A Metro 2033 hazai megjelenése óta (2011) ugyan már több mint két év eltelt, én valahogy mégis csak most jutottam el oda, hogy kezembe vegyem a Metro 2033 Univerzumban játszódó, magyarul elérhető részeket. Igaz, gyorsan pótoltam a hiányosságot, mikor az eredeti duológia után – ami hamarosan trilógiává bővül, hiszen Dmitriy Glukhovsky bejelentette, hogy már dolgozik a Metro 2035-ön – rögtön elolvastam az olasz Tullio AvoledoAz ég gyökerei című könyvét és most az orosz Andrej GyjakovA fény felé című művét is. Van még egyáltalán valaki, aki nem tudja miről van szó? Csak neki címszavakban összefoglalnám akkor.
1995-ben az alig tizenhat éves Glukhovsky kitalálta, hogy egy olyan poszt-apokaliptikus regényt szeretne írni, amiben egy atomháborút túlélő maroknyi embercsoport kalandjairól lenne szó a végzetes katasztrófa után húsz évvel. A moszkvai metró útvesztőiben tengődő emberek története 2002-ben a metro.ru internetes oldalon került ingyenesen publikálásra, miután a szerző nem talált kiadót a könyvéhez. Az írásművet az internet közössége felkarolta, a regény léte szájhagyomány útján terjedt. A regény cselekményét az író átírta a felhasználók hozzászólásait, ötleteit felhasználva, sőt egy teljesen új lezárást írt a könyvnek. Az ily módon átszerkesztett mű végül 2005-ben jelent meg, és gyorsan meghódította az egész világot. A folytatásra újabb éveket kellett ugyan várni, de közben orosz és külföldi írók és rajongók ostromolták az ekkor már szinte szupersztárnak számító Glukhovskyt, hogy mesélné el, mi történt az ő szülővárosukkal a nagy világégés után, vagy engedje meg nekik, hogy ők mesélhessék el saját, Metro 2033-as történetüket. Glukhovskynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy pillanatnyi habozás nélkül beleegyezett. Azóta több tucat regény született így, amelyek mind a Metro 2033 Univerzumban játszódnak. A regények magyar kiadását az Európa Könyvkiadó karolta fel, és céljaik szerint a legjobban sikerült részeket szeretnék elhozni nekünk. Mivel Tullio Avoledo regénye nekem ha lehet még jobban is tetszett, mint az eredeti kettős, és a nemzetközi közfelkiáltás szerint Andrej Gyjakov a Metro 2033 Univerzumában publikáló írók eddigi legnagyobb, legígéretesebb tehetsége, ezért persze izgatottan kezdtem a könyv elolvasásához, ami egyben egy trilógia első része.
Image may be NSFW. Clik here to view.Szinte rögtön mellbe vágott az a furcsa érzés, hogy ez bizony elég szokatlan könyv. Már eleve az is „gyanús” volt, hogy nem egy féltéglát fogtam a kezembe, csak egy nagyon szűk háromszáz oldalas könyvecskét. De nem ez az igazán meglepő, hanem az, hogy így is rendkívül sok esemény, akció és izgalom fért bele. Az oka pedig nem más, mint Gyjakov tömör, szikár stílusa. Kis túlzással élve azt kell mondanom, hogy a könyvben nincsenek összetett mondatok, csak és kizárólag rövid tőmondatok, néhol egy-két bővített mondat. Ki merném jelenteni, hogy a mostanában oly sok szerzőnél olvasható szóvirágok és mondatszörnyek – sajnos én is ide tartozom, még ha nem is könyveket írok – után felüdítő volt ilyen könyvet kézbe venni végre. Ha semmi más jó nem lett volna benne – de persze van –, már ezért a váratlan felüdülésért megérte volna elolvasni.
Az eddigi könyvekben megszokott bezártság érzés most nem jelentkezett, miután a könyv cselekménye végre nem a metróban, sőt nem is Moszkvában, hanem a második legnagyobb orosz városban, a Finn-öböl mellett elterülő Szentpétervár felszíni romjai közt játszódik. Főszereplője a helyi sztalker-legenda, Dárda és Gleb, az árva kisfiú, akit az egyik állomáson szedett össze. A könyv szereplői mit sem tudnak a szűk világukon túl elterülő földekről, csak reménykednek benne, hogy nem ők az emberiség utolsó hírmondói és más diaszpórák is sikeresen – a civilizációnak legalább a mázát megtartva – élhették túl a világégést. Hihetetlen történetek szólnak olyan távoli szigetekről, a messzi távolban lévő titokzatos földekről, ahol nincs sugárszennyeződés, a felszínen lehet élni, és a nap éltető sugarai zöld mezőkre világítanak, nem csak romokra és elfajzott szörnyetegekre. Egy átlagos napon aztán megjelennek a Kivonulás fanatikus papjai, és arról kezdenek el prédikálni, hogy a kikötőből minden hajnalban egy erős fénysugár jelzéseit észlelik, amit biztos, hogy egyenesen a Bárkáról – egy anyahajóról, ami túlélte a háborút – érkezik és azt jelzi, hogy a túlélőket elviszi az Ígéret Földjére. A metró vezetői még akkor sem hagyhatják figyelmen kívül ezt az állítást, ami nagyjából az egyetlen kiút lehetősége a számukra, ha nagy valószínűséggel hamis illúzió csupán, ezért Dárdát – és így a fiút –, egy papot és egy kis csapat harcost bíznak meg a feladattal, hogy a felderítő expedíciójukkal találják meg a titokzatos fény eredetét.
Ezzel kezdetét is veszi a kaland, amiben aztán nincs megállás. Akciójelenetek és thrillerbe illő izgalmak és nem várt fordulatok – ha már sok hasonló könyvet olvastál, akkor nem annyira meglepőek mondjuk, de hát ez nagyjából így van minden hasonló könyvvel akkor – egész sora a könyv. Az események rengeteg párbeszéddel tarkítottak, amiket néhol megszakít egy-egy rövidebb leíró rész. Lelkizés és romantikus szál nyomokban sem fedezhető fel benne, brutalitás és keménység viszont annál inkább. Ehhez maximálisan alkalmazkodik a regény karcos, néhol vulgáris nyelvezete is. A szereplők kedvelhetően egysíkúak – nem is vártam mást –, az viszont egy kicsit csökkentette az izgalom mértékét, mikor rájöttem, hogy a harcosok csak golyófogónak kerültek be a sztalker mellé, és minden egyes fejezetben elbukik egyikük. Legalább néha meg lehetett volna törni ezt a mintát. Viszonylag ritkán – értsd: szinte sose – olvasok Szentpéterváron játszódó könyvet, ezért érdekesek voltak azok a rövid részek is, amik a helyi nevezetességeket (jellemzően inkább a hiányukat) mutatták be. Újfent kiderül – többször is! –, hogy az ember egyszerűen mindent megtenne még egy napnyi túlélésért cserébe, nem számít mibe kerül és mennyire embertelenné válik is közben.
Egy szó mint száz, A fény felé egy igazi adrenalin fröccs, ami biztosan azt is lekötné, aki Glukhovsky regényeit kicsit/nagyon túlírtnak tartotta, ami csak hírnevében igazi sci-fi/akció könyv, igazából azonban egy bódító, filozofikus társadalomkritika, amiben konkrét akciójelenet alig-alig található. Egy igazi, tősgyökeres fiúregény ez – és persze Barbie helyett G.I. Joe babákkal játszó lányoké –, aminél egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy maradok-e a folytatásra.
Komoly kihívás – legalábbis nekem – egy sorozat harmadik/sokadik részéről írnom, mert félek, hogy a túlzott önismétlés komoly hibájába esek, vagy egyenesen úgy kell magamból kipréselnem valami újat, valami értékelhetőt. A Tövisek Császára című könyvről szóló írás során ilyen problémám nem volt. És bár a poszt most rövidebb lesz, mint az eddigiek – aminek első két részről ITTés ITT olvasható egy-egy ismertető – rögtön kettőt is megírok.
Első (rövid) változat az igazán türelmetleneknek: HÁT MÉGIS MI A FENÉT GONDOLTAK? MI FOG MAJD TÖRTÉNNI? Ő JORG ANCHRAT, AKI MINDEN KIHÍVÁSRA ERŐSZAKKAL REAGÁL! ÉVEK ÓTA OTT TOMBOL A BIRODALOM ROMJAIN EZ A SZOCIOPATA! MIÉRT KÉPZELTÉK, HOGY MAJD MOST MÁSKÉPP LESZ?! (facepalm) OMG! SZEGÉNY HALOTT IDIÓTÁK!
„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt sem tartottam túl soknak.”
A könyv szuperjó lett STOP Izgalmas STOP Jorg nagyon durva arc STOP A kedvenc (anti)hősöm STOP A fantasyból sci-fi lesz STOP Bánhatod ha kihagyod STOP A lezárása (is) tökéletes lett STOP Még mindig az első rész a legjobb STOP
A második (kicsit bővebb) változat: Három fő kérdés furdalja az olvasót – ha túljutott már az első két részen –, mikor nekikezd ennek a könyvnek, méghozzá, hogy Ki is lesz a Tövisek Császára?, hogy Kicsoda valójában a Holt Király?, valamint, hogy az Országúti Testvériség tagjai miért kaptak most ilyen nagyon kevés szerepet? Az első válaszra ugyan egészen a könyv végig várnunk kell, de úgy gondolom, az olvasók jó része könnyen ki fogja találni a választ, a második már kicsit trükkösebb, de egy kis fantasy-rutinnal a háta mögött ez is megadja magát hamar. Én már a könyv legelején kitaláltam, és onnantól az volt a kérdés, hogy vajon tévedek-e. De nem tévedtem. A harmadik kérdésre nem kapunk választ. :)
„A jövő sötét hely. Ott mindannyian meghalunk.”
Így, hogy a bődületesnek szánt fordulatok nekem annyira nem ütöttek be – mint az első két részben –, kérdés, hogy miért lelkendezek a harmadik részért is ennyire. A válasz persze egyszerű, hiszen Lawrence mesélői stílusa, humora mit sem változott, még mindig lenyűgöző. Karakterei – főleg Jorg persze – sosem lépnek ki szerepükből, mindig pontosan úgy viselkednek, ahogyan jellemük megismerése után azt elvárjuk tőlük. A főszereplő ráadásul észrevétlenül felnőtt, és jól látható jellemfejlődésen ment keresztül. Saját vágyai elé helyezi gyermeke biztonságát, és mindent – mondom mindent! – megtesz a testi épségéért.
„Nőktől ne várjon logikát az ember, főleg, ha éppen kinyomni készülnek magukból egy gyereket. Nekem őszintén szólva voltak kételyeim a folyamat felől. Elég passzentos ügynek ígérkezett, örültem is, hogy nem nekem kell csinálnom.”
Az atomháború után ezer évvel lévő széthullott Európa (és most már Afrika is) telitalálat. Az Építők kevéske fennmaradt technikai eszköze egyediséget ad ennek a „történelmi fantasy” világnak, amit csak még tovább fűszerez a mágia és a túlvilági lények megjelenése, aminek okára ráadásul még magyarázattal is szolgál.
„…És megmutattam neki, mennyi időbe telik, míg egy ember fejébe belekalapálnak tizenhárom szöget, csatt, csatt, csatt.”
Mark Lawrence (1968 – ) A Széthullott Birodalom trilógiája villámgyorsan csatlakozott a MINDENKÉPPEN OLVASD EL könyvek kicsinyke csapatához. Műfaján belül mindenképpen kiemelkedő minőséget képvisel, de bátran nekikezdhetnek olyanok is, akik számára más irodalmi minőség, mint „szépirodalom” elképzelhetetlen, hiszen mondhatjuk, hogy ez a sorozat már-már eléri az említett besorolást, ami minden bizonnyal a nagyszerű fordításnak is köszönhető. A szerző következő trilógiájára, A Vörös Királynő háborújára pedig máris epedve várok. Az első rész – Prince of Fools (Bolondok hercege) – megjelenése 2014 júniusára datálódik, és várhatóan a magyar változat sem késik majd sokat.
Image may be NSFW. Clik here to view.Kíváncsi vagy rá, milyen izgalmas kalandokban volt része ősapáidnak? Vajon milyen varázserővel bírtak régen a táltosok? Kit neveztek az ősanyók vadleánynak? Miként kovácsolta össze a hunok és a magyarok sorsát a Csodaszarvas és a Turulmadár? A tizenhárom éves Bors nem is sejti, hogy ő különleges fiú. Mikor az ősi Levédiában elrabolják a bátyját a kazárok, tudomására jut, hogy sorsát megpecsételte egy táltos jóslata; s ő az, akinek el kell vezetnie a magyarokat a Kárpát-medencébe. A Turulmadár és a Csodaszarvas védelmezi, míg őt eleinte csak az a cél vezérli, hogy megtalálja Ödent, a bátyját. Öden és Bors kalandjaik során megismerik a barátságot és a szerelmet. Útjaikat gonosz cselszövők keresztezik, akik ellen ugyan felveszik a harcot, ám időközben olyan titkok tárulnak fel előttük, amik örökre megváltoztatják életüket.
Repülj madár!
III. Rész - Növekedj csudálatos fa!
Második fejezet – Áldozat
Bors és Füli egy hónap alatt érték el Hollós törzsszövetségének a táborát. Füli nem tudott minden nap repülni, volt hogy több métert zuhant a magasból lefelé. Borsnak gőze sem volt, mi lelte a madarat, ám gyanúja szerint Tündérek földjén érhette valami baj. Nagyon aggódott érte, vissza kellett nyernie az erejét. Ily gyöngének még sosem látta, szökkenni és lépdelni is nehezen bírt, tolla csomókban hullott, teste vészesen fogyott. Hollós táborában már nem égett tűz, a lakók nyugovóra tértek. Bors Hollós jurtája felé settenkedett, Fülit az erdő szélénél hagyta. Hollós sátrában még világos volt, odabent három árny mozgása látszott. Bors észrevétlenül guggolt a jurta mögött, jobbra tőle ki volt kötve egy kuvasz, de az szerencsére nem kapott szimatot. – Tehát így határoztál? – recsegte odabent egy ismerős hang. – Igen – motyogta egy másik, amiben Bors Hollósra ismert. Az egyik árny abbahagyta a járkálást. – Te hogy gondolod? – fordult a recsegő hang egy másikhoz. – Ahogyan Hollós – felelte amaz. – Ezt nem tehetjük meg! – Nyúlszívűek! Ennyi? Hát ennyi volt!? Ezért álltunk ki majd fél esztendeig egymás mellett!? – Nem csak ezért… - sziszegte Hollós. – Te ezt nem a magyarokért, vagy apádért tetted! – dörmögte a döbbenet ittas hang. – Önös érdekből cselekedtél! Ha apád most élne…! – Apám halott. – Teee…! – Elég! – kiáltotta a harmadik. – Turda, ezt egyszerűen nem teheted meg! Turda gúnyos horkantást hallatott, majd dühösen kicsörtetett a jurtából. A kuvasz nyomban megugatta, de a vezér nem törődött vele. Morcos képpel tűnt el az éjszakában, Bors egyre hevesebb szívveréssel hegyezte a fülét. – Mikor induljunk? – kérdezte Kál. – Hamar – felelte Hollós. – Attól tartok, Turda nem lesz kegyes. Hihetetlen, hogy apám őt is beavatta ebbe az iszonyatos tervbe! Ezért ragaszkodik Turda ennyire Levédiához! Mert úgy véli, így van a győzelemre esélye! – Lehet, harcolnunk kellene – vélekedett Kál. – Ostobaság! Csak akkor harcolunk, ha védekezni kell. Azt akarom, hogy Turda törzse mellénk álljon! – És Csanádnak mit mondasz majd végül? – Az igazat. Hogy sajnáljuk… – Tényleg sajnálod? – kérdezte Kál hitetlenkedve. Hollós nem válaszolt rögtön. Árnya az asztal mögöttről látszott, kezében egy fatáblát forgatott. – Igen – felelte végül. – Apám terve gusztustalan. Levédia nem lehet a magyaroké. Borsnak volt igaza. Mindig is tudtam! De bizonyos okokból… Mellétek álltam, és szövetséget kötöttem veletek. Csak így szerezhettem meg. Másképp Borsé lett volna, de így elterelhettem a figyelmét! Kockára tettem az egész törzsemet… Ha a népem levált, mint vezért, meg fogom érteni. Nem fogok tiltakozni. De nekem szükségem volt rá! Nélküle nem ér semmit az életem! Kál árnya bólintott. – Mihamarabb fel kell mennünk északra, csak utána csatlakozhatunk Csanádékhoz! Turda útjába kell állnunk, mielőtt még nem lesz túl késő! Nem győzhet az apám még holtában is! Veszítenie kell! Bors döbbenten guggolt a jurta előtt. Hollós és Kál felbontotta a szövetséget Turdával? Csanádék oldalára álltak? Mi ez az egész!?
