz után simán elengedi a főhőst. Pff… Ezután a könyv izgalom-faktora erősen tendál a nulla felé!

A történet feléig a fejemet fogtam csak, hogy miért ennyire rossz a könyv, ami a fenti hibákon túl ráadásul kifejezetten unalmas is volt – jó néhány kihagyott lehetőséggel –, de aztán azért csak elkezdődtek a „sátánista gyilkosságok”, és onnantól már nem vádolhatom a regényt unalommal, sőt néha még közepesen izgalmas is volt. Az, hogy végig tudjuk az összeesküvők kilétét, mondjuk nem erősítette nagyon az izgalom-faktort, de ekkor már nem vártam semmi maradandót a műtől.

Valahogy azért csak túl lettem végül ezen a csalódást keltő könyvön, de már most előre félek, hogy a Rácsatlakozva mit fog majd nyújtani. Nem mostanában fogok belekezdeni, azt már most tudom. A humoros(nak szánt) jelenetek sokaságával átitatott fantasy regényeket úgy tűnik nem nekem találták ki, ezért most két út áll előttem. Vagy nem olvasok több ilyet, és így sosem tudom meg, hogy a várólistámon eddig előkelő helyen szereplő – és ha minden igaz, hasonló stílusú –, a zseniális Douglas Adamsés Gareth Robertsáltal közösen írt Shada vagy Ben Aaronovitch műve, a London folyói mennyivel sikerültek jobban ettől, vagy megkísértem velük is a szerencsémet. (Olvasta ezeket valaki és ajánlaná nekem szívesen?) Még magam sem tudom, melyik úton indulok majd el. A Triumffot mindenesetre most – mikor az élmény még friss –, jó szívvel csak az igazán elvakult Dan Abnettés/vagy a humoros alternatív történelem iránt rajongóknak tudnám ajánlani. :(
↧
Search

Brandon Sanderson - A törvény ötvözete

April 27, 2014, 3:41 am
$
0
0





Világszerte nagy sikert aratott a híresen jó világteremtőnek számító Brandon Sanderson Ködszerzet-trilógiája, ezért nem okozott nagy meglepetést, hogy a szerző visszatért Scadrial földjére, hogy új történeteket meséljen el, új főszereplőket a középpontba állítva.

Brandon Sanderson (1975-)
A folytatások ötlete eddig – a munkafolyamatok igencsak kezdeti szakaszáig – követték azonban csak az ilyenkor szokásos, megszokott sémát, ugyanis Sanderson rögtön több csavart is bevetett.  Kezdjük is rögtön a legnagyobbal. Fantasy regényekre annyira nem jellemző, inkább történelmi- vagy családregényeknél találkozhatunk hasonlóval, hogy a folytatások egymástól időben igen messze állnak, és az eltelt időszakok alatt a világ bizony jócskán megváltozik. nem csak statikus, kiszámítható változásokban gondolkodott azonban – például, hogy az addigi főszereplők megöregedtek netán meghaltak –, hanem a társadalom, a technológia és persze a mágia is jelentős változáson, fejlődésen ment keresztül. A Ködszerzet-trilógia eddigi részeiben egy teljesen egyedi, de alapvetően egy megszokott, „középkori” berendezkedésű világot ismerhettünk meg.

Az állandó ködbe és vulkáni hamuba burkolódzó, a teljes megsemmisülés peremén lévő birodalomban Kelsier, Vin és a többi szereplő még karjuk és kardjuk erejével küzdöttel elveikért. A törvény ötvözetében ezzel szemben – nagyjából 300 évet ugorva előre az időben – már az iparosodás és a gőzgépek korának kellős közepébe csöppenünk. A kardok helyét lőfegyverek, a lovak helyét a vonatok és az automobilok veszik át. A pusztulástól megmenekedett világ központi területei a XIX-XX. század fordulójának nagyvárosi képeit (nekem egyértelműen Londont valamiért) idézik meg, míg az ország peremvidéke a vadnyugati történetekből lehet ismerős.

Nagy tehát a váltás az eddigi három rész és A törvény ötvözete között, ami ráadásul nem is különálló műnek készült, hiszen kezdetben csak írói gyakorlat volt, ami annyira jól sikerült, hogy végül mégis kiadták. Ezért lehet az, hogy a könyv alig 400 oldal, vagyis alig egyharmada csak egy átlagosnak mondható Sanderson-írásnak. A mű folytatásai 2014-ben és 2015-ben várhatóak külföldön – így téve kerekké a Wax és Wayne-trilógiát. A Delta Vision Kiadó jóvoltából azonban magyarul is több (legalább még kettő és maximum négy) Sanderson kötet jelenik meg az idén, szóval panaszkodni nem ér!

Másik nagy változás az eredeti trilógiához képest, hogy epikus fantasy helyett egy már-már steampunk regényt – de legalábbis városi környezetbe helyezett klasszikus, akció-orientált krimit – kapunk. Egy erős mitikus szállal – hiszen itt az allomancia és a ferukímia, magyarul a mágia, a mindennapok része – megtámogatott Sherlock Holmes-történetet Guy Ritchie-stílusban.
Két békebíróra – a negyvenes évei közepén járó arisztokrata Waxilliumra és az egy évtizeddel fiatalabb átváltozó-művész Waynre vár a feladat, hogy kiderítse a fővárosi népeket lázban tartó bűnözőbanda érthetetlenül furmányos törvényszegéseit hogyan és miért követi el. Furcsa kettősük – és a hozzájuk csapódó segítőik – dinamikája jól működik; a kicsit merev Wax, akinél jobb céllövőt nem hordott még hátán a föld és a magántulajdon szentségét elég lazán kezelő barátja a könyv egyetlen, de állandó humorforrásai. A két jóbarát jelenetei könnyen a legjobb klasszikus „buddy cop” mozikat – Halálos fegyver, Utolsó cserkész, Men in Black– idézhetik fel az olvasóban.

Nagy változás még az is, hogy a fizikusokat is (vagy csak őket?) lenyűgöző – eddig is bonyolult – „mágia” is fejlődött. Új fémeket és ötvözeteket fedeztek fel, amik új szuper-képességekkel ruházzák fel az ezeket hasznosítani képes allomantákat illetve ferukimistákat. Két fém viszont örökre elveszett, valamint a további különleges képességeket biztosító harmadik mágikus út – a hemalurgia – gyakorlói is végleg (?) kivesztek az emberek közül. Akit a fémeken és a rájuk ható fizikai erőkön alapuló mágiarendszer bővebben is érdekel, az IDE kattintson!

Egy gondolat azonban nem hagy nyugodni, ezt ide is biggyesztem.
Az allomantáknak mi a fészkes fenéért kell pisztolyt hordaniuk és azzal lövöldözniük? Egy kis marék fémhulladék legalább olyan pusztító erővel – sőt, többszörös erővel! – látná el egy golyó feladatát (persze esetleg a pisztolycső jelentette pontosság kárára), ha banditák likvidálásáról vagy önvédelemről van szó. Ez a (lehetséges) logikai baklövés szerencsére sehol nem befolyásolja a történetet.
A több változást, mint ismert elemet tartalmazó kötetet természetesen nem csak az eredeti Ködszerzet-sorozatot érdekesnek, kiválónak tartóknak ajánlom, hanem az urban-fantasyket és a krimiket kedvelőknek is, hiszen Sanderson egy stíluselemét mindenképpen megtartotta – és újra remek könyvet írt!

A posztom a Fantazmo.hu-n is megjelent!
↧
↧

Tavaszi filmes I. - Sorozatok

April 30, 2014, 11:12 am
$
0
0


Lassan több, mint két hónap eltelt mióta legutoljára filmajánlóval jelentkeztem. Ez alatt mondjuk nem sok időm volt mozizni, de azért néhány rövidebb sorozatot most is sikeresen letudtam. (Műfajilag most is elég vegyes-felvágott kinézete van a listának...)



Downton Abbey– Season III-IV.
(–)

Kicsit elmaradtam a kedvenc angol kosztümös sorozatommal, ami mondhatni semmiről nem szól – ez így ugyan nem igaz, de izgalom és váratlan fordulat az valóban nincs benne –, csak a főúri arisztokrácia első világháború utáni mindennapi életéről. Az vitathatatlan ugyan, hogy az izgalom faktora a nulla felé tendál, de nekem már az is elég, ha felcsendül a fő zenei motívum, és máris párás szemmel figyelem az előkelő főurakat és a gazdáikat megszégyenítően karót nyelt szolgáik lassú, békés életét.
A harmadik évadban a börtönjeleneteket kicsit erőltetettnek tűntek mondjuk, de az évad végi csattanó nekem nagyon bejött. Igazán szemét húzás volt, ami eléggé felpezsdítette az állóvizet. A színészi játék most is több, mint parádés, kedvenc szereplőt nem is tudnék kiválasztani közülük – na jó, az öreg báróné, vagy mi is a pontos rangja – és a díszlet is csodálatos. Biztos, hogy valamelyik előző életemben én vagy arisztokrata voltam, vagy cseléd (nem is tudom, melyik a valószínűbb...), de az biztos, hogy nekem mindkét csoport iszonyú szimpatikus valamiért. Asszony szerint azért, mert van stílusuk, egyenesek és gerincesek. Szeptemberben jön az ötödik évad. Nagyjából már most borítékolható, hogy arra is csak jókat tudok mondani majd. Örök kedvenc dráma kategóriában! [10/10]

(Városfejlesztési osztály)

A The Office befejezése után egyeduralkodó a vígjátékok közt, még akkor is, ha ebben az évadban azért volt pár gyengébb rész is. Nick Offermanélete alakítását nyújtja Ron Swansonként, amihez a többiek sokszor csak asszisztálni tudnak. Az önfeledt szórakozás garantált… már ugye, ha nem zavarnak a kínos poénok és a dokumentumfilmes jelleg. Azoknak, akik valamilyen közalkalmazotti munkát végeznek – kötelező! [9/10]

True Detective– Season I.
(A törvény nevében)

Az idei év egyik legfelkapottabb újonc sorozata. Nagy várakozással kezdtem el nézni a Matthew McConaugheyés Woody Harrelsonáltal megformált zsaruk nyomozását egy olyan sorozatgyilkos után, akit elvileg már évekkel ezelőtt elkaptak. A misztikus szálakkal is operáló sorozat mindenkinek – asszony, barátok és sok millió néző az egész világon – iszonyúan bejött, nekem annyira nem. Szörnyen lassú volt – nyolc részes az egész évad, de ebből legalább három részben az ég egy adta világon semmi nem történt, csak beszélgettek az asztal mellett –, a misztikus szál egy nagy nulla, hiába alapult Robert W. Chambers klasszikus horrorszerző novelláin, ráadásul a gyilkost már akkor kiszúrtam, amikor először találkoztak vele. (Igaz, ez csak szerencsés találgatás volt, ami a rengeteg megnézett zsaru-sorozat kliséin alapult, nem pedig annak, hogy kitűnő megfigyelő (netalán nyomozó) lennék.) A színészek játékába szerencsére nem tudok belekötni – az HBO-tól megszokott minőségű volt a casting – ezért nem volt szenvedés végignézni a filmet… McConaughey szerintem űberelte Harrelsont (de vele sem volt hiba), ami nekem azért meglepő volt. Az operatőri munka is több volt mint korrekt – a negyedik-ötödik rész környékén van egy filmtörténeti rekord, konkrétan egy jó néhány perces akciójelenet, amit vágás nélkül vettek fel (az azért odaver...) –, de a forgatókönyvért túlságosan lelkesedni már nem tudok. A vége kifejezetten lapos lett, de tudom, hogy ezzel az értékeléssel nem nagyon fog egyet érteni senki. [6/10]

Fresh Meat– Season I-III.
(–)

Vége a Misfitsnek, a Skinsből is már csak az utolsó évad van hátra, szóval bepánikoltam – mi lesz velem angol fiatalokról szóló sorozat nélkül? – és mivel ajánlották, belenéztem aztán gyorsan ledaráltam egyben az összes elérhető évadot. (Folytatásról egyenlőre nem hallottam.) A középiskolából frissen a felsőoktatásba került hat gyerkőc közös albérleten osztozik a külvárosban. Egymáshoz csiszolódásukról és bugyuta kalandjaikról szól ez a sitcom, ami a fentebb emlegetett kettőstől mindenben elmarad ugyan, de még így is szórakoztató volt. Kár, hogy a hat főszereplőből legalább kettő (de inkább három) kifejezetten unszimpatikus figura volt, a maradék háromból egy unalmas, de a felvágós (és roppant bunkó) J.P. és Howard, a kövér geek-srác jelenetei legalább viccesek voltak. A show közepe felé már a többieket is megkedveltem észrevétlenül. A végén már sajnáltam, hogy vége a harmadik évadnak. Néztem volna tovább. [7/10]

Siberia– Season I.
(–)

Alapvetően nem szoktam valóságshow-kat nézni – főleg nem az Édes életés hasonszőrű társait –, ezért egy pillanatra elgondolkoztam, hogy nézzek-e egy eleve hamist, aztán a misztikus és horrorisztikus jelzőkkel levettek a lábamról. Tehát, adva van tizenhat ember a világ minden tájáról, akiket az isten háta mögötti Szibériába – közelebbről Tunguszka mellé, ha ez mond valakinek valamit... – vittek a tv-s producerek, hogy ott túléljenek mindenféle megpróbáltatást egy játékban, amiben abszolút nincsenek szabályok. A győztes egy zsák pénzt kap. No, ebbe a koncepcióba aztán minden belefér. Vérgőzös horror, ha elszabadulnak az indulatok, idegen invázió, ha a tunguszkai meteort UFO-s körítéssel kívánják tálalni, pszichológiai terror, ha kicsit intellektuálisabb irányba viszik a showt, tehát tényleg bármi. A sorozat végig kézi kamerás felvételekkel dolgozik, jól rázkódik tehát minden, és szerencsére az operatőröket is megpróbálták bevonni a történetbe az alkotók – több-kevesebb (a vége felé inkább kevesebb) sikerrel. Az évad első pár része rohadt lassú, a szereplők nyilatkoznak, ismerkednek, stb, mintha csak tényleg egy ócska reality lenne – a legunalmasabb misztikus sorozat jelzője simán megilletné –, de aztán eléggé beindulnak az események és izgulós, „félelmetes”, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Aztán valahol a 2/3-nál szétesik az egész koncepció és az utolsó rész legvégéig tart is ez a mélyrepülés. (Még nem tudom, lesz-e második évad, de az elsőnek nagyon köcsög a lezárása...) Egyszóval: inkább ezt nézném az összes valóságshow közül, ami megy a tv-ben, de mégis bosszantó, hogy a Siberia alkotói MINDEN ziccert sikeresen elpuskáztak. Kihagyott lehetőségek igazi aranybányája a sorozat, amit ennek ellenére is ajánlok bepróbálásra, mert a koncepciója elég ötletes volt. Az ismeretlen színészek közül kettő-három teljesen rendben volt, a többség viszont elég amatőr. Misztikus kaland, aminek kifejezetten jó lett a vége, de sajnos nem tudom, hogy lesz-e folytatása. [6/10]