*
Még sötét volt odakint, amikor Öden kilépett a jurtájából. Csupán egy nadrágot öltött magára, hiába volt odakint hűvös a levegő. Mezítláb indult el a falu végében húzódó hegycsúcshoz, a vállán egy kecskét cipelt. Az állatot kikötötte egy fához, ő maga pedig tüzet csiholt. A csillagok már nem világítottak olyan fényesen, a hajnali szürkület csípős, tiszta levegője töltötte be a vidéket. A kecske békésen legelészett, ő nem tudhatta, hogy a reggelt már nem érheti meg. Öden átszellemülten szívott bele a hűvösbe. Kinyújtóztatatta karját, majd törökülésbe a tűz elé telepedett. Lehunyta szemét, és halk motyogásba kezdett. Köszönetet nyilvánított a jó szellemeknek, amiért megóvták a faluját az eső általi pusztulástól. Köszönetet adott továbbá azért is, hogy a magyarok épségben megérkeztek az Erdőn túlra. Hálája jeléül a kecskét ígérte nekik. Miután az állat torkát elvágta, a testet a tűzbe dobta. A fiú megbabonázódott a lángok játékától, pislogás nélkül figyelte a máglyát. A tűzben megjelent egy csodaszép, égig érő fa. Kilenc ágát lángok borították, egy fiú próbálta eloltani a tüzét, de csakhamar őt is elkapták a lángok. A fa tövig leégett, egy szikrázó kék tó, szürke színt öltött. – Levedi! Levedi fejedelem! – hallotta valahonnan a távolból Szabolcs hangját. Nem! Leég az egész erdő! Iszonyatos vijjogás hallatszott, a Csodaszarvas összerogyott. Öden ordítani akart, de képtelen volt mozgatni a száját. Csodaszarvas! Füli! Bors! – Levedi fejedelem! Térj magadhoz, uram! Kinyitotta a szemét. Oldalra dőlt és hányt egyet. Egész testében remegett, a homlokáról veríték csepegett. – Látomásod volt, uram? Azért rángatóztál? Öden megtörölte a száját. Már pirkadt. A tűz lángja kialudt, csak parázs pislákolt benne. – Láttam egy fát – nyelte a fiú. – Leégett! Az erdő elpusztult és a Csodaszarvas is… és volt ott egy fiú! – sóhajtott, majd nyelt még egyet. – Egek! Borsot láttam elégni a fával! – Miket beszélsz, uram? – Vigyél el a bölcsekhez! Szabolcs átkarolta a fejedelmet. Öden még mindig remegett, fojtogatta a hányinger. Vajon mit akartak a szellemek üzenni neki? Bors veszélyben volt, ahogyan a Csodaszarvas is? A bölcsek közt már majdnem mindenki ébren volt. Kint ültek a sátruk előtt, épp reggelihez készültek. Öden próbálta összeszedni magát, de Szabolcsba kellett kapaszkodnia ahhoz, hogy állva tudjon maradni. – Mi hozott ily korai órán szerény hajlékunkhoz, Levedi fejedelem? – kérdezte Nyárád. – Látomásom támadt – nyögte Öden, majd összecsuklott. – Ezt idd ki! – utasította Nyárád, majd a kezébe nyomott egy agyagedényt. A fiú engedelmesen kiitta belőle a tejet. Törökülésbe helyezkedett, megpróbált úrrá lenni remegésén. – Láttam egy fát – motyogta. – Egy kilenc ágú fát mely az égig is felért! Hirtelen porig égett, a Csodaszarvas és a turulmadár elpusztult, és az öcsém, Bors is odalett. Volt ott egy tó is. Abból nőtt a fa. A színe kék volt, de miután a fa leégett, szürkévé változott. A bölcsek tanácstalanul néztek egymásra. Egy Ezelek nevű öreg azonban láthatólag nem lepődött meg. – Tudom, miről beszélsz. Egyszer láttam ezt a fát. Csudálatos fának, életfának, vagy világfának szokták nevezni. Ez a fa nem nyújt árnyékot, egy távoli helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Olyan csudálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. Kilenc elnyúló ága van, amelyek ha kavarogni kezdenek, abból támad a szél. Ez a fa az, amelyik összekapcsolja a három világot; a földalattit, a földit és a túlvilágot. Az élők világából csupán a törzsét és a kilenc ágát láthatod, semmi többet. Szabolcs leült Öden mellé, a bölcsek mind az öreget figyelték. – Ez a fa, – suttogta Ezelek – messze északon, a Tündérek földjén található. Én is véletlenül akadtam a nyomára, mikor még magyarokkal szolgáltam, és elestünk egy csatában. A paripám súlyosan megsebesült. Itattam egy keveset vele annak a tónak a vízéből, melyből a fa törzse gyökerezik. Akkor még nem tudtam, hogy a vízének gyógyító a hatása. A lovam egy kettőre meggyógyult! De aj, vigyázni kell azzal a vízzel! Ha nincs bajod, ne igyál belőle, mert akkor öreggé tesz! – fenyegetőn meglóbálta mutatóujját, majd folytatta. – Az alatt a tó alatt élnek a tündérek. Én nem láttam őket, viszont később beszéltem egy emberrel, aki találkozott velük. A tündérek azt állítják, hogy az életfa táplálja a Csodaszarvas és a turulmadarak varázslatos erejét. Ha a fa leég, meghalnak a varázsos állatok is! Öden döbbenten nézte a bölcset. Mi van, ha Hollósnak pontosan ez volt a célja? Rájött, hogy hol van a csudálatos fa, és oda tartott, hogy leégesse azt? Vajon Bors veszélyben volt? Az igazságot látta meg a tűzben? – Ki tud még ennek a fának a létezéséről? – kérdezte Ezelektől. – Kevesen. Egy törzsvezérrel beszéltem még anno erről, akit Farkasnak hívtak. – Nem! – pattant fel a helyéről Öden. A düh által visszatért az erő a testébe. Ha Farkas tudott a fáról, akkor Hollósnak is tudnia kellett. Öden most már biztos volt benne, hogy Hollós a csudálatos fához tartott és Bors térképe is oda vezetett. – Mi a baj ezzel? – kérdezte Ezelek. – Farkas vezér, minden idők egyik legveszedelmesebb magyar vezére volt! Ő miatta szakadt két törzsszövetségre a magyar nép! Ha értesült az életfáról, gondolom, porig akarta égetni. Meg akarta bosszulni, hogy a Csodaszarvas és a turulmadarak sosem álltak a pártjára, ezért meg akarta őket ölni! Hollós erről biztosan értesült és átvette apja szerepét! A fiú fejében megérett a terv. Bors keresésére kellett indulnia, nem hagyhatta, hogy leégjen az életfa! – Elmegyek a Tündérek földjére! – Veled megyek! – kiáltotta Szabolcs. – Nem! Rád itt van szükség! Okítsd tovább székhely társaiddal a magyarokat, hogy megkezdődhessen mihamarabb az új haza elfoglalása! El kell sajátítaniuk a harctechnikát, ezért amíg távol leszek, téged nevezlek ki vezetőnek. Hallgasson és engedelmeskedjen neked mindenki, bármit is mondasz! Szabolcs ijedten nézett Ödenre. – Túl nagy, amit kérsz. – Én bízom benned! A bölcsek aggódva pislogtak Ödenre. – Biztosan jó ötlet, amire készülsz? – Igen. Meg kell találnom az öcsémet! A Csodaszarvassal megyek. Ő bárhová eltalál! Ezelek bólintott. – Megértelek. De egy embert mindenképp vigyél magaddal az útra. Ne menj egyedül! Az túl veszélyes lenne! Öden pakolt magának váltóruhát, egy kevés élelmet, kiválasztotta a legélesebb fegyvereit, majd a Csodaszarvas hátán a magyar sereg táborához vágtatott. Nekik is el akarta mondani, hogy egy ideig Szabolcs lesz a vezérük. A táborban dulakodásra lett figyelmes. Egy csoport körbeállt két párbajozót. Az arcát kalapaggal eltakaró vívott épp egy nagydarab sráccal. – Héj! – kiáltotta Öden, majd leugrott a szarvas hátáról. – Mire véljem ezt!? – de senki sem figyelt rá. A nagydarab fiú a földre taszította a kalapagost. Kardjának hegyét a nyakához érintette, amitől a kalapagosnak megeredt a vére, mégsem adta fel a küzdelmet. A mokaszinjéből előhúzta kését és fektében beleszúrta a nagydarab lábába. Az felüvöltött kínjában és kiejtette a kezéből a kardot. A kalapagos gyorsan oldalra gurult, így kikerülte az éles fegyvert, ami a földbe szúródott. Még a nagydarab egy lábon ugrált, a kapalapagos fogta a kardot és ellenfele hasa elé szegezte. – Na? Milyen érzés dagi!? Ugye milyen jó, mikor nincs kiút és neked szegezik a fegyvert!? A nagydarab srác bevizelt. – Elég! – lépett a körbe Öden. – Tedd le a kardod! – fordult a kalapagos felé. A fiú pár pillanatig nem mozdult, aztán leeresztette a fegyverét. – Mi volt ez!? – kérdezte tajtékozva Öden a kalapagostól. – Hát ellenségek vagytok, hogy egymást öldöklitek!? A fiú nem válaszolt. – Sosem mutatja az arcát! – kiáltották erre többen is a kalapagosra mutatva. – Ezért provokáljátok hát!? Arra nem gondoltatok még, hogy lehet, meg van sebesülve az arca és szégyelli!? A körben állók lesütötték a szemüket. – Ilyet soha többé ne tegyetek! Ennek pedig – mutatott a nagydarabra – lássátok el a sebét! Miután ketten közrefogták és elbicegtek a nagydarab fiúval, Öden a kalapagoshoz fordult. – Lenne számodra egy feladatom. Pont ilyen bátor és ügyes harcosra volna szükségem, mint amilyen te vagy!
*
Bors másnap arra ébredt, hogy nagyon fázik. Éjszakára abban a barlangban húzódzkodott meg, amiben régebben Arany is bujkált. Odakint sokkal melegebb volt a levegő. Füli dühösen vijjogott, mikor meglátta barátját. Borostyánszeme csillogott a fájdalomtól, szárnya tele volt gallydarabkákkal. Biztosan repülni próbált - eredménytelenül. Bors megpróbálta kiszedni a tollazatból a sok szemetet, ám a nagy része odaragadt. Megpaskolta Füli csőrét, aki bánatosan lehajtotta a fejét. Borsnak majd megszakadt a szíve a madárért, de nem tudta, mit tehetne érte. Csak abban bízhatott, idővel találnak számára valamiféle gyógymódot. A fiú intett Fülinek, hogy kövesse. Lesétáltak a hegyen Hollós táborának határáig. Ott egy terebélyes bokorcsapat mögött rejtőztek el, ahol figyelni tudták az eseményeket. Vajon komolyan gondolta Hollós, hogy fellép Turda ellen? Valóban Csanád szövetségesévé akart válni? A tábor kisebbé vált, Turda beváltotta a fenyegetését és elhagyta törzsével a szövetség állomását. Füli izgatottan mocorogni kezdett. – Mit látsz? – kérdezte Bors. A turulmadár megindult előre. Futni kezdett, majd szárnyra kapott. – Ne! Maradj! Füli! – kiabálta Bors, a madár azonban nem hallgatott rá. Bors futni kezdett utána, de már késő volt. Füli elvesztette ismét az egyensúlyát, és iszonyatos hévvel csapódott be a tábor legelső jurtájába. A robajra figyelmes lett az egész tábor. Bors előreszegezett íjjal rohant szerencsétlenül járt madara után. A turul fülsüketítő hangon vijjogott, az emberek nem mertek közelebb menni hozzá. Egyvalaki lépett csak mellé, aki gyengéden megpaskolta a csőrét. – Jaj, Füli! Madárka! Te mit csináltál? Vigyázz! Kiszabadítalak! No, ne félj már! Nem lesz semmi baj! Bors még érezte, ahogyan összecsuklik a lába, utána viszont már csak a sötétséget látta.
Hugh Howey Amazon.com-on publikált, 99 centes disztópiájának első részéről – alcíme Holston– már tavaly írtam pár sort. Akkoriban két dolgon merengtem el a regény kapcsán.
Az első, hogy mi a fenének kellett ezt ilyen frinc-franc füzetekre szétosztani, mikor már elérhető az alaptörténet mind az öt, sőt a következő „trilógia” három része is angolul. Én biztosan jobban kiegyeztem volna egy – vagy kettő, ha jön a folytatás is esetleg – könyvben, de gondolom, üzleti okok lehetnek a háttérben. A Könyvmolyképző Kiadó mostanában több, eredetileg csak online elérhető novellát hozott ki hasonló „vékonyságban”, de míg ez például Brent WeeksA tökéletes árnyék című könyvénél érthető, sőt igazán örvendetes hír, hiszen legalább megjelent magyarul, amire nem sokan fogadtak volna szerintem, addig ennél a sorozatnál már kicsit lehúzás-szagú. [10.000ft az öt részért, ami összesen 500 oldal lesz majd – egyszer, talán –, nem tűnik olyan rossz üzletnek, maradjunk annyiban.]
A másik kérdés, ami felmerült bennem, már az írással kapcsolatos volt. Nevesen, hogy vajon a többi részecske is kerek történet, önmagában is megálló novella lesz-e, mint az első, vagy most már komolyan belecsap a szerző a lecsóba. Muszáj vagyok a könyvet kétféleképpen értékelni. Először, szerintem, mint egy különálló történet a Megfelelő méret bizony csalódás volt az első rész után. Mivel a Holstont ugye olvastam, ezért nem okozott problémát, hogy a szereplők ismertek voltak, és az események az előző kötet vége után alig néhány órával kezdődően folytatódott – tehát nem egy új sztori kezdődött –, sőt ennek még örültem is. De annak már kevésbé, hogy utána 120 oldalon keresztül összesen annyi történik a könyvben, hogy a két öregedő szereplő a siló 144 emeletnyi mélységébe lelépcsőzik – a lépcsőfordulókban megpihennek gondosan –, majd miután három szinten beszéltek három új szereplővel, elindulnak fölfelé a lépcsőházban… Finoman szólva se borzongtam az izgalmaktól, annyi bizonyos. Azt nem hallgatom azért el, hogy az utolsó fejezet viszont durva volt és váratlan, nagyon tetszett. Azonnal nyúltam a harmadik rész, a Kivetve után.
Image may be NSFW. Clik here to view.Ha viszont annak tekintjük a Megfelelő méretet, ami valójában, nevesül egy könyv középső egy-ötöd részének, akkor máris nincs akkora baj. A sétafika és a beszélgetések során egy csomó dolgot megtudhattunk a siló társadalmi berendezkedéséről, az emberek eloszlásáról, a munkamegosztásról, egyszóval a mindennapi életükről. Ezen tudás nélkül a következő részekben történő események – esetleg – érthetetlenek lennének majd.
Howey stílusa egyébként teljesen rendben van, folyamatosan fent tartja az olvasó figyelmét, karakterei több dimenziósak, nyelvezete kicsit még a szórakoztató irodalom átlaga fölött is áll talán. A történet egyre érdekesebb, egyre paranoidabb lesz, ezáltal a silóbeli élet egyre jobban George Orwell1984-ére kezd hasonlítani.
Egyébként már kiolvastam közben a harmadik részt is, jön arról is a poszt. Ez a két rész együtt jelent meg tavaly decemberben, már csak az a kérdés, hogy mennyit kell várnunk a folytatásokra.
Image may be NSFW. Clik here to view.Pár napja került csak ki Hugh Howey Siló-sorozatának második részéről, a Megfelelő méretről szóló írásom az oldalra. A két posztot – akár a fogalmazásom akár a kötetek hossza alapján nézzük – akár egybe is vehettem volna, de úgy voltam vele, minden könyv megérdemel egy saját posztot, függetlenül a mű vastagságától. Nem is húzom sokáig most sem a bevezetőt.
Abból az írásból remélem jól érzékelhető, hogy a második részért finoman szólva sem voltam túlzottan odáig, ám ez szerencsére a harmadik részre jobbára megváltozott. Az események most is a második rész után szinte rögtön folytatódnak, az előző kötetből már megismert szereplőkkel. Az eddigi stiklik, öngyilkosságok, fura események elkezdtek összeállni, és lassan kirajzolódik előttünk egy jóval nagyobb méretű és sötétebb összeesküvés képe, mint amire eddig gyanakodtunk. A regény végre mozgalmasabbá, sokkal izgalmasabbá, már-már tényleg félelmetessé válik. A szereplők halálozási rátája megsokszorozódik, a nyomozás közben a felszínre kerülő nyomok érdekesek – úgy értem a még előttünk álló kötetekben biztosan fontos szerephez fognak jutni még.
Image may be NSFW. Clik here to view.A frissiben kinevezett női seriff egészen könnyen megszokható, megszerethető. Nem ostoba liba, hanem végre egy gondolkodó nő, aki egyben talán az egész siló egyik legokosabb lakója. Felüdülés egy ilyen nőről olvasni. A minden hatalmat a saját kezében összpontosítani kívánó IT-főnök igazi mocskos balfácán, aki nekem kicsit furcsa, hogy egyetlen pofon nélkül megúszta az első három részt. Howey stílusa egyébként nem változott, továbbra is jó színvonalúan, magabiztosan mesél, ahogy az első két részben már megszokhattuk. Mindent összevetve tehát a Kivetve a Holstonhoz sokkal jobban hasonlít, mint a Megfelelő méretre, ezért – és az utolsó néhány nagyot durranó fejezet miatt – a folytatás igencsak várós. Jól ki lett találva ez a furcsa, klausztrofób, kissé talán túlságosan is szocialista beállítottságú világ.
A második és a harmadik rész együtt jelent meg tavaly decemberben, már csak az a kérdés, hogy mennyit kell várnunk a negyedik és ötödik kötetre. Egyenlőre nem tudni erről semmi biztosat.
Arra gondoltam, dobjuk fel ezeket a lélekölő hétfőket egy egyszerű és gyors játékkal! Az évek során - és most karácsonykor is - sikeresen bekerült a családi könyvtárba egy-egy könyvből két példány is. Már a duplázás nélkül is kerülgetni kell itt a könyveket, szóval éppen ideje, hogy valaki olyanhoz átkerüljenek a felesleges - és persze teljesen új, olvasatlan - példányok, akinek nincsen meg, de éppen ezekre vágyik. Az elkövetkező hetekben véletlenszerű időpontokban lesznek kiírva hasonló játékok, érdemes lesz vissza-visszatérni a blogra. (A nem fantasztikus könyvekért pedig előre láthatóan a Profundus Librum II-t érdemes látogatni majd.)
Az első kötettel ugyan sok polchelyet nem fogok nyerni, de az utolsó két posztot figyelembe véve nagyon időszerűnek éreztem pont ezzel kezdenem. :)
Tehát, aki szeretne egy példányt Hugh Howey nagy sikerű poszt-apokaliptikus sorozatának első részéből, a Holstonból, az:
Ossza meg a játék posztját (az általa választott közösségi oldalon)
És írja meg kommentbe, melyik a kedvenc poszt-apokaliptikus regénye (vagy filmje)
Nagyjából ennyi lenne tehát. :-)
A válaszadók közül - közjegyző nélkül - véletlenszerű sorsolással lesz kiválasztva a nyertes. A játék vége 2014.02.07 (péntek) 10:00 óra. A győztes privát üzenetben lesz értesítve. (A postacímét elég lesz akkor megadnia majd.)