Spartacus– War of the Damned
(Spartacus – Vér és homok)

A CGI-vel felturbózott történelmi gore és softpornó sorozat is véget ért. Spartacust és a rabszolgafelkelésben részt vevő többieket mind elpusztították a gaz rómaiak. A sorozat kezdete óta tudtam – jobban mondva általános iskola ötödik osztályától –, hogy ha végig viszik sikeresen a filmet, ez lesz a vége. Mégis azt vártam, hogy valahogy megmenekülnek. De nem. Igazából „történelmi” filmen a 300 óta nem szórakoztam ilyen jót. Kicsit talán túlzásba volt már víve benne az erotika – ezt se hittem, hogy leírom valaha is –, csatákra vágytam, de végül azokat is megkaptam. Hősiesség, halálig tartó bajtársiasság, szabadságvágy. Mindannyiunknak ismerős Spartacus megható története, megunni mégsem fogjuk sosem. Az utolsó évadban a római hadvezért – és azt a köcsög fiát – alakító páros kiváló választás volt a szerepekre. [10/10]

Brooklyn Nine-Nine– Season I.
(Brooklyn 99: Nemszázas körzet)

Egy másik újonc, szintén zsarus, de jóval komolytalanabb hangvételűnek szánták, mint a True Detective-et… vagy bármelyik másik zsarusorozatot írhatnám a Nagyon Különleges Ügyosztályóta. Ez elé is várakozva ültünk be családostul, aztán a húsz perces rész első fele sem telt még el, mikor értetlenkedve arról kezdtünk pusmogni, hogy ez most mi a p.csa akart lenni? Egyáltalán  nem volt vicces, még szórakoztató sem nagyon, ellenben irritáló volt Andy Samberg (ő a The Lonely Island paródia-zenekarból lehet ismerős inkább, mint a moziból) és társai csetlés-botlása. Később cseppet javult a helyzet – vagy csak beleszoktam – és egy-két vicces jelenet minden részben akad, de még most is elég középszerűnek gondolom. Kaja közben elmegy, de sajnos semmi extra. [6/10]

How I Met Your Mother– Season IX.
(Így jártam anyátokkal)

Ezt is már csak azért néztem végig, mert kilenc éve megy, és ez volt az utolsó évadja. Ráadásul lezárták a sztorit, nem csak egyszerűen véget ért, mint oly sok másik, de az igazat megvallva nem fog hiányozni. Kaja mellé könnyen találok másik húsz perces vígjátékot. Ez az évad ráadásul még a rosszabbak közt is volt, nem lehetett már Barneyn sem annyit vigyorogni, mint régen. Régen a legjobbak közt volt – a "jóbarátos"-kategóriában –, de túlhúzták ezt is pár évvel. [6/10]

↧

Tavaszi filmes II. - Filmek

May 3, 2014, 4:10 am
$
0
0
A sorozatos poszt után jöjjön a kicsit terjedelmesebb filmes poszt. Igazgyöngyökkel… illetve némi trágyával.

Borgman (2013)
(–)

Nagy ritkán a sok amerikai szemét mellett sikerül belenyúlni valami európai remekműbe is. Ez volt mostanában a Borgman, ami egy echte hollandus őrület volt. Műfaját tekintve thriller, faék egyszerű sztorival, de miután végignéztük, mégis csak lestünk, hogy akkor ez most hogy… mit láttunk? A szereplőkről nem tudunk meg semmit! Miért teszik azt amit tesznek – rejtély! Groteszk sztori, váratlan csavarok, nagyszerű (ismeretlen) színészek (természetesen, hiszen hollandok). Kicsit hosszú, kicsit lassú, kicsit sötét, nagyon kicsit művészi, néhol kifejezetten vicces de végül összességében roppant kegyetlen. Nagyszerű, talán az elmúlt időszak legjobbja. [9/10]

(A könyvtolvaj)

A Markus Zusak könyvéből készült – megvan, 500 forintért megvettem valami Ulpiusos leértékeléskor – filmdráma a II. világháború idején játszódik a német hátországban. Az Amelie csodálatos élete-szerű rendezés (szereplők, látvány, narrálás, satöbbi…) nekem általában bejön, most is tetszett a néhol szirupos, néha giccses de azért elég lehúzó sztori. Azt nem tudom, hogy a könyv is ilyen-e, de a film ennek ellenére nem lesz olyan klasszikus, mint az Amelie lett, mert valami hiányzott belőle. Ifjúsági tv-film érzésem volt végig – talán a vér hiánya miatt? –, ami azért elég hangulatgyilkos volt, mindenesetre nem sikerült abba a mélységbe lehúznia, ahol igazán hatott volna a film. A szereplők egyébként mindent megtettek, amit tudtak, az öreg táblafestőt kifejezetten csípem ráadásul, de a rendező (egyébként ő készíti a Downton Abbey-t is…) valamit egy kicsit most elrontott. [7/10]

A vizsga (2011)
(A vizsga)

Nem mondhatom, hogy azonnal rohanok moziba, ha kijön egy új magyar film, de ha valamikor eljut a fülembe egy-egy nekem mérvadónak számító méltatás, azt az alkotást azért megpróbálom pótolni. A vizsgát pedig többen is ajánlották, szóval megnéztem és azt kell mondjam, nagyon jó kis politikai thriller volt. A kommunista Magyarországon játszódó történetben a titkosszolgálat ügynökeinek megbízhatóságát ellenőrizi – Kulka János tényleg jól alakítja – a belső elhárítás szuper-ügynöke. A film feszült, hangulatos, a sztori csavaros, a rendező, az operatőr és a színészek is jobban muzsikálnak, mint amit egy átlag magyar filmtől ma reálisan várhatunk (elnézést az általánosítás miatt, de a mozikba kerülő romantikus szemetekből kiindulva szerintem így igaz). A tv-filmes hangulatot csak a zene erősíti, ami pár helyen nagyon jó, de néha nagyon nem jó. A forgatókönyvíró Köbli Norbert következő munkája A berni követ, ami állítólag szintén egy jó kis hidegháborús thriller. Amint lehet meg is nézem. [8/10] 

(Szupercella)

Arnold Scharzeneggerés Sylvester Stalloneújra együtt egy akciófilmben, aminek ráadásul teljesen korrekt története van! Előzetes várakozásaimmal szemben – semmit nem vártam, maximum valami B-kategóriás bohóckodást – a film izgalmas volt, feszült és kellően sci-fi szagú is (top secret & top security börtön), hogy az elejétől fogva odaszegezzen a képernyő elé. A színészektől ugye ezúttal sem kell semmi extrára számítani, azt meg hozzák simán. Vállalható, meglehetősen szórakoztató mozi. [7/10]

Carrie (2013)
(Carrie)

Ezt a Stephen King-sztorit már kívülről fújom – minek kellett újra filmre vinni, nem is értem –, szóval az eleje már-már dög unalom (lenne, de mivel van benne egy csomó iskolás lány… szóval azért el lehet lenni vele), de a végén a pusztításra azért kíváncsi voltam. Nem is csalódtam, elég jó lett. Aki még nem látott egy Carrie-feldolgozást sem, annak bejöhet. Lassú. Inkább dráma, mint horror. [5/10]
  
(Minden odavan)

Egyszemélyes tengeri dráma az öreg Robert Redforddal a főszerepben, aki az egész film alatt egyetlen szót mond, szóval majdhogynem némafilmről beszélhetünk. Az óceán közepi békés hajócskázást egy váratlan baleset szakítja meg, amiben a hajó oldala a vízvonal környékén felszakad, és a kapitánynak élet-halál harcot kell vívnia a megmenekülésért. Ez a film az emberi kitartás és hit örömódája. Magamat beleképzelve egy hasonló szituációba, nem vagyok biztos benne, hogy hasonló elszántsággal tudnék helytállni. Iszonyú jó film volt szerintem. Félelmetes és gyönyörű egyszerre. Minden képkockán látható, milyen profi szakmai stábbal készült. [9/10] 

(Phillips kapitány)

A Tom Hanks-film azt a megtörtént eseményt dolgozza fel, amikor 2009-ben szomáliai kalózok foglalták el az MV Maersk Alabama teherhajót. Izgalmas bepillantani egy olyan romantikusnak tartott foglalkozásba – ami az ország földrajzi elhelyezkedése miatt egy magyar állampolgár előtt eleve zárva van –, mint a tengeri hajózás, ezért a film tetszett, de az igazat megvallva azért nem volt túl izgalmas vagy látványos a film. A színészek hozták a kötelezőt, a hajó valóban gigantikus volt, de ennél bizony sokkal jobbra számítottam. [6/10]

(Thor: Sötét világ)

B.szki, még egy ilyen sz.rt! Egy pont Natalie Portman miatt és egy a látványra, ami néha nem volt roppant gyenge, de a szuperhősös filmek abszolút mélypontja volt eddig ez az „alkotás”. Unalmas, buta és kiszámítható, ami még az első részt is sikeresen alulmúlta. Remélem nem lesz több Thor-os sztori! [2/10]

(Machete gyilkol)

A magyar cím mindent elmond erről a filmről, ami érdekes lehet. ZS-kategóriájú akciófilm, amiben Danny Trejo jól ismert egzotikusan brutális fizimiskája volt egyedül értékelhető, meg esetleg a majdhogynem félmeztelen csajok és Kaméleon, a bérgyilkos. Eredetileg sem kellett komolyan venni ezt a félig akció félig paródia filmet, de sajnos nem is lehetne, mert egyik fél sem hozza a tőlük minimálisan várt szintet. Az akciójelenetek nevetségesek – ez is lehet egy plusz pont –, a humoros részek viszont nem azok. [4/10]

(A hobbit: Smaug pusztasága)

Sokan csak húzzák a szájukat a kilenc órásra elnyújtott Hobbit trilógia kapcsán, pedig egyrészt az eddigi két rész se unalmas nem volt, se nem A Gyűrűk Urából ismert események ismétlése pepitában, viszont roppant látványos volt és izgalmas. Másodsorban azt se felejtsük el, hogy ha évente nem jönne – már öt éve! – egy-egy rész ebből a nagy volumenű sagából, akkor bizony jó – mozis színvonalú – fantasyt nem láttunk volna évek óta. Egyet sem! Én pedig inkább néznék még tíz évig csak J.R.R. Tolkien világán játszódó mozis fantasyket, mint hogy ne nézhessek semmit. (Szerencsére nem kell ilyen sötéten látni a dolgokat, hiszen ha minden igaz, akkor 2016-ban jönni fog a World of Warcraft regényeken alapuló első film!) [10/10] A hónap filmje, de a trailerét már mindenki unalomig ismerheti, szóval másokhoz rakok inkább ki előzetest.

(–)

Egészen eddig kellett legörgetni ahhoz, hogy az ember sci-fit találjon a posztban szereplő filmek között. De rögtön milyet! Az erős koreai beütéssel készült koprodukciós disztópia két órában azt mutatja meg, hogyan lehet az emberiséget egymás után kétszer is teljesen kiirtani. A globális felmelegedés elleni harc során az emberiség egy elszabadult vegyület segítségével – véletlenül – annyira lecsökkentette a bolygó hőmérsékletét, hogy mindenki megfagyott és meghalt. Csak az Földet körbejáró, szuper-exkluzív, minden luxussal és saját ökoszisztémával bíró óriási vasúti szerelvény éppen aktuális utasai élik túl a sarkvidékit is felülmúló állandó hideget és rendezkednek be a soha meg nem álló vasparipán. Egy emberöltő múlva az utasok felett már távolról sem a demokrácia az úr. A film teljes káosz ugyan, de mégis fogyasztható. A sztori maga persze teljesen értelmetlen ezzel az őrült vasúti ökoszisztémával (egy kocsi tengeriakvárium, egy élelem-gyár, egy disco, egy iskola és így tovább kocsik százain keresztül) és mintha a készítőknek még a film végső műfajában sem lett volna azonos a véleményük; hol disztópikus, hol humoros, hol akciófilmeket idéző – úgy látszik egy koreai rendező filmjéből nem hiányozhat tömegverekedő-jelenet… kézi fejszékkel –, de az összhatás kétségtelenül látványos, egyedi és szórakoztató lett. Én mindenesetre kiválóan érzetem magam két órán keresztül. [8/10]



Byzantium (2012)
(–)

Félig a jelenben, félig a múltban játszódó „vámpíros” film, amiben a fantasztikus és drámai részek sokkal erősebbek, mint a horror-hatás. Nem sok jó vámpíros filmet tudnék felsorolni, de ez a jobbak közé tartozna. A történet mondjuk annyira nem volt elképesztő, mint Gemma Arteton feneke, de azért arra sem panaszkodok. Előzetesen ettől a filmtől jóval kevesebbet vártam – egy Alkonyatot maximum –, mint amit végül kaptam. [7/10]

(Átkozottak harca)

Dolph Lundgren ismét a filmvásznon és ha már ott van, akkor rögtön szembe is száll a várost elárasztó zombisereggel! Zombik, akció, vér, gyilkos robotok, vér, zombik. Más nem is kell. Agyatlan szórakozás, a bénább fajtából, de ugyebár zombik… [5/10]

47 Ronin (2013)
(47 ronin)

Nem kezdek el keseregni azon, hogy minek kellett ennek a filmnek is csinálni egy amerikai feldolgozást – az eredeti 1941-es megjelenése tényleg régen volt már azért –, de minek kellett egy szamurájokról szóló, kardozós, harcolós történetet annyira lebutítani PG12-re, hogy egy csepp vér sem fért bele? Még a harakiris jelenetben sem! Sehol! Nem akarok vérgőzös lenni, de ez így annyira unalmas volt, hogy már kínunkban a kosztümöket figyeltük – azok sem voltak autentikusak, btw… Ezen kívül mi a fenének kellett egy Japánban nagyjából a Spartacus-féle felkeléssel egyenértékű történetet ennyire átírni? Akartam szeretni, de ezt nem sikerült. [5/10]

(Számadás)

Jóféle spagetti western a sólyomarcú Lee van Cleef főszereplésében, akinek (vagy Clint Eastwoodnak) a filmjeit bármikor újra elnézem – de erre ráadásul nem is emlékeztem. Így történt, hogy ezt most a kislányommal együtt néztük végig – bár a végén azért ő bealudt. Neki a mexikói bandita volt a kedvence, mert beleesett arccal a sárba – meg egyébként is olyan vicces volt sokszor. Utólag már nem vele néztem volna inkább meg, túl sok volt benne a paradicsomlé és túl sokszor feküdtek le alukálni a szereplők a porba, mikor rájuk mutattak a „durranós bottal”, és a korbácsolós jelenetet is ki kellett magyarázkodnom gyorsan. [7/10]

Gamgi aka The Flu (2013)
(–)