Két és fél évvel ezelőtt a trilógia első része olvasása után/miatt határoztam el, hogy egy saját blogot fogok indítani, amit a fantasztikus könyveknek fogok szentelni. Mai szemmel már látom, hogy a poszt szinte olvasásra sem érdemes (ide se linkelem inkább), de hát valahol el kellett kezdeni, és az a könyv egy tökéletes kezdőpont volt. Sokáig tartotta a „Legjobb könyv” képzeletbeli első díját is, amit azóta is csak egy könyv tudott túlszárnyalni, méghozzá Orson Scott CardA kegyelem ára című műve, ami nálam 2012-ben egyszerűen „mindent vitt”.
Azok szemében, akik nyomon követik az írásaimat egy ideje, külön súlyt adhat méltató szavaimnak az is, hogy jól tudhatják már, a vámpíros (főleg a paranormális–romantikus vámpíros) írásokkal engem ki lehet kergetni a világból. Egyáltalán nem tudnak felcsigázni a vérszopók, ami már csak azért is mulatságos egy kicsit, mert a tőlük semmivel sem különb zombi-seregek viszont könnyűszerrel megteszik ugyanezt. Az okát ennek nem tudom és egy ideje már nem is keresem. Egyszerűen így van és kész. A szabadulás első megpillantásakor sem arra gondoltam, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, de aztán ellenállásomat legyőzte a könyv poszt-apokaliptikus háttérvilága és végül adtam neki egy esélyt. Szerencsére.
A vámpíroknak a mostanában uralkodó divatkönyvek (filmek) szerint két fajtája van. Az egyik csoportba a romos erdélyi várakban éldegélő avítt, unalmas pedofilok, a másik csoportba az amerikai középiskolák környékén éldegélő ficsúrok tartoznak. A vérszíváson és az anatómiai felépítésükön kívül annyi csak a közös bennük, hogy a hölgy olvasókról vagy így vagy úgy, de csak lecsúszik a bugyi, ha szóba kerülnek. Cronin vámpírjai – már ha helyes egyáltalán ezt az elcsépelt szót használni arra a sátáni vámpír-zombi-fenevad kombóra, ami a Szabadulás-regények ellenségképét szolgáltatja – semmiben sem hajaznak ezekre a kicsit blőd sztereotípiákra.
A trilógia előre láthatólag ezer év történetét fogja elmesélni. A nulladik évben (201X) egy Bolíviából elszabadult vírus nyomán az átváltozott egyedek napok alatt pusztították ki az amerikai kontinens – a Föld egyéb helyeiről nincs információ – szinte teljes lakosságát. A szörnyek kontrollálatlanul tomboló falási és vérivási kedve valamint a szinte elpusztíthatatlan fizikai felépítésük miatt a járvány halálozási rátája közel 100%-os volt. Egy-két kisebb-nagyobb emberi kolónia élte csak túl a pokoli pandémiát és tengődik minden jövőkép nélküli kilátástalan életük maradványaiban.
Az első kötet nagy részében a Kolónia kilencvenhat – ebből persze csak körülbelül tíznek volt jelentős szerepe – túlélőjének életét ismerhettük meg, az emberi civilizáció pusztulásától kezdve a kilencvenkettedik évig bezáróan. Ne legyenek illúzióink, a történet végig epikus, kegyetlen, felkavaró, véres, félelmetes és reménytelen volt, ahogy az egy igazán jó világvége könyvhöz nagyon is illik, de ezeken kívül egy pár jelző még jobban illett rá. Okos és következetes volt. Ismerőseim közül meglepően sokan olvasták el – jóval többen, mint egyéb, általam (is) ajánlott könyveket szoktak – és mindegyik leesett állal ámult a könyv végén. Általános volt a vélekedés, miszerint attól volt kiemelkedően hatásos a könyv, hogy elhagyta a horror-filmek, horror-könyvek jól ismert (és utált) sablonjait (hülyeségeit) – „Váljunk szét, úgy nagyobb területet tudunk bejárni!”; „Hagyjad, már biztosan meghalt!” – és helyette a szereplők úgy viselkedtek mindig, ahogy (szerintünk) mi is viselkednénk, ha ilyen végtelenül képtelen helyzetben találnánk magunkat. Emellett a könyv emlékezetes fordulatokban, kalandokban és akciójelenetekben bővelkedett és olyan lezárást kapott, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Hosszú volt a várakozással töltött két év, míg a folytatásra vártam – sokad magammal. Amikor kijött A Tizenkettek– ami egyébként, és ezt csak az újak kedvéért mondom el, a tizenkét „vámpír”falka-vezér gyűjtőneve –, örömtáncot jártam, és nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet nem váratom sokáig.
Most, olvasás után az egyik szemem sír, a másik nevet. Azért van ez a kettősség bennem, mert a könyv ugyan kiváló volt most is, ha ez lett volna az első rész, akkor ezért lelkesedek a blogon pár évvel ezelőtt, és akinek anno A szabadulás tetszett, most sem fog csalódni, de nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy szinte szó szerint ugyanezt, ugyanígy én már olvastam egyszer. A mű felépítése ugyanis kísértetiesen ugyanaz, mint az első részé volt – először egy kicsi múltidézés, aztán a jelenkori kalandok elmesélése, majd a legkomorabb orwelli disztópiás látomásokat lazán kenterbe verő fertőzött-kolónia elleni nagyszabású akciórész, végül a következő rész fő-csapásirányának megnevezése. Ráadásul, az időben is csak öt évet haladtunk előre a történetben. Hol vagyunk még az vírus utáni 1003-as években, az Indo-Ausztrál Köztársaság Új-dél-walesi Egyetemén az Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet által szervezett konferenciától!? Sehol. Még kilencszázhat év van addig hátra! Nagy valószínűség szerint ez nem férne bele amúgy sem a harmadik kötetbe, szóval valószínűleg a fertőzötteket sokkal hamarabb (még további öt év alatt?) legyőzik majd és a kerek egész történet nem is lesz annyira epikus, századokon, sok-sok nemzedékeken át húzódó, mint abban eddig reménykedhettem. [Rendben, a száz év hányattatás és az emberiség kipusztulása azért így is elég epikus, de lehetett volna ezer év is… :). Nekem semmi nem elég, tényleg. Már látom én is.] A tizenkettő-egy-tucat, egy kaptafára készült könyvek közül persze magasan kiemelkedik ez a rész is, hiszen a szerző megtartotta igényes nyelvezetét és egyéni hangvételét, amit annyira megszerettem az előző rész olvasása közben, szóval nem panaszkodni akarok, hiszen minden sorát élveztem a könyvnek. [Az Előhang néhány oldalának olvasása közben - ami egy bibliai evangéliumra hasonlító rövid összefoglalója volt csak az első kötetnek - konkrétan végig borzongott a hátam. Hangulatteremtésből zseniális, mestermunka!]
"1. Mivelhogy lőn akkoriban, hogy a világban szétáradott a gonoszság, és az emberek a szívükbe fogadták a háborút, és nagy tisztátalanságokat követtek el minden élőlény ellen, azért tehát a világ olyan volt, mint egy álmodott halál. 2. És Isten nagy szomorúsággal tekintett le az általa teremtett világra, mivelhogy a lelke már nem lakozott az emberi nemben. 3. És mondá az Úr: Úgy lesz, mint Noé napjaiban, nagy özön árasztja majd el a Földet, és ez az özön vérből lesz. Az emberek szívének szörnyetegei testté lőnek, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. És fertőzötteknek fogják hívni őket. 4. Az első egy jámbor férfiú álarcában jár majd köztetek, és rejtegetni fogja magában az ő gonoszságát; és lőn majd, hogy kórság támadja meg, amitől elváltozik egy démon hasonlatosságára, és ránézni is rettentő lesz. És ő lesz a pusztítás atyja, akinek a neve Nulladik. 5. És az emberek azt fogják mondani: Nem válna-e egy ilyen lényből a legerősebb harcos? Nem hajítanák-e el fegyvereiket ellenségeink seregei, hogy eltakarják szemüket, amikor meglátják őt? 6. És elrendelik majd a legmagasabb hivatalok, hogy választasson ki tizenkét lator, és osztozzon Nulladik vérében, hogy ők is démonok legyenek; és a nevük eggyé olvad: Babcock-Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter, és úgy hívják majd őket: a Tizenkettek."
A váltakozó idősíkok – szinte minden résznél (összesen tizennégy van) ugrunk előre vagy hátra az időben – és a sok szereplő miatt bizony eleinte a kezem ügyében kellett tartanom az első részt, hogy segítsen felidézni, és időrendi sorrendbe állítani a történet eseményeit. Kicsit az is furcsa volt, hogy az eddig megismert – és véletlenül életben maradt – szereplőknek sokkal jelentéktelenebb szerepek jutottak csak. A kicsi Amy, aki ugyebár az első rész központi karaktere volt, ebben önálló jelenetet is alig kapott, és a címtől eltérően a tizenkét vezér-vámpír sem igen szerepelt a könyvben, sőt egyáltalán, a szörnyek is alig-alig bukkannak fel a kötet lapjain. Egyedüli kivétel – szinte természetesen – az emberben lapuló szörnyeteg volt. Abból nem lesz hiányunk egy pillanatig sem.
A második rész kicsit elmarad az első résztől ugyan, de mivel az szinte csillagászati magasságokban áll fölötte minden más vámpíros témájú regénynek, így ez a kis minőségbeli esés egyáltalán nem volt zavaró. A két mű a szörnyes-poszt-apokaliptikus történetek etalonja. A stílus rajongóinak egyszerűen kötelező, de a drámai történetek iránt fogékonyakat is könnyedén rabul ejtheti.
Image may be NSFW. Clik here to view.„Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” A Márk evangéliumából való idézet az Újszövetség egyik leghíresebb, legtöbbet idézett mondata – legalábbis nekem így tűnik, hiszen manapság mindig elém kerül ilyen vagy olyan formában. Justin Cronin Passage (ez magyarul a Szabadulás) trilógiájához sem kellene keresnünk ennél jobban passzoló mondatot. A sorozat harmadik, utolsó része, a The City of Mirror idén jelenik meg külföldön, 2015-re pedig talán a magyar kiadás is megérkezik. (...és remélem, hogy legalább egymillió oldalas lesz, hogy kényelmesen beleférjen még legalább 900 év története...) :P
A könyv filmjogait Ridley Scott birtokolja, de egyenlőre semmi komolyabb hírt nem hallani a film felől. Ez persze talán inkább szerencse, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy ez a történet másfél-két órában értelmes egésszé tudna összeállni a nézők szeme előtt.
Nem múlhat el (szerencsére) úgy év, hogy a kiadók ne hozzanak el nekünk egy-két nálunk még jobbára ismeretlen, de a külföldi rajongók előtt már többször bizonyított szerzőt. Idén az Agave kiadó jelentkezett először új, friss íróval – kérlek, felejtsétek el neki azt a borzalmas Predator-regényt ami pár éve már megjelent tőle itthon –, mikor a világpremierrel egy időben nálunk is megjelent Jeff VanderMeer Déli Végek trilógiájának első része, az Expedíció. (A könyv eredetileg az Annihilation vagyis Megsemmisítés címre hallgat, de a kiadó túl negatív csengésűnek ítélte ezt – ez persze igaz is –, ami esetleg elrettentheti a leendő érdeklődőket – ezt viszont nekem elég nehéz elképzelni. [Kíváncsi vagyok, valakit befolyásolt volna bármilyen irányban, ha megmaradt volna az eredeti címe?])
Az amerikai író 1968-ban született, de máris jó néhány regény köthető a nevéhez. Legismertebb munkája az Ambergris képzeletbeli városában játszódó trilógia. Feleségével – aki egyébként a Weird Tales magazin elismert szerkesztője – közösen pedig több díjnyertes (három World Fantasy-díjas és tizenhárom jelölt) antológiát válogattak már össze. A Southern Reach (Déli Végek) trilógia első része ugyan csak most jelent meg, de a következő két rész is megjelenik még idén, ráadásul azokat is egyszerre olvashatjuk majd magyarul is a világ többi részén élő rajongókkal együtt! Tavaly szintén az Agave-nek sikerült ilyen frissnek lennie, mikor Neil Gaimanúj könyvét, az Óceán az út végént egyszerre vehettük kézbe az angolszász olvasókkal együtt. Én díjazom ezt a fajta gyorsaságot. Köszönjük!
Image may be NSFW. Clik here to view.De nézzük, milyen is maga a regény! „Vannak megsemmisítő kérdések, amelyekre ha sokáig nem kapunk választ, elpusztítják a lelket.” Tökéletes ez a könyv hátuljára kimásolt idézet! Úgy képzeljétek el ezt a művet, mintha a Lost című amerikai sorozat szigetén látott óriási rejtély-halom helyszíne a „békés” trópusi éden helyett H.P. Lovecraft kult-novellája, Az őrület hegyei (At the Mountains of Madness) lenne – esetleg egy STALKER-zóna. A szereplők ugyanis gyorsan rájönnek, hogy még amit úgy gondolnak, hogy tényként tudnak, azt is rosszul hiszik, sőt a saját szemüknek sem hihetnek el semmit, ráadásul az expedíció indulása előtt még hipnózissal ellenállhatatlan engedelmességet is kondicionáltak beléjük bizonyos helyzetekre. Ezután már csak jelentéktelen hab a tortán, hogy innen sajnos nem lehet hazajutni – még ha sikerül valahogy, akkor sem igazán! –, nincs remény, van viszont félelem az ismeretlentől majd rettegés a megismerttől. Kedves egy hely, igazi öröm és boldogság itt minden váratlan felfedezés…
Az olvasó (és a szereplők) epedve várja, hogy legalább egy titokról felrebbenjen a fátyol, de ez nem fog megtörténni, ennyit elárulok. Kérdés kérdések hátán, furcsa események, felkavaró sejtelmek követik egymást. A megoldás és feloldozás viszont nem érkezik. Sok írásműben – és filmekben – a lezáratlanság (itt azért erről nem beszélhetünk, mert kerek sztorit kapunk a végére!), és a befogadót összezavarni hivatott fogások (a’la David Lynch filmjei) egész garmadája hivatott arra, hogy az egyszeri nézőt/olvasót a kétségbeesésbe taszítsák. (Mit is láttam/olvastam épp? Én vagyok hülye, hogy nem értettem a csattanót, a lényeget?) Itt ilyenről viszont szó sincs! Nincs benne szürreális álomjelenet, a szereplők nem begombázva vizionálnak mindent – vagyis végül is az egyikük igen –, nincs zagyva lidércnyomás és az érthetetlenségig eltorzított, kifacsart jelenetek is teljesen hiányoznak. A szerző egyszerűen a főszereplő szemszögéből gyakorlatias, katonás pontossággal ismerteti a történéseket. Megismerjük a gondolatait, a múltját, és mivel a könyvben nincsenek a történet gondolatiságától, logikájától eltérő, váratlanul felbukkanó deus ex machinák, ezért ha nem jön rá a körülötte lévő események mozgatórugójára – mert egyébként miért is kéne, hogy rájöjjön, mikor még ésszel is alig tudja felfogni, hogy mit is él át éppen –, hát akkor nem jön rá. És így persze mi sem. (A következő részekben ez persze még megváltozhat!)
Image may be NSFW. Clik here to view.VanderMeer stílusa kitűnő. A kicsit paranoid, kicsit depresszív, melankolikus hangulatot a főszereplő karaktere eleve garantálja, míg a meg nem fejtett rejtélyek miatt az izgalom is folyamatosan magas szinten van, üresjáratnak nyoma sincs, bár ne számítsunk túl sok akciójelenetre, inkább lassú folyású, bénultságot okozó pszihológiai terrorra. A könyv nyelvezete mesteri, amit a fordító sikeresen ültetett át magyarra.
A tizenkettedik – önkéntes (valószínűleg még ez sem igaz) tudósokból álló – expedíció története nem egy manapság annyira megszokott féltégla, hiszen alig 172 oldalon terpeszkedik. A történet lezárt, még akkor is, ha minden egyes kérdés nyitva maradt is. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a következő részben a történet onnan fog folytatódni, ahol most véget ért és a három rész egyben fog kiadni egyetlen nagy történetet, amiben már pár választ is kapunk majd – esetleg. A válaszok megérkezéséig – májusban jön a Kontroll, majd szeptemberben az Acceptance – pedig remélhetően nem pusztul el majd a lelkünk! Abszolút várólistás könyvek.
A magyar kiadás egyébként nagyon feltűnő a kivágott borítójával, csak kár, hogy így négy sarokkal többre kell vigyázni, hogy ne gyűrődjön szét teljesen, plusz még fogni is jóval óvatosabban kellett, hogy nehogy megtörjön belül az X. Ez egyébként sikerült, de azért végig paráztatott… Igen, háklis vagyok a kiolvasott könyvek állapotára. :)
„A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte.” Ezzel az 1970-ben sebtében papírra firkantott ikonikus mondattal vette kezdetét Stephen King epikus terjedelmű Setét Torony sorozata. A harcos végül nyolcévnyi küzdelem gyümölcseként 1978-ban öt fejezetre bontva a Magazine of Fantasy and Science Fiction című lapban jelent meg először, és a könyvváltozat megjelenéséig még további négy évet kellett várni. Az író szerelemgyerekének tartott történetet eleve több részesre tervezte King, ám ez sajnos nem jelentette azt, hogy a folytatások rohamléptekben követték volna egymást. Már a második részre, A hármak elhívatására is egészen 1987-ig kellett várni, ami A harcos lezáratlanságát tekintve igazi erőpróbát jelentett a rajongóknak. A sorozat utolsó, hetedik kötete, A Setét Torony végül 2004-ben, tehát harmincnégy évvel az első mondat leírása után jelent meg. Igazi kínszenvedés volt abban az időben Setét Torony könyveket olvasni és közben reménykedni, hogy egyszer a lezárást is kézbe vehetjük. Mikor az olvasók fellélegeztek, hogy a ciklus végre elkészült és nem fenyegeti úgy a befejezetlenség réme, mint sok más szerző grandiózusabb vállalkozását – ez King alkohol- és drogproblémái ismeretében, illetve az 1999-ben bekövetkezett, majdnem a szerző életébe kerülő gázolás fényében egyáltalán nem volt valótlan félelem –, 2008-ban először egy novellával majd 2012-ben egy újabb, a negyedik és ötödik rész közé illeszthető résszel bővült a Setét Torony univerzumában játszódó történetek sora. Ezzel az új résszel King talán végre elérte eredeti célját, és valóban A Setét Torony lett a világtörténelem leghosszabb – összesen nagyjából ötezer oldalas –, népszerű könyve, ami egyetlen történetet mesél el.