Egy újabb (csak ez orvosi) sci-fi, ezúttal teljes egészében Dél-Koreából. Az elszabadult járvány – halálozási ráta: 99,9% – miatt karantén alá kell vonni a Szöul melletti nagyvárost, de az indulatokat megfékezni ezzel nem sikerül. Lázadás, koncentrációs táborok, erőszak, vér, mocsok és éhezés. Minden benne van, amit egy ilyen filmtől vár az ember. Sőt! A koreai filmek közt elég sok a jól sikerült darab, ezen már meg sem kell lepődni. Ez is egy közülük. A történet kegyetlen, a szereplők viszont mintha egy rajzfilmből léptek volna elő. Mindenesetre, ha a koreai hétköznapi emberi kapcsolatok ilyenek – a kezdeti autómentős jelenetre gondolok például, ahol mintha a doktornő egy debil lenne, mintha nem értené, hogy az élete forog kockán –, az elég furcsa lehet. Jó film volt, sokkal jobb, mint amit az IMDB mutat. [8/10]


(Exek és szeretők)

Romantikus vígjáték, amiben azt tudtam mondjuk értékelni, hogy a szerelmesek középkorúak, negyvenesek, ez adott egy kis extrát az unalomig ismert történethez, de nem törtem volna össze akkor sem, ha ez kimarad az életemből. Néha vigyorogtam mert vicces volt, de sokkal többször untam. Aki a hasonló filmeket komálja, annak tetszeni fog mondjuk, mert nincs benne semmi rossz, csak sajnos – nekem – nincs benne jó sem. [5/10]

Blood Shed (2014)
(–)

Zs-kategória alatti horror. Úgy tűnik, hogy egyetlen őrült gyilkos, néhány hajléktalan – ezek közül a nők, civilben mind fotómodellek, még véletlenül sem színészek! –, egy raktárépület egy kamera és körülbelül 1 dollár kell ahhoz, hogy az ember horrorfilm készítésébe kezdjen. A forgatókönyv az felesleges kellék úgyis csak, nem is éri meg vele foglalkozni, sminkelni mindenki tudja magát, feszültség lesz, mert majd kapcsolgatjuk a villanyt, a kamerát meg a szomszéd is profin tudja kezelni, összevágni meg majdcsak sikerül valahogy. Sikerült is. [3/10] (A főszereplőnő – Cherie Daly azért elég bomber…)

(Veronica Mars)

Volt egy kultikus nyomozós sorozat – ugyan ezen cím alatt futott – jó pár éve, aminek a főszerepében feltűnt Kristen Bell. Mi tagadás imádtam sok más társammal egyetemben. A sorozat lezárására egész eddig kellett várnunk, de az évek óta rebesgetett film végre elkészült és még egyszer – valószínűleg utoljára –  visszatérhettem a pofátlan magánnyomozó hölgy immár felnőtt életébe. A lezárásra visszajött minden régi szereplő, volt újra kisvárosi gyilkosság majd nyomozás és pár fáradtabb poén is. Mint fan, értékelem a film elkészítésébe fektetett energiát, élveztem minden pillanatát [7/10], de átlag nézőként nézve, nem volt egy meggyőző produkció. Egy újabb sorozatot Veronica karaktere talán már nem is bírna el. (Már ha itt marad a szülővárosába, ha meg elköltözne, akkor csak egy random Monk-epizód koppintásáig vihetné.) Szóval: Bye-bye, Veronica! [6/10] 

(–)

Horror-fantasy paródiákkal majdnem annyira rosszul állunk éves szinten, mint értékelhető fantasy filmekkel, ezért már azóta tűkön ülök emiatt a livefantasy-s geekekről szóló film miatt, mióta az első hírek röppentek fel róla. Ehhez képest egy középszerű alkotást kaptunk, aminek meg vannak a maga értékelhető momentumai, de összességében nem ájultam el tőle. (Jól nézett ki viszont a pokolból szalasztott emberi szíveket kitépő démoni szukkubuszt alakító Margarita Levieva, szóval… shotgun!) A Summer Glau körüli hypeot viszont még mindig nem értem. Azért imádja mindenki, mert szereti a sci-fit és rá lehet venni, hogy fantasztikus műfajú mozikban is szerepeljen? Nekem most sem lopta be magát a szívembe. Mindegy. Sajnos összességében a film sem, ez az igazi baj. [5/10]

Phantom (2013)
(–)

Elvileg igaz történet a hidegháborús időkből, amiben amerikai színészek alakítják az orosz tengeralattjáró legénységét (akcentus nélkül) – ami elég hangulat-gyilkos probléma rögtön a film elején. A klasszikus submarine moziknak a nyomába sem érhet, ahhoz túlságosan vontatott néha (nem a jó értelembe véve), de ez a műfaj is olyan, mint a fehér holló. Ha csinálnak egyet, meg kell néznem! Ezen felül a taktikai és harci részek érdekesek voltak, Ed Harris jól alakította a nyugdíj előtt álló öreg tengeri medvét, és David Duchovny is a tenyérbe mászóan unszimpatikus pártszimpatizánst. Klausztrofób film az atomháború árnyékából. A háborús filmeket kedvelőknek simán bejöhet, másoknak annyira nem ajánlanám. [7/10]
↧

Arkagyij és Borisz Sztrugackij - A kárhozott város

May 6, 2014, 9:55 pm
$
0
0





Arkagyij (1925-1991) és Borisz Sztrugackij (1933-2012)
A híres orosz írópárost valószínűleg még azoknak sem kell nagyon bemutatni, akiknek nincs túl sok affinitásuk a fantasztikum műfajához. Ha mást nem, annyit biztosan tud mindenki, hogy a több tucat regényt jegyző alkotók művei gyakran váltak a kommunista cenzúra áldozatává, így több írásuk évekig csak az asztalfiókban – illetve lojális barátoknál elrejtve – porosodott.

Mivel abban a diktatúrában (is) a kontroll gyakorlásának egyik gyakran használt eszköze volt, hogy nem a kiadók, hanem a hatalmon lévő párttisztviselők mondták meg, mi jelenhet meg és mi nem, ezért a rejtett, de mégis sokszor meghallható rendszerbírálat miatt ezen még ők maguk sem igen csodálkoztak – A kárhozott várost konkrétan úgy írták meg, hogy tudták, valószínűleg sosem jelenhet meg nyomtatásban. Az 1975-ben elkészült regény végül a rendszerváltás előtti enyhülés kezdetekor, 1988-89-ben jelenhetett meg, két részletben.


A páros legfilozofikusabb regénye – áll a méltatás a fülszövegben, ami elsőre nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezt a könyvet nekem mindenképpen el kellene olvasnom. Egy pár hétig vacilláltam is rajta, hogy tegyek-e egy próbát vele a néhány hónappal ezelőtti Sztrugackij-fiaskóm fényében – mikor is az A hétfő szombaton kezdődik című szatírájukba beletört a bicskám, és szégyenszemre abbahagytam a milliók által oly nagyra tartott könyvet –, de aztán szerencsére eszembe jutott a Stalker és a Lakott sziget, amik után egyszerűen nem hagyhattam ki ezt a disztópikus víziójukat sem.

„…Még a hülye is értelmes lény. Ha ő maga nem érti is meg, elmondja másoknak… – Hirtelen fölélénkült. – Gondolj csak például a mítoszokra. Mint ismeretes, a hülyék alkotják a túlnyomó többséget, következésképp minden érdekes eseménynek általában éppen egy hülye a szemtanúja. Ergo a mítosz egy valóságos esemény leírása egy hülye értelmezésében és egy költő földolgozásában.”

A Városban évtizedek óta rendületlenül zajlik a Kísérlet, aminek végső céljáról senki nem tud semmit. A Kísérlet az Kísérlet – hangzik el a regényben számos helyen. A Kísérletben részt vevő milliós nagyságrendű embertömeg számára érthetetlen megpróbáltatások kibogozhatatlan sora csak az élet. Elvileg mindannyian önkéntesek, illetve politikai menekültek, ám az idő múlásával mindannyian úgy érzik, ők nem erre a csendes őrületre szerződtek. Hol vannak egyáltalán? Keleten egy égig érő Nagy Fal, nyugaton egy szakadék, a horizontig nyúló semmivel töltve. Északra és délre pedig az ötven kilométer szélességű sziklaperemen húzódó Város rég elpusztult, embert nem látott negyedei kilométerek ezrein keresztül. Mintha a Kísérlet már évezredek óta tartana. De vajon egyáltalán folyik még itt valami, vagy az új lakók csak valami automatikus rendszer miatt érkeznek folyamatosan? Esetleg az elképzelhetőnél valami még szörnyűbb titok lappang a háttérben?

A mű egy utópikus felvetéssel kezdődik – a Város lakói teljes demokratikus egyenlőségben élnek, anyagi javakat nem halmoznak, a munkahelyüket sorshúzással félévente megváltoztatják –, ám már itt, a szemetesek barátságos beszélgetésének olvasása közben érezni a párbeszédek mögött meglapuló paranoiát, az őrület szélén táncoló feszültséget. A lakók pánik közeli hangulatban vannak a létbizonytalanság, a megmagyarázhatatlan élelmiszerhiány (hiszen a központtól távolabb lakó parasztok most is dúskálnak) és – legújabb fenyegetésként – az agresszív majomhordák támadásai miatt. A könyv ezen része sikeresen teremti meg ezt az irreális világot és a sötét hangulatot, ami aztán végigvonul a könyvön. Rengeteg furcsaságot megismerünk már itt is – például, hogy minden náció érti minden más beszédét, vagy hogy a Napot ki és be tudják kapcsolni –, de a későbbi események fényében ezek még csak a jéghegy csúcsai… vagy még azok sem!

„…A hatalomhoz annak van joga, aki birtokolja. Vagy még pontosabban fogalmazva, annak van joga a hatalom birtoklására, aki gyakorolja a hatalmat. Ha képes vagy másokat az akaratodnak alávetni – jogod van a hatalomhoz. Ha nincs – fel is út, le is út…”

A szereplőket fejezetenként más foglalkozásokban látjuk viszont, ami egyrészt remek módja annak, hogy a karakterfejlődésért rajongók szívét egy csapásra megnyerjék, másrészt a könyv nagy erénye is pont ez. Könnyen be tudják mutatni így, hogy válhat egy naiv, rendszerhű kommunista ifjúból, ahogy egyre emelkedik a társadalmi ranglétrán, szinte már önmaga ellentettje, egy gestapós altiszt legbizalmasabb barátja, egy ideológiailag talajt vesztett egyén. Mint ahogy Madách ImreAz ember tragédiájában Ádám egyre újabb korokat látogat meg Lucifer társaságában, úgy a foglalkozások folyamatos cserélődésének itt ugyanez a szerepe. A történet nézőpontja így folyamatosan változik, aminek köszönhetően a regény soha nem ül le. Ezen túlmenően azonban – hiszen a könyv sok szempontból önéletrajzi ihletettségű – remek terepet ad az íróknak, hogy a hatalommal szembeni összes ellenérzésüket, kritikai észrevételüket, a vezetők és a politikai rendszerek hamissága, kérész-életűsége miatt érzett dühüket kiadhassák magukból.

„…Az ember nem tehet semmit, nem képes semmire. Csak egyet tehet, egyre képes – önmagáért élni. Andrej a fogát csikorgatta ennek a gondolatnak a reménytelen világosságától és határozottságától.”

Eddig az orosz szerzőpáros bármelyik regényét is olvastam, mindre jellemző volt a szépirodalmi minőségre való törekvés, a vége-hossza nincs körmondatok egymásutánja, amibe néha komplett párbeszédek, mellékgondolatok is bele vannak szőve. Mi tagadás, erre a könyvre is ez a jellemző. Kicsit lassabban, figyelmesebben kell olvasni, mint egy könnyed ponyvát, de nem sokkal. Még a leginkább elvont, moralizálós részek is világosak, érthetőek, mi több, érdekesek és izgalmasak. Ahol pedig a mondanivaló egy kicsit háttérbe szorul, és több helyet kapnak az események, ott a könyv teljességgel letehetetlen, néhol cinikusan humoros is. A második rész – mikor Andrej a helyét változtató vörös téglás ház ügyében nyomoz – pedig egyenesen horrorisztikus; az expedíciós rész – és a valóban megdöbbentő végjáték – mellett nekem ez a rész volt a kedvencem, főleg a sakkjelenet miatt. Oly sok műben próbálták már valahogy – jobb esetben középszerűen, általában egyszerűen rosszul – szemléltetni, hogy valaki úgy játszik emberi sorsokkal, mint a sakkbábukkal, de ebben a könyvben ez tökéletesen sikerült. Már csak ezért is megéri elolvasni a művet, ami egyébként – a Stalkert leszorítva az első helyről – a kedvenc Sztrugackij regényemmé vált.

„…A nagy stratéga több volt, mint stratéga. A stratégát mindig kötik tulajdon stratégiájának keretei. A nagy stratéga elvetett minden keretet. A stratégia játékának csupán elhanyagolható eleme volt, éppoly véletlenszerű, mint Andrej számára – valamiféle véletlen, vaktában megtett lépés. A nagy stratéga éppen azért vált naggyá, mert megértette (vagy talán születésétől tudta): egyáltalán nem az győz, aki valamennyi szabályt betartva képes játszani. Az lesz a nyertes, aki a szükséges pillanatban át tud lépni minden szabályon, aki rá tudja kényszeríteni a játékra a maga szabályait, amelyeket az ellenfél nem ismer, és amikor szükséges – azokat is félre tudja söpörni. Ki mondta, hogy a sajátjai kevésbé veszélyesek, mint az ellenfél figurái? Ki mondta, hogy a királyt óvni kell, és kimenekíteni, ha sakk fenyegeti? Ostobaság, nincs olyan király, amelyet szükség esetén ne lehetne pótolni egy huszárral vagy akár gyaloggal. Ki mondta, hogy a gyalog, ha átverekedte magát egészen a távoli horizontig, feltétlenül tisztté válik? Hülyeség, néha sokkal hasznosabb, ha megmarad gyalognak, álljon csak a szakadék peremén – a többi gyalog okulására…” 


A második testvér 2012-es halálával az impresszív életmű sajnos végleg lezárult, de a Metropolis Mediánál sorra jönnek ki a jól ismert klasszikus regények, de immár mind cenzúrázatlan – tehát teljes méretű – és javított változatban. A kiadó következő kiadványa a szenzációs páros tollából az Ugrás a jövőbe című könyv lesz, várhatóan még az idén.

Az írás az Ekultura.hu-n is megjelent.
↧

Stephen Baxter - Antijég

May 11, 2014, 1:10 am
$
0
0




Stephen Baxter (1957-)
A brit Stephen Baxter neve ismerősen cseng már a magyar olvasók számára, hiszen több sikeres regény is megjelent már tőle nálunk is. Ezek egy része az Arthur C. Clarke-al közösen írt művei – az Időodisszeia-trilógia, és a Régmúlt napok fénye– voltak, de egy önálló kötete is elérhető magyarul, méghozzá az Időhajók, ami egy H.G. Wells stílusában megírt viktoriánus hangulatú sci-fi volt. Úgy tűnik, Baxter kifejezetten kedveli a romantika korát, hiszen az itthon most kiadott, egyébként 1993-as regénye, az Antijég szintén az 1800-as évek végére kalauzolja el az olvasót.