Stephen King neve hallatán legelőször a talán kissé elcsépelt és már régen túlhaladott „horror-király” jelző ugorhat be az egyszeri olvasónak. A Setét Torony sorozat illeszkedik ugyan az ilyen stílusú művek közé is, hiszen rengeteg misztikus, horrorisztikus vonás akad bennük, ám egyszersmind jóval több is náluk. Ezt már az is jól jelzi, hogy az A Gyűrűk Ura letagadhatatlan inspirációja mellett Sergio LeoneA jó, a rossz és a csúf című westernfilm-etalonjának megtekintése adta a végső lökést a könyv megírásához. A sorozat tökéletes elegye sokféle műfajnak, irodalmi- és kulturális utalásoknak. Egy westernbe öltött klasszikus – királyos-lovagos – fantasy történet ez poszt-apokaliptikus köntösbe bújtatva és egy csipetnyi science-fiction- és horror-elemmel fűszerezve. Amennyiben ez nem lenne elég, King eme történetfolyama segítségével sikeresen kapcsolta össze mindegyik önálló regényét – és más írók, köztük például H.P. Lovecraft szörnyalakjait – is egyetlen hatalmas, közös King univerzumba, sőt egy későbbi részben az író maga is a regénye egyik szereplőjévé válik. Elég jól hangzik, nem? Engem legalábbis ezzel már 1998-ban – az első rész első magyar kiadásánál – megvettek maguknak.
Image may be NSFW. Clik here to view.Apropó kiadások. Tavaly az Európa Könyvkiadó harmadszor is megjelentette a sorozat évek óta hiányzó első két kötetét, ami ugye önmagában is dicséretes tett. Erre azonban nem csak a nálunk szintén tavaly debütáló négy-és-feledik kötet megjelenése adta az apropót, hanem az a kicsit sem elhanyagolható tényező, miszerint King még 2003-ban kiadta az eredeti könyvek szövegileg javított, tartalmilag pedig bővített verzióját. A harcos legújabb változata, ami most először olvasható tehát magyarul, harminckét oldallal lett így hosszabb. De miről is szól az első rész és mi is az a Setét Torony?
A Setét Torony a világmindenség abszolút közepe. Az egész univerzum, sőt minden egyes párhuzamos univerzum, minden alkotóeleme kapcsolatban áll vele. A tornyot nyolc sugár tartja, amik ha elszakadnak, a világok elcsúsznak, széttörnek és végül minden elpusztul. A torony megmentésére, és egyben annak legfelső emeletére, hogy megtudja, kit rejt az építmény, Istent-e vagy magát a Sátánt, készül feljutni Roland Deschain – a harcos –, országa nemességének és egyben egész civilizációjának utolsó képviselője, Artúr király egyenes ági leszármazottja.
Image may be NSFW. Clik here to view.Az első részben megtudjuk, hogy a feketébe öltözött varázsló, Walter o’Dim a felelős mindazokért a szörnyűségekért, amik Roland országának bukását okozták, aki ezért megesküdött arra, hogy elkapja. Az üldözés a középkori szintet alig meghaladó technikai fejlettségű hegyes, sivatagos vidéken folyik, ahol Roland két colt-ja – amit harcossá (és így férfivá) avatásakor kapott meg szüleitől és fegyvermesterétől – sosem látott, sosem ismert csoda, legendákba illő tárgy csupán. Az időtlen-idők óta folyó hajsza során visszaemlékezéseken keresztül tárul fel egyre több minden a főszereplő gyermekkoráról, réges-rég elhullott társairól, barátairól. Lassan megismerjük elszánt, céltudatos jellemét és – tanárai szerint legalábbis – lassú, de állhatatos gondolkodásmódját. Eközben a fullasztó, vakító portól sárgálló végtelen, elfeledett vadnyugati határvidék is megfestődik a szemeink előtt – bár azt nem mondhatjuk, hogy élettel telne meg, köszönhetően főleg a két colt-nak –, mialatt a főhős a nyomorban tengődő emberek mellett beszélő állatokkal, mutánsokkal és élőholtakkal is sikeresen összefut.
"...A harcost arra tanították, hogy megadja Allie-nek, amit kért. Fajtája utolsó képviselője volt, nem csupán a szája ismerte a Nemes Nyelvet. A fegyverek belezúgták dörgő, dallamtalan melódiájukat a levegőbe."
Tizenöt év távlatából, mikor ugye először olvastam a könyvet, úgy emlékeztem vissza rá, mint egy olyan műre, amit nagyon szerettem, de a további részekkel összehasonlítva egészen másmilyen tempójú – lassabb, hovatovább unalmasabb –, bevezető, tapogatózó, ismerkedő írásra. Az újraolvasás során két dolog lett biztos a számomra. Az első – főleg az utolsó rész lezárásának ismeretében már –, hogy erre az újraolvasásra sok mindent lehetne mondani, de hogy untam volna, azt biztosan nem. A másodikban pedig King maga erősített meg az Előszavában, miszerint ez tényleg egy viszonylag kezdő, fiatal író könyve, tehát valóban egészen másmilyen élményt kínál, mint a sorozat jóval kiforrottabb többi része. Zárásként azt tudom csak ajánlani, hogy ha véletlenül ez a rész nem annyira tetszett volna, de valami azért mégis megfogott benne, ne add fel, mindenképp adj egy esélyt a folytatásnak is – bár a csöppet bosszantó záró fejezet miatt ez tulajdonképpen szinte eleve borítékolható is!
A magyar gyökerekkel rendelkező, de azért amerikai Indiana Jones – Jonathan Hunt, újságíró – kalandjait elmesélő sorozat harmadik része is megjelent 2013 decemberében.
Mikor a Pierrotötletéből/közreműködésével életre kelt könyvek első részét, a Gárdonyi GézaEgri csillagokjának új dimenziókat adó Jumurdzsák gyűrűjét elolvastam, meg csak a könyv logójából – Jonathan Hunt kalandjai – sejtettem, hogy a történelmi nyomozós regény egyben egy nagyszabású sorozat első része lesz, azt pedig tényleg csak remélni mertem, hogy jó lesz és érdekelni fognak a folytatásai is. (A második rész Az ördög köve volt.) Aztán persze így lett – igaz, nem azért, mert nem lehetett bennük hibát találni –, ezért is örültem meg a harmadik rész láttán.
(Az írás innentől spoilereket tartalmazhat az előzményeket nem ismerők számára, ezért azok, akik az első részeket még csak most akarják elolvasni, csak óvatosan olvassák tovább a posztot.)
Jonathan Hunt ebben a részben a Pécs alatti katakombákban rejtező római kori kincs után nyomoz, amihez a kulcsot egy vélhetőleg Janus Pannonius által szignózott kőfelirat nyújtja. Hogy hogyan kapcsolódik ehhez a Mátyás-korabeli ügyhöz egy budai várba falazott csontváz, aki a kőbe karcolt felirat szerint hamarabb halt meg, mint ahogy megszületett volna? A sorozat előző köteteinek ismerete után ez sajnos már a regény olvasása nélkül is könnyedén kitalálható. (Ellenben, ha valaki ezzel a résszel kezdene elmerülni J. H. kalandjaiban, az ugorjon egy-két bekezdést, mert ütős spoiler következik.) Nem tévedünk nagyot, ha az Ábray Pál által kiképzett és a múltba visszaküldött időügynököt sejtünk a rejtélyes eset hátterében. A nyomozós szál éppen ezért kicsit laposabb most, hiszen inkább csak arra összpontosít, hogy ki is lehetett az időügynök, nem pedig, hogy hogyan is lehetséges ez a fordított születési adat.
A nyomozás részletekbe menő taglalása – levéltári-antikváriumi-múzeumi-internetes kutakodás, magángyűjtemények feltúrása különféle kéziratok után, ásatások, és a többi – a megszokott minőséget képviseli. Sokat meg lehet tudni belőle a „kincsvadászok”, a tényfeltáró nyomozati munka módszereiről, nehézségeiről. (Hogy ezek a módszerek mennyire autentikusak, azt persze nem tudom, de egy regényben könnyedén megállták a helyüket.)
Viszont talán ideje lenne már ezt az időügynökös témát kicsit hanyagolni – nem a változatosság miatt, hiszen nincsen elegem az „időutazásos” történetekből, inkább a magasabb kiszámíthatatlansági faktor miatt. Ha mindegyik részbe kell is valami misztikus vonal, akkor jöjjenek szellemek vagy UFO-k vagy bármi más. Persze az az út is nyitva áll – és jó is lenne szerintem –, hogy megtudjuk, J. Hunt és csapata hogyan gyűjti össze a múltban ragadt időügynököket, vagy hogy mit is fog kezdeni az újjáépített időgéppel.
A történések pontos menetét több idősíkból (2010 / 1900-as évek eleje / Mátyás kora / az ókor végének „Magyarországa”) ismerhetjük meg, míg végül összeáll a kép. Nekem a legjobban egyébként a bevezető római kora tetszett, amiben az idős római (a birodalom, nem a város!) polgár esélytelenül is dacol egyedül a portyázókkal. Emelkedett hangulatú és sötét történetecske volt, amik rám mindig hatnak, most is így történt. A jelenben és a századfordulón játszódó jelenetek (ezek nagy része ugye a nyomozás volt) is igényesen, érdekesen és izgalmasan voltak tálalva, ám itt már volt, ami szúrta a szemem. Mint eddig sajnos minden részben, a két szereplő közti párbeszédes részek – mit szépítsem? – most is elég bénák voltak. Az 1900-as években játszódó részekben még csak-csak elmegy ez a fajta merev, formális magázódás – „Gyere velem vacsorázni, igazgató úr!” vagy „Nagyon tetszett a nyilatkozatod a tévében, kedves barátom!” –, de mostanában így már senki nem beszél. (Nekem is van egy felettes igazgató-asszonyom, akit úgy hívok, hogy „Gyere már ide, légy szíves!” és úgy köszöntöm, hogy „Helló!”) Csak azért nem volt roppant fárasztó ezeket az idétlen párbeszédeket olvasni, mert nem vettem komolyan a dolgot és csak mosolyogtam magamban kajánul, de igazából nálam az írás eme aspektusa jelentette a könyv(ek) mélypontját.
A mű másik betegsége – Pocok, a zseni. A kisfiú karaktere aranyos, simán elmegy bármelyik ifjúsági regényben – sőt, ebben is a jobban megformált szereplők közé tartozik –, de [spoiler] hogy egy random kisgyerek (aki ráadásul még pont pécsi is) egy megbuherált számítógéppel és néhány pár ezer forintos számítástechnikai alkatrésszel újra feltalálja és megépítse az időgépet – egy óra alatt –, az nálam finoman szólva is kiverte a biztosítékot. Ehhez képest az előző részek tisztán tudományos művek voltak. Ezért a deus ex machina szerű megoldásért úgy gondolom kár volt.
Ami viszont most is nagyon tetszett, hogy sok érdekességet tudhatunk meg, sok helyi nevezetességet ismerhetünk meg egy-egy városról. Pécsen eddig egyszer voltam, még valamikor egy általános iskolai kirándulás alkalmából (Vagy az Szeged volt? Még az is lehet.), de most kedvet kaptam rá, hogy ellátogassak oda és megnézzem a hely történelmi emlékeit, amikre J. Hunt nyomozása felhívta a figyelmemet.
…és végül, az érdeklődők kedvéért megjegyzem, ebből a részből sem maradhatott ki a „romantika”, és Hunt most is becsajozik egy kicsit.
A könyvet a történelmi rejtélyek iránt olthatatlan érdeklődést mutató olvasóknak ajánlom, akiket nem zavar, ha a történetnek egy légből kapott fikció nyújt alapot.
A legfrissebb információim szerint a monstre méretű epikus fantasy sorozatban utazó Steven Erikson nyolcadik Malaza-kötete, a Harangszó a kopókértmégis megjelenik idén márciusban - de legkésőbb a Könyvhéten. Lehet, hogy addig le sem fekszek már aludni, hiszen a március a nyakunkon van!
Akit kicsit bővebben érdekel az író és munkássága - van olyan, aki olvassa a blogot, és nem tudja még, hogy Ő a kedvenc íróm? -, az ITT találhat bővebb információt a sorozatról.
Most, hogy az évek óta várt, kallódó nyolcadik rész nagyjából biztosra vehető, vajon csak én várom máris epedve a kilencedik és a tizedik részt? (és az első egy-két rész újra kiadását...)
Martin bátyó Jég és Tűz Dala-sorozatán kívüli egyetlen könyv, ami már magyarul is elérhető – mindjárt két kiadásban is, hisz a mű 2002-ben a Valhalla Páholy gondozásában már megjelent –, a Lázálom című vámpírtörténet. A 2013-as új kiadás persze szövegileg egy igencsak feljavított változat.
A szabadulás-sorozatról nem is olyan régen esett szó a blogon. Ott írtam, hogy alapvetően mennyire nem szeretem a vámpíros könyveket. Ez alól kivétel persze maga az eredeti, Bram Stoker-féle Dracula, Justin Cronin ominózus két könyve – amik igazából inkább zombi-könyvek, mint vámpírregények – és a Lázálom, amit most olvastam másodszor. Ilyesmi eddig egyetlen hasonló témájú írással sem történt még nálam. Martin mester korai „zsengéjének” ráadásul azt az egyáltalán nem mindennapi tettet is sikerült végrehajtania, hogy a fantasztikus könyvekért nem igazán lelkesedő asszonypajtás sem tolta fintorogva félre, hanem lelkesen olvasta végig – ráadásul az akkor egyedüliként elérhető első kiadást! –, és tetszett is neki!
Image may be NSFW. Clik here to view.Igazából az 1982-ben íródott Lázálomért sem a mitikus szörnyalakok miatt lelkesedek, hanem inkább a könyv hangulatáért, a történelmi korért, a helyekért, amit megidéz és az eredeti ötletéért. Az 1850-es évek Amerikájának déli – jobbára még rabszolgatartó – folyóvidékén játszódó történet ugyanis ízig-vérig „folyami-hajós kalandregény” is, amikért kifejezetten rajongok már jó ideje. A XIX. századi Mississippi-folyó mentén lévő fülledt városokat, fűrésztelepeket és gőzhajókat benépesítő alakok még vérszopók nélkül is remek alapanyagot szolgáltatnak a sztorihoz. Nem is hiába aposztrofálják úgy a könyvet, mintha Bram Stokerés Mark Twain– aki ugyebár az 1800-as évek hétköznapi Amerikájának volt avatott tolmácsolója – állt volna össze egy közös regény megírására.
A főszereplő, a rút Abner Marsh hajóskapitány irodalomtörténeti társát – a könyv valóságának jelene előtt pár évvel (1851-ben) megjelent klasszikus Herman Melville műben, a Moby Dick-ben életre kelő Ahab kapitányt – megszégyenítően konok, sablonmentes figura, aki senki emberfia – sőt, ha már itt tartunk, semmiféle pokolból szalasztott szörnyeteg! – előtt sem hajlik meg, nem tér el jottányit sem az általa helyesnek tartott ösvényről. Karaktere komplex, aki a környezetében élőket is tetteik, motivációik és hozzáértésük alapján ítéli meg, így nem nagy csoda, hogy baráti kapcsolatot tud kialakítani a vérszívó Joshua Yorkkal – aki pedig maga sem egy gáncstalan, jóságos karakter, hanem egy rettenetesen félelmetes alak –, és egyúttal sírig tartó „vérviszályba” keveredik annak fajtársával, Damon Juliannel és társaival, akik még Joshuánál is jóval fenyegetőbbek.
A könyv szakít a hagyományosnak számító vámpírmitológiával. A regény vérszívói ugyanis nem élőhalottak, nem is halhatatlanok, sőt még csak nem is (ex-)emberek, hanem az emberiségen élősködő parazita ragadozók, akik egy teljesen különálló fajt alkotnak. Bár lassan öregszenek, de folyamatos vérszívás mellett is „csak” pár száz évig élnek. Napfény hatására sem azonnal hullnak porrá – bár az éjszakát persze jobban kedvelik. Emberi segítőre – egy ghoulra – van szükségük, hogy a mindennapi (nappali) ügyeiket folyamatosan kézben tudják tartani. A vámpírok eredetét elmesélő erőteljes fejezetből megtudhatjuk, hogyan tagolódik alá- és fölérendelt viszonyba a vámpírtársadalom (ezt a részt – és még több más dolgot szintén – a White Wolf kiadó nagy sikerű szerepjátéka, a Vampire, és az ezen a rendszeren alapuló regények egy az egyben átvették), vagyis, hogy az erősebb akaratú vámpír a vérmester, akinek a falka többi tagja feltétlen engedelmességgel tartozik.
Image may be NSFW. Clik here to view.Martinnak erre a regényére is illik már a jól ismert védjegye, miszerint „ne kedveld meg a szereplőket túlságosan, valószínűleg úgysem húzzák ki a könyv végéig”. A történet nagyjából egy évtizedet ölel fel, tehát az amerikai polgárháború teljes időszakát is magában foglalja – vagy két oldal erejéig –, de a lezárása nem feltétlenül fogja elnyerni mindenki tetszését. (Az enyémet igen, imádtam.) A hollywoodi filmekből megszokott happy endtől elég távol esik ugyanis. Talán pont emiatt sem készült még belőle mozi változat, pedig minden adott lenne hozzá. (Hát még most, a Trónok harca sikere mellett…) Igazi kasszasikert lehetne ugyanis készíteni ebből a kevés helyszínen játszódó, erőszakos, véres és persze látványos történetből – egy Abraham Lincoln, a vámpírvadász legalább is biztosan kijönne ebből is –, csak a vége ne lenne ennyire hollywoodiatlanul mélabús. (Persze egy giccsparádét is könnyedén kinézek az amerikai filmesekből…, szóval olvassátok el inkább a könyvet, megéri!)