A steampunk hagyományokat követő történet szerint brit tudósok a Déli-sarkon egy olyan új anyagot fedeznek fel, ami melegítés hatására óriási energiát szabadít föl. Az anyag az antijég elnevezést kapta. A brit gyarmatbirodalom még teljes dicsőségében tündököl a történelmi változásokat hozó napóleoni háborúk után alig egy emberöltővel, de az antijég segítségével az angolok sosem látott iramban indulnak meg az ipari fejlődés útján. Az anyagot felfedező zseniális feltaláló különböző antijég-gépezetei hamarosan elárasztják a Földet. Az antijég feletti monopolhelyzet persze kontrollálatlan technológiai előretörést jelent és a brit birodalom politikai befolyása is megnő a többi európai birodalomban, amit azok persze nem néznek jó szemmel. Amikor a krími háborúban az antijég katonai felhasználásra kerül, egy pillanatra még az angolok is elborzadnak attól a pusztító erőtől, amit az antijég jelent.

Ez az alapfelállás szolgáltat hátteret tehát a regénynek, de a könyv legalább felében/kétharmadában nem ez van a középpontban. A mű közepe ugyanis Jules VerneUtazás a Holdba című 1865-ös klasszikus művének egy alternatív változata. Ebben a hamisítatlan vernei hangulatot megidéző fantasztikus részben a kalandorok egy antijég-meghajtású repülő szerkezeten egy váratlan űrkalandon találják magukat és minden tudásukra, bátorságukra és szerencséjükre szükségük van, hogy hetekig tartó utazásukról sikeresen visszatérjenek a Földre. Itthon sem meleg otthon és biztonság várja őket, hanem egy forrongó Európa és a francia-porosz háború egyik legnagyobb csatájának pokla.

Baxter eme könyve modorában, nyelvezetében és kissé nehézkesnek ható elbeszélési módjában és sutácska karaktereivel is sikeresen idomul a klasszikus vernei hagyományokhoz. (Mintha csak egy új, régen elveszett majd varázslatos módon meglelt Verne-művet olvasnánk.) A tudományos, ismeretterjesztő részek – például az űrrepülésről, a csillagászatról vagy a giroszkóp működéséről szólóak – megalapozottak, nem légből kapottak, ahogy azt Baxtertől megszokhattuk már, aki egyébként matematikai és mérnöki diplomával is rendelkezik. Az antijégen alapuló technikai fejlesztések is akkurátusak és hihetőek… lennének, ha létezne az antijég.

Nem nehéz észrevenni azt sem, hogy az antijég az atomenergia analógiája a regényben – a két erő a radioaktív sugárzást és az alapanyag „gyakoriságát” leszámítva gyakorlatilag megegyezik –, és így valós problémákat is feszeget alig burkoltan. Az antijeget felfedező kutatónak is nagy problémát jelent, hogy nem akarja, hogy a csodálatos lehetőségeket tartogató anyag segítségével emberi életekben essen kár, de a döntéshozó politikai körök akaratának épp úgy nem tud ellent mondani, ahogy az Teller Edééknek sem sikerült a második (a nagaszaki-i) bomba ledobása előtt.

A következő Stephen Baxter regény, ami idén magyarul is megjelenik még, a Terry Pratchettel közösen írt The Long Earth című sci-fi lesz. A kiváló angol szerző több tucat remek könyve viszont még így is csak angolul érhető el. Ez remélhetőleg lassan megváltozik a jövőben.

Kiknek ajánlom:
– A XIX. századi klasszikus, kalandokban és fordulatokban gazdag fantasztikus könyvekért lelkesedőknek
– A hangulatos, a steampunk alzsánerbe tartozó regények fogyasztóinak
– Akinek tetszett a másik önálló Baxter kötet, az Időhajók
– Akik nem egy modern, formabontó, a zsánert megújítani kívánó könyvet akarnak, csak jól szórakozni egy rövid történeten.

A poszt a Fantazmo.hu-ra is felkerült.
↧
↧

Peter V. Brett - A Rovásember

May 14, 2014, 11:23 pm
$
0
0






Túlzó lenne azt állítani, hogy az amerikai Peter V. Brett neve ismerősen kellene, hogy csengjen a fantasyt kedvelő magyar olvasók számára, hiszen a szerző első regénye csak a tavalyi évben érkezett el hozzánk.

Peter V. Brett (1973-)
Az öt részesre tervezett – külföldön is még csak a harmadik résznél tartó – Démon-ciklus nyitó kötete 2008-ban jelent meg angol nyelvterületen, de azóta az egész világot meghódította, hiszen tucatnyinál is több nyelvre fordították le, és a kritikusok és az olvasók mindenfelé igen jól fogadták. A könyv itthoni kiadásáról már 2012 tavaszán csicseregni kezdtek könyves berkekben, ezért a keményvonalas fantasy-rajongók – mint én is – bizony tűkön ülve várták a folyton csak csúszó, de oly nagyon áhított megjelenését. De miről is szól a regény?

Néhány ezer évvel ezelőtt a világot megtámadták a hétköznapi fegyverekkel sebezhetetlen és emberfeletti erővel rendelkező démoni fajzatok – a könyv terminológiájával élve a Magúrok (mondjuk nem tudom, miért nem Magurak...) –, akik a föld alól, a Magból emelkedtek elő és tizedelték éjről-éjre a rettegő embereket. Néhány hős a Démonháború hosszú évei során mágikus erőkkel rendelkező rovások segítéségével végül sikeresen visszaszorították a gonosz teremtményeit sötét rejtekeikre. Az ezután következő békés évezredek alatt a Magúrok legendás, mesebeli lényekké váltak és szinte az emléküket is elfelejtették. A tudomány rövidesen virágzásnak indult, a rovások haszontalanokká váltak és lassan azt is elfeledték, mennyire hasznosak voltak egykoron. Amikor aztán a Magúrok visszatértek, az emberek védtelenül álltak velük szemben. A birodalom elbukott, a társadalom középkori szintre hanyatlott, a technika elfelejtődött. Néhány rovásvető szerencsére még ismert néhány erőtlenebb régi jelet, így azok mögött megbújva, öt városban és kilenc faluban – a több napi távolság miatt egymástól gyakorlatilag egymástól örökre elszakítva –, tengeti életét az utolsónak megmaradt közel háromszázezer ember immár három sötét évszázada.


Nagyon becsapós könyv A Rovásember, hiszen a kiválóra sikerült borító látványa, a tartalom elolvasása vagy egyszerűen már az a szókapcsolat, hogy Démon-ciklus eleve azt az előítéletet kelti a leendő olvasóban, hogy a könyv minden bizonnyal akciójelentekben dúskáló adrenalin-löket lesz, amely egy pillanatra sem ereszti az olvasót és egy halom brutális, véres rész ad majd lüktetést egy feszes történetnek. A tisztánlátás kedvéért le is szögezem gyorsan, hogy ez még véletlenül sincs így. Ellenkezőleg!

A mű igazi fejlődésregény, hiszen három gyermek – Arlen, az apjában keserűen csalódott félárva, Leesha, a falusi pletykák elől menekülő lány és Rojer, az árva kisfiú – életének első néhány évét kísérhetjük benne végig egészen a felnőtté válásukig. Addig persze valóban történik néhány démontámadás, sőt még nagyobb volumenű ostrom is található benne, tehát az izgalom garantált, ám A Rovásemberen mégis az érződik, hogy az egész könyv – ami ugyebár hatszáz oldalnál is több! – egyszerű bevezetője a későbbi, jóval jelentősebb eseményeknek. (A lezárás elolvasása után pedig ez biztossá is válik!)

A gyermekkorból épp hogy csak kilépő Arlen, különleges képességének hála, nyakába veszi a világot és a régi tudás keresésére indul. A környezetében élők mindenbe beletörődő, negatív példáját szem előtt tartva eltökéli, hogy kerül, amibe kerül, életét a démonok elleni harcnak szenteli. Leesha a falusi gyógyítók munkáját tanulja ki, Royer pedig Zsonglőrnek áll, ami a Fullajtárok mellett az egyedüli foglalkozás, ami lehetővé teszi – halálos veszélyek mellett –, hogy az emberi települések közti kapcsolat ne szakadjon meg végérvényesen.

A fantasy művek egyik szinte kihagyhatatlan ismérve, hogy az első részben – ha nem sorozatról beszélünk, akkor a könyv elején –, az asztali szerepjátékokból ismerős összemesélésben, a „kalandozó-parti összeáll”. A Rovásember ebből a szempontból sem egy tipikus regény, a három ifjúból ugyanis sosem válik egy csapat – eleve a könyv háromnegyedéig nem is találkoznak! –, és koruk miatt a démonok elleni harc kulcsfigurái sem lesznek még. A fiatalok történetei ugyanis teljesen különálló szálakon folynak. A profi módon, igen részletesen és érdekfeszítő stílusban megfestett világnak a démoni uralom csak a borzongató hátterét adja. A könyv legszörnyűbb jelenetei ugyanis nem a Magúrok vérben tocsogó őrjöngéseihez köthetők – egy dark fantasy regényben ez talán valahol eleve elvárt –, hanem amikor pár sokat sejtető félmondatban arról olvasunk, hogy egy ember mennyire kiszolgáltatottá válhat másoknak. Konkrétan a szexuális erőszakra, pedofíliára és vérfertőzésre gondolok, amik bizony többször is az események sarkalatos (forduló)pontjai lesznek. Biztos, hogy ezen részek miatt ajánlja a könyvet a kiadó inkább a felnőtt olvasóknak!

Miután egyértelművé vált, hogy nem akció-regényt olvasunk, hanem az empátiánkat igénybe vevő, elgondolkodásra serkentő, vérbeli fantasy (bevezetőt), hamar kiderül, hogy a szerző a karakterek jellemábrázolásában, a hiteles karakterfejlődés bemutatásában és a hangulatfestésben igazán erős. A történet magja ellenben nem mondható túlságosan egyedinek, hiszen gyakorlatilag ez a Sztrugackij-fivérek klasszikus sci-fi művének, a STALKER-nek az inverz, fantasy-változata. (Abban ugyanis van néhány, halálos veszélyeket rejtő Zóna, ahová néhány sztalker lép csak be, míg itt az egész világ egy hatalmas (és szintén halálos) Zóna, amiben van tizennégy – nagyjából – biztonságos hely, ahonnan csak néhány kiváltságos léphet ki). Nehéz igazán egyedit alkotni manapság, ezért már annak is örülhetünk, hogy jó helyről vette a szerző az alapötletet a könyvhöz – bár a rend kedvéért megjegyzem, hogy nem biztos, hogy Peter V. Brett egyáltalán hallott az orosz páros alkotásáról! –, majd azt kiválóan formálta át a saját elképzeléséhez.

A könyv filmváltozatának jogai a mostanában főleg Resident Evil mozikat készítő Paul W. S. Anderson tulajdonában van. :(

Kinek ajánlom:
– Azoknak, akik szeretik a lassan kibontakozó, epikus (és egyben dark) történeteket;
– a részletes, alapos jellemrajzokat;
– akike nem zavar, hogy a könyv főszereplői öntudatos, kicsit koravén ifjak;
– és akik örülnek annak, ha egy könyvben nincsen romantikus szál.

A poszt a Fantazmo.hu-n is megjelent.
↧

Borisz Akunyin - Ajánlott olvasmányok

May 19, 2014, 4:09 am
$
0
0







Borisz Akunyin (1956- )
Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a grúz nemzetiségű Grigory Shalvovich Chkhartishvili (világszerte jóval ismertebb nevén Borisz Akunyin) történelmi krimijeit megjelenésük után nem sokkal már el is juttatja hozzánk az Európa Könyvkiadó. 2002 óta – ha jól számolom – tizennégy regénye és két kötetben rövidebb írásai jelentek meg nálunk; mindazonáltal az 1956-os születésű író annyira termékeny, hogy még a legfontosabb (de legalábbis a leghosszabb) regényfolyama, a XIX-XX. század fordulóján (1876 és 1914 között) Eraszt Fandorin főszereplésével játszódó könyvek listája sem teljes, hiszen – jelen állás szerint – kettő sajnos még hiányzik a tizennégy részből. Hogy idén mégsem maradunk Fandorin-krimi nélkül, arról a szerző A Magiszter Kalandjai névre hallgató sorozatának második része, az Ajánlott olvasmányok gondoskodik. (A legfrissebb Akunyin kötet előzménye A cár könyvtára.)

A Magiszter ugyanis nem más, mint Eraszt Fandorin unokája, Nicholas Fandorin, aki híres elődje után száz évvel, a XX. század végi Oroszország fővárosában, Moszkvában segít azokon a bajbajutott szerencsétleneken, akik készek megfogadni a tanácsait. Nicholas ugyanis egy Angliából frissen hazatelepült – ebből persze rögtön következik, hogy Eraszt az utolsó (magyarul még meg nem jelent) rész végén majd disszidálni kényszerül – arisztokrata, aki úri passzióból vágott bele alig életképes vállalkozásába. A nyugalmas polgári foglalkozást űző – teljesen elképedt – Fandorin egy szép napon emberrablók és gyilkosok célkeresztjében találja magát. A könyv másik, 1795-ben játszódó részében Danyila Fondorin (igen, ő egy újabb rokon) tűnik fel, mint Mitridat Karpov, a zseniális hétéves kisfiú védelmezőjeként. Az ifjú titán békés mindennapjai őrült vesszőfutássá változnak, miután szemtanúja lesz egy II. Katalin cárnő ellen szőtt összeesküvésnek. A menekülőkhöz – Ámor elől szökve – egy szépséges grófkisasszony is csapódik, így téve teljessé a kompániát.

Mivel főként fantasy-t fogyasztok, ezért nem mondhatom, hogy sok krimivel találkozom irodalmi kalandozásaim során, de az Eraszt Fandorin sorozat első részét, az Azazelt még én is olvastam évekkel ezelőtt. Nagyon tetszett az írás hangulata – az 1870-es évekről van szó –, a történet is fordulatos és izgalmas volt, ezért meg is fogadtam magamnak, hogy olvasom tovább Eraszt kalandjait, de aztán ezt a fogadalmamat sem tudtam betartani, oly sok másikhoz hasonlóan. Hirtelen ötlet volt, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott Akunyin könyvbe, az Ajánlott olvasmányokba belevágjak, így ha voltak is kikacsintások a régebbi részek eseményeire, ezeket nem igazán vettem észre. Persze egy-két szereplő volt azért, akik a közelmúlt homályából bukkantak elő, de az biztos, hogy a regény Akunyin írói munkásságának beható ismerete nélkül, önállóan is élvezhető, kerek egész. Mi több, és ez volt a furcsább, a könyv két fő szála között sincs igazi kapcsolat, csak a végén érnek össze, de csak nagyon halványan, és inkább a helyszínek, mint az események szintjén.