(A mára már-már klasszikusnak számító könyvből nagy sikerű képregény-adaptáció is készült.)
Úgy tűnik, ha nem fantasztikus könyvet (vagy westernt) olvasok véletlenül, akkor Richard Stark– ő ugyebár Donald E. Westlakeírói álneve – egyik Parker-krimijét. Nos, ez nem csak így tűnik, hanem ez a nagy büdös igazság. :)
Rövid időn belül már a negyedik Stark-könyvet fogyasztottam el. A Nem futhatsz örökké a Parker-sorozat 22-ik része – a 24-ből. Magyarul persze nem mind jelent meg. A klasszikus Visszavágón kívül még az Agave Könyvkiadó kiadott egy kötetben két részt, mostanában pedig a Sorozat Könyvek Kiadó próbálkozik az elnyűhetetlen gengszter kalandjainak gondozásával. Ők eddig három részt jelentettek meg, de még véletlenül sem a sorozat régebbi (állítólag sokkal jobb) részei közül, hanem a 19-ik és a 21-ik részt. A 21-es még érthető is az aktuális Jason Staham-féle filmfeldolgozás miatt, de hogy nem sorban jönnek a részek – és hogy kimaradt a 20-ik kötet –, az azért kicsit furcsa. Szerencsére nem nagy a probléma, hiszen a részek közt sok összefüggés általában nincs, mindegyik önmagában is teljesen élvezhető. (...és két bekezdés múlva mindjárt meg is cáfolom magam.)
Ebben a részben Parker egy pénzszállító autókonvojt akar kirabolni néhány társával, de a vérprofi bűnözők után már valaki szaglászik és egy fejvadász is a nyomukba ered. Ezen kívül a balhét lezsírozó banki alkalmazottra – és ismerőseire – még véletlenül sem illik a profi jelző. Olyan naiv amatőrök inkább, akik miatt a tapasztalt bűnözők le szoktak bukni, ezért Parkeréknek még őket is folyamatosan figyelniük kell. A rajtaütés a gondos előkészületek mellett sem a tervek szerint sikerül.
Richard Stark könyvei vékonyak, sűrűn tagolva rövid fejezetekre, pörgősek és letehetetlenek. Szinte az egész szöveg végig párbeszéd, sehol egy felesleges szószaporítás. Ezért (is) szeretem őket nagyon. De ennél a résznél azért volt pár problémám.
Parker igazi kemény-legény, most is profibb a profinál, de már kicsit eljárt felette az idő. A Visszavágóban rendezett irtóhadjárathoz képest most összesen egy hullát írhatunk a számlájára, igaz, azt már az első oldalon. Nem a vért keveslem – egyébként abból sincs sok egyáltalán –, hanem a következetességet. Eddig ha valaki Parkerrel szembe helyezkedett, az meghalt – ennyire egyszerű volt. Ha el akart érni valamit, akkor fegyverrel kényszerítette együttműködésre kiszemelt áldozatát még akkor is, ha csak egy egyszerű járókelő volt. Most összesen egyszer verbálisan megfenyegetett egy nőt (vagy kétszer). Azért ez elég nagy jellembeli változás, aminek annyira nem örültem, még ha ugye pozitív is, hiszen minden előjel nélkül jött. (Sőt, ami még nagyobb bajom, hogy sajnos az eddig jellemző noir-os hangulatot sem éreztem sehol.)
Image may be NSFW. Clik here to view.Másik, hogy a történet maga sem volt valami nagyon izgalmas. A rablás előkészülete, a tervezés elvitte a könyv kétharmadát, aztán a rablás – egy hosszú fejezet össze-vissza ugrálva az összes szereplő között – pillanatok alatt lezajlott, majd lapulás a könyv végéig. Az utolsó fejezetben pedig az elmaradhatatlan menekülés. Itt jegyezném meg, hogy nem ajánlom a könyv elolvasását addig, amíg nincs kint a folytatás, a Kérdezd a papagájt, különben az egyszeri olvasó úgy fog járni, mint én. A regénynek ugyanis nagyon hirtelen van vége – pontosabban egy óriási cliffhanger a vége! –, a történet magasan legizgalmasabb részénél. [SPOILER]Parker a rendőrkutyák elől fut fel a hegyre. [SPOILER VÉGE] A következő rész pedig pontosan itt veszi majd fel az események fonalát, én meg várhatok ki tudja még mennyit, hogy megtudjam, hogyan vágja ki magát Parker ebből a reménytelen helyzetből is. A két könyv tehát végeredményben egyetlen történetet mesél el! (Ha jól tudom, ez az egyetlen ilyen félbevágott mű a Parker-regények között.)
Nem olvasok sok krimit, így nem nagyon tudom elhelyezni a Parker-sorozatot a krimik toplistáján. Lehet – biztos –, hogy vannak ennél jobb sorozatok. Agatha Christie vagy Raymond Chandler könyveitől mondjuk tudom, hogy fiatalabb koromban a falat kapartam, de például a skandináv krimik, Lawrence Block vagy Dennis Lehane könyvei (azért őket emelem ki, mert tervben vannak – majd valamikor) is kimaradtak még sajnos, de az biztos, hogy Richard Starkés a régi nagy kedvenc Ed McBain falatnyi krimijei nekem nagyon bejönnek. Jó velük lazítani egy-egy csillagtúra vagy sárkánytámadás szünetében. Próbáljátok ki! (Az első részt, ne ezt!) Én azért biztosan maradok még a következő részekre is.
A PL filmrovata visszatért! Nem azért akartam hanyagolni a filmes posztokat, mert nehézséget okoz megírni, vagy kevesebb látogatót vonzanának, mint társaik - sőt! -, hanem mert a PL alapvetően CSAK könyves blog akarna lenni, de már másodszor "követeli" - nem viccelek! - vissza néhány Kedves Olvasó (akiknek az akarata pedig ugye törvény), szóval mostantól nem próbálom elkaszálni ezeket az írásokat. :) A terveim szerint mostantól nagyjából 3-4 havonta lesz egy-két filmes poszt. A mostani kettő (egy átláthatatlan méretű MEGA-poszt helyett most rögtön kettő lesz, egy a sorozatokról, és egy a filmekről) ömlesztett - és "sármosan kaotikus" - lesz kicsit, hiszen az elmúlt néhány hónapban ezekről az alkotásokról nem írtam semmi jegyzetet, és van amiről alig maradt meg bennem valami, lehet, hogy egy-kettőt ki is felejtettem - remélem, hogy főleg a kevésbé szórakoztatóak közül. Lássuk akkor, milyen sorozatokkal mérgeztem az agyam ebben a téli melegben.
Ez volt az a sorozat, amit már 2007 óta folyamatosan meg szerettem volna nézni, aztán sosem lett belőle semmi. Pedig talán ez az, ami a legtöbb díjjal büszkélkedhet a futó sorozatok közül, és lassan már a hetedik évadja kezdődik el, tehát igazi nagyágyú. Egy szó mint száz, mivel megjött a Blu-ray változat, elkezdtem. Az '50-es évek reklámszakembereinek munkáját bemutató sorozat valóban kiemelkedő sok tekintetben. A század közepi amerikai hangulat hiba nélkül jön át - az elnyomott, kicsit (?) lekezelt, butácska szexkelléknek tartott kolléganők egyes jelenetei vagy apró manírjai például egyszerűen parádésak. Mindenki iszik, minden pillanatban száll a cigifüst, a színészek játékában - John Hamm például tökéletes - és a díszletekben hibát nehéz lenne találni. A reklámszakma és a marketingfogások belsős titkai már csak mérsékelten érdekesek - eddig is tudtam, hogy hazudik minden reklám, szóval nincs meglepetés. A karakterfejlődésen alapuló sztori valóban drámai, viszont semmi olyat nem tartogatott a számomra, ami miatt mindenképpen Mad Men-t akartam volna nézni üres perceimben. Elég lapos volt és a hatodik rész körül egyszerűen nem néztem tovább. Nem kétlem azonban, hogy a magánéleti szálak még sok érdekességet tartogatnak az első évadban is akár, hát még a többiben, vagy hogy jön még néhány érdekes, átívelő történetszál. Érdemes nézni a sorozatot, mert "feelgood", de én passzoltam. Ennyire nem érdekelnek az '50-es évek, a reklámszakma pedig egyáltalán nem. (Christina Hendricks persze már egy egészen más dolog... vajon melyik részben vetkőzik le, arra visszatérnék! :P) Kifejezetten vérprofi, de ezt most untam. Nem kizárt, hogy később még folytatom, de most inkább parkoltatom. [6/10]
Tizenhárom részes, húsz perces igazi geek sitcom a Breaking In, ami egy őrült igazgató (Christian Slater) vezette high-tech biztonsági cég, a Contra Security vicces mindennapjaiba enged bepillantást. Kaja mellé pont kiváló volt. Tényleg humoros, tele van "kockás" starwarsos/sci-fis/képregényes poénnal. Minimum két szereplő - Oz és Cash - valóban kedvelhető benne (bár persze fárasztóak). Egyébként alacsony költségvetésű - általában egy nagy szoba és egy parkoló az összes színhely - és annak aki nem értékelni a kicsit agyatlan poénokat és a minden realitást nélkülöző helyzeteket és problémákat, az nem annyira fogja értékelni. Nézném tovább, de szerintem elkaszálták, mert semmi hír a harmadik évadról. [7/10]
A 87 éves Elmore LeonardRaylan című regényéből készült Justified már négy éve fix program itthon - és szerencsére jön az ötödik évad is. Igazi modern, krimibe oltott westerntörténet, amiben Raylan Givens, a régimódiasan kőkemény rendőr-marshall Kentucky tahói közt vág rendet pisztolyával. A negyedik évadban a történet egy kicsit laposabb volt, mint eddig megszokhattuk - gondolom ez már nem a regényből készült, csak a karakterek maradtak -, de Timothy Olyphant (a leglazább dumái neki vannak évek óta) és színésztársai még mindig olyan jóízűen tolják benne a hillbilly akcentust, hogy jó hallgatni. Addig nézem, amíg csak megy. Badass! Ez volt az elmúlt 3-4 hónap nekem legjobban tetsző sorozata. [8/10]
Az angol utcai trash-szuperhősös sorozat is évek óta a kedvenceim között van. Az ötödik évad elvileg sorozatzáró is volt egyben, ami azért furcsa mert nincs lezárva a történet egyáltalán, szóval vagy jön egy hatodik évad még, vagy ez a sorozat is egy cliffhangerrel zárult, mint már oly sok. Ezt leszámítva a készítők most sem okoztak csalódást - az előző évadok azért jobbak voltak, az igaz. Az utolsó nyolc rész azért még most is kellemes szórakozás volt. Rudy nélkül persze nem lett volna ennyire jó, nagyjából ő viszi a hátán a sorozatot (na jó, a nevelőtiszt mellett). Az utcaseprő csapatnak az idén többek között egy démoni szektával is meggyűlik a baja, de az évad felejthetetlen részei közé biztosan oda tartozik a repülő fiút zuhanás közben megerőszakoló Jóképű Csapos jelenete is. Őrült baromság egy csomó szexista poénnal. Rudy for President! De most ezt komolyan nem fogják folytatni? ;-( [7/10]
A bárányok hallgatnak emberevő pszichopatájáról szóló show egyértelműen nem engem akart megnyerni magának. Hiába a magas tetszési index a webes oldalakon és a baráti ajánlás, miszerint "elég jó a sorozat", de szerintem ez valami iszonyúan unalmas volt. Két rész után abba is hagytam, aztán az ötödik résztől újrakezdtem (kár volt), még van hátra két rész, szerintem becsületből megnézem, de sok kedvem nincs már hozzá. Három jó dolog van a Hannibálban: az első, hogy Dr. Hannibal Lecter kannibáljához jól választották meg a színészt, hiszen A vadászatban már bizonyító Mads Mikkelsen jól hozza ezt az embertelenül hideg karaktert; a másik, hogy a gyilkosságok iszonyúan kreatívak voltak. Végre sehol egy tűzfegyver vagy mondjuk fojtogatás általi - nagyon rosszul hangzik, de - "megszokott" halálnem. E helyett testrészekből építenek totemoszlopot, angyal-formába nyúzzák az áldozatokat vagy éppen gombát termesztenek a leszedált szerencsétlenek testéből, szóval igazán gyomorforgatóan durva cuccokat találtak ki a forgatókönyvírók. A harmadik, hogy Dr. Lecter olyan ínycsiklandó gourmet vacsorákat tálal fel a vendégeinek, hogy öröm nézni a fogásokat. Az ételek élvezeti értékből persze nem kicsit visszavesz, hogy a hús nem olyan régen még beszélt... Nos, ezek tetszettek a sorozatban, de az, hogy minden részben elkapnak egy Baltimore környéki sorozatgyilkost az azért még az amerikai bűnelkövető-statisztikai átlagot is jóval meghaladó túlzás. Úgy tűnik, hogy több sorozatgyilkos jut ott egy m2-re, mint áldozat. Ezen kívül Lectert leszámítva hiteles alakítást nem nagyon fogunk találni, és úgy általánosságba véve is fejlekonyítóan unalmasak az emberi pszichéről szóló - percekig tartó - (ál)tudományos fejtegetések. A kissé labilis detektív karaktere pedig már eleve hihetetlen volt és ahogy egyre jobban kattan be és hallucinálni kezd és időzavara lesz, még kevésbé hittem el, hogy nem parancsolják elazonnal az ügyektől. Arra kíváncsi vagyok, milyen lezárással készültek az alkotók, de a második évadtól messze fogom tartani magam. Asszonypajtás sem volt elájulva, pedig neki még a napi munkájába is vágnak a mentális betegséggel küszködők és minimum érdeklődési körébe a pszichopaták. [4/10]
Az új Shieldnek - minden idők egyik legnagyobb zsarus-thrillere nagyjából, ha lenne valaki, aki még nem ismerné - aposztrofált sorozat. Nos, erről szó sincsen természetesen, de attól még nem kell temetni a sorozatot, ami kellemes színfoltja volt a téli estéimnek. Az éppen csődbe jutott Detroit városának rendőrei közé pottyanunk hirtelen az első részben, ahol két nyomozó éppen harmadik társukat gyilkolja meg (ennyiben helyes a Shieldes párhuzam). A sorozatban ez a két rendőr nyomoz a gyilkosság elkövetői (azaz saját maguk) után - aztán persze jön még egy csomó nem várt fordulat. Korrupció, rendőri brutalitás, "csodálatos" képek a teljesen leamortizálódott detroiti állapotokról. Izgalom, feszültség, jó színészek, profi operatőri munka, hibátlan zenei aláfestés (pedig nem számítok eme zenei műfaj alkalmi fogyasztójának sem) és remek hangulat. Bejött az LWS - bár a Shield trónja nem forgott veszélyben -, nagyon sajnálom, hogy nem lesz folytatása. :-( [8/10]
Az azonos című skandináv Broen című sorozat - amit sajnos még nem láttam - alapján készült amerikai remake, ami egy az USA-t Mexikóval összekötő határátkelő híd kellős közepén történt gyilkossággal kezdődik. Az eleinte teljesen különböző karakternek tűnő két detektív - az amerikai oldalon a fiatal, mentális problémákkal küzdő nő és Mexikó egyetlen megvesztegethetetlen nyomozója - meglepően jól él együtt a képernyőn. Az egyszerű (?) gyilkossági ügyből aztán persze egyre bonyolultabb ügy válik, amibe már a mexikói drogkartellek és a korrupt rendőrök is érdekeltek. A helyszín elég egzotikus, a hangulat fülledt, a szereplők jók, a sorozat azonban olyan csavarokat tartogatott, ami személy szerint nekem annyira nem jött már be, ezért a közepe után csökkent a lelkesedésem (kicsit túl volt húzva talán, pedig csak 13 részes az évad). Ettől még maradok a folytatásra, de igazából jobban érdekel már az eredeti sorozat, ami a dán-svéd határon játszódik, tehát abban valószínűleg nem a mexikói drogkartell játssza majd a főmumust. [7/10]
Látszik, hogy a Strike Back egy profi angol ex-kommandós, Chris Ryan valós élményeiből táplálkozik - az esetek persze kitaláltak (remélem). Ő volt az a katona, aki egy elhibázott öbölháborús mentőakció után a SAS (az angol Különleges Légi Szolgálat - magyarul a legkeményebb angol kommandós egység) történetének legjelentősebb sikeres menekülését (Irakból Szíriába) vitte végbe - osztaga egyedüli túlélőjeként. A történetét aztán egy - világsikert arató - könyvbe írta meg és azóta is regényíróként dolgozik. Több műve már magyarul is elérhető. A Strike Back egy tipikus durva, véres kommandós - search & destroy/rescue - akciósorozat, ami a jobbak közül való. A nagyrészt hazánkban forgatott show igazi fiús szórakozás. Lőnek, poénkodnak és szexelnek benne a végkimerülésig. Többek szerint a látványról süt a pénztelenség, de érdekes, én ebből semmit nem érzékeltem (vagy csak megszoktam?). Szerintem a tv-sorozatok átlagát jóval meghaladja az akciórészek minősége - amik legalább a 75%-át kiteszik egy-egy epizódnak -, hiszen remekül megkoreografáltak és kellően izgalmasak is. A két kommandós és profi háttércsapata keményen lerendezi a terroristákkal a "vitás"ügyeket - két rész egy eset rendszerben. A nők is szépek (jók, és acél-kemények) benne - Rhona Mitrát minden filmbe! Ráadásul még Ganxsta Zoleet is jól elverik az egyik részben! :-) A 24 helyett is tökéletes esti mozi. (Nem sok sorozatnál nézem végig az opening-et újra és újra - tudjátok, mikor a készítők névsora megy -, de ez nagyszerű. Nem csodálom, hogy Emmy-díjra jelölték.) [8/10]
A kizárólag csak a fantasy football ligájukkal foglalkozó barátokról szól ez az Amerikában rettentő sikeres sitcom, amiben részenként valóban van két-három olyan durva (jó) poén, hogy szinte már vinnyogtam tőlük, de egyébként elég belterjes a humora, és sokszor érthetetlen az egész koncepciója a show-nak - komolyan vannak ilyen fanatikusok, akik ennyire alárendelnek mindent a játékuknak és a fogadásoknak? -, már ha nem ismeri valaki betéve az NFL játékosok statisztikáit vagy nem érti a draft-rendszer működését. A második évad közepén abbahagytam - pedig a színészi játék is teljesen rendben volt -, mert van ennél jóval viccesebb sorozat is. [6/10] Az amerikai foci fanatikusai viszont ne hagyják ki, néha meg fognak szakadni!
Egy újabb Sherlock Holmes feldolgozás (Lucy Liu-val, amiért plusz pont jár), ami a történetet a jelenbe emeli át, ráadásul New Yorkba. Egy részt láttam belőle, nem is a legelsőt, ráadásul szinkronosan - BROÁF! - de már előtte is azt gondoltam, hogy nekem ebből már elegem van, és nem érdekel, de mégis belenéztem fél szemmel. Nem értékelek benne semmit külön, nincs hozzá "jogom". Nem vitatom, hogy jó (esetleg), de nem fogom nézni, elég már a modern Holmes-történetekből. Kérek egy sima régit! [0/10]
A guilty pleasure sorozatok tipikus esete. Nem tudom, minek nézem, hiszen egy egyszerű, buta kis romantikus csaj-sorozat, ami mérsékelten vicces csak. Talán azért, mert a tévé bambulása közben visszajönnek a saját gimnáziumi emlékeim? Lehet. Még valószínűbb, hogy Ashley Rickards volt az oka, aki ebben a sorozatban szomszédlányosan/iskoláslányosan szexi, máshol/másban meg durván. A második résznél jártam csak, amikor hazajött az asszony, leült, megkérdezte mit nézek, kinevetett, aztán ledarálta velem az összes részt, aztán megnéztük együtt két nap alatt - én ugyebár újra! - az első két évadot is... és még mindig tetszett! :P (Ennyire azért nem jó a sorozat, félreértés ne essék, de a sablonos történetet legalább jó színészi alakításokkal adják elő a szereplők!) Kedves kis időelcsesző rom-kom iszonyú béna, fiatalos, slágerlistás zenei förmedvényekkel telicsapva. Jön a negyedik évad, hurrá! :) [7/10]
Három részes western minisorozat, ami a History Channel égisze alatt jött létre Kevin Costner főszereplésével. Costnert sokan nem szeretik, de szerintem egy westernfilmbe pont való az ő fizimiskája, és 'Devil' Anse Hatfield szerepében most sem hibázik, mint ahogy egyébként a többi szereplőre sem lehet egy rossz szavunk sem, a szereplőválogatás ugyanis elég profi - HBO szintű - lett. A sorozat igaz történeten alapul. A két család közt 1865-ben kirobbant vérviszályt meséli el egészen 1891-ig (bár a legutolsó jelenet már 1914-ben játszódik). Elég durva tény, hogy a két család - akiknek ellenségeskedése a családi becsület megvédése miatti örökös bosszú szimbólummá vált az USA-ban - csak 2003-ban írt alá egy békeszerződést, egészen addig úgymond hadban álltak egymással. [Ők tehát egyúttal a konokság mintapéldányai is lehetnek.] Vissza a filmhez. Minden ízében profi kivitelezésű, de néhol óhatatlanul is ellaposodó a történet. Imádom a western-filmeket, szóval nem bántam, ha néha nem megy előre a történet semennyit, csak a vidéki élet - vagy valami romantikus badarság - képei peregnek előttünk, de klasszikussá szerintem nem fog válni a film. [Bár, a Farkasokkal táncoló talán már western-klasszikusnak számít és az SOKKAL lassabb volt. Én azt is imádtam egyébként, főleg a leghosszabb változatot.] A minisorozat a legnézettebb szórakoztató műsor - tehát nem sportközvetítés, vetélkedő vagy politikai/választási adás - volt az egész kereskedelmi televíziózás történetében! A Deadwood jobb sorozat ugyan, de ezt is megérte megnézni. Igazából két-három órába kellett volna sűríteni a négy és fél órás játékidőt, hiszen annyi akció, gyilkosság nem történik benne, mint amennyit el akarnak hitetni azokkal, akik csak a trailerek útján informálódnak. Nálam azért még így is [8/10].
A játék most sem lesz túlbonyolítva természetesen.
Összesen annyi lesz a feladat, hogy ehhez a poszthoz kommentben linkeljétek be a kedvenc könyvajánlótokat a Profundus Librum blogról és egy (de legalább egy fél) mondattal indokoljátok is meg, hogy miért arra esett a választásotok. A Facebookon tehát most semmit nem kell megosztani - bár persze nem tilos... -, és egyáltalán semmit nem kell ott csinálni!
A játék 03.07 (péntek) este 22:00-ig tart. A győztes nevét ennek a posztnak a végére fogom beírni - szombaton -, szóval aki játszott, nézzen ide majd vissza, hiszen ha látja a nevét feltűnni, egy emailt még kérnék majd tőle a profunduslibrum@gmail.com-ra a postacímével, hogy a küldeményt el tudjam juttatni hozzá!
Sokan nem csípik a friss Oscar-díjas Matthew McConulagehhelyetahet - vagy kit -, de nekem még sok problémám nincs vele - már ha néha-néha jó filmeket is vállal. Nos, a Mud meglepően jó volt, pedig éjjel kettőkor kezdtem neki teljesen lefáradva, de a két órás játékidő végén már éber voltam. A két gyerekszereplő játéka tetszett igazán ebben a drámázós thrillerben, meg persze a "tahó" déli akcentus és a mocsári környezet, ahol játszódik. Lassan indul be, de megéri kivárni, bár oltári fordulatokat nem ígérhetek. [7/10]
Átverős heist történetek és bűvészek. Két dolog, ami után a forgalmazók biztosak lehetnek benne, hogy nekem nem fog tetszeni a filmjük. Most tévedtek volna mondjuk, mert a Szemfényvesztők valahol mégis tetszett. Woody Harrelson karaktere miatt főleg, de a sztori is jobbára rendben volt, hiszen a vég kitalálására itt is annyi esély van, mint mondjuk a Közönséges bűnözőknél, egyszóval csavarták rendesen. Asszony mondjuk elaludt rajta, szóval valószínűleg nem mindenki fogja a szívébe zárni. Engem megnevettetett egy párszor. [6/10]
A Könyvmolyképző Sötét örvény sorozatában 2012-ben megjelent A Jeges című könyv, aminek alapján ez a film készült. Anno belefutottam a regénybe, de mivel nem igazán érdekelt, ki is hagytam, de a filmet megnézve ez talán hiba volt. A maffia leghosszabb ideig szolgáló és legtöbb gyilkosságot elkövető - kb. százig még számolta - ítélet végrehajtójának, Richard Kuklinskinek az életét bemutató életrajzi krimi nem éri el a Keresztapa magasságait, de - nagy ugrásokkal ugyan - elég jól bemutatja, hogyan válik egy hétköznapi emberből gyilkológép. A bérgyilkost alakító baltaarcú Michael Shannon most is (és a Boardwalk Empire-ben szintén) - zseniális. [8/10]
Könnyed nyári útkeresős dramedy, amiben - azon kívül, hogy milyen szívesen csatlakoztam volna gyerekkoromban a srácokhoz az erdei kalyibájukban - az volt még jó, hogy felfedeztem a kicsit ööö... furcsa... arcú Moises Arias-t, akiben bizony minden meg van ahhoz, hogy kimagasló karakterszínész legyen majd a jövőben. Azóta láttam őt a Végjátékban is, ott egy lecsapnivaló kis mitugrászt alakított meglehetősen jól. A történet egyébként nem volt egy nagy durranás, de a film végig elég aranyos volt. [6/10]
Western-vígjáték Johnny Deppel. Valamiért - mert western - sokat vártam a filmtől, aztán egy kicsit csalódtam. Sok akció, elég jó látvány, döcögős sztori. Nem lesz maradandó a film, de a Retek Klubbon gondolom minden évben menni fog majd, ha a Bud Spencer filmek miatt a közönség egyszer lázadozni kezd. [5/10]
A The Kings of Summer testvérfilmje is lehetne (ráadásul egymás után láttam a kettőt, ami még rá is erősített az érzésre). Asszonynak azt mondtam, hogy Edward Norton a főszereplője, jöjjön és nézze meg velem. Aztán persze hamar kiderült, hogy tévedtem, hiszen Sam Rockwell a film egyik nagyágyúja (akivel semmi bajom), de megint bebizonyosodott, hogy az arcmemóriám pocsék. Lassan indul be a film és később is félgőzzel megy csak inkább, de legalább vicces lesz. Már ha nem gondolsz bele, hogy igazából milyen szomorú is amit épp nézel. Összebújós, romantikázós film.[7/10]
A jó nőJennifer Anistonnal eladni egy filmet néhány kósza hang szerint már veszett fejsze nyele. Nekem ezzel nem volt problémám, elég dögös volt még mindig, de a film elég unalmas és sablonos volt, egy-két jobb poénnal. Egy laza road-movie délutánra - ha nagyon unatkozol. [5/10]
Orson Scott Card sci-fi alapművének filmváltozata nem nyűgözte le a mozis közönséget, és sajnos engem sem. Szívesen idézném egy haverom tömény gondolatait a történet bugyutaságairól, de éleslátása mellett is számos spoilert tartalmaz, szóval inkább hagyom. Maradjunk annyiban, hogy a könyvet teljesen kiherélték, és ha egy alternatív univerzumban OSC a film forgatókönyvéből írta volna meg a Végjátékot, hát... valószínűleg nem lenne örökös bérelt helye a sci-fi írók panteonjában. Egyébként látványos volt, persze, de kb. ennyi. [5/10]
Felkapott, hétszeres Oscar-esővel jutalmazott sci-fi, ami ráadásul még ezek ellenére is jó? Nem vagyunk velük elárasztva. Persze mindenképpen kell bele Sandra Bullock popója is..., de a (látvány)orgiát nem az biztosította. Az űrben ugyebár nincs hang, ezt mindenki tudja, akit érdekel, és az, hogy egy ennyire köztudott igazságot végre alkalmaztak is egy űr-sci-fiben...?! Megfizethetetlen! (Néhány jelenetben sajnos ezt elfelejtették - pld. mikor az űrkabinban mutatják Bullockot, aki veri az irányítóberendezést és ez hallatszik -, és én a zeneszerző bérén is további összegeket spóroltam volna, de néhány jelenet konkrétan tökéletes volt.) Például, hogy a pusztítás mindig (?) a szereplők háta mögött történt teljes süket csöndben... Nagyon nagy film. Utána megállapítottuk a párommal, hogy a fene se vágyakozik immár a csillagok közé. Szörnyű hely, még a csodás látvány ellenére is! A "hónap" filmje egyértelműen, bár nem sok vetélytársa akadt. [9/10]
A Pitch Black a maga egyszerűségében még remek volt, amit a második rész egy csöppet már gyalázott. A folytatás persze még így is a kötelező néznivalók közé tartozott, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A látvánnyal különös baj nem volt most sem, bár az alacsonyabb költségvetés azért látszódott néha. (A végén a last man standing-es jelenet elég laza volt azért.) Riddick elég badass, hogy a negyedik - és a huszadik - részre is maradjak, ha csak ennyire lesz is jó, de ezt a faék sztorit azért lehetett volna kicsit csűrni még és valami kis izgalom sem ártott volna. [6/10]
Simon Peggés Nick Frost agyament vígjátékait - Hot Fuzz, Shaun of the Dead - elég jól viselem, de lassan előállhatnának már egy új történettel, ne csak a szokásossal. Elmegyünk a városba, ahol minden jónak tűnik, de aztán ránk zúdul ezer zombi/kultista/ufo. A mostani kerettörténetre meg jobb egy szót se vesztegetni inkább. Tényleg akkora hatalmas feladat egy teljes éjszaka hat liter sört meginni? Mármint, hogy EPIC?! Valószínűleg nem menne már nekem sem, de fiatalabb koromban azért ezt néha simán hoztuk... :P Ami jobban zavart, hogy alig volt benne valóban vicces, hangosan röhögős jelenet, pedig vártam ezeket. Ami viszont nagyszerű volt, azok a harci jelenetek, amik a hihetőség minden morzsáját nélkülözték ugyan, de iszonyat dinamikusak voltak és látványosak. Azok miatt lett: [6/10]
Alacsony költségvetésű angol horror, ami se félelmetesre, se látványosra nem sikerült, sőt néhol még kicsit butácska is volt, de azért azt meg kell hagyni, hogy a története elég brutális, pont azért, mert simán hihető, sőt, biztos vagyok benne, hogy színigaz. (Mármint nem konkrétan a történet, hanem a probléma, amit bemutat.) A balkáni-háború alatt illegális kurva-farmokon élik ki a fizető vendégek nemi vágyaikat a kábítószeres felhőben lebegő, világukat nem tudó nőkön. Az elrabolt lányokról egy süketnéma - maga is fogoly - lány gondoskodik, amíg már nem bírja tovább. Egy szóval jellemezve, a film: szörnyű. Nem gore-film, szinte semmit nem mutatnak, vér is alig van - azért van! -, de nincs is szükség rá. Nem tudom felpontozni, mert azért nem egy nagy film, a színészek nagyja például csapnivaló, és a vége egy elcsépelt horror-klisé. Azt se mondom, hogy ezt mindenkinek látnia kellene, mert épphogy nem. (Az asszony sikítófrászt kapna már a legelején - joggal.) De azért gondoljatok bele, milyen beteg állatok élnek tömegesen közöttünk. [6/10]
Szerintem egy meglehetősen unalmas animációs fantasy-mesefilm néhány jó ötlettel, és pár karakteres szereplővel, de a lányok azóta is a "levélőrös" mesét kérik, szóval a gyerkőcöknek be fog jönni, nem is vitás. Jól néz ki, van benne két jó poén, akciódús, egy tündérhercegnő és állatok is szerepelnek benne, szóval mi baj lehet vele? Semmi. [5/10]
A fölösleges folytatások mintapéldánya. Az első rész még whiskey-vel elment - épphogy -, de ez már olyan unalmas volt, hogy közben inkább posztot írtam. Jah, szellemes horror. Meeeh... [2/10]
A családi kupaktanács egyöntetűen megállapította - kivétel én -, hogy jobb, mint az első rész, mert Grú itt végre jó, és nem gonoszkodik senkivel. Én nem örültem ennek a változásnak, de a mese tényleg jó volt, ezért így is tetszett. :) Kellene egy csapat ilyen minion itthonra is. [8/10]
Irvine Welsh... valaki? És így: Trainspotting? Így már megvan, ugye? Szóval az ő egyik könyvéből készült angol (konkrétan skót) krimi/dráma/vígjáték, ami a nagyjából a feléig zseniális volt, aztán viszont arra felé kanyarodott, amit kifejezetten nem kedvelek, így ez a film is elvesztett. A végére már kifejezetten untam az egyre jobban széteső zsaru kálváriáját. Az akcentus azért végig bejött. [6/10]
Többen mondták, hogy jó, de nem tudtam miről is szól. A címéből gondoltam, hogy egy jó kis börtönfilm lesz - asszony nem örült -, aztán amikor gyorsan elrabolták a kisgyerekeket már nagyon nem örült. Sőt! Én se - rosszul viselem ezt a témát öt éve -, de a film szerencsére kárpótolt. Mondjuk kicsit rontott a film élvezeti(?) értékén, hogy minden(!) egyes kis csavart kitaláltunk előre, és talán az is meghökkentő lehet, hogy WolverineHugh Jackman minden módszerét jóváhagytuk. Amíg valakinek nincs gyereke, csak addig moralizál az alapvető emberi jogokról. A gyerekrabló erről lemond, mikor elköveti a tettét. Ennyi. [8/10]
Suzanne CollinsÉhezők viadala könyveinek meg van a maga masszív rajongótábora, ami rendben is van, de én nem tartozom közéjük. Az első regény első 100 oldala nagyon bejött, aztán meredeken zuhanni kezdett a lelkesedésem. A filmekhez is így álltam már hozzá - Jennifer Lawrence azért egy kicsit javított a negatív előítéletemen -, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem a filmek körüli hisztériát. Látványos részek váltanak idióta jeleneteket egy bugyutácska történetben, amiket irritálóan kinéző, unalmas szereplőknek kellene élettel megtölteni. Nem vonzott be a történet, aminek ráadásul még a harmadik résszel nem is lesz majd vége, mert azt kettészedték - biztosan mert olyan bonyolult! - így 2015-ben érek majd csak a végére. ...mert azért persze megnézem, miért kéne nekem csak jó filmeket nézni? [5/10] (Ebből három Lawrence kisasszony miatt.)
Talán az utóbbi idők legaranyosabb animációs filmje ez az ősembertörténet. Teli jó(!) poénokkal és kedvelhetően otromba karakterekkel. A gyerkőcök is imádják. Kívülről tudom már az egészet oda-vissza, de furcsa módon annyira még mindig nem unom. :) [8/10]
Romantikus vígjáték? Eszembe sem jutott megnézni, de egy barátom előre szólt, hogy ki ne hagyjam - pornó! Tényleg kár lett volna érte - pornó! Övön aluli poénokkal - pornó! - van tele, amit a fickók is értékelni fognak - pornó! -, de az asszony is hangosan nevetett egy csomó jeleneten - pornó! -, szóval ki merem jelenteni, hogy még ha "illetlen" - pornó! - témák körül is megy az elég durva viccelődés - pornó! -, az a gyengébbik nem számára is végig mulatságos marad - pornó! (Nem tettem volna erre nagy pénzt.) Don Jon egy igazi köcsög. Bírtam nagyon! [7/10] Az átment, hogy a pornóról és a pornó-addikcióról szól... és benne van Scarlett Johansson is? Tanulságos másfél óra mindkét nemnek! :)
Angol horror, aminek az eleje jó, mert izgalmas és lehet szorongani, hogy mi is történik éppen. (Egy sorozatgyilkos háza mellett ébred fel egy tömegsírban az amnéziás főszereplő.) A vége jó, mert zombis, de az összhatás mégis egy egészen unalmas filmet mutat. Hülye sztori, biztos lesz második rész is. [3/10], pedig ZOMBIS, azokat meg imádom!