A köztük lévő több száz év különbség miatt a kötet két részének – egyébként egy fejezet a jelenben, majd egy a múltban játszódik – stílusa nem egységes. A XX. századi jelenetekben a szereplők az új idők orosz szlengjét használják, lépten-nyomon német angol jövevényszavakkal tarkítva, míg a történelmi részek cikornyás nyelvi fordulatokkal telítettek, a kornak megfelelően francia és latin szavakkal kellőképpen feldúsítva. Az ily módon régiesített nyelvezet a regénynek igazi zamatot ad, olvasás közben néha olyan érzésünk lesz, hogy Dosztojevszkijt vagy más orosz klasszikus szépirodalmi szerzőt olvasunk. A modern részek viszont ezt a kellemes érzést gyorsan feledtetik; Nicholas Fandorin „kék” és „rózsaszín” napok között változó identitású asszisztensének túlságosan korszerűvé varázsolt vartyogásától személy szerint a falra másztam, de a tőlem fiatalabbaknak lehet, hogy pont eme részek az ismerősebbek, így pedig élvezetesebbek, mint a míves, körmönfont udvari nyelvjárás, ami viszont nekem tartogatott sok kellemes pillanatot.

A cifra beszéd és a hosszú körmondatok miatt nem nevezném könnyed szórakozásnak a regényt, pedig a mű érdekes karakterekben kifejezetten gazdag és izgalmas cselekményű egyszerre. A vaskos, majdnem hétszáz oldalas könyv egyébként nem tűnik elsőre kifejezetten fordulatosnak, hiszen mindkét szál gonosztevőit a történet kezdetén megismerjük, ám ne kételkedjünk, a vége bizony tartogatott két-három olyan áll-leesős csavart, amikre addig nem is gondoltunk. A regényben akciójelenetekből – úgymond – hiány van, és a krimi szál sem túl rejtélyes, ám az izgalmakat a thrillerekbe illő részek végig fenntartják. Emellett olyan komoly kérdéseket, morális problémákat is boncolgat finoman a szerző, mint hogy melyik a fontosabb: egy hozzátartozónk védelme, vagy rengeteg ismeretlen élete.

„…Maga is tudja, milyen országban élünk: az emberek egyik fele csupa ideg, a másik fele golyós, ráadásul mindkét fél ötven százalékát valamikor kiképezték, hogyan kell kinyírni másokat.”

Egy hasonló műfajú regénynél elkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk, mennyire hiteles történelmileg. A jelenkori szálban jól megfigyelhetőek a kommunista diktatúra romjain épülő fiatal, rejtetten kapitalista nagyhatalom szegény lakosainak szürke, a régi rendszerbe nyúló beidegződéseken alapuló hétköznapjai és az új orosz „arisztokrácia” bűnnel és hatalommal szoros egységet alkotó, idillinek éppen cseppet sem nevezhető élete. A sorok között végig érezhető, hogy a szerzőnek nem feltétlenül tetszenek azok a hatalmi változások, amiket az ezredforduló táján Oroszországban megfigyelt, ám ez persze nem azt jelenti, hogy a régi rendszert sírná vissza, sem pedig azt, hogy unalmas politikai eszmefuttatásokat kellene végigolvasnunk.

A cári részek ennél is érdekesebbek voltak. Már az elnyomott falusiak életkörülményeit bemutató néhány – egyébként igen kevés – jelenet is sok egzotikummal szolgált, de a könyv igazi erősségét az uralkodó, II. Katalin és udvartartásának bemutatása jelentette. Messze nem vagyok a kor és a hely szakértője, de azt tudom, hogy a regény főbb eseményei illeszkednek a valós történelmi események kronológiájába. II. Katalin alakját viszont szánt szándékkal – az okát nem tudom, már ha nem a polgárpukkasztás – töri apró darabokra. A felvilágosult, haladó gondolkodásúnak számító uralkodónőből egy kifejezetten butácska, kövérkés nagymama lesz, aki – mit szépítsük – nem a fejét használja gondolkodásra. A körülötte lebzselő, gazdagságuk és pompás ruhakölteményeik mögé bújó, de a mocsokból alig kimosakodott talpnyalók, miniszterek és egyéb cselszövők szinte lelépnek a regény lapjairól.

A könyvet a regényes orosz történelem iránt érdeklődőknek ajánlanám elsősorban, azoknak, akiket nem riaszt a mű kicsit talán túlságosan is szószátyár stílusa. A mostani korban játszódó részek helyett engem a XVIII. századi fejezetek fogtak meg jobban, ezért valószínű, hogy az eredeti Eraszt Fandorin sorozatot fogom hamarabb folytatni a második részével, a Török csellel.

A poszt az Ekultura.hu-n is megjelent!
↧
Search

Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...

May 22, 2014, 10:23 pm
$
0
0


Sajnos nem vagyok egy nagy versolvasó, de bármikor, ha Stephen KingSetét Torony sorozatához tartozó könyvet veszek a kezembe (mint most is, mikor éppen újrázom a sorozatot), mindig szívesen olvasom újra a XIX. század egyik nagy angol költőjének Robert Browningnak harmincnégy versszak hosszúságú művét, a Childe Roland To The Dark Tower Came-t. (Természetesen a magyar fordítást, ami nem hiányozhat egyetlen Setét Torony kötet elejéről sem.) Szerintem az iskolákban kötelezően megtanulandó alkotásokon kívül ezt olvastam el legtöbbször életemben... Egyszerűen imádom, ami jelen esetben persze jórészt a regényeknek köszönhető.

Thomas Moran - Childe Roland To The Dark Tower Came (1859)





A tovább mögött - nem törődve a művekre esetleg vonatkozó nemzetközi és hazai szerzői jogi törvényekkel - a poéma magyar- és angol-nyelvű verziója található. (Egymás mellett, szépen két hasábba rendezve - amivel nagyjából el is értem a HTML programozási képességeim csúcsát...) Aki még nem olvasta a Setét Torony-sorozatot, és nem is tervezi - ennek oka mondjuk érthetetlen lenne a számomra... -, az csak akkor kezdjen bele, ha szereti ezt a fajta régies nyelvezetű, hősies témájú, dagályosabb költészetet.

(Sok szenzációs magyar fordítású vers van, de eredeti nyelven olvasva őket sokszor valahogy mégis sokkal jobbak szoktak lenni. Szerintem ez most nem így van. Browning angolul nekem valahogy "nem adja" annyira. Nektek melyik tetszik jobban?)




Robert Browning
„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...”

I.
 
Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet
E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,
S míg mohón leste: a hazug beszéd
Rászed-e, száját rosszul leplezett
Öröm fintora reszkettette meg,
Hogy tőrbe csal, s lesz újabb martalék! 

II.
 
Hisz botjával mi másért állt meg itt,
Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,
Rászedje, aki itt találja őt,
S az utat kérdi?! – Vártam: vicsorít,
Mint egy halálfej, mankója pedig
Sírjeleket kaparva porba bök,

III.
 
Ha tanácsát követem e kopár
És baljós tájon, hol – mint híre van –
A Setét Torony áll. S mégis: magam,
S békülten indultam meg erre, már
Nem dics s remény, csak az örömsugár
Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV.

Mert mit világ-vég vándorútjai
S évek szültek: reménységem legott
Köddé mált, s emez új céltól kapott
Szilaj örömet nem olthatta ki.
Nem is próbáltam elcsitítani
Szivem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V.

És mint beteg, ha közel a halál,
S holtnak is vélik, míg csordul, s apad
Könnye, elhagyván a barátokat,
S hallja, hogy egy a mást kihívja már
Levegőzni (mert „vége van” s „habár
Sírunk, a halál csak halál marad”).

VI.

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely
A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb
Vég-útra vinni a holttetemet,
Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,
S ő mindent ért s csak azért esdekel:
Ne csúfolná meg őket, s halna meg! – –

VII.

Így én is – megszenvedve utamon,
Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve
Ama „Had” hős-sorába írva be,
Kiket a Setét Torony titka von –
Jobbnak véltem, ha mint ők, elbukom,
Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.


VIII.

S lemondó-csendesen fordultam át
Az úton álló torz alak előtt
Az ösvényre. Egész nap szürke köd
Úszott a tájon s terjedt mindtovább
Az est, kilőve kancsal sugarát,
Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX.

Mégis: nem tett foglyává hamarabb
A sík, csak amikor hátam megett
– Visszafordítván tekintetemet -
Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,
Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.
Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X.

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –
Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!
Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!
Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem
És szórja magvát, itt, hol senki sem
Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI.

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg
Gúny osztozott e tájék térein.
„Nézz vagy ne nézz” – szólt a Természet – „Im,
Minden mindegy: én nem segíthetek,
Várom az izzó végítéletet,
Majd az perzsel fel, s költi foglyaim!”

XII.
 
S ha egy-egy kóró magasabbra nőtt:
Törten kókkadt feje, hogy társai
Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki
Az aszott lapukat, nem hagyva zöld
Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt
Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII.

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,
Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,
A föld meg mintha vért szítt volna be,
S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon
S hőkölt – miért is járt e tájakon? –
Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV.

Élt még? – inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:
Meredt és ösztövér, sokráncú nyak,
Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –
Ritka ily torzság s bú együttesen,
Dög ennyire még nem borzasztott sosem,
Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV.

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.
S mint a küzdő, ki előbb bort kiván,
Szomjaztam régi, boldog és vidám
Korom, hogy azután bírjam majd, mi hív.
A bajnok töpreng, s csak utána vív:
Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI.
 
Jaj! – Cuthberth-et idéztem, a remek
Pirospozsgás és szőke cimborát,
S éreztem is már szinte, mint fon át
Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –
Mint rég. De egy éj, és ő kegyvesztett!
Hevem hűlt, s szívem vacogott tovább.

XVII.
 
Majd – mint avatásán – a hajdani
Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.
Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!
De vált a szín. Mellére valami
Hóhér papírt tűz. Lovagtársai
Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!


XVIII.
 
Ily múltnál a jelen is többet ér; –
Tovább homályba-fúlt ösvényemen!
Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.
S míg lestem: száll-e bagoly s denevér
Az éjben, emlékeim a fenyér
Elverte, elterelte hirtelen.

XIX.
 
Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,
Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,
S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,
Hisz fürdethetett volna ez a hab
Izzó ördög-patát is, oly harag
Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX.
 
Mily csekély víz, s mi vad! – A part felett
Pár satnya, guggoló égerbokor
S pár ázott fűz szorongott, s dőlt komor-
Némán a vízre: öngyilkos sereg;
S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:
Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI.
 
Míg átkeltem – egek! – mi félelem
Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,
Vagy meder-mérő gerelyem nyelét
Szakállába, s hajába tekerem.
Vizipatkányt döftem le? – énnekem
Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII.
 
Öröm volt partot érnem ideát! –
Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.
Miféle harcon milyen küszködők
Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?
Mint a varangyok lúggal-tele kád
Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII.
 
Úgy vívhattak meg itt e part alatt.
De miért épp itt a tágas sík helyett?
Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.
Tán beléndek tüzelte agyukat,
Mint a török a gályarabokat,
Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV.
 
S amott mi az, egy kőhajtásnyira,
Mily szörnyű gépezet? – Vas-ék? Kerék?
Borona, mely selyemként összetép
Még embert is? Tán Tophet holmija
Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a
Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV.
 
Egy rönkmező jött; erdőség helye,
Leendő láp, most inkább tompa sík
Földség (elmezavart bolondozik
Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,
De odahagyja!) – s széjjel, körüle,
Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szik.

XXVI.
 
S szederjes foltok, vad és vak szinek
Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt
Sáv, mely mohos volt, s szömörcösre vált,
S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,
Mely a halálra tátva felreped
S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII.
 
Oly távol volt a cél, mint egykoron…
A messzeségben semmi, csak az éj,
És semmi jel. S ekkor egy ösztövér
Nagy fekete madár, Apollyon
Barátja szállt el sárkány-szárnyakon
S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII.
 
Mert fölpillantván látnom lehetett
A szürkületben is, hogy mindenütt
Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepűt
Hepehupákból így illethetek.
Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?
S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX.
 
Mert felrémlett, hogy talán démoni
Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,
S rossz álom az egész. Azután utam
Is megszakadt. S kezdtem lemondani
Megint, s ím, kattant bennem valami
Mint csapda kattan, s a vad fogva van…

XXX.
 
S lángjával a felismerés bejárt:
Ez az a hely! – jobbról a két zömök
Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,
Balról magas hegy… Ilyen ostobát! –
Mint alhattam az oly rég várt,
S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI.
 
Közbül pedig a Torony állt maga!
Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;
Barna kövének párja nem akad
Sehol. A vihar gonosz démona
Mutatja így meg a hajósnak a
Szirtet, ha már a bárka is beszakad…

XXXII.
 
Nem láttam volna? Tán mert este volt?
De hisz a nappal újra visszatért,
A tűnő fény egy résen át elért:
Óriás vadászként meglapult a domb,
Lesve, hogy a vad vackából kiront.
„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!”

XXXIII.
 
Vagy nem hallottam volna? De hiszen
Mindenütt kongás, lárma kelt. Nevek
Idézték az eltűnt vitézeket.
Ez erős volt, az félelemtelen,
Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!
Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV.
 
S ott álltak most körül, egész tömeg,
Lesték, mint végzem, eleven füzért
Fontak körém és lángolót, s ezért
Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg
Számhoz emeltem, s fújtam kürtömet:
„Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért…”

/Tellér Gyula fordítása/
I.
 
My first thought was, he lied in every word,
That hoary cripple, with malicious eye
Askance to watch the working of his lie
On mine, and mouth scarce able to afford
Suppression of the glee, that pursed and scored
Its edge, at one more victim gained thereby.

II.

What else should he be set for, with his staff?
What, save to waylay with his lies, ensnare
All travellers who might find him posted there,
And ask the road? I guessed what skull-like laugh
Would break, what crutch 'gin write my epitaph
For pastime in the dusty thoroughfare,

III.

If at his counsel I should turn aside
Into that ominous tract which, all agree,
Hides the Dark Tower. Yet acquiescingly
I did turn as he pointed: neither pride
Nor hope rekindling at the end descried,
So much as gladness that some end might be.

IV.

For, what with my whole world-wide wandering,
What with my search drawn out thro' years, my hope
Dwindled into a ghost not fit to cope
With that obstreperous joy success would bring,
I hardly tried now to rebuke the spring
My heart made, finding failure in its scope.

V.

As when a sick man very near to death
Seems dead indeed, and feels begin and end
The tears and takes the farewell of each friend,
And hears one bid the other go, draw breath
Freelier outside, (``since all is o'er,'' he saith,
``And the blow falIen no grieving can amend;'')

VI.

While some discuss if near the other graves
Be room enough for this, and when a day
Suits best for carrying the corpse away,
With care about the banners, scarves and staves:
And still the man hears all, and only craves
He may not shame such tender love and stay.

VII.

Thus, I had so long suffered in this quest,
Heard failure prophesied so oft, been writ
So many times among ``The Band''---to wit,
The knights who to the Dark Tower's search addressed
Their steps---that just to fail as they, seemed best,
And all the doubt was now---should I be fit?

VIII.

So, quiet as despair, I turned from him,
That hateful cripple, out of his highway
Into the path he pointed. All the day
Had been a dreary one at best, and dim
Was settling to its close, yet shot one grim
Red leer to see the plain catch its estray.