Tipikus buddy-cop akció-vígjáték. Egy dolog jó volt benne, a gyorsan dumáló Mark Wahlberg, aki néha bizony lejátszotta Oscar-díjas partnerét a vászonról. Egyébként tipikus lövöldözős, meglepő fordulatoktól mentes, kábítószerbárós, autósüldözős film. Aki ezeket komázza, ebben sem csalódik majd, egyszerűen egy kaptafára készülnek ezek is már egy ideje. [6/10]
Dean R. Koontz horrorszerző Odd Thomas (micsoda meglepetés!) - magyarul is elérhető - könyvsorozatából készült filmfeldolgozás, ami ráadásul egyáltalán nem is lett pocsék. Nem ezt a színészt választottam volna főszereplőnek, de a trükkök látványosak - a túlvilági szörnyek például veszettül jók! - voltak, a történet csattanóját nem lehet egyszerűen kitalálni, tehát mondjuk azt, meglepő, ráadásul, ha nem bukik el a kasszáknál, további részek is jöhetnek, hiszen már könyvekből is a hetedik résznél jár az írója. A körmünket nem fogjuk lerágni, de egynek lazán elmegy. Én vevő lennék a folytatásokra is. [7/10]
Amennyire tetszett az Europa Report a jó múltkor, ez most annyira nem nyűgözött le. Megvoltak a maga pillanatai, de a mars-zombik még nekem is kicsit erőltetettek voltak. Az eredetiség már az európai filmesekből is ennyire látványosan kezd kiveszni? A díszletek viszont elég jók voltak a maguk egyszerűségében, és a színészek is elérték az elmegy kategóriát, de... Az asszony utálja a zombikat, de ez a film pont azok miatt tetszett neki. Mennyire különbözőek vagyunk. Én azt hittem, mikor megjönnek az élőhalottak, akkor ő abbahagyja a filmet. Meg sem mondtam neki, hogy zombik lesznek benne - pedig véletlenül már tudtam előre -, mert különben el sem kezdte volna nézni. Vicces. [6/10]
Az egyedüli szuperhősös sorozat ami még tetszik, pedig nincsenek is benne szuperhősök. Ráadásul nagyon is tetszik! Még ez a része is, ami persze sokkal gyengébb volt, mint az első, de akkor is egy csomószor kacagtam Kick-Ass, Hit-Girl, The Motherfucker, Ass Kicker vagy Dr. Gravity kalandjain. Ennyit vártam a filmtől és ezt meg is kaptam. Az erőtlen, drámázós szálat kihagytam volna azért szívesen. [7/10]
Nagyon vártam, biztos voltam benne, hogy egy igazi akció-sci-fit kapunk a mozikban, de az első vélemények után már óvatosabban közelítettem a film felé. Ez egyrészt végül kifizetődött, másrészt nem. Nem kellett csalatkoznom, ugyanis egy igazi akció-sci-fit kapunk. ...egy olyan buta, már már idiótaságba hajló történettel, hogy már kínomban nevettem csak mikor egy újabb baromságot fedeztem fel a filmben. [Gergő, szabad a pálya! Nem tudom, mi a következő célpontod, de én erre a s...a szavazok!] Roppant látványos volt és a dél-afrikai zsoldos nálam beütött. Miattuk [3/10], de ez valami szörnyű nagy csalódás volt.
Rick Riordan - magyarul is elérhető - fantasy-könyvsorozatából készült második Percy Jackson-film érezhetően a fiatalabb korosztálynak készült. Látványos film - ezt lassan már utálom leírni, inkább csak akkor jelzem, ha valami nem látványos -, egyszerű történettel és fiatalos bájjal. Délutáni matinéra vasárnap a családdal közösen simán ajánlom, de nem győzött meg, hogy a könyveket is elolvassam (pedig biztosan jobbak sokkal, mint a film). [5/10]
Cassandra Clareírónő rajongóinak száma olyan magas, hogy szinte félek leírni, hogy a könyvsorozatából - magyarul ez is elérhető - készült mitikus, kalandos urban-fantasy film még a Twilight filmeket is sikeresen alulmúlja. Konkrétan a két film egyike volt az utóbbi időben amit nem voltam hajlandó végignézni, mert fizikai fájdalmat okozott az a blőd f...a, ami a képernyőből kiáradt. (Pedig én még a Twilight-sorozatot is képes voltam valahogy végig nézni utálkozni - itt jelzem az illetékeseknek, hogy kérem vissza a beleölt óráimat!) Pedig az első tíz perc kifejezetten tetszett, de mikor megjelent a savóbőrű szépfiú a csillogó testével (vagy mi volt, már nem is emlékszem pontosan), meg a többi vadász (?) akik abban a láthatatlan palotában laktak... meg a farkasemberek... és egyéb szörnyek... Az itt leírt dolgokkal alapvetően SEMMI bajom. Fantasy blogom van az istenért! De ez a valami egyszerűen egy vacak csaj-film. Nem bírtam ki végig. Nem ámultam el a szöszke fiúcskán. Sajnálom, ha sok ember érzelmeit megbántom, a könyvek BIZTOSAN sokkal JOBBAK, de kösz, nem. A film folytatásaira sem vagyok kíváncsi. [1/10]
Kerstin Gierírónő fantasy sorozatából - ez is van magyarul - készült német tévéfeldolgozás. A "tévé" szó nem véletlen, bár persze a film mozis, nem tévés, de sajnos érezni a pénzhiányt. Időutazós történet egyébként, akit érdekel, az tegyen egy próbát nyugodtan. Ez volt a másik film, amit nem bírtam végignézni, de ez legalább nem volt halálosan idegesítő. [3/10]
Bruce Willis, John Malkoviczés Helen Mirren főszereplésével készült mérsékelten vicces, mérsékelten izgalmas de legalább végig lüktető, nem ásítozós akció-komédia. Ebben a filmben vált biztosra a számomra, amit a Weeds óta sejtettem már, hogy Mary-Louise Parker nekem bizony nem szimpatikus. A filmet mondjuk nem tudta teljesen lerombolni (számomra), de a jövőben megpróbálom kerülni, ha tehetem. Nem tudom, miért van ez így. Akinek tetszett az első rész, annak ajánlom, mert ugyan olyan. [6/10]
Elgondolkodtató skandináv dráma egy szuper színésszel - Mads Mikkelsen - a főszerepben. A pedofíliával (hamisan) megvádolt óvóbácsi masszívan depresszív története elvarázsolta a kritikusokat és a nézőket egyaránt. Nem véletlen, hiszen a film profi módon elkészített. Remekül átadja a kisember kilátástalan harcát egy megcáfolhatatlan (de mégis hamis) állítással szemben, majd az elkerülhetetlen egzisztenciális lecsúszást. Apukaként persze nem szeretném én sem, hogy - bármilyen fajta - ragadozó tűnjön fel a gyerekem környékén, de a filmet ettől függetlenül mégis untam. Mindegyik felnőtt - óvónők, pszichológusok, szülők - olyan inkompetens volt, hogy nem látott át senki közülük egy négy-öt éves gyerek hazugságán? Lehet, hogy ez így megtörténhet és inkább meghurcolnak egy ártatlan embert, mint hogy véletlenül egy bűnöst hagyjanak volna tovább békében. Ezt is meg lehet(ne) érteni, még ha elfogadni nem is feltétlenül, de a film ettől még irtózatosan lassú volt - bár nem Tarr Béla-szintű! - nekem meg alig volt türelmem kivárni, hogy most akkor mi lesz ezzel a szerencsétlen óvóbácsival, akinek az életét egy ovis kislány szerelme csapta ketté. Mi a tanulság? A nők (és a szerelem) veszélyesek! Nekem ez [5/10], de igazából ez egy nagyon nagy film, én belátom. :)
A Szörny Rt.évek óta várt folytatása. A családnak egyöntetűen tetszett - az első részt már úgyis rongyosra néztük az évek alatt, szóval ideje volt a frissítésnek. Vicces, kedves-szörnyes animációs mesefilm gyönyörű Pixar-minőségben. Akkor sikere nem volt itthon mondjuk, mint a Croods-nak, de tényleg nem volt rossz. [7/10]
Brent Weeks amerikai író a fantasy szerzők fiatalabb generációjához tartozik. Iskolái elvégzése után nyakába vette a világot, és több munkában is kipróbálta magát. Legfontosabbnak a tanárként és a csaposként eltöltött időszakot tartja. Főállású íróvá csak 2008-ban, első regénye, Az árnyak útján megjelenése körül vált, aminek hatalmas közönségsikere egy csapásra az (el)ismert tollnokok közé emelte. A könyvnek még abban az évben megjelent két folytatása, és Éjangyal-trilógia címen vált teljessé. Weeks később megjelent műveiben sem fordított hátat az általa teremtett világnak, hiszen a 2010-ben elkezdett Fényhozó-sorozat is azon a helyen játszódik. Az író könyveit a Könyvmolyképző Kiadó hozta el a fantasyt kedvelő olvasók számára.
Az Éjangyal-trilógia három igen vaskos kötete a mestere keze alatt lassan tökéletes orgyilkossá váló árva fiú, Azoth történetét meséli el. A kezdetben szokványosan induló fejlődésregény a későbbiekben több váratlan fordulatot is tartogat, ám ez az írás most nem a trilógiáról szeretne szólni. A teljes, kerek történethez Weeks 2011-ben ugyanis belső kényszer hatására még egyszer visszatért, és kiegészítette azt egy rövid, alig hetven oldalas – angolul ingyen letölthető – novellával, ami a természetfeletti erőkkel rendelkező orgyilkos mester, Durzó Blint eleddig el nem mesélt eredet-történetéről volt hivatott fellebbenteni a fátylat. Furcsa mód az ily módon előzményregénnyé váló történet nagyon sok olyan „titkot” magyaráz meg előre, amik az eredeti sorozat meghatározó elemei, lényegi kérdései voltak – és a három kötet elolvasása nélkül sokuk teljesen érthetetlennek is tűnhet –, ezért kifejezetten csak a trilógia után ajánlott elolvasni. Akkor viszont mindenképpen érdemes.
A novellában Weeks ismét nem tagadja meg eddig megismert egyenes, nyers, szókimondó stílusát, amit a durva helyzetekhez szervesen illeszkedő karcos humor ellenpontoz. Ez már az első oldalakon könnyen tetten érhető, mikor a „pottyantós” illemhely fekáliával borított falán felfelé kapaszkodó orgyilkos azon mereng, hogy igencsak kedveli a lehetetlen feladatokat és ha leszarják, akkor legalább szerencséje lesz. A Weeks könyvekben a hasonló – az emelkedettebb irodalmi művekből általában (szerencsére) hiányzó – és részletesen tárgyalt témákra bizony fel kell készülnie az olvasónak.
A fantasy zsánerének a dark irányzatához számító műben ne is keressünk hősöket vagy egy felemelő történetet, mert nem fogunk ilyesmire lelni benne. A feszült légkörű – az előző bekezdésben olvasható ízelítő ellenére is –, szabatos, igényes nyelvezetű, rövidke írásban egy új trilógiára is bőven elegendő akciót, cselekményt, érdekes és izgalmas karaktereket találhatunk, amik/akik sikeresen varázsolják még kerekebbé az Éjangyalok világát.
Nem sokan fogadtak volna arra szerintem – én biztosan nem –, hogy A tökéletes Árnyék című művet egyszer magyarul is olvashatjuk papíron. Ezért is igen örvendetes hír, hogy megjelent, ráadásul rögtön puha illetve kemény kötésben is elérhető. A Könyvmolyképző Kiadó mostanában több, eredetileg csak online elérhető novellát is kihozott hasonló „vékonyságban”, például a bestseller szerzőnek számító Cassandra Clare Bane krónikáit vagy Hugh Howey Siló-sorozatát.
Kinek ajánlom: – Ezt a könyvecskét kizárólag csak azoknak, akik olvasták és megszerették az eredeti trilógiát! – Az Éjangyal sorozatot pedig azoknak a fantasy olvasóknak, akiket nem riasztanak meg a keményebb, néha bizony gyomorforgató témák, jelenetek. – A nagy ívű történeteket kedvelőknek.
Ez a nap is eljött hát. Végére értem a majd háromezer oldalas Hyperion-sorozatnak, ami innentől fogva az egyik – ha nem "A"– kedvenc űroperám lett, amit valaha olvastam. MUST-READ! A négy részes ciklus lezárása méltó utódja lett az első három résznek, hiszen az erre a részre már (el)várt minőséget sikerült megtartania és néhány régi szereplő vissza hozatalával az eseményeket is remekül egészítette ki kerek egésszé. [Az első, másodikés harmadik rész értékeléséért katt!]
Nem egy nehéz feladat méltatni valót találni a könyvben – gyakorlatilag minden aspektusa tökéletes! –, ráadásul nagy általánosságban, aki már elolvasta Simmons grandiózus mesterművét, az rajongva szereti is őket. Negatív véleményeket elvétve találni csak a regényekről, amik nem igénylik az én szerény védelmemet, de most mégis erre vetemedek.
Image may be NSFW. Clik here to view.Simmons annyira bízik saját mesterségbeli tudásában, hogy (legalább) egyszer azt nyilatkozta, hogy ő „műfajtól függetlenül bármilyen történetet meg tud írni”. Ez a kijelentés talán nagyképűség lenne, már ha nem tűnne úgy, hogy ez bizony igaz – a Hyperion Cantosra mindenképpen illik. A szerző ezért tudatosan igyekezett nem leragadni egy műfajon belül és a sci-fi könyvei mellett számtalan horrort, krimit, kalandregényt is szerzett. Ez a végtelen önbizalom – amit talán szerencsésebb lett volna nem hangoztatni – néhányakban bizony visszás érzeteket kelt és önkéntelenül is a hibák keresésére fordítja ezen olvasók figyelmét a történet (vagy a mondanivaló) helyett.
Image may be NSFW. Clik here to view.Hibátlan mű pedig mint tudjuk nem létezik, ezért az a kijelentésem, hogy itt van rögtön egy (vagy még inkább négy!), valószínűleg abból adódik csak, hogy a kalandelemeken, érdekfeszítő történeten és az örökké emlékezetembe vésődő tucatnyi szereplő mellett lévő eszméletlen mennyiségű tényanyaggal kapcsolatos műveltségem elégtelen a mű(vek) teljes, alapos elemzéséhez. (Nem mintha ezek az ismeretek elengedhetetlenek lennének a regények megértéséhez!) Előfordulhat, hogy Simmons reneszánsz gondolkodókat megszégyenítően szerteágazó olvasottsága mindenféle témákban álságos, hiteltelen, egy, az adott témában járatos szakember számára, de egy laikus csak ámuldozhat a szerző tudásán, ha az valóban stabil alapokon nyugszik, de ha véletlenül csak látszat lenne, az illúzió még akkor is tökéletes.
"...olyan volt, akár egy csodaszép festmény, amit egy vak ember eléget tüzelőnek, vagy Beethoven valamelyik szimfóniája, amiből egy süket ember csak a vibrálást érzi, és tömörebb padlót rak le, hogy tompítsa a rezgést."
Image may be NSFW. Clik here to view.Amikor tudást mondok, még véletlenül sem a jó sci-fi írók alapvető kellékére, a kimeríthetetlen fantáziára gondolok, nem az áltudományos, a hangulat megteremtésére használt „űr-tudásra” – csillaghajós technikák működése, idegen életformák morfológiája, satöbbi –, hanem valódi, jelen korunkban is mindenki számára elérhető ismeretekre. A könyv(ek) ugyanis hemzsegnek a különféle apró tényanyagoktól, utalásoktól, főleg a keresztény (majd buddhista) teológia, mitológia, biológia, építészet, zen-filozófia és a költészet témaköreiben, de a negyedik részben a hegymászás és a geológia illetve a mesterséges- és a természetes-evolúció is jelentős szerepet kap. Kijelenthető, és az olvasók többségére szintén igaz lehet, hogy a fenti témák nem feltétlenül esnek egybe a legfőbb érdeklődési körömmel, ezért a tudásom is minimum megkérdőjelezhető eme témákban, de Simmons (quadrológiájának) igazi zsenialitását épp az adja, hogy zökkenőmentesen képes a komoly, tudományos ismereteket és a magasabb röptű, szépirodalmi stílust vegyíteni az elképesztő kalandokkal vagy az epikus űrcsaták forgatagával.
Image may be NSFW. Clik here to view.Észre sem vesszük szinte hogy nem a könnyedebb lélegzetű űroperák (de utálom ezt az elnevezést!) fordulatszámán pörögnek az események, hanem több oldalon keresztül arról olvasunk, milyen színű és alakú felhőképződmények közt zuhan épp az ismeretlenbe a főhősünk. [Igen, a majdnem ezer oldalas utolsó kötetbe még ilyen "elnyújtott" részek is simán beleférnek.] Egy szerzőnek írói képességei maximumát kell nyújtania ahhoz – esetleg nem türelmetlen sci-fi olvasóknak kell könyvet írni! –, hogy ezek a leíró részek is fenntartsák a felgyorsult világunkhoz alkalmazkodott, minden mondatban valami kalandot kereső olvasók figyelmét. Az Endymion felemlekedésében pedig pontosan ez a helyzet. Ebben az aprólékosan kigondolt univerzumban a líraiság és a kaland kéz a kézben jár. A végeláthatatlan vallási vitákat és intrikákat a költészet hatja át. Az embertelen Shrike és az MI-k irányította brutális kivégzőosztag történetét egy szó szerint időtlen szerelmi szál ellenpontozza. Az eleinte talán összefüggéstelennek, érthetetlennek tűnő történetből a végére harmonikus egység válik. Mindenből pontosan annyit adagol a szerző, hogy elepedjünk a következő fejezetért. Pont, ahogy ígérte: majd ő megírja, hisz meg tudja írni – ráadásul jól!