IX.

For mark! no sooner was I fairly found
Pledged to the plain, after a pace or two,
Than, pausing to throw backward a last view
O'er the safe road, 'twas gone; grey plain all round:
Nothing but plain to the horizon's bound.
I might go on; nought else remained to do.

X.

So, on I went. I think I never saw
Such starved ignoble nature; nothing throve:
For flowers---as well expect a cedar grove!
But cockle, spurge, according to their law
Might propagate their kind, with none to awe,
You'd think; a burr had been a treasure-trove.

XI.

No! penury, inertness and grimace,
In some strange sort, were the land's portion. ``See
``Or shut your eyes,'' said nature peevishly,
``It nothing skills: I cannot help my case:
``'Tis the Last judgment's fire must cure this place,
``Calcine its clods and set my prisoners free.''

XII.

If there pushed any ragged thistle-stalk
Above its mates, the head was chopped; the bents
Were jealous else. What made those holes and rents
In the dock's harsh swarth leaves, bruised as to baulk
All hope of greenness?'tis a brute must walk
Pashing their life out, with a brute's intents.

XIII.

As for the grass, it grew as scant as hair
In leprosy; thin dry blades pricked the mud
Which underneath looked kneaded up with blood.
One stiff blind horse, his every bone a-stare,
Stood stupefied, however he came there:
Thrust out past service from the devil's stud!

XIV.

Alive? he might be dead for aught I know,
With that red gaunt and colloped neck a-strain,
And shut eyes underneath the rusty mane;
Seldom went such grotesqueness with such woe;
I never saw a brute I hated so;
He must be wicked to deserve such pain.

XV.

I shut my eyes and turned them on my heart.
As a man calls for wine before he fights,
I asked one draught of earlier, happier sights,
Ere fitly I could hope to play my part.
Think first, fight afterwards---the soldier's art:
One taste of the old time sets all to rights.

XVI.

Not it! I fancied Cuthbert's reddening face
Beneath its garniture of curly gold,
Dear fellow, till I almost felt him fold
An arm in mine to fix me to the place,
That way he used. Alas, one night's disgrace!
Out went my heart's new fire and left it cold.

XVII.

Giles then, the soul of honour---there he stands
Frank as ten years ago when knighted first.
What honest man should dare (he said) he durst.
Good---but the scene shifts---faugh! what hangman hands
Pin to his breast a parchment? His own bands
Read it. Poor traitor, spit upon and curst!

XVIII.

Better this present than a past like that;
Back therefore to my darkening path again!
No sound, no sight as far as eye could strain.
Will the night send a howlet or a bat?
I asked: when something on the dismal flat
Came to arrest my thoughts and change their train.

XIX.

A sudden little river crossed my path
As unexpected as a serpent comes.
No sluggish tide congenial to the glooms;
This, as it frothed by, might have been a bath
For the fiend's glowing hoof---to see the wrath
Of its black eddy bespate with flakes and spumes.

XX.

So petty yet so spiteful! All along,
Low scrubby alders kneeled down over it;
Drenched willows flung them headlong in a fit
Of route despair, a suicidal throng:
The river which had done them all the wrong,
Whate'er that was, rolled by, deterred no whit.

XXI.

Which, while I forded,---good saints, how I feared
To set my foot upon a dead man's cheek,
Each step, or feel the spear I thrust to seek
For hollows, tangled in his hair or beard!
---It may have been a water-rat I speared,
But, ugh! it sounded like a baby's shriek.

XXII.

Glad was I when I reached the other bank.
Now for a better country. Vain presage!
Who were the strugglers, what war did they wage,
Whose savage trample thus could pad the dank
Soil to a plash? Toads in a poisoned tank,
Or wild cats in a red-hot iron cage---

XXIII.

The fight must so have seemed in that fell cirque.
What penned them there, with all the plain to choose?
No foot-print leading to that horrid mews,
None out of it. Mad brewage set to work
Their brains, no doubt, like galley-slaves the Turk
Pits for his pastime, Christians against Jews.

XXIV.

And more than that---a furlong on---why, there!
What bad use was that engine for, that wheel,
Or brake, not wheel---that harrow fit to reel
Men's bodies out like silk? with all the air
Of Tophet's tool, on earth left unaware,
Or brought to sharpen its rusty teeth of steel.

XXV.

Then came a bit of stubbed ground, once a wood,
Next a marsh, it would seem, and now mere earth
Desperate and done with; (so a fool finds mirth,
Makes a thing and then mars it, till his mood
Changes and off he goes!) within a rood---
Bog, clay and rubble, sand and stark black dearth.

XXVI.

Now blotches rankling, coloured gay and grim,
Now patches where some leanness of the soil's
Broke into moss or substances like boils;
Then came some palsied oak, a cleft in him
Like a distorted mouth that splits its rim
Gaping at death, and dies while it recoils.

XXVII.

And just as far as ever from the end!
Nought in the distance but the evening, nought
To point my footstep further! At the thought,
great black bird, Apollyon's bosom-friend,
Sailed past, nor beat his wide wing dragon-penned
That brushed my cap---perchance the guide I sought.

XXVIII.

For, looking up, aware I somehow grew,
'Spite of the dusk, the plain had given place
All round to mountains---with such name to grace
Mere ugly heights and heaps now stolen in view.
How thus they had surprised me,---solve it, you!
How to get from them was no clearer case.

XXIX.

Yet half I seemed to recognize some trick
Of mischief happened to me, God knows when---
In a bad dream perhaps. Here ended, then,
Progress this way. When, in the very nick
Of giving up, one time more, came a click
As when a trap shuts---you're inside the den!

XXX.

Burningly it came on me all at once,
This was the place! those two hills on the right,
Crouched like two bulls locked horn in horn in fight;
While to the left, a tall scalped mountain ... Dunce,
Dotard, a-dozing at the very nonce,
After a life spent training for the sight!

XXXI.

What in the midst lay but the Tower itself?
The round squat turret, blind as the fool's heart,
Built of brown stone, without a counter-part
In the whole world. The tempest's mocking elf
Points to the shipman thus the unseen shelf
He strikes on, only when the timbers start.

XXXII.

Not see? because of night perhaps?---why, day
Came back again for that! before it left,
The dying sunset kindled through a cleft:
The hills, like giants at a hunting, lay,
Chin upon hand, to see the game at bay,---
``Now stab and end the creature---to the heft!''

XXXIII.

Not hear? when noise was everywhere! it tolled
Increasing like a bell. Names in my ears
Of all the lost adventurers my peers,---
How such a one was strong, and such was bold,
And such was fortunate, yet, each of old
Lost, lost! one moment knelled the woe of years.

XXXIV.

There they stood, ranged along the hill-sides, met
To view the last of me, a living frame
For one more picture! in a sheet of flame
I saw them and I knew them all. And yet
Dauntless the slug-horn to my lips I set,
And blew. ``Childe Roland to the Dark Tower came...'' 
↧

Robert J. Sawyer - Kifürkészhetetlen

May 24, 2014, 2:37 am
$
0
0







Robert J. Sawyer (1960-)
Néhány éven belül megjelent a hatodikRobert J. Sawyer regény is magyarul a Metropolis Media gondozásában, a kanadai szerző tehát már nem ismeretlen a hazai olvasók előtt, sőt, talán kijelenthetjük, hogy a zsánerszerzők között – persze nem csak itthon – jól cseng a neve, ami már fél siker. Persze a kétszeres Hugo-díjas (és több más díjat is elnyerő) író nem véletlenül lett a sci-fit szeretők egyik kedvence. Műveinek egyik fő jellemzője, ami bármelyik könyve elolvasása során azonnal szembetűnik, éppen az, hogy a tudományos háttér nélküli olvasók is könnyedén megérthetik a – más szerzők prózájában sokszor nehézkes – témák magyarázatát. A kvantumfizika, a programozás vagy az eredetileg 2000-ben megjelent Kifürkészhetetlenben a csillagászat, a biológia, az őslénytan (és a vallás, a hit) így kerül egyre közelebb az átlagos olvasóhoz, és így teszi őt észrevétlenül olvasottabbá, műveltebbé – miközben természetesen egy pillanatra sem téveszthető szem elől, hogy az elsődleges cél a szórakoztatás.

A Kifürkészhetetlenben két földönkívüli faj tudósai veszik fel a kapcsolatot az emberiséggel. Céljuk békés, mindannyian az érdeklődésüknek megfelelő földi témákat, konkrétan az embereket szeretnék tanulmányozni (persze anális szondázás nélkül). A főhősünkhöz, a kanadai Royal Ontario Museumban dolgozó antropológushoz, Thomas Jericho-hoz Hollus érkezik, egy hatalmas pókra emlékeztető űrlény, aki maga is őslénykutató. A valószerűtlen találkozás után kiderül, hogy a két külön világról származó tudósban több a közös vonás, mint azt előre sejteni lehetne, azonban egy témáról homlokegyenest ellenkező véleménnyel vannak: Hollus ugyanis állítólag biztosan tudja, hogy Isten létezik.

A könyv olvasása közben Stanislaw Lem filozofikus, gondolkodásra serkentő írásai jutottak az eszembe, hiszen a Kifürkészhetetlen könnyedén beilleszthető lenne a lengyel szerző életművébe is. Egy fejezetet leszámítva – amiben volt egy rövidke akciójelenet – a történet lassan folydogál, helyesebben alig-alig van történet, ami haladhatna előre. Thomas belső monológjait olvasva megismerjük a gondolatait szeretteiről, a körülötte lévő nagyvilágról, választott tudományáról és meggyőződéses ateista világnézetét. Emellett a két főszereplő érveket-ellenérveket felsorakoztató vége-hossza nincs beszélgetései során különféle tudományos hipotézisek és tények kerülnek terítékre – helyesebben boncasztalra.

A sok eszmefuttatást tartalmazó kötet sosem lesz az űroperákért jobban lelkesedők kedvence, de ettől még tény, hogy a Kifürkészhetetlen egyenesen érdekfeszítő lett, köszönhetően a szerző alaposságának, felkészültségének, valamint közérthető stílusának. Thomas (és Sawyer) ateizmusában ugyan én is osztozom – mondhatni „mindketten” azt a csoportot erősítjük, akik szerint az észnek kellene győznie, és Pascal fogadásával („Biztonságosabb Isten léte mellett fogadni, még akkor is, ha nem létezik, mint kockáztatni az örökkévaló kárhozatot”) szemben is az ellentétes oldalra teszem a tétemet, de a könyv megdöbbentő feltételezéseire és tényként tálalt furcsaságaira nem mindig maradhattam érzéketlen. Többször is komoly megpróbáltatást jelentett kiszűrni a regény rengeteg tényanyaga közül a beugratós, csak a szerző agyából kipattanó megalapozatlanságokat, ugyanis számos információmorzsa akár még igaz is lehet, függetlenül attól, hogy mi az elterjedt nézet, milyen kép alakult ki bennünk az egyes témákról. Persze nem a földönkívüliek anatómiájának részleteire gondolok, hanem jellemzően olyan állításokra, mint hogy az Egyesült Államok összlakosságának a negyede sem hisz az evolúcióban, illetve hogy az evolúcióelmélet megalkotása után nagy hirtelen olyan logikai láncot fűztünk – miszerint a szerves élet sok apró lépésben változott –, amit az őskori leletek nem igazoltak azóta sem.

A könyv segítségével érdekes betekintést kapunk a világi (tudományos) és a lelki (vallásos) gondolkodás és szemléletmód különbözőségeibe, és egy valószínűtlen nézőpontból vizsgálhatjuk meg, hogy Isten létezésére valóban lehet-e tudományos bizonyítékokat találni a természeti törvények segítségével. A könyvben ennek ellenére sem teng túl a vallásosság – de vallásellenesnek sem nevezhetjük semmiképpen. A szerző megtalálta az arany középutat a téma körüljárásához, ezért egyik oldalnak sem lehetnek aggályai a könyvvel szemben. Fontos morális felvetésekkel is találkozunk majd olvasás közben, amik jellemzően szintén kapcsolódnak az isteni kérdéskörhöz. A nagyszerű gondolatkísérlet mellett a könyv szereplői csak lazán felskiccelt vázlatok, a két főszereplőről még csak-csak megtudunk valamit, de másokról ez már közel sem mondható el – szerencsére a hiányuk fel sem tűnik. A racionális főszál mellett a humánumnak a könyv mellékszála ad majd helyet, ami Thomas küzdelme a rákbetegségével. Ez a rész talán kicsit hatásvadász, mindenestre szükség van rá, hogy az se tegye félre csalódottan a művet, aki markáns karakterfejlődést vár minden történetben.

A regényen – igaz, nem a témáján – kissé már érződik, hogy nem mostanában írták. Megszületése óta még csak tizennégy év telt el, mégis technikailag nagy fejlődés van mögöttünk. Kicsit megmosolyogtató, hogy az adatokat ZIP-DRIVE-ra (Emlékszik még valaki erre a 250mb-os adathordozóra? Én anno majdnem vettem egyet…) másolják, és a filmeket videotékákból kölcsönzik. Nem hibaként említem, hogy is tehetném, inkább nosztalgikus, békebeli hatása volt, főleg e mellett a végül is nyugalmasabb történet mellett. A jó értelemben vett kanadai nacionalizmus – és a Royal Ontario Museum szeretete – viszont szinte ordít a lapokról, de egy kanadai szerzőtől ne is várjunk mást! Természetesen a múzeum nem a fantázia terméke, hanem ikonikus jelképe Torontónak – mint Sydney-nek az Operaház –, aki csak teheti, nézze meg élőben.


A könyvet a sci-fi régi iskolájának lassabb, gondolkodásra serkentő regényeit kedvelőknek tudnám tehát ajánlani, viszont közülük azoknak is, akiket Isten létének/nem létének problematikája idáig nem nagyon mozgatott meg. Ez a fajta tisztán racionális megközelítés azon túlmenően, hogy milyen elképesztően meggyőző, igen érdekes és újszerű is egyben.

A poszt az Ekultura.hu-n is megjelent!
↧
↧

Arthur C. Clarke & Michael Paul Kube-McDowell – Tűzszünet I-II.

May 27, 2014, 3:27 am
$
0
0



Arthur C. Clarke (1917.12.16 - 2008.03.19)
A Metropolis Media legújabb – két különálló részben, Ravasz és Béklyó címen megjelenő – Arthur C. Clarke kötete a Michael P. Kube-McDowellel 1999-ben közösen írt Tűzszünet című sci-fi / politikai-thriller. A két szerző közül a már életében klasszikussá vált Clarke talán nem szorul különösebb bemutatásra, de a páros másik tagja ennyire messze nem híres. Az 1954-ben született amerikai író 1985-2002 között alkotott, ez után felhagyott mesterségével. Tizenhét év alatt így is több mint egy tucat regényt írt, amik közül magyarul eddig csak egy Star Wars-trilógia és az Isaac AsimovRobotváros-univerzumában játszódó Odüsszeia volt olvasható. A – Tűzszüneten kívüli – legfontosabb írásműveit, a ’80-as évek közepétől megjelenő The Trigon Disunity trilógiát (Philip K. Dick- és Locus-díj jelölés) és az 1990-es The Quiet Pools-t (HUGO-díj jelölés) azonban még nem adták ki idehaza.

Michael P. Kube-McDowell (1954- )
A Tűzszünet valahol a XXI. század derekán játszódik. A Föld népessége a mostanit éppen csak egy kicsit meghaladó technikai szinten él. A minket is aggasztó mindennapi problémák – bűnözés, globális felmelegedés, satöbbi – bűvkörében. Ekkor egy csapat fizikus a semmiből, véletlenül olyan szerkezetet találnak fel, aminek jelentősége mellett talán még az atomenergia felfedezése is elhalványul. Gépezetük papírnehezékké változtatja a fegyvereket – helyesebben a beléjük való tölteteket –, ezzel egy csapásra a nemzetek békés együttélésének kora kézzel fogható közelségbe kerül. De vajon mindenki szerint pozitív ez a találmány valamint az a jövő, ami így elérhetővé válik?

A válasz nem igazán meglepő módon: közel sem örül mindenki. A tudósokat is megdöbbenti, mennyi buktató nehezíti a humánusabb, erőszak nélküli jövő elérésére tett törekvéseiket. Kicsit talán túlzott szerzői optimizmusról (és patriotizmusról) árulkodva – a tudósokat az amerikai politikai elit is lelkesen támogatja és a katonai vezetés sem akadékoskodik túlságosan a leszerelés ellen. Amerikában azonban az átlagember nem igazán örül annak, ha valaki csorbítani szándékozik az Alkotmányban rögzített szabadságjogait, még akkor sem, ha azt az ő érdekei védelmében tenné. A világ legjobban felfegyverkezett nemzetének lakossági haragjával szemben még maga az amerikai kormány is szinte tehetetlen.

"...Tökéletesen igaz, hogy néhány férfi közülük... meg persze néhány nő is... bele van zúgva az erőbe. Nagy harci gépek, gyorsak, mennydörgő hangok, a pusztítás képessége. Jó hecc. Az ember bálványozhatja a háborús gépezetet anélkül, hogy egyszer is vért látna."

Bár a Tűzszünet (Trigger) eredetileg egy kötet – kivéve Japánban és Franciaországban –, de azon a ponton, ahol a magyar kiadást kettévették, egy valóban nagy tartalmi törés is felfedezhető. Amíg a Ravasz egy Feltaláló-a-Világ-ellen-stílusú általános sci-fi tematika, érdekes tudományos tényekkel (főként a kémia és fizika témaköréből), kísérletekkel, amikből mindent megtudhatunk a különböző robbanóanyagokról, katalizátorokról, lőszerekről, kézifegyverekről és egyéb hadászati anyagokról. Igazi fiús téma, nem vitás, ráadásul izgalmasan, érdekfeszítően megírva. A könyv technikai szlengje a kezdő sci-fi olvasókat sem teszi próbára. A szereplők elég kidolgozatlanok, másodhegedűsök csupán a történet mellett, de szerintem nem is igen fogjuk igényelni a behatóbb ismerkedést.


A jóval rövidebb Béklyó ezzel szemben szakít az eddigre megkedvelt laborjelenetekkel, és a szereplőktől is még inkább eltávolodik. A tudományos és technikai részek is sokkal kevesebb súlyt képviselnek benne. Amennyiben magában is értelmezhető lenne a kötet, a sci-fi jelzőt is üggyel-bajjal lehetne csak ráhúzni. A természettudományok helyét a politika veszi át. A szabad fegyvertartásért lobbizó különböző csoportokról, a milíciákról és polgárőrségekről kapunk átfogó képet. A szervezetek felépítése, a tagok gondolkodásmódja vagy a polgári engedetlenségi módszereik sajnos messze nem annyira érdekfeszítőek, mint a könyv első része.

"...nem ok nélkül tanítjuk a katonákat, hogy szeressék a fegyverüket [...]. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha ma átkovácsolod ekevassá a kardokat, azt fogod látni, hogy holnap mindenki ekevasakkal harcol. Ennyi erővel meg is lehet tartani a kardot, különösen, ha már jól tudod forgatni."

A regény második részét szinte csak két – meglepően nagy vonalakban – kidolgozott téma ment meg az unalomtól. Az első, hogy sehol nem részrehajló (bár az mindenképpen igaz, hogy a fegyverpárti szereplők mindegyike tősgyökeres redneck-klisé karikatúra), és sikeresen világítja meg a másik oldal – a fegyverükért a végsőkig küzdők – nézőpontját is. A lőfegyverek „halála” ugyanis nem jelenti automatikusan az erőszak csökkenését, sőt. A másik pedig, hogy megfigyelhetjük, hogy a gyújtóanyagokat nélkülöző fegyveres erőszakszervezetek kéretlenül végbemenő mesterséges evolúciója milyen új/régi technikákon alapuló alternatív eszközöket hoz létre, így alapjaiban (és azonnal) megváltoztatva a jövőbeni háborúk menetét és a globális erőviszonyokat szintén.

Bár a tudósok több száz oldalon keresztül valóban keményen küzdenek eszközük elterjesztéséért és a nehézségek legyőzésén, de a regény valahogy még így sem tűnik túlságosan reálisnak. Nem elsődlegesen a persze magában is utópisztikusnak tűnő eszköz miatt, hanem az amerikai kormány – ez egy thrillerben főleg elképzelhetetlen! – segítőkészsége és a világ többi vezető hatalmainak teljesen elmaradt reakciói miatt.

Kiknek ajánlom:
– A politikai felhangú társadalmi üzeneteket hordozó könyveket kedvelőknek;
– Arthur C. Clarke rajongóinak;
– akiket érdekel, hogy egy lőfegyverek nélküli világ a földi paradicsomot jelenti-e, vagy még a mostani állapotoknál is sokkal rosszabb viszonyokat hozna;
– akik szeretik, ha egy könyvben nincs egy gonosz főellenség kiemelve, hiszen az emberiség önmaga legnagyobb ellenfele.

A poszt a Fantazmo.hu-n is megjelent!
↧

Szabó Győző - Toxikoma

May 29, 2014, 2:23 am
$
0
0


A Sztrugackij-testvérekLakott sziget című könyvéről szóló debütáló posztja után tiszteletbeli vendégbloggerünk, jó barátom Mr. BloodBunny - végre valahára - új írással jelentkezik a blogon. Ugyan nem fantasztikus regényről lesz szó a tovább mögött, az írás viszont kifejezetten az, ráadásul a sötét humor mögött - néha már könnyeztem... - igazán lényegre tapintó is. (Tényleg ajánlom, hogy olvassátok el minél többen.)
(Még egyszer köszi, Gergő, fergeteges lett!)


„Ami történt, megtörtént.”
Ezzel az irgalmatlan közhellyel nyit Szabó Győző megrázónak, döbbenetesnek szánt kamingautja. Vagy mije? Mielőtt belevágnék, meg szeretném köszönni a könyvet. Ajándékba kaptam, és biztos vagyok benne, hogy az ajándékozót színtiszta jó szándék vezérelte, ő csak egy fain könyvvel szeretett volna megörvendeztetni, szóval bébike: Hálásan köszönöm! Isten tartsa meg könyvajándékozó jó szokásod. De…!

Szabó Győző (1970-)
Szabó Győző nem író. Rendben. Olvastunk már számtalan érdekességet nem íróktól is. Én sem vagyok nagybetűs ÍRÓ, de ha leírom, hogy „egy közép-afrikai békafaj, ha veszélyben érzi magát képes szándékosan eltörni lábujjcsontjait, majd azokkal keresztülszúrja bőrét, így egy csomó hegyes-éles pengével veszi fel a harcot a támadójával (Wolverine bazmeg!!!)” vagy pölö „francia méhészek találtak a méheiknél kék színű mézet, melyről kiderült, hogy a közeli csokifeldolgozó üzem M&M’s cukorka színezékanyagának felhasználásával készítettek a szorgos méhecskék” az még lehet érdekes. A Toxikoma kapcsán kíváncsi voltam például, hogy hogyan lehet végignyomni előadásokat teljesen beállva? Vagy hogyan tudta titokban tartani az újdonsült elfoglaltságát Győzi? Vagy hogy végső soron mi visz rá egy sikeres, intelligens, jómódú, jóképű és népszerű embert a keménydrogok fals eufóriával kikövezett útjára? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, ne is reménykedjen senki. 

De akkor mit is adtak nekünk a rómaiak? Nos, ők elég sok mindent, ellentétben a Toxikomával amiből patakokban folyik az izzadtság és a hiteltelenség, az írói véna és fantázia abszolút tök totál teljes hiánya, valamint a „milyen fasza csávó vagyok én” életérzés érfalrepesztő mennyiségben. 

Nézzük kicsit részletesebben. Az iromány így kezdődik, nem változtattam, kozmetikáztam rajta semmit: „Ami történt, megtörtént. Mi volt ez? Szimpla genetika. Hajlam talán. De azt tudom, hogy nem bántam meg. Őszintén.” Túl azon, hogy szerintem ez így kissé értelmetlen, az elég sokat elárul az író elvtársról, hogy a könyv legelején hárít és mosakszik. Ez csak genetika. Hajlam. Tehát nem én tehetek róla, hanem a cudar körülmények. Én csak áldozat vagyok. És így meg se bánom, tök fílinges volt, meg olyan tutifrankós is. De komolyan: én ŐSZINTÉN nem bánom! Jó hogy még külön nem is vagy rá büszke B+! (Bár szerintem az, csak a korrektorok kihúzták azt a részt). Most mondanám, hogy innentől spoiler alert de muhahaha, ne vicceljünk már, egy ilyen könyvnél?!? 

Vannak persze ennek a könyvnek is erényei. Például az, hogy egy könyv, nem pedig mondjuk videójáték, vagy pestisjárvány, vagy bomba, szóval nem nyomkodni vagy hatástalanítani kell hanem olvasni, tehát a formátum jó. Aztán találhatunk benne néhány jó anekdotát, pl mikor találtak egy mákmezőt valahol a dzsindzsásban, amiből persze azonnal azt hozták ki, hogy DROOOG!! és ott bohóckodtak a mákgubók vagdosásával; meg hogy Pesten mezei virágboltokban is lehet bódító szereket tartalmazó növényeket venni, és hogy erről tudnak a virágárusok is, akik szinte csak ezért tartják „azokat” a növényeket a jól ismert törzsközönségnek; meg hogy a tűcsere program hiányában a gyógyszerészektől kellett kunyizniuk a fecskendőket, akik vagy elhitték hogy a cukorbeteg dédinek lesz, vagy ment a fenyegetőzés, hogy „akkor maga miatt leszek AIDS-es és maga ezzel a tudattal fog élni” és ezért szánalomból megkapták az inyit; meg még elvétve találni benne újdonságokat, sőt mi több, érdekességeket is, de kb ennyi. Ja meg rövid: 264 oldal, ló betűkkel, nagy sortávval, széles margóval nyomtatva, szal nem nagy kunszt. Ha valaki szerelmes Győzőbe, akkor ennyivel megússza, hiszen a szerelmetes ember nem látja a másik hibáit, márpedig mostantól csak azok kerülnek említésre. 
 
Az egyik legnagyobb bajom a Toxikomával, hogy Szabó Győző saját magának nyal be benne, de nem ám csak úgy felületesen nyelve hegyével, hanem keresztcsontig bőnyállal. Önmagát egy robotzsaruba oltott terminátorként állítja be aki keményebb mint a vídia, keményebb mint a gyémánt, még magánál az életnél is sokkal-sokkal keményebb legény, aki egyben hihetetlenül kúl arc is. Leírja pl, hogy orrba-szájba csalta a feleségét minden ótvaros heroinista kurvával, ami eddig még egy dolog, de minden ilyen koszvadékkal történt hentergést nagy hódításnak, fasza dolognak állít be. Nagy ívben szart arra, hogy valaki szereti őt, otthon várja, vigyáz rá stb, neem, az csöppet sem menő. Bezzeg az, ha a rendőrségi razziát egy nővel az ágyneműtartóba bújkálva elsunnyogjuk, majd a rendik távozása után dugunk egyet a drogos félhulla szakadékkal, na az a királyság. Egyszer külföldön jött rá a viszketés, heroin bácsi befigyelt, majd mentőt kellett rá hívni. Miután visszaértek Magyarországra, megkapta a kemény 40 eurós kórházi számlát, amit laza mozdulattal a szemétbe hajított, ami után soha többé nem is keresték. Házakat telibehugyozunk az utcán, betörünk, lopunk, kihasználjuk a pajtikat, szarban hagyjuk a kollegákat… Menőőő!!! A drogozása ugye külső okokra vezethető vissza (t.i. genetika) de a leszokás már csakis az ő saját érdeme. Ő túlélte. Ő túlélő. Ő egy kikúrtnagy hős! „Győztem. Június 29.-én végső csapást mértem az elmúlt tíz évemre.” fejezi be szerényen Bástya elvtárs a regényét. Tényleg nem az a bajom, hogy fiatal korában csinált hülyeségeket. Egyikőnk se szent, legalábbis én biztosan nem, de az már elég gyomorforgató, hogy Szabó úr mindezeket a faszságokat, „felnőtt fejjel” nem hogy nem bánja, de a sorok között igen könnyen kiolvasható, hogy követendő példának is tartja, meg van róla győződve, hogy Ő a Jani. Azt meg direktbe le is írja, hogy az egész kábszerezés mekkora buli, milyen nagyon fantasztikus élményeket nyújt, mennyire bitangjó az egész, és mekkora király csávó már az aki heroinnal kel/fekszik. És sosincs ott a „de”! Pazar cucc ez a blue-meth Mr Heisenberg, csak épp a fogaim kirothadtak a helyükről. Ütős ez a kokain Mr Montana, habár már három szívműtétem volt. Szupcsi ez a fű Mr… ööö bocs, hogy is hívják magát? Semmi ilyesmi nincs. Az egész dolog jó! Pozitív. Semmi kivetnivaló nincs benne, és ezek nélkül a drogdelíriumok nélkül kevesebb az ember.