„Sinso szerzetes megkérdezte tőlem, hová távozott az egyik halott szerzetes, mire azt feleltem neki, olyan ez, mint az elolvadó jég.” „Jól mondtad, de én mégsem így feleltem volna a helyedben”, mondta erre Gensa. „Te mit feleltél volna?”, kérdezte Szeppo. „Hogy olyan ez, mint a tengerbe ömlő folyó.”
Szerintem. De...
...nem olyan rég beszélgettünk egy jót az egész sorozatról egy kedves ismerősömmel – én a negyedik köteten még innen, ő már az egész cikluson túl –, aki nem vette kész tényként a könyv nyújtotta értékeket, hanem elgondolkozott kicsit komolyabban Simmons művein. Tőle idéznék néhány mondatot. (Remélem SaGa, nem probléma.)
„…nem tudom eldönteni, hogy egy kiválóan megírt könyvsorozatot olvastam, ami mély filozófiai kérdéseket boncolgat, vagy egy jó irodalmi szakiparos által bőbeszédűen összerakott történetet. Különösen azért, mert az író azt állítja önmagáról, hogy „képes bármit” megírni. Ilyen írót sokat tudnék mondani, de olyan könyvet tőlük, ami mélyen megragadott, emlékezetes, egyet sem. Azt persze tudni kell, hogy arrafelé főiskolán tanítják, hogyan kell „bármit megírni” és egy szorgalmas diák akár egyedülálló remekművet is összerakhat úgy, hogy abban semmi sincs önmagából…”
„…Mintha kifejezetten arra lenne kihegyezve az egész, hogy bemutassa: tényleg képes bármiről, bármilyen stílussal írni valamit, közben az érzelmekre hatni, mesterien. De az érzelmekre hatnak a romantikus lektűrök, a szappanoperák is, mégsem tartjuk őket egyedülálló mesterműnek. Erről a könyvről is van olyan műfaji meghatározás, hogy „nagyívű űropera”, ami azért nem az irodalom csúcsa. Ugyanakkor a könyvekben olyan filozófiai mélység is van, ami – amennyiben ezek a szerző tényleges problémái, amelyeket ki kellett írnia magából – nagy tiszteletet érdemel és hosszas elgondolkodásra késztet. Ugyanakkor olyan szintű közhelygyűjtemény is egyben, amit egy közepesen olvasott ember is képes ontani magából, ha épp olyan a hangulata, akkor is, ha az egészet nem is érti, nem is érdekli. Emiatt kellett időnként leállnom az olvasással, hogy eldöntsem: az író ujjgyakorlatnak szánta-e a művét, amivel lehet keresni valamennyit, vagy tényleg érdeklik a kérdések, amelyeket feszeget.”
Image may be NSFW. Clik here to view.Ezekről a valóban fontos kérdésekről akkor is azt gondoltam, amit most is, jelesül, hogy ha ez az egész egy korrekt iparos-munka csupán, akkor az olvasókra bizony nagyon jó idők fognak járni, amikor majd más írók is stabilan fogják hozni ezt a szintet! Addig pedig - örömmel "bedőlve" egy illúziónak is akár! -, boldogan hagyom magam elvarázsolni Simmons "egyszerű" mesterségbeli tudásától - avagy született zsenialitásától.
A következő Dan Simmons könyvet szintén az Agave Könyvkiadó fogja majd kiadni. Még nem tudni melyik műve lesz vagy hogy mikor jön, csak az biztos, hogy jönni fog. Én pedig ott leszek! Már alig várom.
Michael J. Sullivan az Egyesült Államokban található Detroit szülötte. Írni már fiatalon elkezdett, de mivel a sikerek elkerülték – a kiadók ugyanis nem kapkodtak művei után –, ezért egy egész évtizedre abbahagyta a betűvetést. Nem lehet tudni, hogy a saját maga választotta szünet valóban kellett-e ahhoz, hogy íróként beérjen, de az bizonyos, hogy amikor 2008-ban az írásművészethez visszatérő szerző saját költségén kiadta a Riyria-krónikák első részét, az rögvest akkora sikert aratott, hogy Sullivant egy csapásra a legnépszerűbb zsánerszerzők közé emelte. Ezután az első részhez négy rövid év alatt még öt csatlakozott.
A Riyria egy törvényen kívüli baráti társulás, amit Royce Melborne a hírhedt tolvaj és Hadrian Blackwater, a tapasztalt kardforgató alapított. A két zsivány külön-külön is elismert alakja volt Elan (a kontinens) városainak alvilágában, de csak a Riyria megalakulása után vált a két elválaszthatatlan jó barát igazi legendává. Kettejük átlényegülésének története – rablóból a királyi család félhivatalos csodatévőjévé, problémamegoldójává – a Riyria-krónikák. A könyvek úgy lettek megírva, hogy mindegyik rész önmagában is érthető, kerek történettel rendelkezik, de ha nem kívánunk lemaradni az epikus méretű fő sztori-szálról sem, akkor persze mind a hat regényt el kell majd olvasnunk.
A Birodalom születik a sorozat harmadik része. Royce és Hadrian arra kap megbízást, hogy kísérje el Melengár hercegnőjét egy fontos (és titkos) tárgyalásra, aminek kimenetelétől függ az egész királyság jövője. Az egyház titkos irányításával néhány hónap alatt újra szárba szökkenő, a kisebb-nagyobb királyságokat máris bekebelező ősi birodalom ugyanis nem elégszik meg a részleges hatalommal, hanem a régi dicsőségére vágyik, vagyis Elan összes független országát egybe akarja olvasztani. Az események azonban egy varázsló miatt – akikből egyébként csak három van az egész kontinensen, ráadásul az egyik egyáltalán nem tud már varázsolni levágott kezei miatt, míg a másik eddigi legnagyobb eredménye annyi csupán, hogy sikerrel tüsszentésre bírt egy embert – könnyen a Riyria feloszlásához vezethetnek.
A történet tehát nagy vonalakban ennyi, ki olvasott már hasonló alapokon nyugvó regényt, ki pedig nem. El kell azonban mondani mindenképpen, hogy a könyv bizony nem az első két részből megismert fantasy panelekből álló, újabb, véletlenszerű sablonokból megkomponált Riyria-történet, amely csak helyszínében és egy-két szereplőjében tér el a Trónbitorlók vagy az Avempartha eseményeitől – ilyen szolgai másolásra sok példát láthatunk egyes „logós” könyvsorozatokban –, hanem bizony komoly változások történtek. Az eddigi részekben jellemzően Royce és Hadrian kisebb lélegzetvételű kalandjait olvashattuk – hol egy kardot kellett ellopniuk, hol egy bejárat nélküli toronyba bejutni –, de most a történeti horizont kinyílik és nemzetek sorsát meghatározó eseményeknek lehetünk tanúi. A klasszikus, küldetésalapú, kvázi-középkori fantasy regény szinte egy csapásra – megbicsaklás nélkül – vált át háborús fantasyba. A két alvilági figura már nem az események sorsfordítói, nem kapnak hirtelen erősebb tulajdonságokat, vagy mágikus erőket – mint oly sok más végtelenségig nyújtott fantasy-sorozat sokadik részében –, ellenkezőleg. Royce-nak egy idő után már szinte jelenete sincs, és Hadrian is inkább csak a múltjában gyökerező rejtélyekkel foglalkozik. Az író addig viszonylag jelentéktelenebb szereplőknek ad nagyobb mozgásteret és a felkelést kiváltó lelki mozgatórugókra összpontosít inkább.
A történeti súlypont eltolódása azonban nem az egyetlen dolog, ami változott a harmadik részre. Sullivan írói eszközei, stílusa is változást – még további javulást? – mutat az eddigiekhez képest. A történet drámaibb, komolyabb irányba változott, de a könyv továbbra is roppant szórakoztató marad és szinte olvastatja magát. Meglepő fordulatok, csavarok – akciójeleneteket még mindig alig tartalmaz a könyv, ha nem számítjuk a háborús részeket! – követik egymást hosszú tömött sorokban. Az eddigi részek néhol bizony egydimenziós karakterei végleg a múlté lettek, a folyamatos karakterfejlődés ebben a részben már meglepően hangsúlyos szerepet kapott. Az egyetlen változás, aminek annyira nem örültem az, hogy a két baráttól megszokott csipkelődő, egymást piszkáló humor jóval ritkábban bukkan fel mint eddig. Az Elant irányító politikai erőkről viszont több szó esik. A királyságpártiak és a birodalompártiak mellett végre feltűnnek a nemzetelvűek is, akik szerintem eddig nagyon hiányoztak ahhoz, hogy igazán átláthassuk az erőviszonyokat.
"...még soha senkit sem öltem meg, és ti nem hallottátok azokat a sikolyokat. Borzalmas volt, mintha a lelkük egy része is velük együtt pusztult volna. Elképzelni sem tudom, te hogyan csinálod, Royce. Nem értelek. – Amikor az ember rájön, hogy fordított helyzetben ők nem sírnának, már könnyebben megy."
A sorozat negyedik része, A Smaragdvihar 2014. júniusában fog megjelenni, szintén a Fumax gondozásában. Már most nagyon várom!
Kiknek ajánlom:
– ha kedveled az epikus történeteket
– ha nem bánod, hogy a rózsaszínfelhős romantika háttérbe szorul a rideg valóság mögött
– ha a folyamatos fejlődést mutató szerzőket, sorozatokat szereted
Paolo Bacigalupi díjesővel jutalmazott könyvéről, A felhúzhatós lányról még 2012 tavaszán írtam a blogon. A mű után egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ha jön még magyarul más Bacigalupi könyv, azt én bizony olvasni akarom!
Szerencsétlen módon azonban a nemrégen a negyvenes éveibe lépett szerzőnek alig van más műve – néhány ebook formátumú írást és novellás kötetet leszámítva –, így nem volt vad tipp, hogy arra gondoltam, a következő műve, ami nálunk megjelenhet (akkor még csak esetleg), az a Hajóbontók-sorozat első része, az azonos című Hajóbontók lehet majd.
Bevallom, kicsit csappant azonban a lelkesedésem, mikor láttam, hogy a könyv az ifjúsági kategóriák díjait zsebelte be sorra, kérdeztem is Csilláéktól, hogy nagyon gyerekkönyv-e illetve nagyon romantikus-e a regény, vagy a hozzám hasonló megfáradt öreg rókák is élvezhetik majd? [Kicsit komolyabb olvasmányokra vágyok mostanában inkább, mint amit egy (broáf… romantikus …hukkk) Y/A nyújtani tud.] A kedélyemet megnyugtató válasz után jóval, karácsony környékén aztán gyorsan be is szereztem a még hiányzó Ad Astrás könyvekkel egyetemben… aztán elkezdtek gyűlni elé különböző olvasmányok és a kötet egy időre beragadt a várólistámon és persze kicsit el is felejtődött. A mostanában olvasott sok fantasy után azonban végre újra kedvet kaptam egy jó kis disztópiához, egy olvasmányos sci-fihez, egyszóval eljött végre a Hajóbontók ideje.
A Mexikói-öböl mocsaras partvidékén, az elsüllyedt New Orléans környékén él az apró termetű Vézna, aki agresszor apja basáskodása mellett a Régi Időkből hátramaradt óriási hajómonstrumok szétszerelésénél segédkezik. Fizikai adottságai miatt alkalmas arra, hogy beférjen olyan még felderítetlen szervizalagutakba is kábelekért, és egyéb pénzé tehető apróságokért, ahová a felnőttek már nem juthatnak be. Váratlanul, egy városromboló tornádó után egyetlen barátjával lehetőséget kapnak arra, hogy Mázlistává váljanak és kikerüljenek az előbb-utóbb bizonyosan az életükbe kerülő nyomorból, folyamatos éhezésből és elkerüljék a szervkereskedők kését.
„…szegényekre költeni olyan, mint pénzt szórni a tűzbe. Mindet elnyelik és sosem köszönik meg…”
Image may be NSFW. Clik here to view.A regény két jellemzője miatt tartozik a sötét téma ellenére is az ifjúsági kalandregények közé. Az első, hogy igen, a főszereplők gyerekek, igaz, nem 12-14 évesek, ami manapság inkább megszokott, hanem a felnőttkor küszöbén lévő fiatalok. A másik, hogy a műnek igazi mélységet adó fontos kérdések, a világ társadalmi berendezkedése, a jövőbeni technikák – például a génmanipulált félig ember félig állat (kutya, tigris és hiéna) hibridek – mögött álló (akár jelenkori) tudományos kutatások, problémák még említés szintjén sincsenek megmagyarázva. Egy mondatot sem pazarol a szerző arra, hogy a történethez nem szervesen kapcsolódó érdekes témákról valamit is elárulna. A mű nem egy fél-tégla, nincs benne hely csak a párbeszédeknek és az igencsak fordulatos kalandoknak.
Itt rögtön ki is lehet jelenteni, hogy a könyv a fenti hiányossága – avagy tudatosan a minél olvasmányosabb stílusra való törekvése – ellenére is a jobb, hitelesebb Y/A-k közé tartozik. A közeljövő 2040-es éveit – olaj már alig; a népesség nagy része nyomorog; a gyerekek nehéz és veszélyes munkákat kénytelenek éhbérért végezni, egyszerűen azért, hogy másnap is legyen erejük dolgozni; szervkereskedők; kíméletlen klímaváltozás – magam is hasonlóan pesszimistán képzelem el.
A globális dolgokkal ugyan nem sokat foglalkozik a könyv, de néhány emocionális és szociális kérdés azért hangsúlyos szerepet kap benne. Karakánul véleményt alkot a szerző többször is például a család – a vér szerinti család – túlmisztifikálása ellen. Szerinte nem az a lényeg, hogy hova, ki mellé jöttünk a világra, hanem azok a személyek a fontosak, akiknek mi is fontosak vagyunk, azok, akik törődnek egymással, védik egymást, kiállnak egymásért. Ha ez egy barát, egy munkásbrigád vagy egy jószerével ismeretlen – egy francos flancos! – akit csak most vetett oda a sors, akkor az. Az ember maga választja meg az igazi családját – a vér szerinti kötelék pedig egyszerű szerencsejáték csupán.
„…Család. Az csak egy szó. Most már le tudta írni, látta maga előtt az egymás után fűzött betűket. De nem csak szó volt, hanem jelkép is, és az emberek azt hitték, tudják, mit jelent. Az emberek lépten-nyomon használták. [...] Mindenkinek volt róla véleménye – a család az, ami akkor marad, ha már semmi egyebed nincsen, a család mindig ott van, a vér sűrűbb a víznél, meg minden efféle. [...] A saját apja biztosan kibelezné, ha még egyszer a kezei közé kaphatná; neki nem számított, hogy egy család voltak. Nitára egy bácsikája vadászott. Vézna azonban biztos volt benne, hogy Sadna foggal-körömmel harcolna érte, talán még az életét is áldozná, hogy megmentse. Sadna törődött vele. Pima is. A vérkötelék nem jelent semmit. Az emberek számítottak csak. Ha vigyáznak rád, és te is vigyázol rájuk, akkor talán érdemes családnak nevezni. Minden más csak ködösítés volt és hazugság.”
Image may be NSFW. Clik here to view.Úgy látszik ifjúsági kalandregény nem képzelhető el szerelem nélkül, de nem várt örömmel nyugtáztam, hogy a könyvnek ez a része is teljesen rendben van. Esetlen, gyermeki, a szereplők gyakorlatilag semmit nem tesznek az „ügy” érdekében. Semmi cukormáz, semmi rózsaszín habos-babos álomkép. Az ebben az elvadult környezetben élők számára fel sem ismert, alig felfogott érzelem csupán a szerelem. Gondolom a folytatásban – aminek egyébként nem Vézna lesz a főszereplője, hiszen a történet teljesen lezárt, kerek, így ha nem jön véletlenül a The Drowned Cities, akkor sem érezhetjük, hogy meg lettünk rövidítve egy lezárással! – majd hallunk még a „dologról”. Kifejezetten kedveltem egyébként az erkölcsös Véznát, de azt remélem, sosem lesz esküvő… szívtelen dög vagyok, tudom. De a drámai hősök érdekesebbek. :)
Nagyon tetszett a Hajóbontók, szívesen olvasnám már a folytatást, de azért volt olyan eleme, ami nem annyira jött be. Az első és legfontosabb, hogy a szereplők fehérek és feketék. A jó jó, a rossz pedig rossz és nem is változik szemernyit sem. Ez túlságosan egyszerű, már-már gyerekes volt, mint ahogy a kurtán-furcsán elmesélt „kalózos” akciórészek szintén. [Spoiler: Hipp-hopp utolérték a hajót aztán csónakkal áteveztek, aztán már csáklyáztak is. És a másik hajón ezt végignézték… és nem csináltak semmit. Pedig eleve ők akartak támadni, szóval teljes harckészültségben voltak! Aztán egy lövés és már vége is van az egész jelenetnek.] Nekem konkrétan nem hiányzik, ha nincs akció egy könyvben, de ha már van, akkor legyen ennél kicsit – sokkal – kidolgozottabb.
Azoknak ajánlom, akik egy roppantul olvasmányos könyvet keresnek, ami néhány fontos kérdés feszegetése mellett is képes könnyed szórakozást nyújtani. Olyanoknak főleg, akik még nem szoktak álmatlanul forgolódni, miközben a minden valószínűség szerint lassan beköszöntő olaj- és klíma-válságon illetve a tömeges elszegényedés jelenségén merengenek. Innen kívánok nekik jó reggelt!
Ha szeretnél olvasni hasonló témájú - bár kicsit talán még nyomasztóbb hangvételű - történetet, akkor neked való lehet még Andreas EschbachÖsszeomlás című nagyszerű öko-sci-fi-thrillere is.