Ez a másik dolog amitől lassan de biztosan ment fel a vérpresszióm: ez a drogozásnak, a drogoknak és azok hatásának abszolúte egyoldalú, elbagatelizált bemutatása volt. EZ A KÖNYV MEGHOZZA AZ EMBER KEDVÉT A NARKÓHOZ!! Leírja, hogy annyi drogot magadba küldhetsz mint ahány birkacombot Schmuck Andor, és az ÉGEGYADTA VILÁGON SEMMI BAJOD NEM LESZ! De tényleg, szó szerint semmi. Fizikai kondíciód oké. Simán felléphetsz színházakban, a memóriádnak, beszédkészségednek semmi baja nem lesz. A családod, barátaid, kollegáid szeretni fognak, mert TE MAGAD IS tündér maradsz. Megcsalások, haverok/barátok/család hülyére vétele? Pfihaa! Mindenki mindent megbocsájt. A vége felé leírja, hogy külföldön forgattak volna, de a producerek rájöttek, hogy heroinista, és mondták neki: „Oké Győzi. Drog gyermeke vagy. Ráadásul az összes drogok közül is a heroin az apád. De semmi gond. Szeretünk. Te kellesz nekünk. Úgyhogy légy olyan bájos, fáradj vissza Magyarországra, szokj le, és innen folytatjuk a melót. Puszi, csók, cumida.” Ez mi a f*sz??? Egy külföldi(!!!) forgatás majd biztosan hetekig áll, csak hogy a Gyögyő otthon kikúrálhassa magát, mert ő olyan fontos nekünk! Az a tény hogy elhallgatta előlünk hogy heroinnal lövi magát minden nap? Uggyan kéérem. Mindünknek megvan a maga hobbija. Ja, hogy ezt már nem először, nem másodszor játssza el színésztársai, kollegái kárára? Az minket nem izgat, hiszen ő a nagy Szabó Győző. Téma lezárva. 

Idézem Hajós Andrást a könyv hátlapjáról: „Büszke vagyok Győzőre, hogy meg merte írni azt, amivel manapság mindenkinek szembe kell néznie. (…) A drog itt van körülöttünk, itt van bennünk. Győző kiírta magából. Le a kalappal tesó.” Hát én nem tudom, hogy melyik könyvet olvasta a tesó, vagy hogy a leírtak hatására olvasás közben rágyújtott-e valami bódítóra, de a konstans öntömjénezéstől nekem valahogy más véleményem támad. Vagy az ilyen ajánlókat pénzért írják emberek? Komolyan nem tudom – de azért sejtem. 

Másik idézet: „Nem akarod, hogy drogos legyen a fiad? Függő a lányod? Vagy te magad szeretnéd tudni, megéri-e tisztának maradni? Szabó Győző felkavaró őszinteséggel meséli el, mennyire kalandos az út a pokolba – visszafelé viszont annál gyötrelmesebb.” 

Dr. Csernus Imre (1966-)
Ha már rükverc, ejtsünk pár szót a „gyötrelmes” visszaútról is. Na ennél a résznél tényleg magam alá nutelláztam. Lipótmező, és amúgy cakkumpakk az egész leszokási procedúra egy HATTALMAS PARTY!! Gyűzűt ugye hazazavarták a külföldből Dr. Csernus karjaiba, mert egy nem tévés pszichiáter nem tud semmit, az ismert embereket ismert emberek kezeljék a hétfájdalmát neki. Szóval beköltözik Lipótmezőre, ahol kap olyan gyógyszereket, amitől beáll, így nem hiányzik neki a cucc. Bármikor elmehetne onnan, de ő erős. Nem megy. Királyvagybazmeeg! Megtudjuk, hogy Lipót klasszabb hely mint a Feketeerdő Klinika dögös nővérekkel és kigyúrt ápolókkal a nemzetközi casual sex napján. A „betegek” pingpongoznak, dumcsiznak, buliznak bazzeg, és közben tök nagy lazulás meg yolo az egész. Leírja, hogy esténként nyársaltak, vagy bográcsoztak, megtudjuk azt is, hogy egy faszi meg egy nő ott jöttek össze, szétdugták az egész „gyötrelmes visszautat” és ezen pásztorórák alatt Gyüzziék kimentek az udvarra, hogy ne zavarjanak. A kóterben Hősünk ugrókötelezgetett, és egy ott megismert luvnyával gyakorolták a szerepet, amit nemsokára el fog játszani, és hasonló borzalmak végeérhetetlen sora várt még a bentlakókra. Ha valaki látta a Trainspotting heroinról lejövős jelenetét (https://www.youtube.com/watch?v=x8ldurhzX7c) annak minimum a tarkójáig szalad fel a szemöldöke a „leszokós” rész olvasatán. Az egész (már le se írom, csak még egyszer: G Y Ö T R E L M E S  visszaút) olyan, mintha a régi díler pajtik fizettek volna azért, hogy az egyszeri kíváncsi hülyegyerek keménydrogoktól való legnagyobb félelme a tűszúrás fájdalma legyen. Mivel ugye a teljes leszokási hacacáré lájtosabb mint egy vasárnap délutáni ágyban fetrengős picit émelygős, kicsit fejfájós másnap, anyuci főztjével a pociban, formaeggyel a tévében.
Lipótmező

Az író kartársnak olyan elképesztően élénk a fantáziája, hogy saját magát, mint álomvilágban élő (kiválasztottat?) embert Neónak, az őt a való világba segítő párttársat (Dr. Csernus) pedig Morpheusnak nevezi, és kb csillió Mátrixos utalással bombázza szerencsétlen elménket. A drogtrippek leírása unalmas, egyáltalán nem szemléletes, úgy cuzamme az egész könyv rossz. Szerintem a nem-írók vagy ne írjanak, vagy tényleg érdekes sztorikat vessenek papírra. Egyszerűen nem értem Szabó Győzőt mi motiválhatta a Toxikoma megírására. Ha jól sejtem egy eléggé felkapott, foglalkoztatott színészként nem kell minden hónap végén mérlegelnie, hogy befizesse-e a villanyszámlát, vagy inkább vegyen valami szendvicsnél laktatóbb kaját. Szóval nem hinném, hogy a zseton mozgatta. De akkor mi? Prevenció? Elrettentés? No ezek biztosan nem. Az olvasottak alapján az exhibicionizmus lehet a tettes. Egy mellkasdöngetős, önpolírozó mondathalmot kapunk, aminek megbocsájthatatlan hibája, hogy gyakorlatilag meghozza az étvágyat a nyalcsira (heroin). Életemben elszívtam kb összesen 4-5 spanglit még fiatal koromban. Háromszor semmi, egyszer megállíthatatlan nevetés, és utoljára pedig maga a KÍNHALÁL! Ennyi volt a kapcsolatom a drogokkal, és nem is terveztem szintet lépni, de ezen könyv alapján simán megtehetném. Csak jó élményekkel lehetek gazdagabb.
↧

Charles Stross - Accelerando

June 1, 2014, 11:27 pm
$
0
0







Charles Stross (1964 -)
Charles Stross nevével sűrűn összefut az, aki rendszeresen figyeli a különféle sci-fi díjakra jelölt könyvek listáját. Azonban a nemzetközi sikerek dacára idehaza – az Accelerando (ami például Locus-díjas lett, de persze a többi nagy versenyen is jelölt volt) idei megjelenése előtt – magyarul még nem olvashattunk egy Stross-regényt sem. Pedig az angol író, akit sokan a brit hard sci-fi egyik legnagyobb élő tehetségének tartanak, számos könyvet írt. Közülük több is méltán tarthatna az itthoni olvasók érdeklődősére számot – például az Eschaton sorozat, ami az űroperák világába vezeti el az olvasóit –, de megtagadnám magamat, ha elhallgatnám, hogy engem bizony az ötödik részénél járó (és néhány kisregénnyel még tovább bővített) Laundry Files sci-fi/horror sorozata érdekelne a legjobban, amikben a lovecraft-i gyökerek előtt tiszteleg. Charles Stross egyébként a szememben – és sokak máséban szintén, még ha feltehetőleg nem is tudnak róla – már írói karrierje előtt ikonikus figura volt, egyszerűen azért, mert dolgozott az Advanced Dungeons & Dragons szörnykatalógusán – egy igazi geek biblia –, aminek fénymásolatait régebben – excuse moi– „szarrá forgattuk”. Neki "köszönhetjük" többek között a death knight-okat is. (Kedves Stross, néhány karakterem lehet még mindig élne, ha… szóval meglettem volna nélkülük is…! ;-)

De most az Accelerandoról szeretnék írni – többé-kevésbé legalább is. Azért szeretem a fantasztikus irodalmat, mert rengeteg ága van, olyan könyvhöz nyúlok, amilyen stílusra/témára épp kedvem szottyan. Ha akarok kalandos űroperát olvasni, egyszerű a dolgom. Háborús sci-fi? Semmi probléma. Különféle természettudományos tételekre alapozott „tudósos” sci-fi? Legkönnyebb. A tematikákat napestig lehetne sorolni. A hatalmas sci-fi torta egyik nagy szeletét a jellemzően egy nem túl távoli jövőben játszódó, technológiai szingularitással – és a poszthumanizmussal – foglalkozó regények jelentik. Nem az Accelerandora gondolok – főleg –, mikor azt mondom, hogy ez az a tematika, amivel én már többször is csúfosan megégettem magam. Legemlékezetesebb persze a Diaszpóra, amin egyébként azóta sem sikerült keresztülvergődnöm, de sorolhatnék még regényeket, amik bizony megszenvedtettek. Az az igazság, hogy amikor egy szerző teljesen szabadjára ereszti a képzeletét és a regényében a szingularitás megjósolhatatlan irányára és felfoghatatlan sebességére hivatkozva bármi megtörténhet – majd rögtön az ellenkezője is –, nem kicsit érzem elveszettnek magam.

Amikor a szereplőkből több példány (változat) is létezhet egy időben és egy helyen; vagy ha egyes karakterek számára máshogy telik az idő, mint a többieknek, mert mondjuk egy virtuális térben él – igen, régebben bizony William GibsonNeurománcával is meg kellett küzdenem –; vagy ha 70 év alatt nagyobb technikai fejlődés megy végbe, mint eddig 10.000 év alatt; és az ember olyan alakot vehet magára, amilyet éppen reggeli alatt kigondolt – nos, nekem ez már egy kicsit sok. Egyszerűen nem tudom beleélni magamat. Ennyi. Az Accelerandoban pedig a fenti példák mindegyike megtalálható. Szóval – úgymond – megint beleszaladtam egy nehezebben emészthető, poszt-cyberpunkos sci-fibe. ...csakhogy most már eleve készültem erre! :)

Ennek ellenére a könyv még így – rákészülve – is a hullámvasutazást idézte fel bennem. Többször kérdeztem magamtól, hogy minek olvasom egyáltalán, hiszen a felét sem fogom fel annak, amiről szól, aztán meg hirtelen azon kapom magam, hogy arra gondolok újra… és újra… aztán megint, hogy ezt tutira bekedvencelem majd a Molyon! Aztán hirtelen valamin ismét elvesztem a fonalat és csak pislogok, hogy most már megint mi történik? Pontosabban nem is azért pislogok, mert nem értem a történetet, hiszen a könyv „novellás” szerkezete – minden fejezet ugyanis egy szinte új történet, köztük általában tíz éves ugrással – segített abban, hogy a sztori fősodrával végig tisztában maradhassak és a fejezetekbe ékelt „technológiai gyorstalpalók” is hasznosak voltak, és nagyjából sikeresen tartottak képben végig, hanem... nem is tudom, talán kicsit túl sok volt a sehova (illetve a csillagokon is túl, ha így jobban tetszik) sem vezető fejtegetésekből, a magasröptűnek tűnő, de mégis homályos párbeszédekből, technikai zsargonból. (Valami ilyesmi...) Stross szerencsére sokszor kifejezetten vicces mesélő, ami kicsit enyhítette a regény néhol nehézkesebbnek ható stílusát, de azért nem árt, ha "keményebb dióra" készültök, amikor belevágtok.

„…Ma Jack a biztonságikamera-elkerülő iskola végzős tanulója; a képzés igen nehéz volt, de a nyomai eltüntetéséből dicséretben részesült.”

Az hamar megfogalmazódott bennem, hogy a könyv SOKKAL jobban tetszett volna, ha a cselekmény nem 2024-ben (…kb…) kezdődött volna, hanem még vagy 300 évvel később. Sok csodálatos és még több valószínűtlen technika kapott szerepet a könyvben, amit nem igazán tudok elképzelni összesen tíz év (vagy az Accelerando 2005-ös megírásától számítva tizenkilenc év) múlva. Lehet, hogy túlságosan földhöz ragadt vagyok – esetleg egyenesen szingularitás-tagadó! –, de a fiatalabb koromban (általam is) vizionált hatalmas technikai fejlődésnek nem látom semmi nyomát. 2024 számomra úgy tűnik nem fog jelentősebb változást hozni 2014-hez képest, mint hogy megjön a Windows 2.4 vagy az Ubuntu linux disztribúciót I-buntu-ra keresztelik. Esetleg – végre, örülnek a fejesek a Pentagonban! – sikeresen próbálják ki éles harci körülmények között az első hadihajó által tíz évig csak feleslegesen hurcolt railgun-t; globálisan 1 euró lesz 1Tb tárhely havonta a felhőben; megint lépnek egyet előre – egy kicsit – a rák és az AIDS gyógyításában – és talán 2020-ra tényleg minden TESCO-ban kapható lesz már jutányos áron a lövésálló casual street wear (így legalább William Gibson jövendölése bejön). Egyszóval semmi jelentős, 2024-ben a helyzet jobbára változatlan…

Néhány szót ejtenék a könyv fizikai jellemzőiről is. Sajnálom – bár gazdaságilag meg is értem sajnos –, hogy az Ad Astra áttért az eddigi könyveiknél nagyon is megkedvelt, gyönyörű fehér papírról a mostanság általános, szürkébb, újrahasznosított papírra. Öröm az ürömben, hogy legalább a kötés jó maradt, nem törik a gerince, és nem szakadnak ki a lapok, de azt már nehezebben értem, hogy a szintén szeretett (Jó, én szerettem, más nem tudom, észrevette-e egyáltalán…) fontjukat miért kellett lecserélni erre a mostani – szintén átlagos, TNR, vagy valami hasonlóan ritka – betűtípusra. Persze, így sűrűbb a szedés, több infó egy odldalon – eddig 63*32=2016 karakter/oldal, így pedig 66*37=2442 karakter/oldal (Ugye, milyen jól jön, hogy erről is vezetek nyilvántartást... ;-) ) –, kevesebb papír kell a könyvhöz, szóval anyagi okok, satöbbi, de akkor is sajnálom. A borító design viszont nagyon jó lett most is, és örülök, hogy a gerinc mindkét Ad Astrás könyvnél fekete lett. Ha így marad a következő köteteknél is ezután, akkor az igen jól fog mutatni majd a könyvespolcokon – igaz, a szövegben maradt jó néhány bosszantó helyesírási hiba, és azt sem értem, hogy az eddigi formátum mellett miért nem lehetett kitartani és miért lett kisebb két-három milliméterrel a könyv, mint az előző részek...


Az biztos, hogy nekem az oldschool sci-fik könnyedebb – jobban kikapcsoló, szórakoztatóbb – olvasmányok, mint ez az újhullámos vonulat, de ettől eltekintve az Accelerando (és hasonszőrű társaik) jelentős olvasói bázissal büszkélkedhetnek, ami egyet jelent azzal, hogy az olvasók képzeletét manapság a közeljövőben (?) várható technikai- és biológiai-fejlődési irányok igen is mozgatják. Az Accelerando pedig sikeresen mutat meg ezen irányok közül egyet.

A regény elektronikus változatai (persze angolul) a szerző blogjáról legálisan is letölthetőek különféle formátumokban.


A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!
↧
Viewing all 259 articles
Browse latest View live
Search